CARPE DIEM

1890 Március 23. (119 éve történt)
Megszületett Hatvany Lily író.


báró Hatvany Lili és az öltözködés...

Hatvany Lili (Hatvan, 1890. jún. 8. – New York, 1968. okt. 7.) a századforduló egyik legismertebb családjának tagja volt. A nemesi rangot 1908-ban kapták a Deutsch unokatestvérek, miután a Hatvani Cukorgyárat Európaszerte ismert és elismert rangra emelték. Nevüket is ezután változtatták meg (felvették a „hatvani” nemesi előnevet). A Hatvanyak a magyar kulturális és társadalmi élet igen jelentős szereplői voltak. Hatvany Lajos például íróként, irodalomtörténészként, államférfiként, mecénásként tevékenykedett (pártfogoltja többek között Ady Endre). Hatvany Lili tehetséges író, újságíró, kritikus volt, műveit idegen nyelvekre is lefordították. Hangvétele ironikus, csevegő. Számos regénye, színdarabja, közéleti értekezése ismert. A 30-as évek végén kivándorolt Amerikába, s az írással is felhagyott.

A 30-as évek közepén jelent meg a Pesti Napló kiadásában az „Öltözködés és divat” című könyv, amely a korszak öltözködési szabályai, szokásai mellett divattörténeti érdekességekről is szól. Szerzői Bácskai Magda, Hatvany Lili, Feiks Jenő és Ráth-Végh István. Ma már inkább csak öltözködéstörténeti jelentősége van a könyvek, habár számos tanácsa, felismerése napjainkban is helytálló. Ilyen például Hatvany Lili értekezése a divatról:


báró Hatvany Lili:
Kinek és miért öltözködünk? (részlet)


„Minden mese azt mondja, hogy a divat nőnemű, mégis sok asszony kérkedik büszkén, hogy ő nem törődik a divattal.

A divatot csak addig nézzük le, amíg nem látjuk. Őserdőben, sivatagban, távoli falun, a természet szúnyogos vagy hangyás ölén könnyű becsmérelni a divatot, de városban, ha tesszük, nem őszintén tesszük.

Kétféle nő van, akinek igazán, őszintén, tiszta szívből közömbös a divat. A zsenik, akiket annyira elfoglal munkájuk, hogy minden egyéb a földön közömbös. (Ilyen, sajnos kevés van.) És a nagy betegek, akiket szenvedésükön kívül nem érdekel más. (Reméljük, ilyen is kevés van.) A többiek, amikor azt mondják: „nekem olyan mindegy, hogy mit veszek föl” – talán jóhiszeműen – de hazudnak.

És hát miért nem mindegy, hogy mit veszünk fel? Kinek öltözködünk tulajdonképpen? A férfiaknak? A többi nőnek? Önmagunknak?

Azt hiszem, eleinte mikor még fiatalok és naivak vagyunk, a férfiaknak öltözködünk. Sokáig tart, míg rájövünk, hogy a legtöbb férfi észre se veszi, hogy mi van rajtunk. Amikor azt mondják: „De szép ebben a ruhában”, vagy „ezt a kalapját nem szeretem”, fogalmuk sincsen a ruha vagy kalap formájáról, szabásáról, színéről. Ők csak az összbenyomást látják.

Vannak férfiak, akik betanulnak bizonyos frázisokat és ezzel igyekeznek – sikertelenül – blöffölni. Azért sikertelenül, mert a divat kifejezései évente változnak, de az ilyen férfiak divat-szókincse nem. Fivérem például, ahányszor valami tavalyi, kétéves, vagy régebbi ruhadarabot lát rajtam, azt mondja: „De szép új ruhád van megint”. Sohasem jöttem rá, hogy a tudatlanság szól-e belőle vagy a ravaszság. (Minek új ruhát csináltatni, mikor a régi ilyen remek?)

Nem, - a férfiaknak igazán fogalmuk sincs a divatról. Ők csak azt tudják megmondani, hogy tetszik-e vagy sem. Ha magyarázni kezdik a miért-et, csak szánalmasan dadognak. Ruhához értő férfi: Szabó, színpadi rendező vagy pedig olyan magánzó, akinek igazán nem érdemes tetszeni.

Tehát mire rájövünk, hogy a férfiaknak nem érdemes, elkezdünk öltözködni a nőknek.

A férfiaknak azért öltözködtünk, mert tetszeni akartunk, azaz örömöt akartunk okozni. A nőknek azért öltözködünk, mert fájdalmat akarunk okozni.

Van idő minden asszony életében, – a királynőtől a falusi parasztlányig – hogy elkeseredett harcot folytat a „legjobban öltözött nő” rangjáért. Ezt a rangot nem a férfiak adják, hanem a többi nő. Szépség, kedvesség nem számít… ízlés számít és pénz számít.

Keserves harc ez. Sokan igen hamar, egyetlen báli éjszaka után beadják a derekukat – mások egy életen át küzdenek. Merem állítani, hogy a világon több asszonyi örök harag robbant ki ruha miatt, mint férfi miatt… Asszonyok közt a legnagyobb tragédiák egy lelopott modellel vagy egy-két centiméterrel hosszabb ezüst rókával kezdődtek. Élete valamelyik korszakában minden nő harcos öltözködő, de ezt okos asszony titkon tartja és hamar túlesik rajta.

Mikor tehát eljutunk a bölcs belátásáig, hogy sem a férfiaknak, sem a nőknek nem érdemes öltözködni, mert a férfiak nem veszik észre, a nők pedig meggyűlölnek érte, már úgy belénk idegződött az öltözködés, hogy tovább öltözködünk – a magunk örömére.

Megvetendő passzió? Lehet. De hát miért megvetendőbb például egy szép ruhagyűjtemény, mint egy bélyeggyűjtemény? Nem költségesebb és legalább olyan művészi.

Az öltözködés művészet. Művészet, ha gazdag és változatos, de még sokkal nagyobb művészet, ha szerény anyagi eszközökkel szépen és ízlésesen tudunk öltözködni…”