CARPE DIEM

1783 Január 23. (226 éve történt)
Megszületett Stendhal (eredeti nevén Marie-Henri Beyle) francia író. Legismertebb művei a Vörös és fekete, A pármai kolostor.

A francia realista regényírás első nagy képviselője, lélekelemzés egyik leg­nagyobb mestere.





Stendhal
(igazi nevén Marie-Henri Beyle)
(1783, Grenoble – 1842, Párizs)

Francia író. Párizsban telepedik le 1821-ben, majd Napóleon katonájaként Itáliába kerül, majd részt vesz az oroszországi és a németországi hadjáratban. 1811-21 között Milánóban élt itt írta elsõ zene- és festészettörténeti mûveit. 1830-ban kinevezték konzulnak Triesztbe, majd Civita Vecchiába.

Stendhal életében nem volt népszerû író, rejtõzködõ stílusa nem engedte magához az olvasók széles körét, a beavatottakhoz, „a boldog kevesekhez” szólt. A romantika kritikai változatát képviselte. Hõse kettõs arculata az énkultusz és az éntudat, a hiúság, az önzés és a vágyakozás kettõsségébõl fakad.

Fõbb mûvei: Racine és Shakespeare (1823), Vörös és fekete (1830), Pármai kolostor (1839), Napló (1888), Egoista emlékezések (1892), Vörös és fehér (1894).




Stendhal: Vörös és fekete (részlet)


- Hallgasson értem egy misét és hagyjon legalább egy percig magamra! - kiáltotta a lánynak.
Mathilde már eddig is nagyon féltékeny volt de Rénalné látogatásai miatt; s most, amikor megtudta az asszony elutazását s rájött, hogy miért olyan rosszkedvû Julien - sírvafakadt.
Fájdalma õszinte volt, Julien tudta ezt s csak még ingerültebbé vált. Feltétlenül szüksége volt a magányra; de hogyan szerezze meg?
Mathilde mindent rnegkísérelt, hogy feloldja rosszkedvét; hiába. Végre elment; de csaknem ugyanebben a percben megjelent Fouqué.
- Egyedül szeretnék maradni! - mondta Julien hûséges barátjának. S mikor látta, hogy az habozik, hozzátette: Emlékiratot írok a kegyelmi kérvényemhez.
Egyébként pedig nagyon kérlek, soha ne említsd elõttem a halált! Ha azon a napon, valamilyen különleges kívánságom lesz, hagyd, hogy én szóljak!
Mikor Julien végre egyedül maradt, még levertebb és gyávább lett, mint délelõtt volt. Az elcsigázott lélek maradék ereje is elfecsérlõdött abban a komédiában, hogy Mathilde és Founné elõtt eltitkolja félelmét.
Estefelé vigasztaló gondolata támadt:
"Ha ma reggel szólnak be, hogy induljak a kivégzésre, ma reggel, amikor a halált olyan rettenetesnek éreztem, a bámészkodó kíváncsiak tekintete mégis felkelti hiúságomat: járásom talán kissé merev lett volna, mint a félénkebb gavalléré, amikor belép egy szalonba; néhány élesebb megfigyelõ, ha ugyan akad ilyen a vidékiek között, megsejtette volna gyengeségemet, de senki nem láthatja meg!"
Szomorúsága múlóban volt. "Gyáva vagyok, de senki nem tudja!" - ismételgette dúdolva.
Ami másnap várt rá, az talán még kellemetlenebb volt. Apja már régen megüzente, hogy meg fogja látogatni; ezen a reggelen még fel sem ébredt, a megfehéredett hajú, öreg ács megjelent cellájában.
Julien gyengének érezte magát és a legkényelmetlenebh szemrehányásokat várta. Érzéseit még jobban felkavarta, hogy ezen a reggelen erõs lelkiismeretfurdalás bántotta: nem szereti az apját!
"A véletlen egymáshoz vetett minket a földön! - tünõdött, míg a börtönõr kissé rendbehozta a cellát. - Egymáshoz vetett és mi körülbelül minden rosszat elkövettünk egymás ellen. Most eljött, hogy halálom órájában még utolsót döfjön belém!
Mihelyst egyedül maradtak, az öreg valóban megkezdte kemény szidalmait.
Julien nem tudta elnyomni könnyeit. "Megalázó gyengeség! - dühöngött magában. - S õ még túlozni is fogja gyávaságomat s mindenfelé híreszteli majd! Hogy ujjonghat Valenod s a többi hitvány képmutató, a verriéres-i kiskirályok ! Nagyurak õk Franciaországban, minden elõny az övék! Eddig legalább azt mondhattam: igen, övék a pénz, a kitüntetés, de nekem jutott az emberi nemesség!"
"És most itt egy tanú, akinek mindannyian hinni fognak, aki egész Verriéres-nek túlozva bizonygatja: a halál elõtt megijedtem! Mind meg fogják érteni: nem álltam ki a próbát, gyáva voltam!"
Julien már-már kétségbeesett. Nem tudta, hogyan küldje el apját; s nem is volt olyan erõs, hogy megtévessze az élesszemû öreget.
Gyorsan végiggondolt mindent. - Van valami megtakarított pénzem! - kiáltotta végül hirtelen.
Ez a remek ötlet rögtön megragadta az öreget és megfordította a helyzetet.
- Hogyan osszam el? - kérdezte Julien már nyugodtabban; szavainak rendkívüili hatása megszabadította azalsóbbrendûség érzésétõl.
Az öreg reszketett, nehogy kicsússzék markából a pénz, amelybõl Julien - úgy látszott - bátyjainak is akar juttatni. Hosszan és tûzzel kezdett beszélni. ..Julien már gúnyolódni is tudott.
- Rendben van. Az úr értésemre adta, hogyan rendelkezzem! Ezer-ezer frankot hagyok mindegyik bátyámnak, a többi a magáé.
- Nagyon helyes! - mondta az öreg. - Ez meg is illet engem! De ha az Úr kegyelme már meglágyította szívedet és jó keresztényként akarsz meghalni, úgy illik, hogy kifizessed az adósságaidat! Itt van még a kosztod és neveltetésed költsége, amit mind én elõlegéztem s amire te nem gondoltál.. "
Az apai szeretet!" - ismételgette magában Julien kegyetlen fájdalommal, amikor végre egyedül maradt. Nemsokára belépett a börtönõr.
- A család látogatása után mindig hozok vendégemnek egy üveg jó pezsgõt. Kissé drága.; palackja hat frank, de vidul tõle! - Hozzon három poharat - mondta Julien lelkesen, s hívjon be két rabot azok közül, a.kik kint sétálnak a folyosón.
A börtönõr behozott két visszaesõ fegyencet, éppen távoli fegyházba szállították õket. Nagyon jókedélyû fegyencek voltak, kiválóan ravaszak, bátrak, hidegvérûek. - Ha fizet húsz frankot, - fordult az egyik Julienhez, részletesen elmondom az életemet. Megéri a dohányt! - De nem fog hazudni? - kérdezte Julien.- E szót sem! - mondta a fegyenc. - Különben is, itt a barátom, irígyli a húsz frankomat, rögtön belköpne, ha hazudnék! Förtelmes történet volt. Rettenthetetlen szívrõl tanúskodott s egyetlen szenvedélyrõl: a pénzrõl:Amikor elmentek,
Julien már más ember volt. Önmaga ellen forduló haragja eltûnt. A kínzó fájdalom, amit de Rénalné elutazása után a csüggedés mérgezett meg, most mély szomorúsággá változott. Elgondolkozött: Ha nem téveszt még annyira. a külsõ ragyogás, észrevehettem volna, hogy P~s szalonjaiban vagy olyan becsületes emberek mozognak, mint az apám, vagy olyan ügyes gazemberek, amilyenek ezek a fegyencek. Igazuk van; a társasági emberek reggelenkint sohasem ébrednek a kínzó gondolattal: mibõl ebédelek? Dicsekszenek becsületességükkel; és ha esküdtek lesznek, gõgösen elitélik a tolvajt, aki valamiféle ezüst-tárgyat lopott, mert már-már összeroskadt az éhségtõl. De ha valami nagy dologról van szó; egy miniszteri tárca megszerzésérõl vagy elvesztésérõl, a szalonok becsületes lovagjai rögtön ugyanazokra a bûnökre vetemednek, amiket ez a két fegyenc az ebédért követett el.
"Nincsen természetes jog, ez a meghatározás õsi butaság; méltó a fõügyészhez, aki néhány napja lehordott engem és akinek õsét XIV. La,jos elkobzott birtokkal tette gazdaggá. Csak akkor beszélhetünk jogról, ha van olyan törvény, amelyik az ilyesmit tiltja és bünteti. Mindenféle törvényt megelõzve csak az oroszlán ereje volt természetes és a harc az éhezés ellen, a fázás ellen, szóval a létfenntartás elemi szükséglete! ...
Nem, akiket tisztelek, azok csak szerencsés gazemberek, nem érték õket tetten! A fõügyész, akit ez a társadalom rámuszított, gazságból gazdagodott meg! Gyilkolni akartam, jogosan ítéltek el; de ha nem tettem volna, Valenod, aki elítélt, százszor ártalmasabb a társadalomra."
Ez így van - tette hozzá Julien szomorúan, harag nélkül - apám kapzsi; mégis különb, mint ezek az emberek. Sohasem szeretett. S most ráadásul szégyenletes halállal gyalázom meg a nevét. De a szegénységtõl való rettegés az emberi gonoszság túlbecsülése, ami mind-mind a kapzsisághoz vezet, most csodálatosan megvigasztalja és megnyugtatja azzal a háromszáz-négyszáz arannyal, amit ráhagyhatok. Egy vasárnap délután majd megmutatja aranyait az irígy verriéres-ieknek s a tekintete ezt mondja: Van-e köztetek valaki, akit ennyi arany nem tenne boldoggá, még ha a fiát lefejezték is!"
Ez a gondolatsor helyes lehetett, de a halál vágya fakadt beldle. Öt hosszú nap múlt el. Udvarias és kedves volt Mathilde-dal, akit végsõkig megkínzott a lángoló féltékenység. Egyik este Julien komolyan arra gondolt, hogy öngyilkos lesz. De Rénalné távollété miatt egészen ernyedt volt már a mélybe húzódó szenvedéstõl, Többé semmi nem vonzotta, sem a valóságos életben, sem álmaiban. Keveset mozgott s a cellaélet megtámadta egészségét; egy rajongó és vérszegény német diákhoz kezdett hasonlítani. Férfias gõgje odalett; már nem tudta kellõ erõvel elutasítani magától azokat az alkalmatlan gondolatokat, amelyek szinte törvényszerûen támadják meg a bajbajutottakat!
Mindig szerettem az igazságot. De hol találom? Mindenfelé csupa képmutatás, vagy legalábbis szemforgatás; még a legtisztességesebbeknél, a legnagyobbaknál is. - Ajka undorodva megremegett. - "Nem, ember nem bízhatik meg emberben!"
A-né, amikor a szegény árváknak gyüjtött, azt mondta, volt. De nekem, hogy B. herceg tíz aranyat adott; hazugság mit akarok? . . Ha még Napoleon is Szent Ilonán. Csupa csalás a kiáltvány a drámai király érdekében!"
Istenem! Ha még egy ilyen ember is a csalásig süllyed akkor, amikor a szerencsétlenség keményen emlékezteti kötelességére - mit várhatunk a többitõl? "Hol az igazság? A vallásban? Hát igen - tette hozzá határtalan megvetéssel, keserûen mosolyogva. - A Maslon-ok, de P'rilair-ek, a Castanéde-ek ajkán! ... Talán eszmei kereszténységben, amikor a papoknak nem lenne nagyobb fizetésük, mint amennyi az apostoloknak volt! ... De még Szent Pált is megfizette a parancsolás, a szónoklás, a hírnév gyönyörûsége!..."
"Ó, ha volna igazi vallás a világon!.. De milyen buta vagyok! ...: Magam elé idézem valamelyik gót székesegyházat, gyönyörû, színes ablakaival... remegõ szívem elképzeli az ablakok mögött a papot.
... Lelkem megértené, lelkemnek szüksége van rá! ... De csak egy hiú embert találok ott, korpás hajjal... Akár de Beauvoisis lovag lehetne, a kedvessége nélkül ! ..."