1921 Január 19. (88 éve történt)
Megszületett Mészöly Miklós Kossuth-díjas író.
Szekszárd, 1921. január 19. - Budapest, 2001. július 22.
Író, drámaíró, 1992-ben a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító elnöke
Molnár Miklós néven született Szekszárdon, 1921. január 19-én. Tanulmányait 1938 és 1942 között a fővárosi Pázmány Péter Tudományegyetem Jogi és Államtudományi Karán folytatta, ahol jogászdoktori oklevelet szerzett. 1943-ban frontkatonai szolgálatra vitték, ahol fogságba esett, és szerbiai raboskodásából csak 1945-ben tért vissza. Akkor fizikai munkásként kezdett dolgozni, s volt terménybegyűjtő és malomellenőr is. Vadvizek címet viselő első novelláskötete 1948-ban jelent meg, akkor változtatta meg nevét Mészölyre. 1951-52 között a Bábszínház dramaturgjaként tevékenykedett, s 1956-tól vált szabadfoglalkozású íróvá. Szintén abban az évben jelent meg A Magasiskola című könyve, mit egy évvel később követett az elbeszéléseket, meséket tartalmazó Sötét jelek. Az 1966-os Az atléta halála francia nyelven jelent meg először, majd a magyar kiadással egy időben német nyelven is. Műveiben hitelesen ragadta meg a huszadik század minden kegyetlenségét és borzalmát. A Jelentés öt egérrol (1967) kísérteties parabolája örökérvénnyel a haláltáborok szörnyűségeiről szól. Nemcsak írói teljesítményével, hanem morális tartásával is kitűnt alkotótársai közül. Nem alkudott meg a hatalommal sem '56 előtt, sem utána. Egy időben ezért feketelistás szerző is lett, ezért Az atléta halála című regénye előbb jelent meg franciául, mint magyarul. A kádári rendszer sem értékelte nagyra művészetét, csak a nyolcvanas évek második felében kezdték elismerni: (Déry Tibor-díj, 1986; Év Könyve Díj 88, 89, 91), Kossuth-díjjal pedig csak a rendszerváltás után, 1990-ben tüntették ki.
Életművének nagy részét elbeszélések, novellák, kisregények teszik ki, de tollából több esszé, publicisztika-, dráma- és mesekötet is életre kelt. Rövidprózáiban jellemző a határozott és fegyelmezett szerkesztés, a tömörítés, a távolságtartó elbeszélés és kommentálás, és erőteljesen mutatkozik meg a bölcseleti beállítottság is. A rendszerváltás után is élénken kiállt az ember jogaiért, tagja volt a Hadkötelezettséget Ellenzők Ligájának. Liberális elvei miatt az elmúlt évtizedben számos durva támadás érte a jobboldalról. 1990 szeptemberétől a Magyar Írószövetség elnökségi tagjai közé választotta. Egy év múlva pedig a Budapesti Magisztrátus tagja lett. 1991 és 1994 között alapító elnöke volt a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának. Írói munkájáról így vallott egyszer: "Az volna gyönyörű, ha írás közben szótól szóig, mondattól mondatig - mint a zseblámpafény - világíthatnánk magunknak, és így érhetnénk tetten, ami éppen a tettenérésünktől lesz azzá, ami."
2001. július 22-én halt meg Budapesten, hamvait 2001. augusztus 23-án helyezték örök nyugalomra a Farkasréti temetőben.
Díjak, kitüntetések:
1986 - Déry Tibor-díj
1988 - Magyar Művészetért Díj
1988 - Örley-díj
1988, 1989, 1991 - Az Év Könyve Díj
1990 - Kossuth-díj
1990 - Kortárs-díj
1990 - Fitz József-díj
1992 - Nyitott Társadalom Alapítvány Díja
1992 - a Soros Alapítvány Életműdíja
1995 - a Soros Alapítvány Díja
1996 - a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje csillaggal
Mészöly Miklós: A bánatos medve
Volt egyszer egy medve, sose volt jó kedve. Dirmegett–dörmögött, mintha semmi másra nem lett volna oka, csak búslakodásra.
Ha mézet nyalogatott, nem volt elég édes. Ha a nap kisütött, nem volt elég fényes. Még az odúját is szűknek találta, kint aludt inkább egy bokor aljába. Bezzeg tüsszögött is reggelre kelve – s akkor meg emiatt dörmögött őkelme.
Egy szép napon aztán maga is megunta, hogy mindig csak szomorkodik, mint egy viseltes bunda. Elhatározta hát azon minutában, hogy megy s megtekinti: mi van a világban.
Mikor a rengeteg erdő szélére kijutott, egy kicsi lepkével összetalálkozott.
– Hová? Hová? – mordult reá. S a lepke mondta.
– Messzire. Nap süti a réteket. Oda megyek. Ég veled!
Nagyot nézett a medve. Mindjárt jobb lett a kedve.
– Rétre menni jó lehet. Menjünk együtt, mék veled.
De a lepke szót se szólt, rippem–röppöm elrepült.
Mit tehetett medve koma, egymagában elindula. Hát amint ment, mendegélt, dimbes–dombos réthez ért. Nyílt a réten annyi virág, mint erdőn a leveles ág.
„No – gondolta –, itt megállok, szedek egy csokor virágot!”
S neki is látott nyomba, nem gyorsan, csak medve módra.
Egyszerre azonban a szemét mereszti: valami hegyeset lát a fű közt meredezni!
– Hát ez meg miféle? – szól megrökönyödve. – Tán kóró? Majd elbánok vele! Semmi szükség az ilyen semmirekellőre, az ilyen csúfságra…
S azzal odacammog, hogy tövestül kirántsa. De uramfia! A kóró mekegni kezd, s fölugrik egy kecske! Szegénynek a szarvát törte le a medve…
– Ó, te golyhó, nem vagyok én kóró! Hát nem látsz? Vagy elment az eszed? Fél szarvval sétáljak most? Világcsúfja legyek? – támadt rá dühösen, s fújt bőszen a kecske.
A medve csak állt – hej, beborult a kedve.
– Én szerencsétlen, minek is születtem? – sóhajtott nagyot. – Mindig csak baj lesz abból, ha jót akarok. Nesze, itt a szarvad. Ha tudnám, visszaragasztanám. Ha meghalok egyszer, neked adom a bundám…
Azzal fülét megvakarta, orrát megdörzsölte – és máris kicsordult a könnye.
A kecske észrevette.
– Ne sírj, no! – mekegte, és leszegte fejét. Szörnyen megsajnálta a szomorú medvét.
– Szép szarvacska volt, igaz… Nem girbe, nem görbe. De ha sírsz–rísz folyton, a másikat én töröm le. Gyere inkább, nyújtsd a mancsod, kössünk igaz barátságot!
Megörült nagyon a mackó.
– Köszönöm, hogy nem haragszó…
S mivel más nem jutott eszébe, egy pipacsot tűzött a csempe szarv helyébe.
Aztán összeölelkeztek, de úgy ám, hogy még a szőr is összekócolódott a medve feje búbján.
S mikor hazament, csodálkozva látta, hogy semmi oka a búslakodásra: a mézecske édes, a napocska fényes, s micsoda csuda: nem szűk az odúja!
Bejegyzések
