Hitvallás

„Ha nincs arcunkon érzés,
olyan, mintha a halotti maszkunkat mutatnánk.”

2009. február 19., csütörtök


Ásvay Jókai Mór regényíró, a „Nagy Magyar Mesemondó”, az MTA tagja Komáromban született 1825. február 18-án (+ Budapest, 1904. május 5.)

"A kihullott könny megbosszulja magát azon, aki okozta."

Jókai Mór: Az ősi vallás

Keresztyén hitalapítóink szent térítő gerjedelmükben oly hő buzgalommal irtának ki minden, a régi pogány hitről tanúságot tehető emléket, hogy jelenleg alig találhatjuk azoknak nyomát másutt, mint idegen írók könyveiben, s saját nyelvink és népszokásaink öntudatlanul megmaradt egy-egy foszlányában.

Ezek is csak arra valók, hogy örök kételyeket, megfejtetlen föladatokat támasszanak elénk, miknek legköltőibb magyarázatát is lerontja a bizonytalanságról való meggyőződés.

Kik és mi nevűek voltak a magyar ősvallás istenei? A zend hit Adurja volt-e azon Hadur, kinek képében napot, tüzet vagy háborút imádtak? Ahriman volt-e azon gonosz isten, kinek neve máig is az „” szóban rejlik? S az a hideg szél, melyet a székely „nemeré”-nek nevez, volt e nálunk a szél-isten?

Kik voltak azon alakok, melyek máig is a csillagok neveit viselik: a göncöl, a nagy kaszás, a fiastyúk? A népmondák aranyvárakról, rézkirályról, a silleányról (villi), lidérctűzről, boszorkánynyomásról nem a pogány mesehit költeményei-e? Mikor az erdélyi pór azt mondja: hogy a „csoda” verje meg!, nem valami régi isten vagy ördög nevét említi-e fel ebben? Mindezek oly kérdések, mikre a felelet meg van halva.

Mi szerepet játszottak pogány elődeink népéletében a hazába vezérlő turul, a fehér szarvas, a pusztában lakozó alirumna jósnők, a varázslók, a garaboncok, rémek, tündérek, törpék; az álomlátások, hősök, a négy elem tisztelete? Mindezeket gazdag adatbőséggel fejtegeti Ipolyi Mythologiája, melynek azonban legalaposabb kútforrása ismét csak a néphagyomány, miután e tárgyakról az írott betű nagyon kevés.

Annyit tudunk, hogy őseink források mellett tűzhalmokon áldoztak, papjaikat Gyulák-nak, jósaikat Táltosok-nak nevezték, áldomásaikon egy közös serlegbe csorgatták vérüket, mely szerecsendió-serleg sokáig megvolt a Sándor-család birtokában, a pogány isten képét bálványnak nevezték, a tetszhalált „elrejtőzés” csodájának hitték; s ezen hasonlatok nyomán tán azonosíthatók a zend-vallás követőivel; s mint azok ragaszkodtak vallási hittel a fehér színhez viseleteikben, úgy őseink fehér lóval áldozása s a magyar viseletekben máig is megtartott előszeretet a fehér szín iránt tán szinte elfogadható némi vallásrokonság jeléül.

Idegen historikusok emlékeznek nagy négyszögű kövekről, mik őseink sírhalmait fedezték, magas tűzhalmokról, miken örök tűz égett, rovásbotokról, mikre titkos rúnáikat írták, nemzeti zsolozsmákról, miket szittya szüzek énekeltek, Manes vörös-zöld köpenyéről s „ördöngh” című rózsás és tulipános könyvéről, a Rhabonbánokról, a szerecsendió-kehelyről, Hadur égből esett kardjáról.

Mindez emlékek örökre el vannak veszve. Az oltárköveket a vizekbe hányták, a rovásbotokat elégették, a rózsás és tulipános könyvet Sapor király vetteté a tűzre, Hadur kardját Salamon király anyja ajándékozá idegen fejedelemnek; s a fennmaradt homályos emlékekből csupán egy ki nem magyarázott rejtélyes fogalom támadhat bennünk az ősi pogány hitről, melyet kegyes királyainak keresztyéni buzgalmukban még a tudományos világ számára is örökre kiirtottak.
Az ősvallásról tanúskodó hagyományokat összegyűjtöttem „Bálványos vár” című regényemben. Bálványos várban, melyet törvénykönyvünk „Arx idololatriae”-nek nevez, egész a tizenkettedik századig megmaradt a régi pogány szertartás, az Opour rhabonbánok oltalma alatt.