BRÓDY SÁNDOR:A méh

Kőből készült, nagy méhe diszitette a háromemeletes palota homlokzatát. Olyan nagy volt, mint egy kisebb fajta kövér ember, a nagy potrohával, kis fejével, rövid lábaival.

Mikor fölrakták a házra, melynek egyetlen disze volt, az utcza átellenes oldaláról egész nap nézte egy fölöttébb takaros öreg ur, kicsiny fejü nagy potrohu, a lábai aprók; mintha a nagy méh odafent a stilizált hasonmása lett volna. Ugy is örült, örvendezett neki, valahányszor csak ismerős ment el mellette, megfogta és mutogatta:

- Nézze a méh-t, az ám az állat, ezer forintba került...

- Pajtás, nézzed a méh-ünk, ez nagy, kőből való és drága. De a kicsi... az istenadtuk! Olyan légy...

Mikor minden be volt vakolva az uj palotán s a méh két oldalán ott ragyogott a fölirás is Takarék Pénztár, a mikor a városban nem beszéltek többé az új palotáról, hanem egy most nyilt szerfölött kényelmes kávéház lett a férfiak beszédtárgya: a kövér kis ember még mindig nem tért napirendre a méh fölött. És akár ki jött is föl az igazgatósági szobába, nem mutatta többé viz alá sülyeszthető nagy wertheimját, hanem a méhről tudakozódott, arról beszélt:

- No, látta-e? Mit mond hozzá, mi?

Szerelmes volt ebbe a kezdetleges, vidéki kőfaragó munkába, mely legkedvesebb állatát rögzitette meg azon a palotán, mely szinleg a takarékpénztáré volt, de tényleg az övé, a legfőbb részvény tulajdonosáé, a főpénztárosé, az igazgatóé, a "méh"-é. Mert egy hónap sem telt el és már is mindenki ugy nevezte a városban, sőt egyszer egy rakonczátlan gyerek utána is kiabálta: "méh... méh!" Csudálkozva nézett a kölyök után, aztán hirtelen elmosolyodott, vidám lett egészen. Motyogott magában, valószinüleg azt: "Ni ez a gyerek... igaza van!"

Csakugyan olyan volt, mint ama munkásállatkák, melyek milliószorta több vagyont gyüjtenek, mint a mennyire nekik vagy övéiknek szükségük van. Csak gyüjtenek, egyre csak gyüjtenek, a nélkül, hogy tudnák kiért és minek. Mohón, buzgón, olyan dühvel, hogy szinte megölik azt, a ki munkájukban meg akarja akadályozni őket.

A méh is egyszer... A fullánk mérges volt, az ember belehalt. De ez csak egyszer esett meg, régen, akkor még fiatal volt. Most már ebben különbözött a sárga kis bogaraitól, azt tartotta, mondotta, cselekedte:

- Pénzzel bánó embernek haragudnia, boszankodnia, boszúra gondolnia nem szabad. Vidámnak kell lenni mindig, mint a méhnek...

Ő maga ilyen is volt mindig. Az volt mint főpénztáros, a ki kieszközölte magánál az igazgatónál a kölcsönt. Az volt, a mikor a parasztok hozták a sok ajándékot, hogy nagy kamatra, teljes biztositék mellett váltóra pénzt adjon nekik. És mért ne lett volna vidám, a mikor szép asszonyok jöttek föl az igazgatósági szobába, hogy a férjeik helyett kegyes elnézést kérjenek tőle?! A mikor földhöz ragadt szegények, zsellérek, kofák hozták neki a lakására a sok pulykát, kacsát, hogy várjon... csak egy kicsit várjon még. Várt is, különösen ha biztos volt a pénz és összegyüjtötte a majorságot, soha el nem adott egyet is, neveltette, gyarapította, egyikében ama kerteknek, melyeket az ajándékhozóktól liczitáltatott el.

Gyüjtött, nem csak pénzt, nem volt kincssovár ember, csak gyüjteni szeretett, mint a méh. És eszébe sem jutott, hogy mást megakadályozzon, ha kinek ilyen tiszteletreméltó passziója akadt. Ellenkezőleg, mindig utalt a palota homlokzatának diszére. "Legyenek olyanok, legyen mindenki olyan!" Ezt mondta, a mikor beiratta a betéteket, erről beszélt ha kölcsönt adott, ha visszautasított egy váltót, ezzel vigasztalta azokat, kik a tizenegy százalékra növekedett kamatláb ellen békétlenkedtek:

- Hja, gyüjtenünk kell, gyüjtsön maga is, takarítson s tegye be hozzánk, legyen olyan mint a...

Egy bizonyos idő multán már annyira rájárt a szája kedves szavára, hogy a mikor már izét mondott, ő akkor is csak a méht emlegette. Tanulmányozta is kedves állatjait, és életmódjukból mindenre volt hasonlata. A mikor az új palota megevett egy egész házsort, künn a hostyán, leginkább a mesteremberek városrészéből és sírva, szitkozódva, fenyegetődzve járultak elébe bognárok, csizmadiák, kötélverők: elhallgattatta őket egy erőszakos, de néha különösen poetikus hasonlattal, a köpük világából.

Elhallgattatott mindenkit, mindenki hallgatta.

- Szépen beszél - mondták - igaza van. Ő nagy lesz igazán!

Sokan - de csak mélyen magukban - mégis csudálkoztak: mért teszi, kinek, miért. Nem volt senkije, sehol egy rokona, hogy ilyen lett volna valaha, még azt se hallotta senki. Nem szerette a szegényeket, nem sajnálta az árvákat, hazafisága csak annyiban állott, hogy szidta az olcsó külföldi tőkét, melyet szélhámosok könnyelmüen pazarolnak. Nem törődött az irodalommal, a művészet az ő számára: kulminált egy kőből készült nagy méhben. Képtelenség volt föltenni, hogy ezeknek takarít, ezek számára gyüjt, hogy majd ha meghal, milliói azé legyenek, a kitől elvonta, visszaháruljon a közre. Nem, ezért nem tette, bizonynyal. Sőt gúnyolta is a híres örök-hagyókat, azt mondta róluk, hogy hiú bolondok, a kik mikor testamentumot csinálnak, azt hiszik, örökké élnek... vagy azt, hogy haláluk után feltámadnak ujra...

- Ejh, olyannak kell lenni mint a -

Már ki sem mondta a szót, értette mindenki és bólintott fejével.

- Örülök, hogy egy véleményen vannak velem! - mondá és élt tovább a véleményének. Gyüjtött tovább, részvényeket, házakat, földeket, régi ékszereket, kaczér fülönfüggőket, tajtékpipákat.

Olyan volt a háza, mint egy muzeum. Mint egy poros, vidéki muzeum, ahol nagy ritkán takarítanak. Nála nem takarítottak, vagy husz esztendeje. Nem engedte, ő tudta, hol van minden és a nyakravalójába való tűt is föllelte azonnal az óriási lomból. Inasa egészen beletörődött már ebbe a rendbe, kis gyerek kora óta itt élt és valamelyest már ő is ösmerte e khaoszt. Sőt az értéktelenebb tárgyakhoz, hozzá is szabad volt nyúlnia, de ágyát mindig az öreg úr vetette meg magának. A mikor hetven éves lett, még akkor is, a mikor már a palota homlokzatán a nagy kőméhnek is kezdett befelé mohosodni az egész törzse...

Csak egyszer a nagy tavaszi közgyülés után. Egész nap beszélt, számoltatott, számolt. Nagyon megéhült s a tiszteletére adott vacsorán ugyan jól-lakott. Szokása ellenére borral is élt és az a lábába ment, úgy érezte. Alig tudott hazavergődni, otthon alig tudta kinyögni:

- Benedek, az ágyam!

Az inas félve nyúlt az ágyhoz. Megvetette mégis, és belefektette az urát, a ki egyre nyögött, sóhajtott, csak éjfél felé hallgatott el. Az inas ott virrasztott mellette.

Sajnálta egy kissé ezt a vén "méhet", ezt az ősz "kutyát", a hogy néha, dühében elnevezte. Olyan gazdag és ilyen tehetetlen. Nincs egy asszony rokona, a ki megkenné vagy egyszer, a ki küldene neki egy tál levest. Aztán meg talál még itten halni és szolgálat nélkül marad. Ugyan el lehet innen valamit emelni, de lopott jószágon nincsen áldás, annak az ára elmegy... Aztán mit is lehessen...

Végre is nem rossz ember. Itt van nála nyolcz esztendős kora óta. Nem volt iránta szives soha, de nem hagyta éhezni, fázni. A szolga olyasfélét érzett mint a hála... És a mikor így fölmelegedett, eszébe jutott egy özvegy mesterné, a kinél gyermekkorában lakott. Az mondta neki egyszer: "Tudod-e, ki az apád?"

Ha csakugyan ez az ember volna az apja!? Ez az iszonyú gazdag, ez a sírja felé görnyedő ember.

Meg akarta kérdezni, elhatározta, hogy megkérdezi. Várta, leste, hogy fölkeljen, - fel akarta költeni.

Nem volt rá szükség, fölrezzent az magától. Fölébredt, haldokolni. Egy darabig hörgött, aztán megint csendes lett, majd ismét össze-vissza beszélt mindent, a nagy kőméhről, fent a palotán. Hogy "olyan légy te is".

A szolga megrázta: "Uram... uram!" Fogvaczogva kérdezte: hozzon-e papot, orvost? Nem mert elmozdulni az ágy mellől, várta, hogy egy világos pillanata legyen a haldoklónak, hogy megkérdezhesse tőle...

Hiába várta. Az nem ocsudott föl többé bár egy-egy perczre egészen csendes volt, rá is nézett, hosszan, különösen, talán mondani is akart valamit. De nem tudott többé, csak egy szót, hiába kérdezték, késztették. Az utolsó negyedórákat élte, a legutolsót. Befordult a fal felé és mormolt valamit.

- Tessék... nem értem?! könyörgött a szolga.

Ismételte hangosabban:

- Egy váltó... az asztalomon... ovatolni... holnap! mondá és meghalt.

*

Nem volt rossz ember, csak nagyon különös. Még végrendeletet sem hagyott. Sokan voltak a temetésen, és mindannyian kérdezték, maguktól, egymástól: "minek, kinek gyüjtött?!"

Kinek, kinek, kinek! hangzott a kérdés a temetési khórusba.

"Kinek", kérdezte magában a szolga, vivén elől a gyászflóros keresztet.

1994 Április 30. (15 éve történt)
A méhek napja.

A Magyar Méhészek Egyesületének kezdeményezésére indult el ez a program, melynek célja a hazai mézfogyasztás növelése.

A MÉHEK NAPJÁt 1994-től a Magyar Méhészek Egyesületének kezdeményezésére április 30-án ünnepeljük Magyarországon. Mivel hazánkban sajnálatos módon alacsony a mézfogyasztás, a program nem titkolt célja a méz és a méhészeti termékek megismertetése és megkedveltetése. E napon országszerte mézkóstolókkal, kiállításokkal, filmvetítéssel, játszóházzal várják a méhészek az érdeklődőket.

Vörösmarty Mihály: Méh

Hulló harmatnak szeretője, s a harmatos ágé,
Mézajakú kis raj nyugszom e rózsa megett.
Engem az illatnak szédíte meg árja, csapongót,
S melyet nem sejték, a tövis éle megölt.

1830 vége



Csokonai Vitéz Mihály: A méhekhez
Kis méhek! kerteken,
Mezőkön, berkeken

Mit futtok sok veszéllyel?
A friss forrásokra,
Az új virágokra

Repkedvén szerteszéjjel?
Mennyi sok munkával
És időjártával

Gyűjthettek egy kis mézet?
Szálljatok Lillára,
Az ő szép szájára

Vénus sokat tetézett.
Jőjjetek: s úgy nem lész
Olyan sok s édes méz

Sehol, mint a tiétek.
Jőjjetek: s úgy nem lész
Olyan boldog méhész

Sehol, mint a tiétek.




Gergely Ágnes: A méh románca

Egész világ nekem kínál
különb-különb mézeket
azonnyomban azzá válok
amit magamba veszek
titkos szelek elsodornak
vagyok szélben szalmaszál
porzanak a messzi rétek
üvegtestem arra száll
én vagyok a rét felett a
hajladozó hangaszál
egyik lábam Bornemisza
másik Salamon király.

1945 Április 29. (64 éve történt)
Az amerikai csapatok felszabadították a Dachau-i koncentrációs tábort.



Dachaui koncentrációs tábor

„Beszélek. Suttogok…, olykor sikoltok.
Némán. Némán beszélek igazán.
Mondom, mondom, mondom a magamét.
A másét. Másnak. Magamnak. Őszintén, nyíltan.



Soha nem éreztem azt, hogy verbális készletem alapos kiaknázása mellett is teljességet élnék meg a közlésben. Közlékenyebb vagyok máshogy. Miért is egyszerűbb így? Teszem fel a kérdést magamnak? Talán azért, mert egyszerre beszélhetem a világ összes nyelvét…? Hova tűntek a határok? Vagy azért mert egy tekintet, egy fejfordítás, egy gesztusa a kéznek, egy novellát mondhat el egy pillanat alatt? Hova tűnik akkor az idő?

Akkor nincs korlátolt tér, nincs megszabott idő?

Szabadság van akkor. Korlátlan művészi szabadság, amit a mozdulat születésénél érzek. Bárcsak ebben az éteri állapotban maradhatnánk mind… Mert akkor jön a nyelvtan, testünk nyelvtana. Táncos rendszerek, szabályok, melyeknek megfelelni vágyunk. Ilyenkor leszünk mások, másfélék, ezerarcúak. És ez jó… Mindenki úgy beszél, ahogy akar. Ahogy neki tetszik. És boldog az, aki megtapasztalhatja a mélyről fakadó őszinteséget, mely áttörni képes minden technikai korláton, felszabadítva a művészt, a táncművészt.
Ilyenkor azt sejtem, hogy az emberben van valami természetfölötti, valami végtelen.

Irányokba nyújtom a végtagjaim, és nincs vége sem a kezemnek, sem a lábamnak.

Továbbnyúlik valahova, nem tudom hova, de nagyon messze. Érzem. Útközben találkozom megannyi meghosszabbodott kézzel. Aztán a kozmikus találkozásoktól telítődök, kanyart veszek egy pillanatra, s ölelek. Hatalmasat. Nem tudom mekkorát. Nem tudom. Csak érzem.

Ezért táncolok.

Örülök, hogy van ilyen nap, amikor szavakba önthetjük létezésünket. Ma a tánc a legfontosabb, és nem csak nekünk táncművészeknek, hanem azoknak is, akiknek szól. A nézőknek.
Így lesz személyes élményből, közös gondolat.
Érezzük mindannyian…"


Barta Dóra
Érdemes Művész, Harangozó- díjas táncművész

1727 Április 29. (282 éve történt)
A Tánc Világnapja.

A "balett Shakespeare"-jeként ismert Jean Georges Noverre születésnapján a világon mindenhol ezen a napon táncművészeti előadások keretében ünneplik a Tánc Világnapját.

Sokan nem tudják, de a Tánc Világnapját Jean-Georges Noverre születésnapjához (április 29.) kötik. A híres francia mester egynémely munkáját talán látta valamelyik szépapánk a szomszédos Bécsben, hiszen 1767 és 1774 között a táncos-koreográfus olasz és német kollégáit követve a császárvárosban dolgozott.

JEAN-GEORGES NOVERRE
(1727-1810)

Jean-Georges Noverre a "Balett Shakespeare-je"-ként vált ismertté. Bár 150 balettjének egyike sem maradt ránk, a művészetre tett hatása adta neki a "Balett nagyapja" nevet, ahogy ma is ismerjük. 1754-ben készítette el első balettjét és 1760-ban kiadta 'Levelek a táncról' c. könyvét. A könyv saját elképzeléseit tárja fel: bár tartalmának nagy része ma már elfogadott, megírásától valójában egészen a 20. század elejéig forradalminak számított Noverre előtt, a korszak egy kritikusa a következőket mondta: "a tánc a színművészet bármely területén oly' kevéssé kifejezővé vált, hogy akár bábuk és gépek is könnyedén helyettesíthetnék a táncost".


Sokan feltették már azt a kérdést, hogy mi volt Jean Georges Noverre ideológiájában az, ami annyira forradalminak számított. Dorothy Samachson 'Ismerjük meg a balettet' c. könyvéből idézve "A dráma bevezetése a balettbe nagymértékben köszönhető a koreográfusnak, Jean Georges Noverre-nek, aki 1760-ban megjelentetett egy könyvet, melyben lefektette a balett néhány fontos szabályát és alapelvét. Számos fejlesztés között Noverre bevezette a 'pas d'action'-t, a balett történetének kibontakoztatására használt cselekmény ill. pantomim lépését. Ez és más újítások lehetővé tették, hogy szakítsanak az udvari tánc addigi merev szabályaival és hozzájárultak a balett színművészeti lehetőségeinek fejlődéséhez. Noverre segített abban, hogy a balett a szórakozásból, puszta időtöltésből a 'ballet d'action', vagyis a cselekmény balettjává váljék, ezzel lehetőség nyíljon emberi érzésekről szóló történetek megjelenítésére. Noverre a kosztümök terén is újításokat ért el és egyben rámutatott arra, hogy a zenésznek, a koreográfusnak és a tervezőnek együtt kell dolgoznia egy balett létrejöttében. Számos alapelv, melyeket ő fektetett le először, még napjainkban is irányadóak."

Noverre gondolatait, legjobban könyvéből vett részlettel lehet idézni:

"Amikor eldöntöttem, hogy írok egy olyan művészetről, ami tanulmányaimnak és elmélkedéseimnek állandó tárgyát képezi, még alig sejtettem érdeklődésem sikerét és hatását az irodalmárok és az ízlés embereinek körében; ugyanakkor ezzel párhuzamosan épp azok között, akikről elsősorban mintáztam, rosszindulatú és ingerült fogadtatásra talált."

Noverre pártfogoltja, Dauberval (1742-1806) két okból vált ismertté. Először is ő koreografálta 1786-ban a "La Fille Mal Gardee"-t. Ez volt az első olyan balett, ami az emberek életét dolgozta fel s így szakított az addigi mitológiai balettel. Ez a jelen repertoárjának legrégebbi darabja. Másodsorban nagy hatással volt Salvatore Vigano pályafutására. Vigano irányítása alatt az olasz balett virágkorát élte, és halála után bekövetkezett annak hanyatlása. Vigano-nak egyébként más dolgokat is köszönhetünk, többek között, hogy ő volt Carlo Blasis tanára.


Noverre-re nagy hatást gyakorolt Marie Salle és a tánc szabadságáról, valamint az érzelmek fontosságáról alkotott elképzelései. Úgy érezte, a technika maga nem elég egy táncosnak tudása kiteljesedésére, csak a tánc történetének életre keltésére. A nagyszerű Dupré-vel tanult. Mint táncos, a párizsi Opera Comique-ban debütált 1743-ban. 1744-ben Berlinbe utazott, 1747-ben Dresdenbe, majd 1749-ben Strasburgba, ahol megismerkedett feleségével, Marguerite Sauveur-rel. Táncolt Mairselles-ben, majd Lyons-ba utazott, ahol Camargo-val lépett fel és megkoreografálta első balettjét. Miután végigtáncolta egész Európát, Londonban telepedett le, de ekkoriban bármi, ami francia volt, ellenszenves fogadtatásra talált. Garrick Noverre-t a 'Tánc Shakespear-je'-ként tisztelte. Londonban maradt és titokban balett tanárként dolgozott. Itt írta meg híres Levelek a Táncról c. művét, amit egyidejűleg adtak ki Stuttgartban és Lyonsban. Visszatért Lyonsba, ahol a 'ballett d'action'-ről alkotott elképzelései előmozdították munkáját. Teóriái meglehetősen vitatottak voltak. Bécsben minden idők legnagyobb koreográfusának és kiváló tanárnak tartották. Végül Párizsban is elfogadták a balett mestereként. Élesen szembenállt M. Gardellel és Jean Daubervallal, akik úgy gondolták, G. Vestis visszavonulása után megszerezhetik ezt a pozíciót. A kinevezés Marie Antoinette befolyásának volt köszönhető, akit még Bécsben tanított. 1780-ig maradt. A francia forradalom után Angliába kellett menekülnie. A Londoni Királyi Színházban nagyszerű párost alkotott P. Gardel-lel, Antoine Bournonville-lel és a későbbiekben Marie Guimard-dal, A. Vestris-sel és Didelot-tal. Halála előtt visszatért Franciaországba és megjelentette a Levelek újabb kiadását. Saint-Germainban halt meg szerény visszavonultságban. Élete során több mint 150 balettet koreografált. Bár egy balettje sem maradt fenn, teóriái továbbra is velünk vannak.
Noverre 'Leveleinek' egyetlen elérhető példánya a Lincoln Előadóművészetek Központi Könyvtárában található.

Noverre egy hibátlan technikában hitt, de hozzá kellett szokni, hogy a balett történetét és cselekményét ne úgy mozdítsák elő, mint a cirkuszi előadók. Swam Lake-et nézve nehéz megértenünk, milyen volt a balett Noverre előtt. A táncról alkotott elképzelése az volt, hogy egy történetet a lehető legközvetlenebb módon kell elmondani. Az ő nevéhez kötik a Ballet d'Action-t, bár nyilvánvaló volt, hogy előtte már mások is megpróbálták. Noverre könyvét a pantomim használatának tárgyára alapozta. Arra ösztönözte a díszlet- és jelmeztervezőket is, hogy ne nyomják el magát a koreográfiát.
A következőkben néhány gondolat tőle:

"Költészet, festészet és tánc. Uraim, mindez nem más, mint a gyönyörű természet pontos mása - vagy legalábbis annak kellene lennie."

"A balett egy kép, vagy sokkal inkább képek sorozata, melyeket a balett tárgyát képező cselekmény köt össze: a színpad, mint mindig, maga a vászon, amin a szerző kifejezi elképzeléseit."

Oly' sok pillanatáról beszélve a következőket írta: "Miért ismeretlenek számunkra a koreográfusok nevei? Azért, mert az efféle munka csak egy pillanatig tart."

"A koreográfusoknak tanulmányozni kellene a nagy festők képeit."

"Egy koreográfus - ész és intelligencia hiányában - a tánc ezen darabját mechanikusan kezeli és megfosztja azt hatásaitól, mert nem érzi annak lelkét."

"Néhány rosszmájú kritikus nem ért eleget a művészethez ahhoz, hogy bírálja azt."

"Egyáltalán nem pártolom a rendetlenséget és a zavart. Ellenkezőleg. Szeretném, ha a rendetlenségben is megtalálnánk a rendszert."

"Nehéz olyan koreográfussal találkozni, aki valódi érzések birtokában van."

"Ha (a koreográfusok) érzelmi ereje gyenge, kifejezőkészségük éppúgy az lesz."

"A jól megkomponált balett egy élő kép."

"Egy zseni talán felborítja a szokásos szabályokat és új utakon halad előre, ha azok művészetének tökéletességéhez vezetik."

"Nagyra becsülöm az emberi gépezet képességeit."

"Nem értem azokat a terveket, melyek nem mutatnak bevezetést, cselekményt és tetőpontot."

"Ha a színek túl élénkek és vakítóak, megfosztják a dombormű alakjait attól, amit nyújtaniuk kéne; nem tűnik ki semmi, mert nincs művészileg megkomponálva semmi."

"A tánc zene nélkül annyi, mint az éneklés szavak nélkül."

"Mint mondottam, Uraim, a tánc túl komplikált, a karok szimmetrikus mozgása pedig túl egyhangú ahhoz, hogy a képnek összetettsége, kifejezőkészsége és egyszerűsége legyen; ezért aztán, ha művészetünket a valóság tükrében szeretnénk megközelíteni, fordítsunk több figyelmet a karokra és kevesebbet a lábakra."

"Amikor valaki szeretne a tánc világába lépni, az első szempont mindig a fizikum."

"Ha több jó mester (tanár) lenne, talán jó tanuló sem lenne olyan kevés."

"A balettek kompozíciója véleményem szerint gazdag és költői képzelőerőt igényel."

"Mint azt már tudják, Uraim, egy ember arca nem más, mint szenvedélyének tükre, amiben a lélek izgalmai és mozdulatai jelennek meg és amiben a nyugalom, élvezet, szomorúság, félelem és remény a másik oldalon jelentkezik."

"Nemes légkör, kecses alak, büszke testtartás, fenséges pillantás - ezek alkotják a táncos álarcát a komoly stílusban."

http://www.tanc.hu/node/6

Csokonai Vitéz Mihály - A haza templomának örömnapja

Aggredere a magnos aderít iam tempus honores,
Pollio! et incipient magni procedere menses,

Virgilius Ecl. IV. v. 12 et 48

Élj! élj! nagyszívű hazafi! aki szívedre vetted
Sorsunkat és múzsámat is unszolva serkengetted -

Horváth, Holmi III. v. 25. 26.

[Gróf Széchényi Ferenc lesz az én énekem. -
Vajha most hattyúi szárnyam volna nekem.
Imé, e fő grófnak érdemei nagyok;
Somogynak hálával talpig adós vagyok,
Amaz már régólta pártfogásába vett,
Emez vélem sok jót, sok szívességet tett.
Széchényi és Somogy két oly nevezetek,
Kiket én eléggé nem énekelhetek.
Virgonc fantázia! agyvelők nimfája,
Te, a vén valóság piperés lyánykája,
Te lelkesítsd hát meg egyűgyű énekem:
Ha hattyúi szavam nem lehet is nekem.]

Van a magyar haza hármas bérce felett
A legmagosabbik tetőn egy szegelet,
Hová csak az olyan nagy lelkek hághatnak,
Kik a haza iránt hűséget mutatnak.
Szent hely ez, a hérók előtt szentek szente,
Hol szív kell, nem hang, rang, sem nem cifra mente.
Itt áll mohos fala hazánk templomának,
S pislogó oltára annak angyalának.

Szent hely a hazáé: mind távol menjenek
Hazám szent helyétől a szentségtelenek!
Én pedig áldozó ruhákba őltözve,
Babérkoszorúkkal homlokom kötözve,
Lantolván ekkorig nem hallott éneket,
Felnyitom e régi szentséges helyeket.
Tömjént, mirrhát viszek hazám óltárára,
Új szeneket rakok alvó parázsára.
Felszállok a templom tornyának csúcsába,
Tátra sziklájára, az ég szomszédjába,
Ahol a magyarok erős istenének
Zsámolyszéke alatt harsog magyar ének.
Ott az elhúnyt scytha vitézekkel szembe
Óriási lelket vőn gyarló testembe,
Fenn az agg cserfákon tébolygó ekhóval
Minaréti hangon ezt zengem felszóval:
"Él még a szép nimfa, a bús Pannónia;
Örvendj s borúlj arcra, minden magyar fia!"

Meredek kősziklák bémohodzott szirtja,
Melynek vén tüskéit semmi kéz nem irtja,
Vezess e szent hegyre, vezess fel engemet,
Kíméld tántorogni kezdő lépésemet! -
Ím, már látom távol a kőszálak alatt,
Látom, vagy láttatom látni a szent falat.
Már rémlik előttem szomorú formában
A melánkóliás erdő homályában. -
E néma csendesség lelkemet borzasztja,
Szent volta homlokom hidegen izzasztja:
Közepén a sűrű, nyálkás setétségnek
A halotti mécsek pisla fénnyel égnek.
Az odvas ciprosfák gyász szín árnyékában
Egy-egy bémohodzott sírkő áll magában,
S a sarlót nem próbált dudva közt hevernek
Eltört darabjai sok régi fegyvernek,
Hol az elhányt sisak rozsdás üregében
A halálos csúvik sivákol fészkében.

Szörnyű környék! melynek rettent komorsága,
Talám ez a halál s a holtak országa?
Úgy van! ez a környék a holtak lakja lett,
De kiket a halál halhatatlanná tett.
[Kik, mikor egynéhány embert megöltenek,
Magok halhatatlan életet nyertenek,]
Ők ama vitézek, akik hajdanában
Bajnoki érdemet tettek a hazában.
E veres márványba bévésett írások,
Amint engedhetik az elporlódások,
Mutatják az Árpád s Hunyadi neveit,
Őrizik a magyar vitézek tetteit.
E vérrel tajtékzó patak folyamatja,
Mely sírjok oldalát végigharsogtatja,
S a halál ölében alvó setétséget
Fellármázván, hátán viszi a kétséget -
E gazban fejérlő tetemmaradványok,
E nagy diadalmi kapuk és bálványok
Mind oly jelek, melyek a szívet serkentik
S a régi vitézek érdemit jelentik.
Oly jelek, melyeket te állítasz, Haza!
Annak, aki téged vérrel oltalmaza.

Rettenetes környék! hálá végre, hálá,
Hogy elalélt lelkem nyugtát megtalálá.
Szelídebb vidéket látok megnyílani,
A fojtó lélegzet kezd már tágítani.
Ligetes berekké válik a rengeteg,
Vér helyett folydogál kristályszín csergeteg.
Szagos virágokkal béterűlt halmokon,
Illatos jázminnnal bészőtt lugasokon
S pázsitos vőlgyeken visz az út felfelé,
Hazám templomának szent pitvara felé.

Isten hozzád, régi bajnokok sírhelye!
Engem hív a szelíd békesség mezeje.
Fedezd szent árnyékkal azoknak csontjait,
Kik vérekkel védték hazám kőfalait.
Harsogjon nevekkel a hír trombitája,
Űljön sírhantjukon a nemzet hálája!

Mely kellemes vidék mosolyog előttem,
Miólta a hadi erdőből kijöttem!
Már itt nyájasabban lengedez a szellő,
Itt a sír is vídám, a halál is kellő.
Ím itt az oszlopnál egy márvány-lyánka sír:
Amott rózsákkal van béhintetve a sír;
Itt árnyékos ákász fedi a gyászhantot,
Odább a fejkőbe látok metszve lantot:
Amott egy sír mellől magát felemeli
Egy pacsirta s dalját nyersen énekeli.
Túl a fülemüle egy bokor aljában
Kesereg, egy lengő ághegyen, magában;
Most felső zengzete a cédrusgallyra hág,
Majd dörgő alhangja a sír mélyére vág.
S mint mikor a zápor után a sivatag
Kőszirtnak gerincén lehömpörgő patak,
Nem férvén árkába a duzzadt vízözön,
Orditó lármával görög a szirtközön;
Most kataraktaként bőg a bükkök között,
Melyekbe nyargaló árja megütközött;
Majd lejtőre jutván aléltan nyöszörög,
Vagy a túlsó vőlgyben rekedezve dörög:
Ennyi fordúlást tesz csattogó daljában
A kis fülemüle a bokron búvában,
Küszködik magával keserves nótája,
Dombot, berket bétőlt gyász-trenódiája.

Min jajgatsz, kis dalló? így szólék magamban,
S felé közelíték andalgó útamban.
És ímé, egy új sír szemembe ütközött
A sorba űltetett platanus-fák között:
Egy nagy márványoszlop közte veresellett,
S egy kőveder állott ott az oszlop mellett.
Istenem! mely szép szűz könyökölt le erre,
Sűrűen hullatván könnyét a vederre;
Felségesen fénylett annak özönéből
Két szeme, mint a nap május felhőjéből.
Kérdém okát halkkal íly mély keservének,
S hogy mi baja lehet egy íly istennének?
"Ah, úgymond, én vagyok a Somogy angyala;
Nézd e kőt, - sírj te is, - Czindery meghala.
Ah, nincs többé"... Ennél többet nem szólhatott,
Sóhajtott, sűrűen könnyezett, s hallgatott.
Én is hév könnyekkel áldoztam hamvának,
S megcsókolám kezét a bús angyalkának.

Azonban, míg ekként kesereg a szép szűz,
Ellepi az erdőt egy fényes égi tűz;
Megdördűl az égnek szomszéd boltozatja,
Dördűltét a templom visszahármaztatja;
Reng a főld, a dombok, a berkek mormognak,
Kétfelől a kürtök, trombiták harsognak. -
Még egy nagyot dördűl fent a hegytetőben,
S ímé, - leszáll az Úr egy fényes felhőben.
Az angyalok újra hármat kürtölének
S minden kürtölésre ekkép éneklének:
"Áldott az Úr, ama magyarok istene,
Ki árva népének ismét megjelene."
"Él az Úr!" a lelkek ekképpen zengének.
"Él az Úr!" s a bércek rendre rendűlének.

Csendesség lett. Az Úr végre megszólala.
Szava a villámnál általhatóbb vala.
Felnyittatá örök könyvét a titoknak,
Szent könyvét a minket váró fátumoknak,
Melyben rendre meg van írva a jövendő,
Pontba ki van szabva nap, hónap, esztendő.
Ezzel egy fő angyal, kit én minapában
Láttam, mely zokogva sírt Buda várában,
Előállt s felszóval kizengé azokat
A magyar hazának írott fátumokat. -
Miket hallottam én! még most is reszketek,
Hol vídít, hol borzaszt az emlékezetek.
Elmondanám - de - de még mostanság titok,
Kedves magyarjaim, a ti fátumitok:
Elég, hogy él az Úr, nemzetünk Istene,
Ki árva népének ismét megjelene.
Él az Úr, és régi szennyedből kikelsz még,
Borongós felhőkkel gyászoló magyar ég!
Nemsoká felderűl ősi dicsőséged:
Ne félj, nagy nemzetem! ne félj, nem lesz véged.
Vajha napjaimat addig terjeszthetném,
Hogy e boldog idő pontját megérhetném,
Lehetnék nézője ímez arany kornak:
Vígan adnám osztán testemet a pornak,
Hattyúba szállt lelkem síromra repűlne
S még egyszer a magyar dalra megzendűlne. -

Bétevé az angyal a könyvet, s mindenek
Szentet kiáltottak s újra kürtöltetnek.
Visszatért egébe hazánk jó Istene,
S véle a mennyei sereg is felmene.
Fejet hajtott nékik a Somogy angyala,
Tudván, hogy derűl már napjának hajnala.
Felkél, s könnyebbűlvén szíve bánatjától,
Örömmel indúl meg Czindery sírjától.
Kére engemet is, kísérjem őt nyomba,
Vígadjak s menjek bé véle a templomba.
"Óh, hogyne engednék, drága angyal, néked!
Nyájas vagy, mint maga kellemes vidéked.
Ez ajánlásodat nagyra is becsűlöm
S öröminnepedet magam is megűlöm."
Ezt mondám. Ő indúlt: én kísértem nyomba;
Vígadtam s bémentem véle a templomba.

Pompás volt a templom mind kívűl, mind belől;
Oszlopos tornácok keríték kétfelől,
Élő sziklán állott vén fundamentuma,
Melyet szörnyű terhe s alkotmányja nyoma.
Formája gothika, és olyan volt pontban,
Mint a káptalannak temploma Pozsonyban.
Négyszegű kövekből állott vastag fala,
Bástyányi támasszal rakva volt oldala.
E tíz székulumnál idősebb templomnak
Sok részein látszott nyoma az ostromnak,
Az égés, pusztítás, aludtvér jóformán
Megtetszett még most is oldalán és ormán.
De sem e romlások, sem sok dűledéki
Hajdani felségét el nem vették néki.
S ha az óságból is származik tisztelet:
Kérkedik ez sok új filegránok felett.
Az igaz magyarnak. A jó hazafinak.
Íly fennírása volt minden ajtajinak.
[Korinthusi rendű oszlopok kétfelől
Tartották márványos tarka bóltját belől.
A közép sor harminc oszlopot számlála,
S minden harmadikán egy-egy zászló álla,
Tornyos sátor-formán félrevont kárpitja
Csillagos bíborba a nézést kinyitja.]
Mennyezete nyúgodt márvány oszlopokon,
Tíz ország zászlói lobogtak azokon;
S amint elvégződött ez oszlopsikátor,
Ezüst csillagokkal bészőtt bíbor sátor
Tűndöklött a végén és két oldalra vált
Szép kárpitjaival szabad nézést csinált
Egész az oltárig, mely, meg nem keverve,
Merőn csak körmöci aranyból volt verve.
Átilla kerecsény tollú bokrétája,
Árpád buzogányja, István koronája,
A Mátyás hollója és a József neve
Ez oltárnak legfőbb dicsőséget teve.
Kívűl ez írás volt metszve oldalára:
Magyarok! szentséges a haza oltára.
Amint végigmenni mind a két oldalon,
Vastag gyémánt táblák függenek a falon,
Amelyekbe minden igaz magyar nagynak
Neve s érdemei felmetszetve vagynak.

De amíg ezeket nézkélem gondosan,
S Festetics! tégedet olvaslak hosszasan:
Béjön a hazának szűze a templomba,
Utána számos nép s gróf Széchényi nyomba.
Jobb kézen vezette gróf Csáki Széchényit, -
Mely dicső volt látni hazánk két szemfényit! -
Csáki! hazánk dísze, ősi nagy magyar vér,
Kiben még a Szabolcs kapitány vére vér;
Csáki! egyik híve jó fejedelmünknek,
Nagylelkű támassza dűlő nemzetünknek;
Ki oly nagy dísze vagy nagy famíliádnak,
Mint nagy famíliád felséges hazádnak;
Bőlcs gróf! csak fiatal Múzsám erősödjön,
S kitisztúlt lantomba hazám gyönyörködjön,
Csak az ég oly lelket s erőt adjon nekem:
Téged fog zengeni hattyúi énekem. - -

Felhág hát óltára pompás grádiccsára
A szép szűz, s reá néz Somogy nimfájára;
S előbb is Széchényit zőld babérágával
Tisztelvén s az érdem bíbor palástjával;
Int: mind a vivátnak, mind a muzsikának
Vége lesz, s ő így szól Somogy nimfájának:

"Kedves vagy az égben: szíved kéreményi
Boldog véget nyertek: tiéd gróf Széchényi!
Tiéd ő, és amely szerencsét mind vára
Egész hazánk, azon örvend Kaposvára;
S amit óhajtozott ötvenkét vármegye,
Azzal kérkedhetik most a Zselic hegye.
Tiéd gróf Széchényi! örvend e szózaton,
Örvend ama magyar tenger, a Balaton:
Örvend a Drávának ligetes országa,
Hogy főfő székére gróf Széchényi hága.
[Víg hanggal zengedez a kunyhó s palota,
Vivátoz a nemes, tapsol a rabota.]
Úgy van! harsog a bérc, örvendez a lapos,
Ma minden örömnek hazája lett Kapos.
Ő az, kivel Somogy díszlik, mint fő tiszttel,
Ő az, kit a király becsűl s hazánk tisztel.
Tudod, megmutatta nagy lelkét eleve,
Midőn öt vármegyét keze alá veve;
Midőn a Drávának mind a két szélénél
Nem volt semmi nagyobb Széchényi nevénél.
Még ma is azon van mind az öt vármegye,
Hogy őtet az érdem óltárára tegye.
Áldja benne most is régi főispánját,
Hirdeti jó szívét s ritka tudományját,
Dicsekszik óhajtott emlékezetivel,
S nem vagy-é hát nyertes, Somogy, Széchényivel?
József is, hazánknak ama bőlcs királya,
József, a virtusnak már meghólt példája,
Kitől helybenhagyást nyerni annyit tészen,
Mint minden érdemet béfogni egészen,
Ama tízek közzűl őt egynek esmerte,
Kikre magyar hazánk ügyét bízni merte;
Meg is elégedett minden lépésivel:
S nem vagy-é hát nyertes, Somogy, Széchényivel?
Tót, Horváth, Dalmata ország ma is bánja,
Hogy nem gróf Széchényi az ő vicé bánja.
Az ő kedves nevét emlegetik máig
A Drávától fogva Ádria partjáig,
Ez a három ország áldja és tiszteli,
Magyarország pedig az égig emeli.
Erdély csudálkozva hírdeti s hálával,
Miket tesz a magyar literatúrával.
Ausztria bámúlja, vegyűl mely szép szerbe
Kűlföldi galántság magyar karakterbe.
Kérkedik az ékes Nápoly ottlétivel:
S nem vagy-é hát nyertes, Somogy, Széchényivel?
Nem nyert-é örök díszt főispáni széked,
Egy oly nagy hazafi adattatván néked,
Ki Nápolyba menvén országos követnek,
Dicsőséget szerzett a magyar nemzetnek?
Bámúlva csudálta Nápoly csínos népe,
Milyen a felséges magyar nemzet képe.
S Ferdinánd, ki jelen volt a diétában,
Diétánkat benne látta egysummában.
Bétőlt benne nemes hazánk bizodalma,
Függ mellén a Nápoly csillagos jutalma,
Örök dicsőséget szerzett a hazának,
Méltó tiszteletet nyert önnön magának.
Melyért a negédes Porticsi környéki
Tengeri víg hanggal udvarolnak néki,
S magok a bájoló tirrhéni szírenek
Az ő virtusiról versent éneklenek,
Bétőltvén Apennint az ő érdemivel:
S nem vagy-é hát nyertes, Somogy, Széchényivel?
Nyertes vagy, szép megye! nincs nyertesebb nálod,
Most, ami híjával valál, feltalálod:
Mert bár nálad lakott a bőség angyala,
Szegény valál, mert még Széchényid nem vala. -
Most, mikor őtet is megnyerted végtére,
Új hegyet tetéztél szerencséd hegyére.
Meglett, amit vártál: méltán örvendhetel,
Méltán diadalmi kaput emelhetel,
Melyre én íly kurta verset tenni fogok:
Somogynak határi mindenképp boldogok!"

Sárvár-felsővidéki gróf Széchényi Ferenc János József Fertőszéplakon született 1754. április 28-án. Somogy-vármegye főispánja, főkamarásmester, aranygyapjas lovag, királyi küldött és biztos, a Legnagyobb magyar édesapja.

Sárvár-felsővidéki gróf Széchényi Zsigmond és cziráki és dénesfalvi gróf Cziráky Mária hatodik gyermeke.

Sopronban és Nagyszombatban, a jezsuiták iskolájában tanult, majd a bécsi Theresianumba került, ahol nyelvekkel, jog- és államtudománnyal, gazdaságtannal ismerkedett meg. Itt találkozott a kor jeles régészeivel és érmeszakértőivel, az ő hatásukra kezdett műgyűjtéssel foglalkozni.

II. József reformköveteléseinek híveként eleinte támogatta a jozefinista politikát, bár egyes intézkedések - mint a korona Bécsbe vitele - ellen tiltakozott. 1785-ben lett a pécsi kerület királyi biztosa, de a császár abszolutista, németesítő és a rendi alkotmány megsemmisítésére törő politikája miatt egy év múlva lemondott hivataláról.

Ezután beutazta Nyugat-Európát, Belgiumban és Angliában szerzett fontos tapasztalatokat, különösen a könyvtárak és egyéb kulturális alapintézmények terén, amelyek Magyarországon hiányoztak. 1790-ben ismét közhivatalnok lett, s jelentős reformjavaslatokat tett az országgyűlésen a nemesi adózás, a parasztkérdés megoldása érdekében; ezekkel érthetően nem aratott sikert saját társadalmi osztálya körében. Szót emelt a magyar nyelv hivatalossá tételéért és a szabad vallásgyakorlásért is.

1792-ben ismét visszavonult a közélettől, csak 1798-ban lett Somogy vármegye főispánja, s királyi biztosként irányította a Dráva és a Duna szabályozását. 1799-1808 között a hétszemélyes tábla bírája és helyettes elnöke volt, 1799-ben lett főkamarásmester, 1800-tól országbíró-helyettes, 1807-tól Vas vármegye adminisztrátoraként dolgozott. 1808-ban megkapta az Aranygyapjas rendet, ekkorra már szembefordult fiatalkora liberalizmusával.

Már fiatal korától gyűjtötte a hungaricumokat, a magyar nyelvű és vonatkozású könyveket és egyéb kiadványokat. Elkészíttette gyűjteményeinek katalógusait, ezek révén lett tagja a göttingeni, a jénai, a bécsi, a belga tudományos társaságoknak. 1802-ben a nemzetnek ajándékozta nagycenki magyar könyv-, metszet-, térkép-, érme-, nyomtatvány- és kéziratgyűjteményét, ezzel megalapítva az Országos Széchényi Könyvtár elődjét. 15 ezer kötet könyvet, 12 ezer nyomtatványt és majd 1200 kéziratot, 6000 metszetet adott át, köztük ősnyomtatványokat és kódexeket.

Adományának emlékét az országgyűlés 1807-ben törvényben örökítette meg: "Gróf Széchényi Ferenc Hazájához és Nemzetéhez való igaz szeretetét nyilvánosan megmutatta, hogy számos és válogatott könyvekből álló könyvtárát, különbféle ritka gyűjteményekkel együtt, a Nemzetnek köz hasznára feláldozta."
Az anyagot mások is gyarapították, az ásványtár alapját Széchényi feleségének gyűjteménye képezte, mellyel megvetette a későbbi Természettudományi Múzeum alapját 1808-ban.

1811-ben a Ferenc-féle abszolutizmus miatt lemondott somogyi főispáni és vasi adminisztrátori tisztségeiről, hallgatásával tiltakozott Metternich rendszere ellen.

A művészetet és a tudományt jelentős összegekkel támogatta, Batsányi, Csokonai, Kazinczy, Révai Miklós, Verseghy Ferenc, Hajnóczy József, Tessedik Sámuel voltak pártfogoltjai között. Hajnóczy Széchényi Ferenc titkára volt, a jakobinusok peréig otthont is adott neki az arisztokrata. Az összeesküvés leleplezésekor Széchényi is figyelmeztetést kapott: jó lesz, ha felhagy a szabadkőműves kapcsolatokkal.

1812 és 1820 között, azaz az abszolutizmus évei alatt ismét a magánéletbe vonult, mintegy tiltakozva Metternich rendszere ellen.

A politikai reakciót látva egyre levertebb lett, és ahogy fia írta: a nemzet jövője felett kétségbeesve, reménytelenül szállt sírjába 1820-ban, majd három évre rá neje is követte.

A Széchenyi család származási helye a Nógrád-vármegyei Alsószécsényke.

Soraikból híres főpapok, államférfiak és katonák kerültek ki. Az ő érdemeikért kaptak nemességet, majd később grófi címet.

A család vagyonának megalapítója György (1592 - 1695). Apja Széchenyi Márton, anyja Bán Sára volt. György a papi pályát választotta. Így testvérének, Lőrincnek a gyermekeiben folytatódott a család. Széchenyi Márton halála után az özvegy Gyöngyös városába költözött, György fia itt nőtt fel, és Lőrinc is, aki gyöngyösi lakos maradt. Több gyermeke született itt, de élete végén már Nagyszombatban élt családjával. György kimagasló érdemeket szerzett a papi pályán, püspök volt Pécsett, Veszprémben, Győrött, később kalocsai, majd esztergomi érsek és Magyarország prímása. Gazdag ember lett, birtokot, házat vásárolt testvéreinek is, saját földjeit pedig végrendeletében Lőrinc gyermekeire hagyta. Ezek a birtokok az ország több helyén voltak, egy részük az ország nyugati határához közel, mint Sopron megyében Cenk és Horpács, ahol azután az utódok nagy része született és élt.
Lőrinc egyik fia II. György volt; az ő dédunokája többek között Széchenyi Ferenc (1754 - 1820), aki Széplakon született. Ő alapította a Magyar Nemzeti Múzeumot, az ő fia Széchenyi István. Gróf Széchenyi Ferenc 1777. augusztus 17-én kötött házasságot gróf Festetich Juliannával. A grófnő szintén nagy műveltségű haladó családból származott: testvére, Festetich György alapította a keszthelyi Georgikont.

A házasságukból hat gyermek született:

*
György (1778. Horpács) Ő még ebben az évben meghalt
*
Lajos (1781. Horpács)
*
Franciska (1783. Cenk)
*
Zsófia (1788. Bécs)
*
Pál (1789. Bécs)
*
István (1791. Bécs)
(Forrás: MTI-panoráma, egyéb)

http://www.oskarschindler.com/


Oskar Schindler (Zwittau, Szudétavidék, Osztrák–Magyar Monarchia, 1908. április 28. – Hildesheim, Németország, 1974. október 9.) szudétanémet gyáros, aki mintegy 1200 zsidó munkás életét mentette meg a holokauszt során, azzal, hogy lőszer- és edénygyáraiban dolgoztatta őket Lengyelország, illetve a mai Csehország területén. Róla szólt a Schindler bárkája című könyv és a Schindler listája című film.

http://www.youtube.com/watch?v=XLK5OWU2YGw

Horváth Imre: SARUTLANUL

Húzd le sarud, ha zöldbe mész,
s füvekre úgy tedd talpadat,
hogyha majd ők lépnek föléd,
mind visszasimogassanak.

70 Április 25. (1939 éve történt)
Szent Márk - Velence védőszentje - ünnepét tartják ezen a napon.

I.sz. 70 után Jézus Krisztus tevékenységéről, személyiségének szerepéről szóló különböző görög nyelvű írásokat egy szent írásgyűjteményben, az újtestamentumban fogták össze. A legkorábban keletkezett részeihez tartoznak Pál apostol levelei, amelyeket az egyes közösségekhez intézett. Az epheszosziakhoz írott vagy az úgynevezett pásztorlevél csak 80 vagy 90 körül keletkezett. Az evangéliumoknak eredetileg megfogalmazott részletei régebbiek, mint a Pál-levelek, azonban csak az apostol halála után kerültek végleges formájukban leírásra. A Márk-evangélium keletkezett elsőként (70 előtt).
A szentté avatott Márk evangélista Albánia és Korfu, valamint az írók, titkárok, jegyzők és az építőmunkások védőszentje is.

Szent Márk Velence védőszentje.
Annak idején járt Márk evangélista Velencében. Itt találkozott egy angyallal, aki azt mondta neki: Márkom, én evangélistám, itt fog nyugodni a te tested. És tényleg így lett. Ugyanis disznóhúsba csomagolva hozták el Velencébe.
Az ő tiszteletére kezdtél el építeni a bazilikát a IX. században. Szent Márkot, annyira szerették, hogy többször eldugták a bazilikában a Szent földi maradványait.
Egyszer úgy eltették, hogy évtizedekig nem találták.

Miben segíthet Pio Atya?

- szembetegségek
- mindenfajta betegség gyógyítása
- gyógyítói képességek fokozása
- megbocsátás
- jóslás
- bűnbocsánat
- spirituális fejlődés

Pio Atya 50 éven keresztül viselte a stigmákat. Rendhagyó és nagyon különleges ember volt. Sok csodát tett, és nagyon sok gyógyulást tulajdonítanak neki. Volt, hogy egyszerre két helyen is megjelent, és nagyon sok mindent tudott másokról ismeretlenül. Sokan zarándokoltak el hozzá és gyógyultak meg, de ma is képes enyhülést hozni a betegeknek.
Úgy hírlik, számos vak nyerte vissza látását, ezen kívül a hozzá fohászkodók sokféle betegségből kigyógyultak, még a látszólag gyógyíthatatlanok közöl is sokan.
Szent Pio atya átszellemült, elragadtatott, derűs és tele van hittel és optimizmussal.

Padre Pió csodái
Részletek Maria Winovska "Padre Pio igazi arca" című könyvéből
(Ecclesia - 2002)

Az olaszországi San Giovanni Rotondo kapucinus kolostorában élt és halt meg Pió atya (1887-1968). Neve immár fogalommá vált a katolikus hívők többsége számára, története a 20. század misztikájának önálló fejezete. A karizmatikus pap számos szenvedése után a fizikai parajelenségek legritkább és fizikailag legérthetetlenebb jelenségét, a levitációt is megélte. Híres lett arról is, hogy a gyóntatószékben nála nem kell gyónni. Tisztánlátásával (vagy medialitásával) tudta ugyanis, hogy milyen problémái vannak a gyónóknak. Fotósok hiába próbálkoztak azzal, hogy szemben vele, háta mögött, vagy rejtekhelyről pillanatfelvételt készítsenek róla, a filmek exponálatlanok maradtak.

... Padre Pio gyermekkorában hallgatag és félénk volt. Pajtásainak zajos játékaival szemben többre becsülte a magányosságot. Rajtakapták, hogy keserves könnyekre fakadt, mikor valaki káromkodott környezetében. Szokása volt, hogy a ház elrejtett zugaiban húzza meg magát, hogy ott kedvére imádkozzék. Mikor Padre Piót egyszer megkérdezték gyermekkori emlékeiről, nevetve mondta, hogy ő olyan "sótlan makaróni" azaz anyámasszony katonája volt. Valószínűleg látszik, hogy Isten már ez időtől fogva működött benne.
Az bizonyos, hogy se apja, se anyja a világ minden kincséért sem vitatta volna el Istentől. 15 évesen a fiatal Francesco egész egyszerűen elindult a Benedeto melletti Morconéba, hogy felvételt kérjen a kapucinusok kolostorába.
Felettesei rendkívüli elzárkózást mutattak mindazzal szemben, ami szent életű rendtársukat kiemelte a többiek közül.
Novíciátusáról csak annyit tudunk, amennyi összefüggéstelen töredékekben, vagy egyéb "indiszkréciók" révén kiszivárgott. Életének ettől a korszakától kezdve indultak el a szokatlan jelenségekek.
Ez a sápadt és beesett arcú, jelentéktelen novícius napokig megvolt táplálék nélkül. Elegendő volt számára a szentáldozás. Ha a "szent engedelmesség" nevében evésre szólítják fel, kiadja magából az ételt. Venafróban 21 napig csupán az Eucharisztiából táplálkozik.

Szemlézte: Liptay András
Teljes írás: http://web-hang.hu/cikkek/pio.html

http://w3.astronet.hu/index.php?apps=cikk&cikk=40729 több itt

Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őrangyala, mint a magyaroknak és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!" (Pio atya)

PIO ATYA

(1887-1968)





KORUNK TITOKZATOS SZENTJE

Szent Ferenc óta az egyetlen teljesen stigmatizált férfi egy kapucinus barát volt, Pio atya, aki alázatos életének nagy részét Itáliában, a San Giovanni Rotondo kolostorban, töltötte, és 1968-ban halt meg.

1915ben, 28 éves korában hosszú meditációjából szúró fájdalomra eszmélt, melyet kezében érzett. 3 évvel később éppen Szent Ferenc stigmáiról emlékezett meg egyedül, amikor éles sikolyára lettek figyelmesek rendtársai. Eszméletlenül találták, Krisztusnak mind az öt sebét magán viselte, s igen erősen vérzett. Könyörgött, hogy tartsák a dolgot titokban, azonban híre ment a történteknek. Minden alkalommal, amikor mise közben felemelte az oltári szentséget, extázisba esett, s bőven folyt vér a sebeiből. Csak nehezen és nagy fájdalommal tudott mozogni, ennek ellenére megpróbált visszavonultan élni, s elrejteni a kezeit.

Jékely Zoltán - Zsoltár-töredék

Minden könnycsepp az égi membrán
Világnagy lemezére hull,
S akkora csengéssel csepeg rá,
Hogy meghallja az Úr!


Jékely Zoltán - Kántál a koldus

"Elhagya engemet őriző angyalom,
immár nincsen hová fejem lehajtanom,
torzonborz üstököm hajnalban harmatos,
kivert, rühös ebhez vagyok hasonlatos.

Mint kergetett kuvasz, ide-odafutok,
útamban mindenütt ravasz sintérhurok,
hátamat sujtolja kardlap, korbács, husáng -
jaj, keserves élet, cudar nyomoruság!

Békességet ígért egykoron a világ,
majd dicső háborút kiáltott s glóriát,
de csak lógok, mint a cigány ringy-rongy a fán -
Ember vagyok-e még, ember egyáltalán?

Mert a lelkem immár üszkösödött halál,
s a testemből immár egy állat ordibál!
Nem derülhet arra emberség mosolya,
ki már anyja sírját sem látja meg soha!"

1944


Jékely Zoltán - Örökifjú muzsika

Mozart: g-moll szimfónia
Örökifjú muzsika csermelyében
Fürösztöm meg korán vén arcomat,
Hadd mossa meg időszántotta képem,
Simítsa el a sápadt ráncokat?

Egy hosszú ősz hajszál hullt az ölembe,
Talán apámé, talán az enyém,
S közben zuhog e dallam a fülembe,
S fiatal álmok ringnak ütemén.

Ó, a lélek, e szívós síri mécses,
Az időhozta változásokat
Hogy elhazudja! Fut-fut a zenéhez,
És régi dalt friss vágyakkal fogad.

S künt tél van és a kert halotti dermedt,
Jégtűket hint a csillagos magas,
S én, kit örök ifjúság átka vert meg,
Érzem, hogy jön, jön, jön az új tavasz!

Kisoroszi, 1954...


Jékely Zoltán - Éjféli sírás

Sír a lélek a sötét éjszakában,
sír a mécses az elhagyott siron;
tollászkodik a bús fekete páva,
hull, hull a tolla, mint halott szirom.

- Mért sirsz, te lélek?
A bú csak magadé; semmit sem ér!
- A búm mindenkié és ujraéled
Mint régi kastélyok kövén a vér.
Elmult szerelmek
kék körme sajgó anyagomba tép;
régi bünök rossz hánytorgása felvet
s bántott halott mereszti rám szemét.
Hová repüljek?
Mily testet válasszak szállásomul?
Vágjak neki idő előtt az űrnek
kezdvén bolyongásom gazdátlanul?
Ó, végtelenség!
cikázó mérhetetlenek tava!
Szippants magadba, hogy e bús jelenség
sötét földjéről tünjön már tova.

Igy sír a lélek a sötét szobában,
így a mécses az elhagyott siron;
Mint tollát sirató szomoru páva,
esendőségem sirva-siratom.

Jékely Zoltán Haikui

Fecskék

A villanydrót öt égi vonalán
izgága hangjegyek a füstifecskék.

Ha lejátszhatnám, bennük már az estét
s az ősz első akkordját hallanám.

Kolozsvár, 1933

Apró képek, I

Juhászkutyák

Karám előtt három lompos ugat,
felettük éhesen szállnak a varjak.
Tudják: ők falják fel hullájukat,
mit téli farkasok miszlikbe martak.


Kalota felé

A csillagos falutornya felett,
mint léghajó, kék ködtömeg lebeg:
a pára, melyet álmukban leheltek
fáradt barmok s fáradtabb emberek.


Vakablakú vár

Gyalu alatt

A vén kastély minden ablaka vak,
táskás a fal, suvad a vakolat.
A sétányon, rongyos fenyők alatt,
könnyezve őgyeleg egy rossz fapad.


Ősz, templomi királyok

Válluk laposra koptatá a sok nap,
századok esői rájuk csorogtak.
Nem mozdulhatnak: körülöttük
kaján kőszörnyek kucorognak.

1933

Mélység

Élek: halálsápadtan lebegek
az iszonyú időmélység felett.

Lebegsz te is – így lebeg mindahány
a múltján –, mint a pók a fonalán.

1933

Hajnal, I

Töredék

Mint egy vasastartalmú tócsa poshadt,
vörös világa, olyan künn az ég.
Az őr a ház körül végső útját tapossa,
s lezárja felhúzott revolverét.

1934

November csodája

Csodát kínálsz, hitetlen vén november:
lám, nyílik még a sarkantyú virága!
Megszagolom, édes-keserű szender
fog el s mint anyját fellelő kis árva,
beledőlök egy régesrégi nyárba.

1937

Elalvás előtt, I

Most indulok a kék sziget felé,
ó, bár csókolhatnál még búcsuzásul!
Finom fények közt úszom, mint a Hold,
mikor éjfél körül a föld alá hull.

1938

Don Quijote névjegye

Itt voltam. Vártalak. Megittam két deci bort.
Az árvaság gebéje szivemre rátiport.
De megnyergeltem és – botlós volt bár a lába –
kivágtattam vele a gyilkos éjszakába.

1946

A negyvenedik ősz

Úristen, ez a negyvenedik őszöm!
Vajon még hány van, kérdezem…
De csak a tücskök rínak a mezőkön,
Rozsdás szerszámmal, érdesen.

1953

Orgona-szál

Orgona-szál remeg a jobbkezemben.
Megszagolom – és szerelmes vagyok,
Szerelmes a legelső szerelembe,
Mely voltaképp soha el sem hagyott.

1960

Bécsi noteszjegyzet

Anyuka emléke

…És kertész-ollót sem veszek Neked,
s ha veszek is, már késő, mindhiába:
vele a sírodon bozótot nyeshetek.

1961. szeptember 7.

Elalvás előtt, II

Szemem bársony sötétbe bámul,
Csend, éjszaka – így lenni jó.
S ön-test-meleg is, ráadásul!
Eszményi sír-illúzió.

Homo faber

Az életem: csigamászás ezüstje,
a föld szinén giliszta-túrt halom…
De sohasem bámultam pipafüstbe,
és sohasem őrölt az unalom.

Halott sirály

Láttál-e már égről lehullt sirályt?
Mint egy csomó véráztatott fehér rongy;
nyitott szemében vád az ég iránt
s felhők, akár a szappanbúborékon.

Törökfürdő

Melyben élveztük előéletünket,
a magzatvíz hőmérséklete volt
még ily meleg: bársony-puha homályban!

Lubickolunk a páratelt hodályban,
míg halljuk a parancsoló sikolyt,
amely naponta új életre büntet!

1967

Búcsú Velencétől, II

Hazaszáll a lankadt vándormadár –
valamit örökre befejeztem;
hazámon lógok mindörökre már,
vonagló test az égbenyúlt kereszten.

Velence, 1969. július 10.

Gyógyíthatatlan

Kerülj csak fényt, embert és társaságot!
De egy kihalt utcában hirtelen
rádront megválthatatlan árvaságod,
s mint részeg őrült, úgy bokszol sziven.

1970

Rózsaszínű álom

Azt álmodtam, kinőtt minden fogam
s mutogattam egy lánynak boldogan;
vad szőke volt, kacér, a szeme kék –
harapni hagyta rózsás fenekét.

Frontbetörés

Felhők

Megint mi történt a világgal?
Az égbolt félrevert harang,
s elnémult minden kis-madárdal.
Három-rét vad felhő kereng,
úgy száll az egyik, szinte szárnyal:
órjás, bolond postagalamb
romlásthozó hír tudatával.


Fák

Példái dívó tébolyoknak:
versengve hajlong ífju, vén;
irányváltó szelek dühén
már-már kidőlve támolyognak.


Emberek

Fejük fölé miféle őr ült?
Korbácsolásra száz okot talál –
ilyenkor aktív minden őrült:
rést robbant fejjel a cella falán.


Repülőgép

Noé galambja ércbe-öltözötten,
két mérföld magasan fölöttem –
Mely csillagra viszi a földi lét
segélykérő, rémült üzenetét?

Évszakok

Tavasz

Szoknya forog; vagy ezer,
nagy, téres földszagu csűrben.
Minden lány a babám
lesz! Sosem áll meg a tánc.


Nyár

Szépmivü óratorony.
Körülötte rohannak a felhők.
Fényes dél van, örök!
Áll az arany mutató.


Ősz

Rozsdás-szürke mezőn
imbolygó vézna ökörnyál:
Kísértet-szeretőm!
Kapdos a szívem után.


Tél

Mennél lassabban
jár botra hajolva az ember,
annál gyorsabban
vágtat a délceg Idő!

1976

Fa alatt, felnézve

Harminc éves ifju órjás e nyárfa,
s alatta, ültetője, törpe vén vagyok.
A lombja közt egy raj fényes madárka:
az elfelejtett nevü csillagok.

1976

Kert, kegyelmi pillanat

M.-B. B. könyvébe

Se autódurrogás, se repülőmotor:
Ezt a ritka csodát az Isten is csodálja.
Hát még milyen csoda e csendben, amikor
Szellőtől zendül a diófa orgonája!

1977

Egy papírbolt albumába

A papír egyre jobb,
simább és fényesebb –
írni rá valahogy
csak mind keservesebb.

1978

Egy régi fényképre

Alapállás?

Az enyedi Sétatér-végen
esztendős, szőke kislegény:
fejem nagy barna lány ölében,
kezem első kutyám fején.

Budán, 1979. május 31-én

Migrén

Mint hurcolt láda, melyben porcelán
s üveg-szerviz dirib-darabra törve:
olyan belül a koponyám.
Dobhatják valami gödörbe.

1979. július

Friss hant felett

Bibó Istvánék sírjánál

Boriska, Pista! Ti ott lent, ilyen hamar?
Máris több tonna sárgaföld takar;
s a kettős kopjafa, mikor megállt fölötte,
az én szivemet is majdhogynem átütötte.

1979

A rosszabb változat

Éjjel a kezemet félek kinyújtani:
a sötétből nehogy megfogja valami –
vagy Valaki! – És ez a rosszabb változat:
Annak hideg keze vissza senkit sem ad.

Visegrád, 1981. augusztus 6-án, éjjel

Gyertyaláng

Egyetlen égő gyertyaszál,
s szobám így 100 év óta áll!
– Ha elfuvintom, hirtelen
belép saját kísértetem…

1981. december

Egész világ…

Egész világ körülöttem forog!
Néhány nap óta én vagyok a tengely…
Valószínű, hogy megbolondulok –
Csak tudnám, hogy oázis lesz a menhely!

1982. február 11.

1917 Április 24. (92 éve történt)
Meghalt Tömörkény István író.





TÖMÖRKÉNY ISTVÁN
(1866-1917)

A múlt század nyolcvanas éveiben élt Szegeden egy Steingassner István nevű fiatal patikus, aki üres óráiban leírta azt a sok mindent, amire napközben gondolt, és ha valami kikerekedett, azt odaadta a Szegedi Híradóhoz, ahol abban az időben egy bizonyos Gárdonyi Géza néven író, néptanítóból lett zsurnaliszta vette át a próbálkozásokat, úgy találván, hogy ezek tehetséges ember írásművei. Általában meg is jelentek. Steingassner össze is barátkozott Gárdonyival meg az újság többi munkatársával. Ott, a Szegedi Híradónál magyarázták meg neki, hogy Steingassner néven nehéz lesz magyar írónak lenni (Gárdonyit is közismerten Zieglernek hívták, amíg író nem lett belőle), csináljon tehát magának valami jó magyar vezetéknevet, és akkor belső munkatársnak is szívesen látják. Ekkor találta ki a Tömörkény nevet, amelyet idővel országos hírűvé tett.

A patikusból tehát újságíró lett, de huszonkét éves korában (1888-ban) behívták katonának, és elvitték a folyton háborgó Boszniába, amelyet az Osztrák-Magyar Monarchia gyarmatként bekebelezett. Tömörkény három évig ette a császár kenyerét, szolgált közben Szegeden is, egy ideig Bécsben is, de az egész életére, szemléletére, művészetére döntő hatású élmény Bosznia volt: ott értette meg, mi a Habsburg-monarchia, mi is van valójában Magyarországon, milyen elnyomott szolgaéletet él a magyar nép nagy része.

Ő maga a módosabb kispolgárságból indult, apja vidéki vendéglős volt, később Tömörkény is kocsmáros lányát vette feleségül. Élete tehát súlyosabb anyagi gondok nélkül telt, de ezek a bormérő emberek mindiglen is közel éltek a szegény emberekhez. Tömörkényt mint újságírót is izgatta, hogyan élnek a kétkezi dolgozók; a katonaságnál pedig összekerült a mundérba bújtatott néppel. Abban az időben a patikusság még nem volt diplomás mesterség, érettségi sem kellett hozzá, Tömörkény tehát nem lett tiszt: a legénységi állományban élt együtt a Boszniába vitt földműves, halász- és pásztorfiúkkal. És egy életre szóló művészi feladatnak ismerte meg a szegény emberek világának felfedezését és ábrázolását. Ott, Boszniában alakult ki egyéni ízű művészete, ott fejlődött a magyar novellairodalom egyik legnagyobb mesterévé.

Novellái már katonakorában kezdtek megjelenni a fővárosi lapokban is. Ezek a történetek általában "Spanyolviaszkország"-ban játszódnak, szomorú életű emberek méltán derűs történetei. Ez a mesebeli ország valójában a szegények Magyarországa. Odafent, a magasságokban ezek az évek jelentették a rövid polgári fénykort, közben a nagybirtok változatlan uralmát, a színpadokon a népszínművek álvalóságát. Tömörkény azt mondotta el, ami a látszólagos csillogás alatt van. De nem harcias hangon, csupán megállapítva, együttérezve a szomorúakkal, mégis mosolygósan, úgy, mintha mindez nem is minálunk, hanem valahol másutt történnék. És ezek a novellák mindig érdekesek, fordulatosak, csattanóra kiélezettek: drámák feszülnek mögöttük.

A leszerelése után Szegedre visszatérő Tömörkény már ismert író. Nemsokára meg is jelent első novelláskötete, amelyet számos követett a következő negyedszázad alatt. Történeteinek egy része az új polgári világban játszódik, ezek nem is mentesek némi romantikus illúzióktól; hiszen a polgárság a századfordulón még felfelé tartott. Ez a témakör azonban a kivétel: Tömörkény igazi mesélnivalója a "kétkezi" emberek, a "célszerű" szegények élete. Nem sokkal előbb Mikszáth kezdett szakítani a parasztok népszínmű-jellegű ábrázolásával, és Tömörkénnyel párhuzamosan Gárdonyi próbált reálisabb képet festeni a faluról. De mindketten a költészet mesehangulatával borították a falut, Tömörkény azonban vérbeli realista. Az ő magyar vidéke már előkészíti Móricz Zsigmondot.

A Szeged környéki népi nyelvből formált ki magának gazdag, képekkel teljes irodalmi nyelvet, itt-ott némi nyelvi különcködéssel is, ami azonban jól illett az ábrázolás olykor enyhe groteszkségéhez. Tömörkény világa ugyanis tele van fura alakokkal és fura helyzetekkel, hősei nemritkán agyafúrtan gondolkoznak, és játékos körülményességgel fejezik ki magukat.

Mire második novelláskönyve, a Jegenyék alatt megjelent (1897), már teljes birtokában van művészi eszközeinek. Ez a könyv talán a legszebb, legegységesebb gyűjteménye. De nem állt meg, ettől kezdve egyre újabb társadalmi rétegeket hódít meg az irodalomnak. Érdeklődve fordul a tanyavilág felé: a tanyasi embernek ő az első ábrázolója. Hamar felismeri, hogy a "vízi emberek" - a halászok, hajósok - nagyon másfélék, mint akár a falusiak, akár a tanyasiak: ezek függetlenebbek, eredetibb gondolkozásúak.

Neve egyre közismertebb, novellái hol Budapesten, hol Szegeden jelennek meg. Mikszáth is igen nagyra tartja.

Közben élete és érdeklődése újra gazdagodik: a század végén könyvtárosként kerül a híres szegedi Somogyi Könyvtárhoz, és ugyanakkor a megalakuló Városi Múzeum alkalmazottja is lesz. Részt vesz a Szeged környéki régészeti ásatásokban, és mert nemcsak izgatott érdeklődésű, hanem rendkívül szívósan szorgalmas is, megtanulja a népvándorlás kori archeológiát, amelynek hamarosan országos hírű tudósa. Máig is fontos néprajzi és régészeti tanulmányokat ír. Rendszeresen gyűjti a tájszavakat. A szegedi Városi Múzeum nagyrészt neki köszönheti gyors fejlődését, ő formálta az ország egyik legjelentékenyebb tudományos gyűjteményévé. 1904-ben azután ennek a Városi Múzeumnak az igazgatója lesz, az is marad korai haláláig. Idővel ő neveli tudóssá és majdani utódjává Móra Ferencet, aki íróművészetében is sokat tanult tőle.

Igazi, legsajátabb műfaja a novella. Rendkívül tömören tud elmondani bonyolult történeteket is. Néhány szavas jellemzés után szemléletesen állnak előttünk az alakok. Néha úgy tesz, mintha pongyolán fogalmazna, de hamarosan kiderül, hogy ez is művészi fogás, a mozzanatok egyszerre csak egységes képpé állnak össze. A novellákban gyakran visszatérő alakok - mint például Förgeteg János - az olvasó személyes ismerősei lesznek. Mesterien játszik a hangulatokkal, vidáman induló történetből nyomasztó tragédia fejlődik, komor helyzetek váratlan fordulattal komikumba csapnak át. Valamennyi novellája önmagában kerek, zárt világ, de együtt mégis nagy, egységes körképet adnak arról a mélységről, amelyről a századfordulóig vagy nem beszéltek, vagy idillé hamisították, vagy ha meg is közelítették, mint Mikszáth vagy Gárdonyi, mégsem vállalták azt a teljes szociális együttérzést, mint Tömörkény.

Nagy néha ki akart törni a műfajból. Kísérletezett regénnyel is; a Margit életében megjelent utolsó műve - nem is gyenge regény, ezt is a stílus és ábrázolás művésze írta, de ugyanebben a korban Bródy vagy Gárdonyi jobb regényeket írtak, nem is szólva Mikszáthról, és amikor ez a Tömörkény-regény megjelent (1916), az irodalomban már jelen volt Móricz Zsigmond is. Kísérletezett drámákkal is, ezek sem rosszak, a Barlanglakóknak sikere is volt, de mégis csak olyanok, amelyekből arra lehet következtetni, hogy idővel talán jó drámaíró is lett volna belőle, hiszen novelláiban nagyon is érzékeltetni tudta a drámaiságot. Az első világháború idején végső műveiben ábrázolni tudta a háborúba kényszerített szegény embert, akinek a történelem megpróbáltatásaiban nagyon is módosul a világszemlélete. De ez is csak valami újnak a kezdete volt, s már nem adatott folytatás. 1917-ben, ötvenegy éves korában egy tüdőgyulladás megölte.

Nem volt politizáló író, de a szempontjai szociálisok voltak. Egész életműve a társadalmi haladás oldalán álló írót mutatja, egy nagy realistát, aki a szó, a leírás, az ábrázolás művészi mestere, aki nagyon élvezetesen mondja el az élet nagy igazságait.






Tömörkény István
Csata a katonával

János a tanyáról többféle alapon jött be ezúttal a városba. Elsősorban a piaci árak érdekelték, s azon fölül néhány apró tárgyat is kellett venni. Ugyanis kell egy karika a malac orrára, egy karika az ingaóra láncára, amit mindig ellopkodnak a gyerekek, végül pedig adót is kellene fizetni.

János ez utóbbi mesterséget végzi el először, s megszaporodva jön ki az adóhivatalból. János odakint azt határozta, hogy tíz forintot fog fizetni, de csak ötöt fizetett, s így financiálisan szaporodott. Ez mindig vidám állapot. Most már lehet karikákat keresni. Talált is kettőt, nagyon szépet. Egyik jó volt az órára, a másikat pedig nagyollta kissé a malac orrára, de hát üsse kő, majd hozzánövekszik. Az orr növendő. Ezzel most már egészen készen van, s lehetne is menni kifelé, midőn eszébe ötlik, hogy vesz egy olcsó jegyzőkönyvet a fiúnak. Inkább abba irkáljon, mint a ház falára.

Ez természetes. János valami játéküzletbe megy, végignézi a kirakott tárgyakat, s néhány fillérért vesz egy kis noteszt. Szép azért az nagyon, olyan aranyos a háta, akár a biblia.

— No majd möglátom, mit ír bele a gyerök — szól bíztató mosollyal János a boltoshoz. — Maga lösz a felelős azért, amit a gyerök ebbe a könyvbe szerkeszt.

Így elválnak.

Amint azonban János az aprópénzt tartalmazó tárcát a belső zsebbe akarná tenni, a tárca leesik a földre, mert nem olyan könnyű a subában való mozgás, mint ahogy azt az ember gondolná.

János lehajol érte, s amikor felvenné, egy kis színes alakon akad meg a szeme. Ez egy játékkatona, amely fakarjával szalutál, s kabátja kékre, lábai vörösre vannak festve. A szerencsétlen kis katona feküdt a földön, mert csákójával odaszorult az árusítóasztal lábához, de még így fekve is következetesen tisztelgett. Természetesen, János ahogy megpillantja, villámgyorsan az eszébe ötlik, hogy a kis könyv mellett ez a katonababa is igen jó lesz a gyereknek.

Hamar kikapja hát fekvő helyzetéből, s hozzámarkolva a tárcához, mind a kettőt az öklébe fogja. Fölegyenesedik, s az öklét bedugja a belső zsebbe. Ott kinyitja, a katona és a tárca bent maradnak, kezét pedig nyitott állapotban húzza vissza. No, ez rendben van. Most már végleg elköszön a boltostól, s az utcán kedvvel rázza bele magát a subába.

Most addig be nem nyúl a zsebbe, amíg a tanyára nem ér.

Nincs otthon senki, mivelhogy a gyerek iskolában van, az asszony pedig odajár a szomszéd tanyára, ahol valami torban segédkezik.

Így hát a lovakat kifogja, s előkeresve az eresz alól a kulcsot, bemegy a házba. Jó meleg van bent. János topog egy kicsit a szobában, s jár-kel. Majd pedig gondolkozik, vajon utánamenjen-e az asszonynak, vagy rátegye az órára a karikát.

Eközben eszébe jut a notesz meg a katona. Gyertek elő. Zsebbe nyúl, s kiveszi mind a kettőt. Az asztalra teszi, s az ablakhoz megy, kitekint a néma tájra, az útra, hogy jön-e a gyerek. No, nem jön még.

Visszafordul, s ekkor ahogy tekintete az asztalra esik, megdöbbenve lép hátra.

A notesz fekszik az asztalon, de a katona, melyet mellé fektetett, nem fekszik, hanem áll, és fölemelve tartja a kezét.

— Nini — mondja János.

Odamegy hozzá, s lefekteti.

De midőn elvonja a kezét, újra fölugrik a katona, előbb hajlong jobbra-balra, mintha igen mérges lenne, azután megáll keményen, éppen neki szemközt fordulva, és a kezét le nem eresztené egy világért.

— No — szól újra János, és komolyan szemügyre veszi a kék-vörös emberkét.

Fa ez, fa. Legalább annak mutatkozik. S miként van az, hogy mégis mozog?

Leteszi most már keményen az asztalra, s meg is nyomja, hogy jól fekve maradjon. Úgy is van. Erős keze alatt megfekszi az asztalt a katona, és semmi mozgása nem érzik.

Ámde kezét hirtelen elvonva onnan, újra csak fölpattan, hajlong, megint előtte áll meg, s két festett szemével reá tekint.

— Üssön mög a part! — kiáltja János, és mérgesen csapja le újra.

Ezúttal politikával él. Nem kapja föl hirtelen a kezét, hanem lassan fogja elhúzni. Meg is próbálja, de íme, mi történik megint. Ahogy szelíd vigyázattal emeli föl az ujjait, akként kél utána lassan a katona, mígnem ismét teljesen egyenesen áll, és karját Jánosra emeli.

— Engöm ne fenyögess — mondja János, s elmegy az asztaltól egészen a sarokig.

Onnan gyanúsan nézi. Csönd van kint, bent. Kissé alkonyodik, s a pusztára leszáll a téli napáldozat ólmos fátyola. Semmi zaj sem hallható, a boglyakemencében összeomlik néha a zsarátnok, s koppan a tapasztott falon. A notesz az asztalon fekszik, János a kemencepadkán ül, a katona áll az asztalon, s mereven nézi Jánost.

Meg se mozdul.

János erős pillantásai egyre gyengébbek, végül lesüti szemeit a katona tekintete előtt.

— Én nem loptalak el — védekezik halkan —, feküdtél a földön. Akkor minek feküdtél... Mert le voltál szorulva. Köszönd, hogy fölemeltelek! Ez nem lopás. Más is elvitt volna, hallod-e! Engöm ne verj mög szömmel, mert leütlek az asztalrul. Leütlek!

Erőt gyűjt, és fenyegetve közeledik hozzá. János már-már kiüti, mikor új gondolata támad. Az asztalon a kancsó, körülötte vizes az új deszka. Hirtelen elkapja a katonát, és fejjel belenyomja a vízbe.

— Ne kutya! — hörgi, s homlokán verejtékcsöppek ütnek ki.

Mikor elveszi róla a kezét, fölkiált.

A katona nem kelt föl, ott maradt fekve a vízben.

János vigadozva nézi.

— No most ott vagy... Most mozogj, kutyafülű!

Mozog is. Ijedve veszi ezt észre a küzdő felek nagyobbika. A víz nem bírta teljesen leragasztani a zöld festékhez a kék festékes katonát, egyszerre mozogni kezd s hopp! megint egyenesen áll már, de előbb előre-hátra hajladozik fölemelt karjával.

Hátha ez nem célzatos fenyegetés, akkor egyáltalán nincs fenyegetés a világon.

János meghőköl, derekát az ágyhoz üti, s fölszisszen. Dühös lesz.

— Minek is hoztalak ide! — kiáltja. — Engöm ne bánts mög. Ne ronts mög. Összetörlek!

Előkapja a botot a sarokból, s tisztes távolban maradva, le akarja azzal nyomni a katonát. Nem megy. Kitér a bot elől, s minél jobban hozzásújt, annál hevesebben fenyegetőzik.

János homlokán ismét ott van már a hideg veríték. Mit tegyen, mit tegyen?

Eh, egyszer hal meg az ember. Hirtelen elsiklik az asztal mellett, hogy az ablakhoz jusson. Ezt reszkető kézzel kinyitja. Akkor visszafordul bátran, nagy kezével megmarkolja a kis embert, hogy egészen elvesz az öklében.

— Gáspár... Menyhért... Boldizsár... — mondja, s kilöki a katonát az ablakon.

Repül, repül egy darabon, azután a fagyos göröngyök közé bukik, s hentereg ide-oda.

János utána néz.

— Huh! — csattan föl egyszer.

Már megint áll a katona egy hókupac tetején, hajlong, integet, emeli a kezét, és erős szemrehányás van a tekintetében.

— Loptál, loptál, loptál...

János hallani véli a szavakat, és szívét névtelen ijedtség szorítja össze.

És rontások rontása, hogy épp most jön haza a gyerek az iskolából. Látszik az úton. Közeledik, ő meg kiáltani akar reá.

— Kerüld el, kerüld el!

De nem bír. Rémülten, elzsibbadva látja az ablaknál, hogy a fiú észreveszi a katonát, fölemeli, s diadallal hozza befelé.

Már az ajtónál kiáltoz:

— Nézze kend, apám, nézze...

Az apja felhördül, s kezét tiltakozva tartja maga elé.

— Be ne hozd! Ide ne hozd! Most vívtam vele éppen...

A fiú nem érti. A kis ember szemei szeretettel nézik a még kisebb embert, s kacagva kiált:

— Nézze kend, ólom van az aljában. Ha lefektetöm, fölugrik. Nézze kend mán!

Jánosról lefoszlik most a zsibbadtság, rémület, s benső indulatai elcsöndesülnek.

— Ó! — sóhajtja megkönnyebbülten. — Ólom van benne.

Aztán röstelkedve mozog, okát adandó az eddigi violenciának.

— Azt hittem: lélök.
1895