Tarbay Ede: Alagútban
Hosszú, kopár, kanyargós út után váratlanul futott be a vonat a szemben álló hegyek egyikébe. Váratlanul futott be, és hirtelen lett sötét, olyan sötét, mint régen a tanyán, Apu gyerekkorában,amikor az eget felhő takarta be, s még a csillagok is eltűntek mögötte.
- Sötét van - mondta a gyerek, és közelebb húzódott apjához.
- Alagútban vagyunk - hallotta Apu hangját, és mégis érezte: még közelebb kell bújnia, mert a sötétben hirtelen egyedül maradt.
- Akkor is világosságot szeretnék - mondta, és Apu karja alá dugta a fejét.
- Azt nem lehet, kislányom - szólalt meg a szemközti mogorva bácsi, aki eddig egyetlen szót sem szólt, csak az állát fogta, mintha a foga fájna.
"Bár ne szólt volna most se" - gondolta a gyerek, aki fiú volt, csak a haja hosszabb.
- Azt nem lehet -folytatta a Mogorva -, mert, ahogy mondták: alagútban vagyunk.
2Ha ennyire makacskodik - gondolta a gyerek -, megmondom neki, hogy tévedett."
És meg is mondta. Azt, hogy ú fiú. És azután azt:
- Világosságot szeretnék!
- Jól van - mondta Apu. - Legyen úgy, fiam.
És abban a pillanatban a sötét vasúti fülkében kisütött a nap, pedig a vonat még mindig benn volt az alagútban.
A szemközti mogorva utas hirtelen elmosolyodott, levette a kezét az arcáról és azt mondta:
- Úgy látszik, ebben is tévedtem. Hiába no, az ember gyakran téved.
- Igen - bólintott az, aki mellette ült, és az utazás kezdetétől újságba temetkezett. - Mindnyájan tévedünk. Én például abban, hogy elbújhatok az újság mögé. senkit se akartam látni, nem akartam, hogy zavarjanak, és most tessék, ebben a ragyogó fényben szertefoszlott a papír!
Az újságpapír valóban semmivé lett, és annak, aki eddig mögéje bújt, még a szeme is mosolygott.
- Az semmi, hogy a papír - vette át a szót az ajtó melletti utas -, de az a szép és bozontos szakállam is eltűnt.
A szakálla valóban nem volt már az arcán, és nem volt ott még a basjusza sem, csupán a haja, és most végre láthatták: egészen fiatal, s már ő maga sem tudta, miért bújt szakállba.
- Nem akarsz sakkozni? - fordult a gyerk felé, s a zsebéből kiss sakktáblát húzott elő. Ahogy kinyitotta, apró, fekete és fehér figurák bukkantak elő: lovak és bástyák, királyok és királynők, futárok, apró kis parasztok. Mind éppen elfértek a tenyerében, és úgy moccantak ott, mint az elevenek.
- Nem tudok sakkozni - ráuta meg a fejét a gyerek, de ez a sarokban ülő fiatalembert nem zavarta.
- Ha akarod, megtanítlak.
- Ugyan, egy gyerket - vágott közbe az a nni, aki vele szemben zöld fügét evett. Egész úton hol ez, hol az került elő a csomagjából: mogyoró, mandula, cukorka, s utoljára éppen zöld füge, amit a gyerk sohasem látott még.
Már félórája nézte, azóta, hogy az alagút előtt jártak, a kopár hegyoldalban.
És most, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, a néni eléje tette a kicsi, levelekkel kibélelt kosárkát.
- Tessék, vegyél - mondta. - Ilyet úgysem ettél. Ez a zöld füge. Jó. Érett. Eheted. Csak ezt a csomós végét hagy meg - és rámutatott egy kicsi, sötét göbre.
A gyerek hálásan nézett rá, mert a füge jó volt, és még jobb attól, ahogyan kínálták.
- Én semmit se tudok adni neked - mondta az a bácsi, aki szemközt az ablak mellett trónolt. Valóban trónolt, mert olyan hatalmas volt, akár egy király vagy valami óriás vagy éppen óriáskirály, és örökké a szivarján rágódott. - Nem tudok adni semmit - ismételte -, csak virágokat.
És ahogy fújta a füstöt, ah virággá változott. Rózsák, szegfűk röpködtek a levegőben, illatuk betöltötte a fülkét, és olyan erős volt, hogy szinte tüsszenteni kellett.
- Igazán érdekes - mondta a mogorva bácsi, de ezt a kisfiú csöppet sem értette. Neki mindez természetsnek tűnt, hiszen Apu nem tett mást, mint teljesítette azt, amit ő kért: Világosságot hozott a hosszú alagútba, sötétség helyett fényességet.
Az a csontos, fekete ruhás asszony is, aki eddig az ablak és ő közöttük ült, felállt, és helyet cserélt Apuval és vele.
- Ülj ide. Nézz ki. Mindjárt itt lesz a tenger.
A sakktábla akkor még a gyerek kezében volt, szájában a füge, a levegőben fehér, piros, kék virágok. És mindenki mosolygott.
Észre sem vették, mikor értek ki az alagútból, és azt sem, hogy mindannyian más nyelven beszélnek. Erre csak akkor döbbentek rá, amikor meglátták a tengert, és egyszerre kiáltottak, mind-mind a maga nyelvén:
- Itt a tenger!
- A tenger!
Ebben az ámulatban mindannyian megfeledkeztek arról, ami nemrég az alagútban történt. Elfelejtették, pedig emlékezniük kellett volna arra, hogy a sötétben fény vette körül őket.
Fény, mert egy apuka teljesítette kisfia kívánságát.
Bejegyzések
