Mikszáth Kálmán: A tót atyafiak
Jasztrabék pusztulása
Éppen ott kint ült az ambituson nemzetes Gerge István uram, s természetesen pipázik. Mert amikor nem pipázik, örökké káromkodik, de minthogy mindig pipázik, tehát istenfélõ kegyes ember.
Különben pedig a nemzetes úrnak valóságos mesterségéhez tartozó eszköz a káromkodás, miután Gerge István uram már huszonöt esztendõ óta a vármegye csendbiztosa.
Mégpedig olyan csendbiztos, kinek nemcsak hetedhét vármegyére szól a híre, hanem kihat a külsõ országokba is.
Van már ott ész bõven, ha nem néz is ki belõle; apró, szürke szem –, rövidre nyírott hajú öreg ember, szakállát, bajszát is borotválja, s lefelé álló orrával s hegyesedõ állával madárhoz vala hasonlatos az õ ábrázata.
De az igénytelen külsõ dacára is igazi oroszlán õ, gyõzhetetlen, bátor és szívós. Réme a rablóknak, kevélysége a tekintetes vármegyének, melyre õmiatta még a fölséges császár is rászorult egy ízben.
Valami nagyon fontos és tekervényes bûnügy volt az, mely iránt maga a császár is igen érdeklõdött vala, s melyet a bécsi rendõrség hónapokig nem bírt kinyomozni, úgyhogy az e miatt haragra lobbant uralkodó, Reviczky Ádám uram õnagysága tanácsára, Gerge István
õkegyelmét hozatta föl a fényes birodalmi székvárosba.
A bécsi rendõrfõnök alattomban gúnyosan nevetett a markába:
- No 'iszen, ez fogja majd kikutatni az ököraffért, aki mozdulni sem bír majd ezekben a cikcakkos utcákban! Jó szerencse, ha az utcáról haza tud találni, a vendéglõi szállására. Milyen gondolat az õfelségétõl, egy ügyetlen táblabírót szalasztani bele a szaglálásba ott, ahol a mi orrunk sem érzett meg semmit?
A rendõrfõnök, hogy tökéletes legyen a magyar csendbiztos fölsülése, megengedte magának azt a juxot is, felöltöztetett két közönséges rendõrt csirkefogónak, s lelkükre kötötte, hogy lopják el a nemzetes uram klepszidra-óráját a zsebébõl. Hadd emlegesse meg Bécset holtig.
De bizony, mikor enemû rendeleteit osztogatná a derék úr, egyszerre csak betoppan Gerge uram e szavakkal:
- Megvannak az ökrök, kolléga!
- Ne bolondozzon az Úr! Hogy jött rá?
- Az az én titkom.
Ugyanazon ezer darab ökör volt ez, melyet Szatmár megye ajándékozott természetben a francia hadjárat viseléséhez I. Ferencnek, amelyekkel nagyon furcsa história történt -- a haláluk után.
Ugyanis mind az ezernek csak ötszáz mázsa húsa lett az élelmezési konzorcium kezei közt, s csak százkilencven darab bõre.
Kitûnt tehát, hogy egyik-másik állat nem volt több 50 fontosnál, s hogy nyolcszáztíz jámbor ökör bõr nélkül taposta hajdan e földi élet sarát. A császár dühös lett, rendõrfõnököt, vizsgálóbírót mozgásba hoz szigorú parancsa -- de hasztalan! A katonaélelmezõ konzorciumoknak már akkor is majd annyi eszük volt, mint most, olyan sötétséggel vették körül magukat, hogy abba ugyan ember legyen, aki behasson.
Gerge az az ember volt; megérkezése után huszonnégy óra alatt kisütötte, mi okoz az ezer történeti nevezetességû tulok oly nagy mértékû fogyatékozását. Kár, hogy nem tartozik ide ennek a története.
Az ezer ökörrõl még csak annyit, hogy nemcsak a történelem örökítette meg õket, nemcsak a Pitaval beszél felõlük, de még a költészet is visszatér rájuk.
Midõn az uralkodó ezen kázus után nemsokára új fõispánt nevezett ki Szatmár megyébe, a tekintetes megyei karok és rendek közt az az elmés karmen kezdett cirkulálni:
Ezer ökröt küldött Szatmár a császárnak,
De a császár ezért csak egyet Szatmárnak.
Különben nem is ökrökrõl van itt szó, még kevésbé õméltóságáról, a Szatmár megyei fõispánról vagy az ottani tekintetes karok és rendekrõl, hanem csupán a Gerge uram néhány virtus-cselekedetének elsorolásáról.
Számos bravúrvallatása forog közszájon otthonról is, melyek közül nem utolsó, három megátalkodott csavargó állapotának elmés kifürkészése.
A fõbíró semmire sem tudott menni velök. Úgy állt ott elõtte mind a három, mint egy-egy cövek, némán, megrögzötten, készek, hogy inkább szíjat hasítsanak hátukból, mintsem egy hangot valljon valamelyik.
A fõszolgabíró elunta a bajlódást három napon keresztül, elküldte hát õket a csendbiztos úrhoz: hadd legyen egy kis mulatsága annak is.
Gerge István uram éppen a nagy tanácsteremben diskurálgatott az ülnökökkel, mikor a hajdú jelenté, hogy itt van a három néma, kiknek már akkor híre járt a városban, s kikrõl kalandosabbnál kalandosabb mesék keringtek. Hallgatásuk a regényesség színeivel foltozta meg rongyaikat. Széltében találgatták: kik lehetnek?
Nem a híres Zöld Marci-e az egyik vagy hogy Szellõ Miska, az Alföld banditája, hahogy nem maga a dánus királyfi kíséretével, ki álruhában jött ide a Majornoky kisasszonyok kiismerésére -- amint az a népmesékben szokás.
- Hozd be õket! -- parancsol a hajdúnak.
A három marconaképû fiú elõállott.
- Mi a neved? -- kérdé az egyiktõl. - Ki vagy?
Semmi felelet. Érzéketlen, kifejezés nélküli arccal bámult vissza a legény a tekintetes úrra, mintha nemcsak néma lenne, de siket is.
- Hát ti ketten, kik vagytok?
Azok sem feleltek.
Gerge uram megvakarta az ajka alatt deresedõ fiókszakállt, s nyájasan mondá:
- Nem tesz semmit, édes fiaim; majd csak megösmerkedünk lassankint.
Azután a hajdú felé fordult:
- Szólítson kend elõ három pandúrt!
Nyomban elõ állt mind a három.
- Ti pedig, édes fiaim, ha már nem akarjátok megmondani, kik vagytok, én bizony nem erõltetlek -- szólt az ismeretlen csavargókhoz --, hanem oda fogtok állni a terem egy-egy szögletébe a fal felé fordulva, s mindenik mellé töltött fegyverrel a pandúr, azon utasítással, hogy ha moccanni mertek addig, míg én nem szólok, lõjön agyon. Jó lesz-e, édes fiam?
És hangja olvadó volt a nyájasságtól.
Azután csakugyan odaállította foglyait, karon fogván két megyei urat, elkezdett gondtalanul föl s alá sétálni, s mikor egész tûzzel demonstrálgatá a napóleoni hadjáratok szükségét a korhadt Európában, úgyhogy minden egyébrõl elfeledkezni látszék, ami még a világon van -- egyszerre kiszakítá magát a két sétáló úr karjaiból, s hatalmas hangon kiált a terem közepén:
- Halbrechts!
Az ismeretes vezényszóra a három csavargó közül kettõ gépiesen megfordult.
- Ahá! Most már ösmerjük egymást. Kendtek reguláris katonák! Milyen regementbõl valók kendtek?
Most már nem volt mit tagadni. A fiúk bevallották az egész esetet: megunták a komisz katonakenyeret, s úgy mentek el az ezredtõl, hogy a kapitány úrnak elfelejtették bejelenteni.
A fõbíró úr nagyon csodálkozott, midõn alig fél óra múlva, íme, mind a három foglyát visszaküldi Gerge uram kivallatva, kettõt ezredéhez leendõ kísértetés céljára való tekintettel (a fölvett jegyzõkönyv hivatalos stílusa), a harmadikat pedig azért, hogy a szentencia kimondásáig küldje be abba a fényes épületbe, melyrõl varjú, holló hirdeti károgva, hogy ebben a nemes vármegyében ez a legtágasabb, ez a legszükségesebb épület.
Tömve volt az gazemberekkel. Két évtizeden keresztül ugyancsak derekasan benépesíté Gerge uram. Hivataloskodása elsõ évében egészen meg volt ingatva a közbiztonság. Nemcsak a burjánmódra fölszaporodott bennszülött rablók és betyárok garázdálkodtak, hanem még a szomszéd megyék szegénylegényei is ide jártak olcsó kalandokra.
Ilyen viszonyok között nem a régi praxishoz nyúlt az új pandúrhadnagy, mely már kezdett teljesen hasznavehetetlennek bizonyulni: érezte, hogy valami újat kell kigondolnia.
A régi praxis ugyanis az volt, hogy a csendbiztos embere úgy tett, mintha a rablókkal és tolvajokkal cimborálna, velök járt, velök fõzte ki a terveket, velök lopott, de azért mindent elmondott a komisszáriusnak. Ha ugyan elmondott, mert e rendszer mellett ritkán került valaki hurokra.
Gerge egyet fordított az õsi szokáson: nem saját emberét küldte közéjük, hanem az õ emberüket fogadta magához. Ez pedig nem volt senki más, mint a híres birkózó Szlimák Matyej, a félelmetes Jasztrab tót rablóbandájából, mely mint a legrégibb cég, nagy renoméval bírt úgy a rablók, a közönség, mint a tekintetes vármegye elõtt.
Gerge így szólt a kézre kerített Szlimák Matyejhoz:
- Kár az ilyen derék legénynek ott kint égni el a napon, ahol senki se látja, az erdõben, ahol senki sem bámulja meg. Te bátor ember vagy, fiam, Matykó, az Isten is katonának teremtett. Ott vón' a te helyed. Olyan ember vagy te, édes szolgám, Matykó, hogy míg így a nemes vármegye a sarkadban, ott még a király is kalapot emelne elõtted.
Nagyot dobbant a Matyej szíve ettõl a néhány szótól, s mélyen felsóhajtott:
- Az volna nekem jó, komiszárus uram!
- Ott mérik még csak marokszámra a dicsõséget... Hallottad-e Kinizsi Pál esetét valaha? Mint molnárlegény ment a hadsereghez, s paraszthajszál híja, hogy nem mint király végezte.
Matyej lihegett a kéjtõl, lelkét édesen csiklandozta ez a szõrmentes beszéd.
- Az csak a gyönyörû élet, fiam, Matykó -- vitte tovább a Matyej képzeletét Gerge uram --, ahogy a népmeséitek beszélik, zsírt ennél ott folyvást száraz kenyér helyett, s olvasztott vajat innál rá szomjúságodban. Aztán mikor lefeküdnél aludni, kilenc közönséges baka kergetné rólad a legyeket.
- Szerezzen be oda, komiszárus uram! -- hörgé Szlimák Matyej fojtott hangon.
- Nem olyan könnyen megy ám az, édes gyermekem, Matykó. Látod, most még elõször elítélnek, azután lecsuknak vagy tíz esztendõre. Tíz év múlva, ha élünk, majd beszélünk errõl, csakhogy mi leszesz te már akkor? Saját magadnak árnyéka.
Szlimák nagyon elszomorodott, szórakozottan tologatva lefelé, fölfelé a rézcsatos, másfél arasznyi széles szíjat.
- Aztán nem lehetne ezen segíteni valahogy?
- Bizony bajos lenne, mert igaz, hogy úgy szeretlek, Matyej fiam, magam sem tudom, miért, mintha édestestvérem lennél, mindazonáltal az írnokom már beterjesztette a jelentést a vármegyéhez, hogy el vagy fogva.
- Ez már hiba, nagy hiba -- dünnyög‚ Matyej, s borsónyi izzadságcseppek verõdtek ki a homlokán.
Gerge úgy tett egy darabig, mint aki gondolkozik, majd hirtelen a Matyej vállára ütött, mintha egyszerre határozta volna el:
- Te nem vagy aljas ember, Matyej -- mond mohón és mégis ünnepélyesen.
Matyej behunyta szemeit, s egyet bólintott, nagy, idomtalan fejével, hogy õ nem aljas.
- Te nem fogsz engem megcsalni!
A rabló kezét nyújtotta Gergének, azt a kezet, mellyel éppen tegnap nyúzta meg a lesti zsidótól lopott tehenet.
- Itt a becsületes parolám!
- Tudtam, hogy ember vagy a talpadon. Azért határoztam el, hogy úrrá teszlek, hogy megtisztítlak a bûnöktõl, s amiként én veled kezet fogtam, azonképp fog veled kezet a tekintetes vármegye is. Hanem hát kézfogás nem lehet anélkül, neked is oda kell nyújtanod a vármegyének a magadét...
- Hadd hallom -- mond Szlimák sötéten.
- El fogod beszélni minden esetedet, rávezetsz a társaid tartózkodási helyére, hogy azokból is faraghassak valamit. Elmondod, mit loptatok, hová tettétek stb. Visszamégy újra a Jasztrab bandájához, olyan jó cimborájuk leszel, mint eddig, loptok, garázdálkodtok, s te azt aztán szombat esténkint, amikor mindig hozzám jössz vacsorára, szögrül-végrül elbeszéled.
- Hát aztán? -- sürgeti Szlimák, nagy kidülledt szemeivel mereven nézve Gergére.
- Egy évig szolgálod ilyen minõségben a vármegyét. Egy év múlva letelik az utolsó szombat, s akkor én fölterjesztem hasznos szolgálataidat a vicispánnak, s az fölment minden üldözéstõl.
- Hát aztán?
- Vagy magam viszlek ekkor a regementhez, vagy pedig te viszel tõlem olyan ajánló írást a tüszõdben, hogy nyomban megtesznek káplárnak.
A Matyej szeme fölcsillogott, s kérges tenyerét gyorsan belecsapta másodszor is a Gerge markába.
- Áll a dolog, komiszárus uram. Eb, aki megbánja.
Így is lett. Matyej nem szegte meg, amit ígért, hûségesen referált a pandúrhadnagy úrnak mindenrõl, minélfogva a szegény Jasztrab bandája nagyon megfogyatkozott egy fél esztendõ alatt. Egyenkint fogták el fõembereit, kiket Gerge uram könnyûszerrel kivallatott, mert nagy zavarba hozta õket a mindentudóságával.
- Nos, fiam, mit loptál? -- szokta a csendbiztos úr kérdezni egy-egy kézre került fickótól.
- Semmit, tekintetes uram. Görbüljön meg az ujjam, ha nem kénytelenségbõl voltam Jasztrabéknál. Én nem tartozom hozzájuk.
- Engem el nem bolondítasz, kedves fiam, mert én mindent tudok, s ha kérdezlek, azért teszem csupán, hogy lássam, mennyire szánod s milyen töredelmességgel ismered be hibádat. Felesleges dolog titkolnod! Hát nem te loptad el gyertyaszentelõkor a tiszteletes uram malacait? A hlinai akolból is te vitted el tavaly húsvét vasárnapján a nyolc jerkét. Ott nyúztad meg õket a Fekete majorban, a nagy akácfa alatt, a Madzag Istók késével, aztán ott sütöttétek meg õket a Vrecjar bacsa bográcsában, a bõrüket elraktátok a szurdoki molnár padlására, mai napig is ott van mind a nyolcé. Mondjak-e még többet?
- Nem, nem -- sziszeg‚ ilyenkor megsemmisülve a vallatott. – Mindent tud... minden úgy történt.
Híre menvén a tót nép közt a mindentudó csendbiztosnak, iszonyú rémület szállta meg a tolvajokat, rablókat és gazembereket. Az a babona terjedt el, hogy Gerge uram megkente szemeit a Szent György napja elõtt talált százesztendõs gyík májával, azokkal az emberi testen keresztül belát a szívekbe, s ott elolvassa a láthatatlan betûket, melyekkel a cselekedetek vannak felírva.
Nemegyszer történt, hogy puszta gyanúból, holmi lúdlopási kalandokért idézett magához valakit, s az egyszerre csak kezdte kivallogatni, hogy hát, ha már egyszer ide került a tekintetes úr színe elé, úgyis mi tûrés-tagadás, a tekintetes úr úgyis tudja, õ ölte meg a zeherei postást is.
Gerge ügyes rendszere rövid idõ alatt megtisztítá az egész felvidéket a rablóktól, csupán magát a vezért, Jasztrabot nem lehetett elfogni: csel, ármány nem bírta megejteni, mert õ legalábbis még egyszer olyan ravasz volt, mint a vármegye.
Ott garázdálkodott az erdõkben, a hegyek közt, és nem lehetett onnan lecsalni semmi módon. Ott pedig õ volt az úr, száz üldözõ pandúr láttára még csak a szemöldöke sem rándult meg.
A regényes felföld volt a patrónusa, s megvédelmezte elõlük; barlangok nyílása, sziklák repedése elfödte Jasztrabot üldözõi elõl.
Elmondhatnám, milyen megfeszített és mégis hiú erõlködések történtek kézre kerítésére, ha szót akarnék szaporítani, így azonban csupán arra szorítkozom, hogy Gerge lázas dühbe jött mindannyiszor, ha egy-egy elfogatási kísérlet nem sikerült, mert azt tartotta, míg a híres rabló szabadon van, ha csak egymaga is, addig nincs helyreállítva a közbiztonság.
Egyszer, midõn összes pandúrjait küld‚ ki a "lazok"-ba Jasztrab elfogatására s azok üres kézzel tértek meg, azt állítva, hogy maga az eleven ördög sem bír vele, elsápadt haragjában.
- Egy ütet taplót sem érnek kendtek! Takarodjanak a szeme elõl. Magamnak kell elmennem.
S ezzel nyakába kanyarítva az ócska õsi flintát, mellyel a hajdani Gergék nyulakra vadásztak valaha, de melytõl a hajdani nyulaknak, akik csak elõtte álltak, sokkal kevésbé kellett félniök, mint a hajdani Gergéknek, akik fogták és elsütötték, elindult egyes-egyedül Jasztrab borzalmas birodalmába, a Lopata rengetegbe.
Az erdõnek volt egy "messzelátó" pontja; Gerge jól tudta Matyej elbeszélésébõl, hogy itt tartózkodik leginkább Jasztrab György, mert már a hivatala is úgy kívánja, hogy ilyen pontrul nézegesse az utasokat, keletre lelátva egész a Motuz-völgyig, északra a klokovai keresztútig, s e nagy területen mindazt észrevéve, amit a jó szerencse zsákmányul eléje tologat.
Jasztrabot csakugyan ott látta messzirõl a kimagasló helyen puskájára támaszkodni, mozdulatlanul, akár egy kõszobor.
Õ is észrevette, hogy a vármegye kopóinak ura jön, tudta, hogy ez nem hiába jön ide.
Eltûnhetett volna ugyan elõle igen könnyen, de a rablónak tetszett az, hogy Gerge egyedül jön, mikor jöhetne ötven pandúrral is. Úgy érezte, valami tisztelet kifejezése ez az õ személye iránt. A híres Jasztrab Györggyel a híres Gerge akar kikötni. Igen jól van. Jasztrab György nem fog kitérni a becsületes egyenlõ tusa elõl, hanem bevárja nyugodtan, ami következni fog.
- Add meg magad! -- kiáltja Gerge már messzirõl. - Érted jöttem, fiam. Magam jöttem érted, mert nem tartalak holmi kapcabetyárnak, akit ha elfognak, jó, ha el nem fognak, akkor is jó. Aztán egy ilyen legény nem is adja meg magát a közönséges komisz pandúrnak. Ismerlek, édes fiam, kevély ember vagy, sokat adsz a becsületedre, azért jöttem magam. Gyere no, ne bolondozz, Gyurka: Úgy megbecsüllek otthon, hogy anyád ölében sem volt olyan jó dolgod, mint a kezem alatt lesz.
A rabló csak a fejét rázta, s röviden felelt vissza:
- Ösmerlek, ördöngös csendbiztos, és nem hiszek neked. Ne jöjj közelebb, mert rád lövök!
Gerge azonban csak azért is közelebb ment. Már alig húsz lépés választotta el õket egymástól. Jasztrab megfenyegette izmos ökleivel, azután fölemelte puskáját, célzott, s mind a két csövet elsütötte.
A kis emberke, a híres csendbiztos, rendületlenül fogadta a golyókat, melyek közvetlenül a füle mellett süvítettek el, nem hagyta el bámulatos lélekjelenléte egy másodpercig sem. Ennek köszönhette diadalát. A lövés csattanásának pillanatában két ólomgolyót vett ki zsebébõl hirtelen, s midõn a füst eloszlott, s a rabló odatekintett, ahol Gergének holtan elterülve kellett volna feküdnie, ott látta azt a leáldozó nap fénysugaraitól övezve, büszkén állani, mint egy
gladiátort, ki fölemelt kezében a két, testébe küldött golyót mutatja.
- Ne kínlódj azzal a lövöldözéssel, Jasztrab fiam! -- kiáltja rá bátor, csengõ hangon. - Kár fogyasztani a puskaport! Nem fog engem a golyó, édes Gyurkám. Most is megfogtam mind a kettõt. Itt van ni, azon módon...
A mogorva rabló rémült tekintetet vetett a folyton közeledõre, aztán nagy elkeseredve földhöz vágván széles tót kalapját, fojtott, tompa hangon hörgé:
- Látom, hogy ördög vagy! Gyere hát, egyél meg. Megadom magam.
S Gerge uram kézen fogva vezette haza a szilaj rablót, kivel három vármegye nem tudott boldogulni.
Útközben megkínálta a dohányzacskójából, kicsiholt neki, aztán mintha örök idõk óta kenyeres pajtások lettek volna, szelíd szavaival kivallatta, mint egy gyermeket.
- De csak furfangos, nagyeszû ember vagy te, Gyurka! Ugye, te törted fel a Motosicky pincét?
- Bizony isten, nem volt bezárva.
- Tudom, fiam! Hanem a bodonyi granáriumba is a te kezed járt.
- Körömnyi hasznát sem láttam, zsizsikes a búza, a zsidó nem akarta elvenni, csak a fuvardíjba. De még erre is, hogy ráálljon, meg kellett vernem elõbb.
- Mind jó volna az, édes fiam; csak azt az egyet, ha nem teszed, hogy agyonverted a nagyatyádat...
- Kinek mi köze hozzá! -- pattant föl Jasztrab méltatlankodva. – Hiszen az én tulajdon öregapám volt!
- Igaz, fiam... tökéletesen igazad van! Csakhogy, tudod, a vármegye szörnyen bolondul veszi a dolgot.
Bejegyzések
