Jékely Zoltán - Zsoltár-töredék
Minden könnycsepp az égi membrán
Világnagy lemezére hull,
S akkora csengéssel csepeg rá,
Hogy meghallja az Úr!
Jékely Zoltán - Kántál a koldus
"Elhagya engemet őriző angyalom,
immár nincsen hová fejem lehajtanom,
torzonborz üstököm hajnalban harmatos,
kivert, rühös ebhez vagyok hasonlatos.
Mint kergetett kuvasz, ide-odafutok,
útamban mindenütt ravasz sintérhurok,
hátamat sujtolja kardlap, korbács, husáng -
jaj, keserves élet, cudar nyomoruság!
Békességet ígért egykoron a világ,
majd dicső háborút kiáltott s glóriát,
de csak lógok, mint a cigány ringy-rongy a fán -
Ember vagyok-e még, ember egyáltalán?
Mert a lelkem immár üszkösödött halál,
s a testemből immár egy állat ordibál!
Nem derülhet arra emberség mosolya,
ki már anyja sírját sem látja meg soha!"
1944
Jékely Zoltán - Örökifjú muzsika
Mozart: g-moll szimfónia
Örökifjú muzsika csermelyében
Fürösztöm meg korán vén arcomat,
Hadd mossa meg időszántotta képem,
Simítsa el a sápadt ráncokat?
Egy hosszú ősz hajszál hullt az ölembe,
Talán apámé, talán az enyém,
S közben zuhog e dallam a fülembe,
S fiatal álmok ringnak ütemén.
Ó, a lélek, e szívós síri mécses,
Az időhozta változásokat
Hogy elhazudja! Fut-fut a zenéhez,
És régi dalt friss vágyakkal fogad.
S künt tél van és a kert halotti dermedt,
Jégtűket hint a csillagos magas,
S én, kit örök ifjúság átka vert meg,
Érzem, hogy jön, jön, jön az új tavasz!
Kisoroszi, 1954...
Jékely Zoltán - Éjféli sírás
Sír a lélek a sötét éjszakában,
sír a mécses az elhagyott siron;
tollászkodik a bús fekete páva,
hull, hull a tolla, mint halott szirom.
- Mért sirsz, te lélek?
A bú csak magadé; semmit sem ér!
- A búm mindenkié és ujraéled
Mint régi kastélyok kövén a vér.
Elmult szerelmek
kék körme sajgó anyagomba tép;
régi bünök rossz hánytorgása felvet
s bántott halott mereszti rám szemét.
Hová repüljek?
Mily testet válasszak szállásomul?
Vágjak neki idő előtt az űrnek
kezdvén bolyongásom gazdátlanul?
Ó, végtelenség!
cikázó mérhetetlenek tava!
Szippants magadba, hogy e bús jelenség
sötét földjéről tünjön már tova.
Igy sír a lélek a sötét szobában,
így a mécses az elhagyott siron;
Mint tollát sirató szomoru páva,
esendőségem sirva-siratom.
Minden könnycsepp az égi membrán
Világnagy lemezére hull,
S akkora csengéssel csepeg rá,
Hogy meghallja az Úr!
Jékely Zoltán - Kántál a koldus
"Elhagya engemet őriző angyalom,
immár nincsen hová fejem lehajtanom,
torzonborz üstököm hajnalban harmatos,
kivert, rühös ebhez vagyok hasonlatos.
Mint kergetett kuvasz, ide-odafutok,
útamban mindenütt ravasz sintérhurok,
hátamat sujtolja kardlap, korbács, husáng -
jaj, keserves élet, cudar nyomoruság!
Békességet ígért egykoron a világ,
majd dicső háborút kiáltott s glóriát,
de csak lógok, mint a cigány ringy-rongy a fán -
Ember vagyok-e még, ember egyáltalán?
Mert a lelkem immár üszkösödött halál,
s a testemből immár egy állat ordibál!
Nem derülhet arra emberség mosolya,
ki már anyja sírját sem látja meg soha!"
1944
Jékely Zoltán - Örökifjú muzsika
Mozart: g-moll szimfónia
Örökifjú muzsika csermelyében
Fürösztöm meg korán vén arcomat,
Hadd mossa meg időszántotta képem,
Simítsa el a sápadt ráncokat?
Egy hosszú ősz hajszál hullt az ölembe,
Talán apámé, talán az enyém,
S közben zuhog e dallam a fülembe,
S fiatal álmok ringnak ütemén.
Ó, a lélek, e szívós síri mécses,
Az időhozta változásokat
Hogy elhazudja! Fut-fut a zenéhez,
És régi dalt friss vágyakkal fogad.
S künt tél van és a kert halotti dermedt,
Jégtűket hint a csillagos magas,
S én, kit örök ifjúság átka vert meg,
Érzem, hogy jön, jön, jön az új tavasz!
Kisoroszi, 1954...
Jékely Zoltán - Éjféli sírás
Sír a lélek a sötét éjszakában,
sír a mécses az elhagyott siron;
tollászkodik a bús fekete páva,
hull, hull a tolla, mint halott szirom.
- Mért sirsz, te lélek?
A bú csak magadé; semmit sem ér!
- A búm mindenkié és ujraéled
Mint régi kastélyok kövén a vér.
Elmult szerelmek
kék körme sajgó anyagomba tép;
régi bünök rossz hánytorgása felvet
s bántott halott mereszti rám szemét.
Hová repüljek?
Mily testet válasszak szállásomul?
Vágjak neki idő előtt az űrnek
kezdvén bolyongásom gazdátlanul?
Ó, végtelenség!
cikázó mérhetetlenek tava!
Szippants magadba, hogy e bús jelenség
sötét földjéről tünjön már tova.
Igy sír a lélek a sötét szobában,
így a mécses az elhagyott siron;
Mint tollát sirató szomoru páva,
esendőségem sirva-siratom.
Bejegyzések
