Szerb Antal: A Pendragon legenda

A Pendragon legenda különös alkotás, nem igazán illik az életműbe. A tanító és gyönyörködtető célzat, akárcsak irodalomtörténeti munkáiban, itt is jelen van. Nem szükséges komolyabb alkímiai alapismeret, vagy bővebb kultúrtörténeti háttér a rózsakeresztesekről a műértéshez, hiszen Szerb Antal mindent tökéletesen megmagyaráz olvasójának.

Ismeretterjesztő jellege mellett szatirikus hangú detektívregény, illetve annak paródiája is egyben.

Szerb Antal maga is részt vett ösztöndíj révén egy angliai tanulmányúton, így jól ismerte regénye helyszínét. Másrészt ő is szemtanúja volt annak a misztikus hullámnak, ami a két világháború között elérte Európát. Ne feledjük, hogy például Hitler sem volt mentes a misztikum mániától: olyannyira nem, hogy a világháború végén már csak természetfeletti erők segítségében bízott. (Egyes források szerint Atlantiszt kutató expedíciók szervezésébe kezdett.) Szerb ezt a mentalitást parodizálja, de azért úgy, hogy néha össze-összekoccanjanak olvasójának fogai.

Az alkímiáról, titkos tudományokról és rejtélyes társaságokról már korábbi művekben is találunk példát, gondoljunk csak Dumas Egy orvos feljegyzései, illetve Madách Az ember tragédiája c. művekre. Az előbbi egy Európa-szerte ismert 18. században élt csodadoktorról és szélhámosról, Joseph Bolsamóról szól. Dumas azonban nemhogy lerántaná róla a leplet, de egyértelműen tovább növeli körülötte a homályt, csodás képességeket tulajdonítva neki. Ezzel szemben Madách Kepler-jelenetében az alkímia és az asztrológia, mint babonaság és áltudomány jelenik meg, ami megfojtja a tudóst, s bizonyos szempontból a szellemi prostitúcióját is eredményezi.

Az alkímia szerepe ellentmondásos - mégis ki kell emelnünk tudománytörténeti jelentőségét: nélküle nem jöhetett volna létre a ráadásul azonos szótőből fakadó kémia tudományága sem. Az alkimisták boszorkánykonyhájukban furcsa kísérleteket végeztek: aranyat akartak készíteni. Fontos azonban azt is megjegyezni, hogy emellett még két jelentősebb kutatást is folytattak: az Örök Élet Elixirjét és a Bölcsek Kövét keresték (ez utóbbi az aranycsináláshoz kellett). Alkímiával foglalkozott többek között Casanova, a 18. század másik nagy kalandora, sőt még Isaac Newton is.

Szepes Mária A vörös oroszlán című regényében azonban rámutat arra, hogy valójában az alkimisták szóhasználatát képletesen kell értelmeznünk. A beavatatlanok könnyen abba a csapdába estek, hogy az örök életet halál nélküli, végtelen létnek fogták fel itt a földön, s aranyat is csak a meggazdagodás reményében akartak készíteni. Szepes Mária szerint az örök életet egyfajta spirituális értelemben kell használni, s arra a felismerésre vonatkozik, hogy csak az anyagi lét lehet véges, a bölcs tisztában van lelke halhatatlanságával. Az aranycsinálás pedig a lélek kifinomulására, fejlődésére értendő, míg ki nem kerül az örökös újjászületések hálójából.

Szerbnél az alkímia mint titkos, misztikus tudomány van jelen. Mellette még fontosabb egy ősi legenda újraéledése, a Rózsakereszté. Christianus Rosacrux 15-16. században élt alkimista volt, akinek - régi iratok tanúsága szerint - minden titkos tudás birtokában állt. Mivel ismerte az örök élet titkát is, ezért halála sem volt végső békének nevezhető. Elterjedt a híre, hogy sírján ez a felirat állt: Post CXX Annos Patebo (=120 év múlva kinyílok). Ennek a rejtélyes történetnek a XX. századi vonatkozásait dolgozza fel Szerb Antal.

A Rózsakereszt legendáján kívül ugyanis van még egy nagyon fontos történeti tény, ami Rosacrux nevéhez fűződik: a Rózsakeresztes Testvériség létrejötte. Titkos társaság volt ez, amelynek hagyománya - többek szerint - a szabadkőműves páholyokban élt tovább. Híres magyar szabadkőművesek voltak például Báróczi Sándor, testőr-írónk, illetve Kazinczy és Kölcsey is.

Minden adott tehát egy izgalmas detektívregényhez: a sejtelmes-borongós Wales lankái, egy jellegzetes kísértetkastély, a Rózsakereszt legendája, Pendragonék családi átka és persze sok-sok humor Szerb Antal módra.

Jó szórakozást!

Kiállították a Holt-tengeri tekercseket Torontóban

A Királyi Ontario Múzeumban (ROM) Torontóban 2010. január 3-ig lehet megtekinteni a sokat vitatott Holt-tengeri tekercseket, melyek mintegy 2000 éven át rejtőzködtek a Holt-tenger közeli pusztai barlangokban.


Ezek a legrégebbi ismert bibliai kéziratok, amelyek bibliai könyvrészleteket, zsoltárokat, imákat és más feljegyzéseket tartalmaznak. A kiállítás első időszakában, október végéig a Genezis, a Zsoltárok könyve és Dániel könyve töredékeit állítják ki. A második időszakban, október végétől lesznek láthatóak a Mózes 5. könyve, továbbá a Zsoltárok és Ézsaiás könyve töredékei. A tekercstöredékeket 1947-ben beduin őslakosok fedezték fel. 11 barlangban mintegy 100 000 töredéket gyűjtöttek össze, és ezekből szorgalmas munkával a kutatók, régészek, teológusok 900 összefüggőbb dokumentumot állítottak össze. A szövegek túlnyomó többségét héberül írták bőrre, illetve papiruszra, de némelyiket arámul, illetve görögül.

Sába királynője

A Sába királynőjeként ismert rejtélyes nő már szerepel az Ótestamentumban, és a Királyok Első Könyvében is. Az ott olvashatók szerint az i.e. 10. század környékén - egy gazdag kereskedő nemzet királynője volt Sába, aki úgy döntött, hogy személyesen szeretne találkozni a nagy Salamon királlyal. Nem hitt a Salamon bölcsességéről szóló történeteknek, és nagyon nehéz kérdéseket vitt magával, hogy próbára tegye a királyt!

Mivel a válaszok kedvére valóak voltak, bőségesen megajándékozta a királyt: aranyat, fűszereket, drágaköveket adott neki.

Ezt a történetet újra olvashatjuk a Krónikák Második Könyvében, és még maga Jézus is beszél a délről jött királynőről, aki kíváncsi volt Salamon bölcsességére. Ezen kívül nagyon kevés értékelhető történelmi bizonyíték maradt fenn, ám ez nem szabta gátját a mítoszoknak, legendáknak.

Ki is volt igazából Sába királynője?

Történetének talán leghíresebb és legfontosabb eleme az, ami Etiópiához kapcsolja a királynőt. 1320-ban egy etióp szerzetes – Yetshak - összeállított egy legendagyűjteményt - A Királyok dicsősége címmel. Ebben az áll, hogy amikor Sába királynője - etióp nyelven Makeda - meglátogatta Salamont, és a nagy király elcsábította.

Salamon azt mondta, hogy örömmel látja a királynőt, de ne nyúljon semmihez anélkül, hogy kérné. Éjszaka a királynő megszomjazott a fűszeres ételektől, melyekkel Salamon kínálta, és ivott az ágya mellett álló vizes kancsóból. A király azt mondta, hogy Sába ezzel megszegte a szabályt…és ezért vele kell aludnia. Kilenc hónappal később Sába életet adott egy fiúnak, akit Meneliknek neveztek el.

Az etiópok szerint a királynő és fia is áttért a zsidó vallásra, és Menelik alapította Etiópiában, Aksumban a Salamon zsidó, majd keresztény dinasztiát.

Nagyjából abban az időben, amikor Yetshak nagyszabású munkáján dolgozott, Európában más legendák születtek. A Legenda Aureaban szereplő tizenharmadik századi történet szerint Sába prófétanő volt, és élete valamiképpen kapcsolódik Jézus Krisztus keresztre feszítéséhez.

Sába királynője idővel szerves része lett a vallásos művészeti tárgyaknak. Gyakran ábrázolták varázslónőként, aztán csábítóként. Furcsamód francia gótikus szobrokon az látható, hogy a lábán úszóhártya van.

Gustave Flaubert - Szent Antal megkísértése című művében vágytól fűtött, mindenre elszánt, csábító nőként ábrázolja, akinek elsorvadt a lába.

Ez a testi fogyatékosság talán a korábbi zsidó és iszlám utalásokkal függ össze. A Koránban és a zsidó Targum Sheniben a királynő találkozik Salamon királlyal, és felfedi előtte, hogy szőrös a lába. A zsidó hagyományban később démoni nőnek ábrázolják, egy iszlám legenda szerint pedig Salamon a varázserejével távolítja el a szőrt a királynő lábáról, aztán feleségül veszi.

A muszlimok Balkisnak nevezik Sába királynőjét, és úgy hiszik, országa Jemenben alakult ki.

A Koránban Sába két kert, amit egy hatalmas vízgát öntöz, ahol magas színvonalú mezőgazdasági munka folyt. Az ország közel helyezkedett el a vörös-tengeri hajózási útvonalalakhoz és az arab tevekaraván-utakhoz: mindezeknek köszönhetően a nemzet épült, fejlődött.

Dél-Arábiában felfedeztek olyan régészeti bizonyítékokat, melyek megerősítik a fentieket. Jemen - Mareb körzetében, amit az ősi Sába nemzet fővárosának tartanak, ma is láthatóak a nagy vízgát maradványai. A vízgát i.sz. 543-ban omlott össze, de a tudósoknak sikerült megállapítani, hogy körülbelül kétszáz hektárnyi területet öntözött. Néhány évvel ezelőtt a régészek befejezték a Mareb körzetben lévő, Balkis trónja nevet viselő ősi templom visszaállítását. Az építmény az i.e. tizedik századból származik, ez alapján tehát - legalábbis eddigi tudásunk szerint - kapcsolható a királynőhöz. A Mareb körzettől három kilométernyire keletre áll egy másik épület, a Holdisten temploma, ami szintén intenzív kutatások tárgya.

Radarkészülékek segítségével sikerült megállapítani, hogy rendkívül nagy és bonyolult szerkezet, és talán választ is ad a Sába rejtéllyel összefüggő kérdésekre.

Sajnálatos módon a kutatásokat jelentősen gátolja a zavaros politikai helyzet, és amíg a terület nem válik biztonságosabbá a kutatók számára, könnyen lehet, hogy Sába igaz történetét továbbra is elhomályosítják a mítoszok és legendák.

Aragonit

A zene világnapja

1975 Október 1. (34 éve történt)
Zenei Világnap

Az Unesco Nemzetközi Tanácsának határozata alapján október 1. a Zene Világnapja lett.



Október elseje a zene világnapja, ebből az alkalomból országszerte több koncertet, hangversenyt és más zenei programot is rendeznek.


A zene világnapját 1975 óta Yehudi Menuhin hegedűművész és az UNESCO zenei tanácsának a felhívására ünneplik október 1-jén.

A világnap célja, hogy a társadalom széles rétegei számára népszerűsítse a zeneművészetet, és - az UNESCO elveinek megfelelően - szorgalmazza a népek közti barátságot és megbékélést.


Yehudi Menuhin köszöntője az első világnap alkalmából

„Kedves Kollégák, Barátaim! Nagy örömmel tölt el, hogy idén, a Nemzetközi Zenei Tanácsban betöltött elnöki tisztem utolsó évében megnyithatom az első Zenei Világhetet és a Zenei Világnapot. Szeptember 29. és október 5. között és főként a Zenei Világnap alkalmából október 1-jén az emberek legmélyebb érzéseiket és legszebb reményeiket juttatják majd kifejezésre.

Szavakkal már nagyon sokszor visszaéltek, különösen a korunk társadalmában egyre növekvő tudatlanság következtében. A zene azonban továbbra is módot ad arra, hogy az emberek ma is megértsék egymást, amikor az emberiségtől a múlt előítéletei távolabb állnak, mint valaha, de megerősödve kerülnek előtérbe azok az örök értékek, amelyek mindig részét képezték bármely nép minden művészi megnyilvánulásának.

Az igazság, ami a világ minden népművészetében, zenei stílusában ezernyi színben mutatkozik meg, képessé tesz bennünket arra, hogy egyetértésre jussunk egymással. Arra szeretnék buzdítani minden várost, falut és országot, hogy rendezzenek sokféle zenei eseményt ezen a napon. Örülnék, ha nemcsak koncerteken, rádióműsorokban szólalnának meg régi és főként mai művek, hanem spontán megnyilvánulásként utcákon és tereken is muzsikálnának énekesek, kórusok, jazz-zenészek és a komolyzene legjelentősebb előadói. Ehhez hasonlót láttunk már néhány városban: San Francisco-ban például, sőt a zajos New York-ban is, amikor a legforgalmasabb útkereszteződéseknél a Manhattan és a Julliard Zeneiskola fiatal hallgatói játszottak a járókelőknek. A régi holland orgona-tekerőket, a nápolyi tenoristákat, az énekmondókat és a trubadúrokat juttatták eszembe és azt, hogy e hagyományokat érdemes újra életre kelteni.

Jó lenne, ha a zenei héten egy-két percet a csendnek szentelnénk mindenütt a világon, a gondolkodásnak, a hallgatásnak és az elmélyedésnek. A zenének a zaj antitézisének kellene lennie, mégis sokszor arra használják, hogy kellemetlen zajokat fogjon fel a gyárakban, éttermekben és áruházakban. Azt mondanám, hogy az adott időben az egész világon legyen egy pár percnyi csend, mert ez nagyon fontos a zene élvezéséhez. Valószínűleg tudomásuk van arról, hogy néhány éve egy kongresszusunkon Párizsban Witold Lutoslavski, a nagy lengyel zeneszerző javasolta, indítsunk mozgalmat, amely harcol az embernek a csendhez való jogáért. Azt szeretném, ha a csendnek e perceit követően utcákon, minden gyárban, otthonban, koncertteremben és operaházban megszólalna a zene. Az előző napok eseményeinek elő kell készítenie a csúcspontot, a Zenei Világnapot.

Kérem Önöket, tegyenek meg mindent ezen esemény érdekében, mely nemcsak a zene, hanem a világ számára is fontos. Egyesek Önök közül talán koncertet adnak a Zeneművészek Nemzetközi Kölcsönös Segélynyújtási Alapja javára, mely intézményt - mint tudják - a zene ügyének előre haladása és megóvása végett hoztak létre és azért, hogy a zeneművészeket közelebb hozzák egymáshoz.”

Elhangzott: Toronto, Kanada, 1975. október 1.