Mikszáth Kálmán: A jó palócok
Tímár Zsófi özvegysége
Ezek a kedves kis portékák, ezek a szõke asszonyok olyan szelídek, olyan jók, mint a bárányok. Legalább ez a Tímár Zsófi, ez egészen olyan.
Mióta férjhez ment, csak a mosolyát láthatni. Azelõtt a boldog mosolyát, most a fájót.
A boldogságával nem volt terhére senkinek, a fájdalmával sincsen. Nem kérkedett, nem panaszkodik. Hanem az a fehér arca, az a mindig fehérebb arca, elbeszéli mindennap mindenkinek, amit úgyis mindenki tud.
Itt hagyta a férje kegyetlenül, gonoszul. Pedig derék fiatalember volt, a legdolgosabb, legügyesebb ács a környéken; ki hitte volna, hogy megcsalja azt az áldott, kedves asszonyt, két hamis szem éjszakája hogy annyira megfeketíti a lelkét... s elmegy azzal a másik nõvel a világba elkárhozni.
Hírét sem hallotta, ki tudja, merre mentek; út pora, melyben nyomuk veszett, el nem beszéli, szellõ nem árulja el, hol vannak, suttogó lombok nem mondják meg értelmesen, pedig arról beszélnek.
Csak legalább egy szót mondott volna, mikor elment Bágyról, nem fájna úgy a szíve annak a szép, szõke asszonynak, akinek most az a neve, hogy "szalmaözvegy". Ha legalább megcsókolta volna még egyszer, ha hidegen is, ha erõltetve is, és így szólt volna: "Engem te már nem látsz soha többé: mást szeretek, annak adom az életemet."
Hanem lopva mentek el, össze voltak beszélve. Elment, és nem jött vissza. Pedig már egy éve, egészen egy éve.
Visszajön. Ó, bizonyosan visszajön. Péter nem rossz ember. A szíve mindig jó volt, nem lehet végképp elromolva; az a személy elvehette az eszét, bevehette magát a szívébe: hanem olyan az csak, mint a hamis festék, az idõ kiszívja, meghalványítja; vissza fog õ térni.
Tímár Zsófi remélt, s mikor az olló varrás közben kiesett a kezébõl, mindig felsóhajtott, ó, bárcsak a földbe szúródnék; mikor repülõ szarkát látott az ablakból, mindig felsóhajtott, ó, bárcsak az õ kerítésükre ülne rá.
De az olló sem akart hazudni, a szarka madár sem...
Esténként a küszöbre ült ki, onnan el lehetett látni messze-messze a kígyózó országúton, egészen odáig, hol már a felhõk lába lóg le.
A szép halovány arc fölé ernyõt csinált kis kezébõl, és úgy bámult arra a nagy, titkos lapra, amelyrõl, mint egyes betûk bontakoznak ki furmányos szekerek, utazó vásárosok, vándorok s a jó Isten tudná elmondani: kik még.
A falubeliek sokszor mentek el mellette, köszöntek is neki, de észre nem vette.
- Zsófi az urát várja! -- suttogták egymás közt, és még nevettek is hozzá.
Pedig mégis a szegény Zsófinak volt igaza. Az õ szíve többet tudott, többet sejtett, mint amennyit az egész világ bölcsessége megmondhatna.
Amint egy délelõtt a dohánypalántát öntözé nagy gonddal (ha megjön a gazda, legyen mit füstölnie a télen), ragyás öregasszony lépett be az udvarra: üzenetet hozott.
- A férjedtõl jövök, Zsófi. Arra kér, bocsáss meg neki, megbánta, amit tett. Ott dolgozik a harmadik faluban, Gózonban: a bádogtornyot reparálják. Õ maga nem mert eljönni, félt, nagyon haragszol. Ha megbocsátasz neki, jöjj el hozzá, azt üzeni.
- Menjünk! -- mondá a szelíd, szõke asszony.
A fekete kendõt leoldotta, s piros olajosat kötött fel az útra. Péter kedvenc színe, meg aztán illõbb is ehhez a szép naphoz.
Egy aranyozott keresztet kellett feltenni a torony tetején a gombra. A tekintetes asszony, a tiszttartóné ikreket szült, annak az örömére ajándékozta az eklézsiának.
- Ki vállalja a dolgot, fiúk -- kérdi az ácsmester, Rögi Mihály uram.
- Én! -- mondá Péter. - Én megyek, majszter uram.
- Inkább talán Belindek Samu. Te már nehéz vagy egy kicsit.
- Sohasem éreztem magam könnyebbnek.
- Elhiszem. Megszabadultál a nyûgtõl. Hát csakugyan elkergetted? Hm. Elég csinos vászoncseléd volt. Igaz-e, Samu?
- Megutáltam benne magamat. De meg az igazat megvallva, ami egyszer karika, gurul az.
- Gurult a te kezedbõl is, ugye? Hallod-e, Samu, hehehe? Ejnye, kópé, kópé! No, most már csakugyan te teszed fel az aranygombot.
Péter megvetõ, nyugodt pillantást vetett Samura.
- Hagyja Samut, Rögi uram! Majd fölteszem én. Várok valakit valahonnan. Úgy dobog a szívem, ha vajon eljön-e? Már csak azért is felmegyek a toronyra, hogy egy pillantást vethessek Bágy felé véges-végig az országúton.
- No, én azt se bánom. Eredj hát szaporán, a felsõ ablakból magamadom ki majd a keresztet, ha már fent leszel.
Fent is volt Péter nemsokára; olyan ügyesen kúszott a deszkapárkányzatról, akár az evet.
- Ide most azt a keresztet! -- kiáltá aláhajolva -- hadd tegyem föl szaporán.
- Itt van, fiam.
Péter még följebb kapaszkodott, s mikor már egészen helyén volt, legelõször is odanézett a bágyi országútra.
Amott jön! Zsófi az! A vénasszony mellette ügetõ léptekkel, éppen most fordul be a faluba.
Szíve nagyot dobbant, majd összeszorítja valami, keze megreszket, szeme elhomályosul.
- Hohó, Péter! Föltetted-e már?
- Melyik gombra tegyem föl?
A vén ács elsápadt, a toronyablakban keresztet vetett magára, s szomorúan dünnyögé:
- Teheted már akármelyikre!
Nem volt ott több gomb egynél. Azt a szédülõ ember láthatja csak kettõnek, háromnak. Tudta, mi következik.
Eszeveszetten rohant le a grádicsokon; tudta, mire leért, azalatt már Péter lent lesz... még messzebb lesz -- a túlvilágon.
Egyszerre értek a torony alá férj, feleség. Csakhogy az egyik a magasból, halva.
Mégiscsak a fekete kendõt kellett volna elhozni ehhez a találkozáshoz!
Zsófi némán borult a holttest fölé, s csókokkal borította, s sokáig tartá átkarolva, görcsösen.
Mikor erõszakkal elszakították onnan, akkor is olyan szelíd, olyan nyugodt volt az a bánatos arc, mint egyébkor. Nem volt még sem szava, sem könnye.
Visszafordult, egy utolsó tekintetet vetett a halottra, s összeroskadt.
Majd felkelt, megragadta acélerõvel az öregasszony vállát, s szilaj, dúlt arccal, tompa hangon kérdé:
- Minek hozott kend ide? Honnan fogom õt ezentúl várni?
S könnye csak most eredt meg, mint a kiengedett patak.
Bejegyzések
