CARPE DIEM

Madách Imre: Hit és tudás

Mint szép álom emléke, ha ébredsz,
Édesen reng képzeteden által,
Úgy a lélek édenrôli álmát
Is elhozza e földre magával.

Nékem is volt édenrôli álmam,
Élt, mosolygott az egész természet,
Rózsa és nap, csermely, lombos árnyék
Rejtélyesen suttogott szerelmet.

Minden lombból angyalok intettek,
A pataknak megvolt ôrtündére,
Hírnök szállt le, úgy hivén, az égbôl,
Hogyha csillag hullt a temetôre.

Lent a sírban nem lakott enyészet,
Új életnek volt csak viradása,
És fölötte csillagszônyegével
Tárva állott új kristálylakása.

Boldog voltam, élettôl környezve,
Isten néze rám miljó szemével,
És ha dördûlt, az ég szent haragja,
Ha derûlt, mosolygása fogott el.-

Mért ültette Isten édenébe
A tudásnak széles águ fáját?
A fa terjedt, s lassanként elölte
Árnya a kertnek minden virágát.

Elporlott a természet zománca,
Rothadt bûz váltá fel a szerelmet,
Csak halált lelék a rózsaajkon,
S a virágszál csak halált lehellett.

Elhamvadt a csillag ragyogása.
És megannyi kín honává süllyedt,
Mely felett halál leng, és halál szül
Új halálnak martalékúl éltet.

A kék ég igéret-országának
Léggé olvadt kristály ívezetje,
És dorgáló üstökös kering ott,
Hol szûm a menyországot kereste.

Árván bolygok a vad rengetegben,
Nincs, ki útam ôrszemmel kiséri,
És ha öszveroskadok, nincs angyal,
Ki reám szent álmait vezérli.

Megszakadt a mindenség gyûrûje,
Melyben Isten, ember együtt éltek,
S a nagy ûrt tán át sem tudja szállni
Isten gondja és emberremények.

Fényét vesztett csillag néz az égrôl,
Letarolva a mezô zománca ---
Egy dacolt csak a közös romlásnak:
A mély sírnak örök éjszakája.



Madách Imre: Angyal és lány*

Szebb a lány mindennél, ami csak van,
Szebb bizonnyal, mint a mennyek üdve,
Vagy mért jöttek volna hajdanában
Lányt szeretni égbôl angyalok le.

Ott hagyák az égnek csillagékét
Pillantásáért a lány szemének,
Ott hagyák a csillagok zenéjét
Lány ajkán, ha megzendûlt az ének.

Ázor angyal is otthagyta a mennyt,
S ifjú napsugáron földre szállott.
Szárnya vitte, mígnem egy kicsiny kert
Harmat ékben, hajnalpirban állott.

Reng üdén a lég, a csalogány szól,
Meglepve állt meg Ázor angyal,
Mind e bájat már ô ismeré jól -
Más varázslat rengi ôtet által.

Hárslugasban összesimul az ág,
Közt egy tünde sugár szôke lányka,
Meglesést nem félô gondtalanság
Igézet gyanánt ömöl reája.

Harcra lép korlátozó mezével
Termetének minden moccanása,
A szellô is mézet lopni jô el,
S csillan a báj egy-egy új világa.

Hasztalan védik fehér karocskák,
Hogyha csillagot csillag takar be,
Hogyha keccsel fedjük a keccset, hát
Ez ragyog most a másnak helyette.

Gyermekarcán a menny tükre látszik,
Tiszta szíve szerelem világa,
Sejtelemként mely, ha vele játszik,
Rózsaszínû álom száll reája.

Ázor angyal nézi, nézi - végre
Láthatlan kéz vonja és letérdel,
Szárnya lágy szellôt legyint feléje -
Megcsókola, s mint villám repül el.

Felveti szemét a lány - mi érte?
Messze szélén a kék láthatárnak
Látja még az angyalt percenetre,
Mint éjjel, ha csillagok szaladnak.

És az angyal csókja fáj, de édes,
Száz virág kél tôle a kebelben.
A világ mosolygóbb, kedvesebb lesz,
A titoknak fátyola lelebben.

Értelmet nyer a szelek zugása,
Alakot nyer a gyors reptû felleg,
Nincsen a földnek rideg magánya,
Elborítván a tündértarka szônyeg.

És az estve újra béköszöntött,
Ázor elhozá megint a csókot;
Szép arára bûvös álmot öntött,
Míg a hajnal pírral messzeszállott,

Óh, de szûnknek nincs megnyugvása,
Mely betöltse, nincsen üdv elég nagy,
Még a mennynek is lehull varázsa,
Teljesûletlen vágyat ha nem hagy.

"Teljes fényben egyszer lássalak csak,
Amint állasz Isten trónja mellett -
Vesszek aztán, hogyha kell, e vágynak
Kínja öl meg így - úgy hô szerelmed."

"Porkebellel e látványt ki bírja?
Vonz a láng, s a pille összeporlad." -
"Óh, arám, arám, nem, nem" - sír a leányka,
Lány könyûje angyalt is megingat.

"Hát legyen" - s elfordult arculattal
Dicsragyogva, szárnycsattogva ott áll,
Felsikolt a lány, ledûl, s az angyal
Mint a villám, már felhôk között jár.

Nem jô többé csókkal látogatni,
Szende álom szûz kiséretében.-
S a leányka sokszor véli látni
Fájó kéjjel a jövô ködében.

Ûzi ôt világtalan világig
Ôrülettel esd, kiált utána;
A világ zománca szertemállik,
Elhagyatottság súlyosúl reája.

Végig sír a pusztán, néha-néha
Bekopogtat emberek lakánál,
Majd felordít - és bömböl haragja
Tengerekkel, hogy zord csatát áll.

És az átokvert útazásban
Nem marad csak hangja, többi elvesz,
Ez röpül, röpül, nem tudni, honnan,
Vagy hogy a mindenségben hová lesz.

Óh, de szél-arát ki sírni hallja,
Megmeredve elborzad magában,
Mintha érintné ôrûlet árnya.
S értené, hogy abban mennyi jaj van.

*

Ezredévek múltak - néha-néha
Mostan is jô még angyal le hozzánk.
Boldog az, ki messze nem riasztja,
Kô a szív, angyal melyhez sosem szállt.

* Genezis VI: 2. (Madách jegyzete)