CARPE DIEM

Opera (színmű)

Az opera olasz eredetű szó, dalművet jelent (másként: dramma per musica). Vokális-hangszeres drámai színpadi műfaj, melyben a szerepeket éneklik. Az opera három-négy, ritkábban egyfelvonásos, többnyire nyitánnyal kezdődik.

A 16. század ismert műfaja, a hangszerkísérettel ellátott egyszólamú ének, a monodia egyre bővült rövidebb drámai jelenetekkel (intermezzo), míg a század végére létrejött az első mai elemeket is magában foglaló operaelőadás. A középkori Firenzében a 17. század legelején, mint hangszerekkel kísért énekbeszéd volt ismert. A század elején a velencei opera virágzott, megkezdődött a recitativo és az ária szétválása, mely végül a nápolyi operában különült el egymástól teljesen. A 18. század során az olasz vígopera és a vidám és komoly jeleneteket felvonultató úgynevezett semiseria életképesebbnek bizonyult a komoly operánál, erre jó példát jelentenek Mozart művei. A 19. században ugyan az olasz opera egyeduralma teljes, de kialakulnak a nemzeti operák is. Franciaországban időközben a nagyopera élte virágkorát, míg Németország a 19. században valóságos opera-nagyhatalommá nőtte ki magát, így például Richard Wagner nevéhez fűződik a drámai kifejezés erősítése is.

Az opera születésének a történelem folyamán két vonást különböztethetünk meg: az egyik az új forma létrejötte, a másik a forradalmi változás a zenében.

Olasz Opera bővebben itt



Francia opera

A francia opera kiindulásának kezdete az 1570. esztendőre tehető. Ebben az évben nyitotta meg Költészeti és Zenei Akadémiáját a király engedélyével a kiváló humanista költő, a velencei születésű, de francia származású Jean-Antoine de Baïf. Barátjával Pierre de Ronsarddal a görög verses, zenés, táncos dráma újjászületését tűzte ki célul. (Tehát cameratát hozott létre – a Camerata előtt). Ők ketten fejlesztették tovább a francia chansont, megteremtve a metrikus, vagyis antik típusú időmértékes francia verset. Elméletüket a kor olyan ismert zeneszerzői alkalmazták mint Claude Le Jeune és Jacques Mauduit. Kialakult az udvari dal amely idővel mindinkább egyszólamúságra tört, és egy Baltarazini nevű hegedűstől megszületettet az udvari balett első terméke: A királyné vidám balettje (1581).

Miután trónra került a Bourbon-dinasztia, melynek megalapítója IV. Henrik francia király volt, a francia opera jelentős fejlődésnek indult: 1600-ban, mikor Firenzében nőül vette Medici Máriát, az esküvőjük alkalmából csendült fel Peri és Rinucci Euridikéje, és később az udvara látta vendégül a Rinucci és a Caccini családokat.

Az első igazi francia operák itáliai importból származtak; 1645-ben, Mazarin kardinális közbenjárásával, volt az első Franciaországi operabemutató, Párizsban. Két kevésbé ismert olasz művet adtak elő a királyi palotában, de csak néhány meghívott jelenetében. Az opera nem aratott sikert a francia közönségnél, Mazarin azonban nem adta fel a tervét és 1647-ben bizonyos változtatásokat téve az eredeti olasz operán, végül egy „franciásított” Orfeusz operával elnyerte a franciák tetszését. Mazarin elgondolása tehát helyesnek bizonyult: a balettel, gazdag díszletekkel ékes, látványos színpadi műfaj felel meg leginkább a francia ízlésnek. Mazarin mintája alapján született meg 1655-ben La Guerre–de Beys-től Ámor diadala, majd 1659-ben Cambert–Perrin Pastoraléja. Voltaképp mindkét mű csak pásztorjáték, amelyben csekély szerepe van a drámai játéknak, ennek ellenére egyes nézetek szerint az előbbi, mások szerint az utóbbi az első francia opera. Azonban, amikor 1601-ben Mazarin meghalt, az „idegen művészet” behatolását követelik egyaránt a politikusok, költők és komponisták, s a francia színpadokról az opera helyébe visszatértek a balettek s a pásztorjátékok.

1699-ben Pierre Perrin királyi engedélyt kapott francia nyelvű operák bemutatására, majd 1671-ben Robert Cambert komponistával együtt létrehozta az első francia operát a Pomont. A darab sikeressége ellenére az engedélyt 1672-ben visszavonták tőlük, Perrin az adósok börtönébe került, Cambert pedig Angliába vándorolt.

Az első igazi értelemben vett opera komponista Jean-Baptiste Lully (1632–1687) volt, aki még a dicsőségtől és hatalomtól elvakult Napkirályt is az ujjai köré csavarta. Így Lully, mint a királyi család zenemestere 1671-ben megkapta az operaelőadások kizárólagos jogát. Hamarosan kialakultak a különböző operatípusok, melyek közül a tragédie lyrique vagy tragédie en musique Lully kivételezett helye azonban olyan tehetséges komponisták rovására ment, mint például Marc-Antoine Charpentier (1643–1704). Hiába írt egy remekművet is (Médea című operát), amely mélyebb és gazdagabb volt mint bármi amit Lully valaha is írt, csak Lully halála után kerülhetett színpadra, 1639-ben. Charpentier másik fontos drámai műve a sokat vitatott, első meleg operának tartott David et Jonathas (1688).

Lully után számos francia zeneszerző is hódolt a francia operának. André Campra (1660–1744), Marin Marais (1656–1728), Michel de Montéclair (1667–1737) egyaránt egyéni remekművekkel jelentkeztek. A következő kor legnagyobb komponistája pedig Jean-Philippe Rameau (1683–1764) volt, akitől több lírai tragédia is fennmaradt. Rameau rendkívül eredeti és fantáziadús hangszerelést használt, ugyanakkor elvetette a prológust. Franciaországban, addig ismeretlen hangszereket honosított meg, neki köszönhető például a klarinét megjelenése is. Ezenkívül különleges hanghatásokat is bevezetett, mint például a pizzicatót (az egyébként vonóval megszólaltatott hangszer húrjainak a pengetését) és 1745-ben a glissandót (csúszás az egyik hangtól a másikig).

1755 és 1754 között Párizsban a Querelle des Bouffons (a buffonisták harca) dúlt. A vita alapja a francia, illetve az olasz opera érdemei voltak. A vitákban olyan nagy egyéniségek is részt vettek mint Friedrich von Grimm író, Jean-Jacques Rousseau filozófus, Denis Diderot író, filozófus és Jean le Rond d’Alembert matematikus, filozófus. A vitákat egy olasz vígopera-társulat, 1752-es párizsi előadása okozta. A Pergolesi darab címe Az úrhatnám szolgáló volt. A zenebarátok két táborra szakadtak: az olasz opera híveire, a buffonistákra és a francia zene rajongóira – tehát Lully és Rameau – akiknek a király és Madame de Pompadour voltak a pártfogói.

A buffonisták harca a francia opera fejlődésében igen nagy jelentőséggel bírt: 1752-ben Rousseau vígoperát ír A falusi jóscímmel, majd 1753-ban, Levél a francia zenéről címmel elméleti írást jelentetett meg a zenéről, mellyel általános zavargást keltett a királyi udvarban, s már azon gondolkoztak, hogy a Bastille-be zárassák-e inkább, vagy elűzzék. De számos más írásos kritika született, például Goldonitól, Voltairetől, D’Alembert-től, Villeneue-től is. A francia opera híveit a coin du roi, azaz a királyi sarok névvel illették, mivel ők inkább a király páholya körül gyülekeztek. A francia operában nagyra becsülték a szöveg és a zene közötti szoros kapcsolatot, és leszólták az úgynevezett olasz operák különleges áriáit. A két tábor között végül is a vita tárgya az volt, hogy mi a fontosabb: a szöveg, vagy a zene. A vita vége pedig az lett, hogy az olasz társulat elutazott, majd az 1750-es évek végére megjelent a francia zeneszerzők új nemzedéke és velük egy új stílus, az opéra comique.

Az opéra comique

Akárcsak más országokban, Franciországban is valószínűleg évszázadokra tekintett vissza a könnyű, népszerű, a prózát a zenével elegyítő utcai szórakozás. Adam de la Halle 13. századi zeneszerző Le jeu de Robin et Marion darabjában már keveredett a próza és a zene, és megjelentek az itáliai commedia dell’arte jellegzetes szereplőihez, nagyjából hasonló alakok. Istenek és királyok helyett az opera most hétköznapi emberekről is szólt.

Az opéra comique kifejezés 1715-ben született. S bár a zene még mindig másodlagos volt, megjelent egy fontos zenei újítás, a vaudeville (utcai dalokból szőtt népies színpadi műfaj) és az ária között elhelyezkedő ariette. A komédiákat tiltotta a törvény, az előadok azonban frappáns ötleteket dolgoztak ki, annak érdekében, hogy a műveiket mégis elő tudják adni: némajátékot játszottak, a szöveget kartonokra írva a mennyezetről eresztették le, s a közönség közt ülő színész elkezdett énekelni, a közönség pedig vele együtt. Egyre gyakrabban születtek szigorító rendeletek, azonban minden rendelet után, egyre maróbb lett a színpadi gúny, egyre nevetségesebb a torzkép melyet a vezető arisztokráciáról rajzoltak. Így vált az együgyű vásári komédia a forradalom előkészítőjévé.

1726-ban megjelent a vidám, vidékimádó figura szerepe a színpadon, magával hozva a kétértelműség (double entendre) művészetét is, s a következő öt évben az opéra comique-é lett a főszerep. Számos jelentős zeneszerző tevékenykedett ebben a korban: François-André Danican Philidor (1726-1795), Pierre Alexandre Monsigny (1729-1817) és mind közül a legjelentősebb André Grétry (1741-1813)

Opera a forradalom után: a nagyopera

Miután Napóleon 1804-ben császárrá koronáztatta magát, visszatért XVI. Lajos korából jól ismert pompa, ragyogás, vagyis a régi grandeur ismét polgárjogot nyert a francia opera célkitűzései között. Az opera ismét látványosság lett, fényes diadalmenetekkel. Ez a korszak jelentős komponistái: Joseph Gossec (1734–1829), Pierre Gaveaux (1761–1825), és Étienne Nicolas Méhul (1763–1817).

A kor másik kiemelkedő komponistája Hector Berlioz (1803–1869) volt. Berlioz főként mint programzene és modern szimfonikus zenekar megteremtője ismert. Hangszereléstana máig alapja a zeneszerzőképzésnek. Operái is szimfonikus ihletésűek. Berliozzal egy időben támadt fel a francia vígopera (opéra comique). Ezt a műfajt a komoly operától nem a komikus elemek túlsúlya különböztette meg, hanem az érzelmes jelenetek térhódítása és az, hogy az énekszámokat recitatívo helyett prózai párbeszéd köti egybe. Legjelentősebb művelői: Boieldieu, Auber és Adam.

A fejlődés másik irányát jelzi a 19. század reprezentatív műfaja a Daniel Auber, Fromental Halévy (1799–1862) keze alatt kialakult nagyopera. Ez az opera rendszerint történelmi tárgyat feldolgozó, pompás kivitelezésű színpadi mű jellegzetes terméke a restauráció, a polgárkirályság korának, a mely a feltörekedő, vagyonosodó polgárság igényeinek is megfelelt.

A századfordulón egy újfajta vígopera jelent meg. Jelentős képviselői François Adrien Boieldieu (1775–1834), Daniel François Espirit Auber (1782–1871) és Adolphe Adam (1803–1856) voltak. A kor kiemelkedő librettistája Eugène Scribe (1791–1861) volt.

A francia opera nagymesterei

A vígopera és a nagyopera összeolvasztásából egy új stílus jött létre: a lírikus opera. Az új műfaj, melynek legnagyobb mesterei Charles-François Gounod (1818–1893), Ambroise Thomas (1811–1896), Jules Massenet (1842–1912), érzelmes alaphangú dallamokra épült, s a drámai elevenségű jeleneteket lírai nyugvópontokkal válogatja.

Az ifjabb nemzedék sikerei a hetvenes évekre érettek be. A legeredetibb egyéniség közülük Georges Bizet (1838–1875) volt, a Carmen komponistája. Ugyancsak kimagasló hely illeti meg a lírikus opera műfajának művelői közt Charles Camille Saint-Saënst (1835–1921) és Léo Delibest (1836–1891). A teljesség kedvéért meg kell említeni néhány további olyan „nagymestert” is, akik elsősorban a szimfonikus zene területén tevékenykedtek: César Franck (1822–1890), Vincent d’Indy (1851–1931), Edouard Lalo (1823–1892).

A századvégi francia zenét Wagner hatása dominálta. A francia zenei élet vezéregyéniségei – már akik nem hódoltak be Wagnernek – egyre nyomasztóbbnak érezték az idegen uralmat. Olyan alkotóra volt szükség akinek egyénisége, tehetsége nemcsak vetekszik a nagy német mesterével, hanem ízig-vérig francia is. Azonban amikor, a hőn vágyott alkotó megjelent a színen – nem ismerték fel. Sokáig gáncsolták, vagy közönyösen szemlélték erőfeszítéseit. Ez a francia muzsikus Claude Debussy (1862–1918). Egyetlen operát írt a Pelléas és Mélisande címmel, amely egyedülálló, utánozhatatlan alkotás volt, amely Európa-szerte hatással volt a modern operairodalom fejlődésére. Debussy mellett két ifjabb kortársa is gazdagította a francia operairodalmat: Paul Dukas (1865–1935) és Maurice Ravel (1875–1937).

Debussy és Ravel mellett számos más komponista is fellépett Franciaországban. Az ismertebb és fontosabb komponisták: Erik Satie (1866–1925), Albert Roussel (1869–1937), Jacques Ibert (1890–1962), Darius Milhaud (1892–1974) és Francis Poulenc (1899–1963).

Német nyelvű opera bővebben itt

Az angol nyelvű opera

Miután kialakult az új zenei forma az opera, Olaszországban nagy lendületre kapott. A 17. század közepén Németország és Franciaország is behódolt az új műfajnak, Nagy-Britannia azonban mögöttük kullogott. Az 1600-as évek végén Henry Purcell (1659–1695) ugyan próbálkozott az új műfajjal (Dido és Aeneast), de leginkább csak semi-, azaz féloperákat komponált, vagyis olyan darabokat, melyekből a szöveg nagy részét eltávolították helyükbe pedig kísérőzene és látványos zenei játék került (ún. masque darabok)). Angol szövegre, de itáliai stílusa született Nicholas Lanier (1588–1666) a Rodosz ostroma című darabja, 1656-ban. Angol zeneszerzők további korai operái közt megemlíthető Ben Johnson, mára már elveszett Lovers Made Men című darabját és William Congreve Párizs döntése darabjának négy különböző változatát.

Az angol opera reform műve John Gay és a német származású Johann Christoph Pepusch alkotása A koldusopera (1728) volt. Ez a mű az olasz opera fonákságát tette nevetségessé, másrészt az angol közönség idegenmajmolását, az udvar, a főurak feleslegességét állította pellengérre. A mű helyszíne a külváros, szereplői tolvajok, gyilkosok, rendőrök, utcalányok. Pepusch a zeneszerző csak a nyitányt komponálta meg, a mű többi részét ismert operák kedvelt számaiból valamint angol, skót és ír népdalokból állította össze. Ez a mű egyben egy új műfajnak is életet adott a ballad-opera műfajának, a vígopera angol változatának. Ez az új műfaj, később, Thomas Augustin Arne és Charles Coffey darabjai jelentős szerepük volt a német Singspiel kialakulásában.

A 18. században az opera ismét import cikké vált, és egészen a 19. századig nem születtek említésre méltó művek. A 19. században Michel William Balfe A cigánylány (1843) és William Vincent Wallace Maritana (1845) című művei voltak a legnagyobb alkotások. Ezeket követte az utolsó évtizedekben Alexander Campbell Mackenzie és Charles Villiers Stanford néhány műve, valamint Arthur Seymour Sullivan Mikádó és Ivanho darabjai.

Az első, külföldi zeneszerzőkkel is összemérhető angol komponista Benjamin Britten(1913–1976) volt. Főbb művei: Peter Grimes (1945), Lukrécia elrablása (1946), Albert Herring (1947), Írjunk Operát! (1949), Billy Budd (1951). Britten után valamelyest fellendült az angol opera. Jelentősebb szerzők: Alan Buch, Michael Tippett, Humpley Searle.

A következő kiemelkedő angol nyelvű operaszerző George Gershwin (eredeti neve: Jacob Gershowitz) (1898–1937), a szimfonikus jazz nagymestere volt. Ismert zeneművei: Kék rapszódia, Egy amerikai Párizsban (opera) valamint Porgy és Bess (opera).

Orosz opera

Nagy Péternek köszönhetően a 18. századi Oroszországban gyakran kerültek színpadra olasz és francia operák. Az első orosz opera Dmitrij Zorin 1777-es Metamorphosisa volt. Ezt követte két évvel később Mihail Szokolovszkij A csaló és házasságközvetítő bűvös molnár című vígoperája. Ez utóbbi a falusi életet ábrázolta, azonban nemsokára megjelentek a történelmi operák is.

Az első nemzetközi rangú operaszerző Mihail Ivanovics Glinka (1804–1857) volt. Glinka két operát írt: a történelmi témájú Ivan Szuszanyint (1836) és a Puskin azonos című mesekölteménye alapján készült Ruszlán és Ludmillát. Glinka műveit Alekszandr Borogyin Igor hercege (18909 és Mogyeszt Muszorgszkij Borisz Godunovja (1874) követte. Közvetlenül Glinka nyomában haladó Rimszkij-Korszakov (1844–1908), a zenetörténet egyik leghíresebb darabjának, Seherezádé írója, tizenöt operát is komponált. Rimszkij számára a zene volt az első, a jellemábrázolás csak ezután következett. Ezért operáit sokan tündérmeséknek tekintik, amelyekben bábuk a szereplők.

Az első szakképzett orosz operaszerző Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840–1993) volt. Tíz operája marad fenn. Művei bizonyos értelemben konzervatívak, mert az akkoriban divatos wagneri folytonosság elve helyett megtartotta az operán belül önmagukban is teljes egésznek tekinthető zenei egységek rendszerét.

A Szovjetunió születésekor, Lenin idejében, a zeneszerzők szabadok voltak. E kor kiemelkedő operaszerzője Dimitrij Sosztakovics (1906–1975) volt. Tagja volt a Kortárs-zenei Szövetségnek, amely a nyugati szerzők műveinek megismerését és előadásit támogatta. Lenin halála és Sztálin hatalomrajutása után azonban megváltozott a helyzet: csak a popularizmusnak maradt helye. Sosztakovics zenéjét – miután Sztálin egy 1936-os előadáson részt vett – a Pravda „káosz”-nak nevezte. A Sztálin által jóváhagyott művészi doktrína azt írta elő, hogy a zenének az kell legyen az elsődleges feladata, hogy a szovjet társadalmat ragyogó, optimista, hazafias, szocialista módon ábrázolja. Akik nem követték ezt az előírást azokra rásütötték a „modernizmus” szégyenbélyeget. Köztük volt Sosztakovics is és a nálánál is önfejűbb Szergej Prokofjev (1891–1953) is. Prokofjev első két operáját még Oroszországba írta, azonban a Nagy Októberi Szocialista Forradalom után Amerikába, majd Párizsba emigrált. Később azonban visszaköltözött a sztálini Szovjetunióba, és az állam által támasztott követelmények hatására megindítóan hazafias, ugyanakkor meglehetősen gondolatszegény darabokat is írt. A másik nagy orosz opera és zeneszerző Igor Sztravinszkij (1882–1971) volt. Sztravinszkij két és fél operát írt, ezek közül csak az egyik egész estés (A kéjenc útja).

Más nemzetek operái

Európa számos országában alakult ki nemzeti opera, főként Magyarországon, Csehországban és Spanyolországban.

Az első cseh szövegkönyvre komponált operát 1826-ban, a cseh nemzeti himnusz szerzője, Frantisek Jan Skroup (1801-1862) írta. 1862-ben Prágában új operaszínpadot avattak, melynek az igazgatója Bedřich Smetana (1824–1884) volt. Smetana fél tucat operát írt, a leghíresebb közülük Az ellopott menyasszony (1866) volt. Smetana példáját követte az „Új világ” szimfónia írója Antonín Dvořák (1841–1904), majd Zdenek Fibrich (1850–1900). De nemzeti stílusban születtek operák Lengyelországban, Bulgáriában, a balti, valamint a skandináv országokban. A század végén az Egyesült Államokban is születtek opera művek. Említésre méltó komponisták: Ethel Smyth (1850–1944), George Antheil (1900–1959), Philip Glass (sz. 1937 –) és John Adams (sz. 1947–).

A magyar opera

Magyarországon, akár az összes többi európai országokban, először főúri kastélyok házi színpadain játszottak német és olasz operákat. Az első feljegyzés ilyen előadásról 1677-ből való: gróf Forgách Ádám pozsonyi palotájában pásztorjátékot adtak elő. A 18. században több főúri színház is létrejött, közülük a legismertebb az Esterházy hercegek fertődi, majd kismartoni kastélyában létrehozott opera volt. Haydn számos operáját itt mutatták be. Jelentős volt báró Patasich Ádám püspök nagyváradi színháza is. A későbbi polgári operajátszás szempontjából fontosnak számított Erdődy János gróf 1785-1789 között fennállt pozsonyi operája.

A magyar opera kezdetét Chudy József Pikkó hertzeg és Jutka Perzsi című daljátékának 1793. május 6-i, budai ősbemutatójától szokás számítani. E mű zenéje elveszett. Azonban az első magyar, mai értelemben vett opera Ruzitska József (kb. 1775–1883) Béla futása című műve volt. Ezt az operát 1822-ben mutatták be. A magyar nemzeti opera atyjának azonban Erkel Ferencet (1810–1893) tekintjük. Őt követte az első magyar vígopera (A csel) komponistája Bartay András 1799–1854), Mosonyi Mihály (1815–1870), Hubay Jenő (1858–1937) és végül, de nem utolsósorban Bartók Béla (1881–1945).

Kortárs irányzatok

Számos 20. századi zeneszerző próbálkozott különböző újításokkal, reformokkal az operán belül. Olaszországban eredeti művekkel tünt ki Gioergio Batistelli Experimentum mundi (1981) és a Cenci-ház (1997) című darabjaival. Az előbbiben kézműveseket, az utóbbiban színészeket szerepeltet, mindeközben mellőzi az énekeseket. Németországban Hans Jürgen von Bose és Wolfgang Rihm Álompalota 63 című műve említendő. Angliában működő jelentősebb operaszerzők Mark Anthony Turnage és Steven Berkoff. Ugyancsak jelentősek az angol Judith Weir A Night at Chinise Operaés Blond Eckbert művei és Benedict Mason Playing Away című futballoperája.

Minimalizmus

A minimalizmus eredeti formájában az 1960-as évek művészetelmélete volt. Népszerű minimalista szerzők Philip Galss, John Adams, Michael Nyman és Gavin Bryars voltak. Gkass művei különösen népszerűek voltak – az Ezer repülőgép egy háztetőn című művét a bécsi nemzetközi repülőtér 3. számú hangárjában mutatta be 1988-ban. Adams főként mai témákat dolgozott fel, Nyman Aki kapalnak nézte a feleségét című operáját Sztravinszkij és a rock and roll ötvözetének is szokás nevezni.

Opera futura

Az opera története során meghódította az egész világot. Volt szerény és szertelen, populista és csak az elit számára elérhető, volt mikor kiszolgálta a hatalmasságokat és volt amikor bosszantotta, volt amikor a zene hatalmasodott el a szöveg fölött és volt amikor a szöveg nyomta el a zenét. A 20. század végén pedig megjelent a virtuális opera is. Ezek az előadások annyiban különböznek a hagyományos előadásoktól, hogy a díszlet virtuális, azaz fényeffektusokkal, képvetítéssel oldják meg a hátteret.

Ugyancsak a technika fejlődésének köszönhető a ma népszerű „Írjunk operát!” számítógépes programok. Ezzel az eszközzel a valóságban lejátszódó élő adásokat ki-ki saját elképzelése szerint egészítheti ki, illetve alakíthatja át. Ezeket az operákat nem mutatják be színpadon, csak számítógépen keresztül követhető.

Operákban előforduló hangszínek

Az énekesek – pontosabban az énekhangok – különböző típusokra oszlanak, de nemük és hangfekvésük szerint hét csoportot alkotnak. Ezek a nőknél: szoprán (magas), mezzoszoprán (nem olyan magas) és alt (mély). A férfiaknál: kontratenor (természetellenesen magas), tenor (magas), bariton (mély), basszus (nagyon mély). Régen létezett még egy hangtípus a falzett, mely a kasztráltakra volt jellemző. Ezek a kategóriák, az idők során további alkategóriákra oszlottak: a tenor például lehet lírai-, vagy hőstenor. A szoprán és a tenor hangokat néha a spinto kifejezéssel is illetik. A spinto alapvetően lírai hangot jelöl, jó adag szexuális töltettel. A coloratura általában szoprán hang. A koloratúr-szoprán díszített dallamokat is el tud énekelni, sok gyors skálamenettel és arpeggiókkal.