Hitvallás

„Ha nincs arcunkon érzés,
olyan, mintha a halotti maszkunkat mutatnánk.”

2009. március 31., kedd



1951 Március 31. (58 éve történt)
Megalapították a Magyar Állami Népi Együttest.


Az 1951-ben alapított Magyar Állami Népi Együttes hivatása és feladata a magyar nyelvterület népművészeti hagyományainak, mint nemzeti értéknek a gyűjtése, életben tartása, és színpadi formában való továbbadása. A színpompás, gazdag repertoár az Együttest a világ legtöbbet utazó együtteseinek rangjára emelte: öt évtizedes fennállása alatt 4 világrész 44 országának színpadain lépett fel és több mint 7,5 millió néző elismerését vívta ki. Hazai székházában (Budapest, I. Corvin tér 8.) évi 90 - 100 előadást tart, de rendszeres vendége a vidék, valamint a határokon túli magyarlakta területek színházainak is. Az Együttes fennállásának idén ünnepelt 50 éves évfordulója egyben a magyar színpadi néptánc jubileuma is. A 40-es évek végének alapító nemzedéke szinte a semmiből teremtette meg ezt az előzmények nélküli műfajt, mely többek között Molnár István, Muharay Elemér és Rábai Miklós tevékenysége nyomán nyerte el végleges arculatát. Az Állami Népi Együttest három kar alkotta: tánckar, énekkar és zenekar.



Az együttes zenei kíséretét - Kodály javaslatára - hagyományos cigányzenekarra alapozott, de az együttesi feladatok érdekében kissé átalakított (klasszikus zenészekkel kibővített), úgynevezett "népi zenekar" látta el, Gulyás László irányításával. (A vezető prímás Boross Lajos volt). Az énekkart, mely megjelenésével szintén gazdagította a színpadképet, Csenki Imre irányította.



Rábai Miklós az eredeti néptáncot többféle műfajban állította színpadra: egynemű, női (karikázók)1, vagy férfitáncként (legényes-táncok)2, a tájegységek jellemző táncait szvitbe sűrítve3, és a népszokásokat bemutató kompozíciókban4, melyekben a három kar: a tánckar, a kórus és a zenekar harmonikus együttműködése tette egységes egésszé az alkotást. Ballada-feldolgozásaival5 drámai hatás törekedett, kortárs témájú produkcióival6 pedig megkísérelte bebizonyítani, hogy a múltban gyökerezve is lehet élni a mában. Egyfelvonásos táncjátékokkal és egy egész estét betöltő háromfelvonásos táncdarabbal7 a táncszínház műfaját is életre keltette. Korai halála (1974) megakadályozta, hogy az eredeti folklórhagyományhoz teljes egészében visszatérhessen. Utóda, Létai Dezső a történelmi múlt örökségének színpadi feldolgozásával egészítette ki a repertoárt8.





A 70-es években kibontakozó Táncház-mozgalom új szeleket indított el a színpadi néptáncban is. A mozgalom a Kárpát-medence tradicionális értékei felé irányította a fiatalok figyelmét, s a parasztság által átörökített évszázados tánc- és zenei hagyományokat a korszerű szórakozás egyik új formájává tette. Az eredeti néptáncok tömeges elterjedése minőségi javulást eredményezett szinte valamennyi magyarországi táncegyüttesben.



1981-ben a Bartók Együttesből érkezett Tímár Sándor az eredeti néptánc társastáncként való elsajátítását színpadra készült koreográfiáiban szükséges feltételnek tekintette. A nevével fémjelzett korszak az eredeti néptáncok propagálását, szépségeinek felmutatását tartotta a legfontosabbnak9. Tímár országos méretekben is korszakos jelentőségű pedagógiai tevékenysége az együttes nyelvi megújulásának korszakát indította el.



Az örökölt kísérő zenekar, a Berki László vezette "népi zenekar" mellett megjelent a városi fiatalokból alakult úgynevezett "kis-zenekar" is, amely eredeti módon, autentikus népi hangszereken játszotta tánc alá a parasztzenét. Az énekkart, minisztériumi döntés nyomán, leválasztották az együttesről, és önállósították10.
Tímár 1996-os nyugdíjba vonulása után az együttes művészeti vezetője Sebő Ferenc, a magyarországi Táncház-mozgalom egyik elindítója lett11. Ebből a mozgalomból nőtt ki a tánckar igazgatója Mihályi Gábor is, aki - Tímár Sándor tanítványaként - minden színpadra készült koreográfiájában az eredeti néptánc alapos megismerését tekinti kiindulási pontnak.



A Magyar Állami Népi Együttes 1997-es új programjában - az elődök munkájának megbecsülése mellett - nyitást, arculatváltást hirdetett meg. Az elmúlt 100 - 200 év hagyományainak ápolása mellett annak a 800 - 900 évnek a hagyatékával is foglalkozni kíván, amely szinte csak a néphagyomány közvetítésével érhette meg a XX. századot. Ez a műfaji határok kiszélesítését, az elmúlt évszázadok Európájában kialakult és régiónk területén továbbhagyományozódott kulturális divatok történeti szemléletű áttekintését, ápolását és propagálását jelenti.



A Kárpát-medence hagyományai saját történelmünk mellett egyben Európa ezredéves kultúratörténetéről is vallanak, hiszen ide minden nyugati hatás is megérkezett a századok folyamán és elkeveredett a hazai szokásokkal. A magyarok s a Kárpát-medencét kitöltő történelmi Magyarországon velük szimbiózisban élő más (román, szlovák és délszláv) nyelvű népek olyan régi európai hagyományokat őriztek meg, amelyek a kontinens nyugati felében már rég feledésbe merültek.



Az új műsorok változatos műfajokat képviselnek: az életképszerűen, régiók szerint bemutatott magyar néptáncok12 mellett zenés-táncos vásári komédia13, történeti táncokat felvonultató histórikus műsor14, valamint a táncos anyanyelvet új mondanivalók érdekében felhasználó látványos tánckoncert15 is szerepel a repertoáron. Ezek a táncok a Tímár-iskolából kinőtt, új nemzedék munkái (Mihályi Gábor, Varga Zoltán, Németh Ildikó, Ónodi Béla, Juhász Zsolt, Végső Miklós, Szappanos Tamás).



Az Együttes zenei kíséretét két autentikus parasztzenét játszó kisegyüttes (a Galga és a Major zenekar) valamint a romantikus kor nemzeti műzenéjét játszó cigány-zenekar (Oláh Jenő vezetésével) látják el.



Az új koncepció megvalósításához szükség volt a hagyományőrzés tevékenységrendszerének szakmai és közművelődési irányú kibővítésére. 2001. január 1-től a Magyar Állami Népi Együttes a Hagyományok Háza elnevezésű új nemzeti intézmény részévé lett, melyben a színpadi munka, zene- és tánc-stúdió működtetése mellett rendszeres hagyomány-gondozás (archiválás és feldolgozás), valamint közművelődési tevékenység (oktatás, közönségszolgálat, civil-mozgalmakat támogató munka) is folyik.





Sebő Ferenc
Budapest, 2001. szeptember

Bordács Attila: Névnapodra

"Beleég egy életre szívembe minden apró mozdulat
Olykor hiányzik az érzés, valami óriási fordulat...
Lelkem már megtalálta benned, az összes jót és szépet
De ha elveszítenélek, itt benn az egész világ érne véget...
Ott leszek melletted, ha szemünkben halványulnak a képek
Gond és baj lehet ezer, együtt mosollyal repülnek az évek...
Nekem te voltál az álmom... erősen szorítok két kis kezet
Élvezem... valóra vált... már tudom, veled az út merre vezet...
Végtelen szálon fut a jövő, a miénk egybefonva szalad
Nem választhat el tőled semmi, s talán ez örökre így marad...
A szavak, mondatok között, velem rejtőzik a szerelem
Pont miattad... csak érted... most neked szól a levelem...
Olyan ez a vers, mint én... hisz a vers én magam vagyok
Több benne a lényeg, mint amit egyszerűen látni hagyok..."









"Minél többet gondolkodom rajta, annál inkább érzem, hogy semmi sincs, amiben több művészet lenne, mint szeretni az embereket."

(Vincent van Gogh)

Holland posztimpresszionista festõ. A kezdetben képkereskedõ, majd prédikátor, Brüsszelben kezdett mûvészi tanulmányaihoz. A nyomor és részvét élményei vezérlik realista képeinek megfestésében: A kosárfonó, Krumplievõk (1885). 1886-88 között Párizsban tanult, ahol találkozott Toulouse-Lautreckel és Gauguinnal. Az impresszionisták hatására ecsetkezelése aprólékosabbá vált, színei pedig világosabbak és élénkebbek lettek. Legszebb témáit az arles-i napsütéses tájban találta meg: Az arles-i híd (1888), Napraforgók (1888, Tate, London), Búzamezõ ciprusokkal. Növekvõ elmebaja miatt Auvers-sur Oise-ba megy, ahol megfesti utolsó nagy alkotásait: Az auvers-i templomot és a Búzamezõ hollókkal címû képét (1890).

Ízelítõ mûveibõl:
Koronaliliom réz virágvázában
Zöldvendéglõ
Délutáni pihenõ
Van Gogh szobája
Napraforgók
Gachet doktor arcképe


Vincent van Gogh (eredeti nevén Vincent Willem van Gogh) holland festőművész 1853 március 30-án született Groot-Zundertben, a posztimpresszionizmus egyik legnagyobb alakja.
Vincent van Gogh a Hollandia déli részén fekvő Észak-Brabant tartománybeli Groot-Zundertben született 1853. március 30-án, Theodorus van Gogh, református lelkipásztor és Vincent öt testvére közül a nála négy évvel fiatalabb Theóval alakított ki szorosabb kapcsolatot, aki szellemileg és anyagilag is támogatta bátyját.

A családnak szoros kötődése volt a művészethez: három nagybátyja műkereskedelemmel foglalkozott. Van Gogh tanulmányait egy zunderti falusi iskolában kezdte, majd kilenc hónap után egy nevelőtől sajátította el ismereteit. 1862-ben készültek első rajzai: A falra mászó macska és a Kutya. Középiskolába internátusokba járt, előbb Zevenbergenben, ahol rajzórákat vett, valamint megtanult angolul, franciául és németül, később pedig Tilburgban. 1868-ban otthagyta az internátust és visszatért szülői házába, Zundertbe. Egy év múlva, csupán 16 évesen beállt a hágai Goupil & Cie Galériába, melynek egyik üzlettársa nagybátyja volt. Hága után Brüsszelben, Londonbaan és Párizsban dolgozott. 1876-ban otthagyta munkáját, mert apja lelkipásztori tevékenységét akarta folytatni. Teológiát tanult és egyházi felettesei a belga Borinege-ba küldték a szénbányászok közé. A gyerekeket tanította írni, olvasni és katekizmusra, beteget ápolt, szabadidejében pedig rajzolt. Ebből az időből származnak első tájképei.

Van Gogh – valószínűleg édesapja lelkészi hivatása hatására – mélyen vallásos ember volt. 1888 telén érkezett Dél-Franciaországba, ahol a vidék fényeit és színeit kívánta tanulmányozni. Öccse, Theo egy műkereskedésben dolgozott, így könnyedén bemutathatta bátyját – akiben mindvégig hitt, és akit mind erkölcsileg, mind anyagilag támogatott – néhány impresszionista festőnek. [...]

Van Gogh hitt abban, hogy egyszer majd képes lesz olyan festményeket festeni, amiket eladhat, így visszafizetheti öccsének a tartozásait. A saját maga választotta arles-i magányában volt ideje gondolkodni, és leveleket írni öccsének.
Leveleiben mélységes hivatástudatról tesz tanúbizonyságot, beszámol belső küzdelmeiről, sikereiről és kudarcairól. Sajnálatos módon még ez év decemberében kitört rajta az elmebaj, ami ettől kezdve végigkísérte egész életét.

Voltak tiszta pillanatai, és természetesen ekkor rendületlenül festett tovább, de sajnos az elméjében lakozó szörnyeteg nem hagyta, hogy hosszú, termékeny életet éljen. 1890 júliusában, mindössze harminchét évesen önkezével vetett véget nyomorúságos életének.

Hírnevét igazából az utolsó három évben festett képeinek köszönheti. Valószínűleg még ő sem álmodott akkora népszerűségről, amekkora napjainkban övezi alkotásait. Nyugodt szívvel állíthatom, manapság csaknem mindenki ismeri bizonyos képeit, például az 1889-ben készült Önarcképét.
Képeinek a színes japán nyomatok erős hatását kívánta kölcsönözni. Arra vágyott, hogy festményeit ne csak a tehetős művészetbarátok, hanem minden ember megértse és értékelje. Sokat tanult az impresszionizmus módszereiből, de műveinek igazi értékét az adja, hogy a tiszta színekkel felrakott pontok és rövid ecsetvonások nem csupán színeket és ecsetvonásokat jelentetik, hanem hűen visszaadják a művész lelkében dúló érzelmeket.
Nála tehát az ecsetkezelés nem a mesterségbeli tudásról árulkodott, mint Tintoretto, Hals vagy Manet esetében - hiszen Van Gogh szinte autodidakta módon tanult meg festeni -, hanem túlfűtött lelkiállapotának megnyilvánulása.

Éppen különleges látásmódjának, és kissé instabil lelkiállapotának köszönhetően az olyan egyszerű, közönséges témákat, amelyeket más művészek talán észre sem vettek, ő szinte belső kényszert érzett a szerény, békés, igénytelen témák megörökítésére.
Nem az volt számára a lényeg, hogy úgy fessen, ahogy a dolgokat látja, hanem úgy akarta rögzíteni a dolgokat, ahogy ő érzete. És azt akarta, hogy ezek az érzések a szemlélőben is ugyanazok legyenek, mint őbenne.
Ezzel tulajdonképpen – akarva akaratlanul – letért a „természet utánzásának” útjáról. Nem akart ő senki megbotránkoztatni, még csak szándékos újítónak sem nevezhető, hiszen nem tett mást, mint belső kényszertől vezérelve dolgozott – mert úgy érezte, dolgoznia kell. És azzal, hogy így gondolkodott és érzett, vagyis a látvány rovására az érzelmek intenzitására helyezte a hangsúlyt, tulajdonképpen megteremtette az expresszionizmus alapjait.

(Forrás: wikipedia, www.ekultura.hu - összeállította: maya50)

Reményik Sándor - Pacsirta

A rét felett
Trillázva lebegett.
Emelkedett.
Alatta zöldesbarna folt:
Az erdő elveszett.
Dalolt, dalolt.
Úgy pazarolta magából a dalt,
Hogy mámorába szinte belehalt.
És mégis olyan üdén, könnyedén
Fakadt a dal belőle, mint a lomb
Nyírfatündérek karcsú ághegyén.

Lassan, nehezen, mint komor kolomp
Kondult a szívem - és eszméltem én:
Ez hát a dal, ez hát a költemény!
Ez a csattogó, büszke szárnyverés,
Ez a szárnyaló, friss emelkedés,
Ez a szent mámor, mely nem ismer gátat,
S hirdeti magát a széles világnak,
E könnyű lélek, mely lebeg, lebeg
Zöld-arany zománcos erdők felett.
És akkor egyszerre belém nyilalt:
Költő vagyok, - s még nem daloltam dalt!
Sosem fakadt a lelkem könnyedén,
Mint rügy a nyírfatündérek kezén.
Csak puszta kézzel földet hasogattam,
Csak szobrot véstem, sírkövet faragtam,
S mikor a munkában elnehezedtem,
Fekete fenyők közé menekedtem,
Titkok kapuján, mint harkály kopogtam, -
Azután ismét vonatként robogtam,
Örvények szája felett szédelegtem,
Mindent csináltam, - csak nem énekeltem.

Nem szálló darvak, - emelődaruk
Lendítették ki lelkemből a bút,
Az én világom a kohók világa,
Csákány csapása, pőröly zuhogása,
Gondolatok zenétlen muzsikája!
S most már hiába!
Hiába lebeg
A pici Mester a mező felett. -
A dalt, a könnyűt, a hivogatót,
A játszit, tündét, üdét, illanót
Nem tanulom már soha, soha meg!

1923 április

2009. március 30., hétfő



Petőfi Sándor
Pest, 1844. október 20-27.



Legenda

"Megint panasz, hát már megint panasz!
És akiről szól, mindig csak pap az.
Tart a panasz estétől hajnalig,
Az ember még csak nem is alhatik!"
Igy szólt az úristen nagy bosszusan.
"Már megtekintem, ott alant mi van."
Felkelt az ágyról, gyertyát gyújtatott,
Felöltözék és útra kelt legott.
Amint elérte volna a kaput,
Szent Péter mint a bunda úgy aludt:
Mert tennap egy új vendég érkezék,
S ily alkalomkor lakmát tart az ég.
Mivel mostanság úgy áll a világ,
Hogy új lakó a mennyben ritkaság.
Ilyenkor aztán Péter bácsinak
Kezében a kancsók jól forganak.
"Keljen már kend fel, Péter! hallja kend?"
Így szólt az úr, amidőn odament,
Hosszan cibálván üstökét, fülét.
"Kelj föl, hogy a mennykő üssön beléd!"
Fölébredt végre s nyitja a kaput,
S az úr egy hulló csillagon lefut,
S a földre ép oda ereszkedett,
Ahonnan a panasz fölérkezett.
Egy ifjú ember mondá a panaszt;
S az isten ekkép szólítá meg azt,
S megszólítása hangzott nyájasan:
"Beszélj, no, mondd, mi a bajod, fiam?"
"Hej, jó atyám, de nagy az én bajom!
Kapaszkodjék csak föl az ablakon,
S kit ott a pap ágyában látni fog,
A menyecskének férje én vagyok."
Az úr nagy halkkal fölkapaszkodott,
S nagy istentelenséget láthatott:
Mert amint aztán leereszkedék,
Igen furcsán csóválá meg fejét,
Ily szavakban törvén ki sóhaja:
"Biz e, fiam, kuruc-historia!
Segítnék rajta édes-örömest;
De már késő, mert minden megesett.
Hanem vigasztalásul mondhatom,
Hogy e papot pokolba juttatom,
Bár eddig is már a pokol fele,
Sőt több felénél, pappal van tele."

Petőfi Sándor: A XIX. század költői


Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.

Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.

Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját,
Átok reá, ki gyávaságból
Vagy lomhaságból elmarad,
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
Pihenjen ő árnyék alatt!

Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek.

Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!

És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell.
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe.

(Pest, 1847. január.)

2009. március 29., vasárnap



1903 Március 29. (106 éve történt)
Meghalt Dankó Pista cigány származású nótaszerző.

Első dalait Blaha Lujza tette ismertté.
A hangjegyíráshoz nem értett, így dalai mások leírása alapján maradtak fenn.





Dankó Pista Dal- és nótaszerző, daltársulat-igazgató

Született:
1858. július 13. Szeged-Fölsőtanya (ma: Szatymaz), Magyarország

Elhunyt:
1903. március 29. Budapest, Magyarország

Életrajza:

Összefoglaló

Muzsikus cigánycsalád leszármazottja, s már 15 évesen saját zenekara élén játszik. Döntő fordulat életében a költő Pósa Lajossal való megismerkedése. "Ettől fogva nem is válik el a két név egymástól, és míg magyar nótát dalolnak a világon, addig mindig együtt emlegetik nevüket" - mondja róluk Móra Ferenc. - "A költő karjára vette a cigányt, és halálos holtáig el nem hagyta többet." Dankó rövid élete során több mint félezer dallamot, nótát komponál, melyek a magyar nóta történetének egyik legnagyobb alakjává teszik. A Dankó-nóta jelentősége túlmutat önmagán, hisz oly korban történik mindez, amelyben a magyarságunk megtartóereje a tét, vagy ahogy Ady mondja:

Magyar Dankó Pista, áldjon meg az isten,
Akinek a lelke elvágyódik innen,
Akit kerget, hajszol sóvár, beteg vágya,
Akinek a lelke magyar földön árva,
Megmenti, megtartja a te magyar lelked,
A te nagy bánatod, a te nagy szerelmed,
A te duhajságod, a te kacagásod...
Visszaadtál nekem egy vesztett világot!..."

"A kiegyezés elnémetesedő magyar világában a '48-as szellem, és a nyelv ébren tartója: a nóta!..." (Ádám Jenő zenetörténész) Ennek a nótának a fejedelmévé lesz ő, "aki nem kottából dalol, hanem könyv nélkül úgy, mint a madár a rengő ágon, ahogy az isten súgja." Pósa Lajos közbenjárására számos ismert népszínmű betétdalait írja. A kor legnagyobb színészei éneklik nótáit a színpadokról, és népszerűsége talán ennek is köszönhetően egekig repül. 1890-ben saját daltársulatot szervez megélhetésből, járja az országot, sőt, a messzi Oroszországba is eljut. A szerzői jogok kialakulatlansága okán, bár az ország legkisebb szegletében is játsszák dalait, ő maga, a dallamvilágában gazdag lélek, többnyire szegénységben él, és a sok nélkülözés a tüdővész halálos csíráját ülteti el benne. Hiába a kései segítség, még a negyvenötödik születésnapja előtt meghal. A korszak egyik legnevezetesebb temetése lesz utolsó ünnepe. Ötszáz dalát képviselendő, ötszáz cigányzenész kíséri sírjáig. Egy egész ország szalutál holtában előtte. "Bölcsődben a koldus fiát ringatták. Koporsódban mint királyt kísérnek utolsó utadon." (Gárdonyi) Emlékét kortárs írók és költők műveikben örökítik meg, életéről színdarab és film is készül, Pósa közbenjárására szobrot is emelnek neki a szegedi Tisza-parton, egykori kedves kávéháza előtt.

Születése körüli bizonytalanságok

Dankó Istvánként jegyeztetett be az anyakönyvbe, de Istvánnak soha senki sem szólította, csak Pistának. Hogy valóban 1858. június 13-án született, vagy éppen 14-én? 14-e (akkor hétfő) szerepel például a keresztlevelén, holott az akkori viszonyok közepette a cigány családok nem siettek a purdék megkeresztelésével még Szegedében sem, így születésének időpontja ma nehezen eldönthető kérdés. Sőt, azon a keresztlevélen nem egyszerűen Szeged van megjelölve születési helyként, hanem Szeged-Fölsőtanya, ez pedig ma inkább talán Szatymaz - tartják többen. Ezért szerepel sok helyen ma születési helyként a Szeged város több tanyai kapitányságából 1950-ben létesített tanyaközség neve: Szatymaz.
Pedig feljegyeztetett egykor a keresztlevélen, hogy a Szeged felsővárosi cigányfertály Hangász nevű utcájában látta meg a napvilágot idősebb Dankó István, a híres szegedi cigányzenész fiaként.
Sok-sok év múlva, egy elkeseredett pillanatában jegyeztette le egyszer Dankó ezt a két sort:
"Születésemre vonatkozólag pedig azt írd: Születtem ott, ahol a szív nem terem. Mindenki tudni fogja, hol születtem."

Oskolás esztendők

Alig múlt kilencesztendős, amikor édesapját elveszti. Neveltetéséről ekkor édesatyja zenész barátja, Erdélyi Náci gondoskodik.
Erdélyi Náci a kiegyezés korának nagyhírű prímása Szegeden, aki egyebek közt Gárdonyinak és Mikszáthnak is bírja a barátságát. Sőt, amikor 1883-ban Ferenc József király és császár őfelsége Szegedre látogat a színház átadása végett, halpaprikásos ebédjénél Erdélyi Náci zenekara szórakoztatja őfelségét. Az uralkodónak ekkor annyira megtetszik a muzsikája, hogy meg is szólítja, és kegyesen elbeszélget az elegáns cigányprímással. Erdélyi Nácinak azonban nem csak az osztrák-magyar uralkodót sikerül meghódítania, hanem még az 1880-as évek végén a New York-i Éden Színház közönségét is, ahol ottlétekor mint ünnepelt és nagyra becsült vendégművész szerepel.
Erdélyi Náci, ez a szegedi cigánykirály veszi tehát pártfogásába a gyermek Dankó Pistát, felismervén a "rajkó" tehetségét, és kitanítja a mesterségre. Tegyük hozzá, nem is vall vele szégyent sohasem.
Dankó Pista tizenöt esztendős (!) korában már, mint prímás, saját zenekara élén működik Szatymazon. Itt ismerkedik meg egyebek közt a neves szegedi arcképfestő és szatymazi földbirtokos, Joó Ferenc Ilonka nevű leányával is, akit az apai házból regényes körülmények között megszöktetve feleségül vesz. A sors kiszámíthatatlan akarata jóvoltából a később megbékélő festő apósa jelenlétében hal meg Dankó Pista 45 évesen, budai lakásában, tüdőbajban. De térjünk vissza Dankó romantikus házasságára, meg az ezt követő közel tíz esztendőre, ami úgy telik el, olyan gyorsan a muzsikus vándorcigány-élet nem túl felemelő hétköznapjaiban, mint a malomkerekek között elnyelt búza halma.

Szegénység - nyomor és a nagy áttörés

Dankó Pista korábban is meglévő zeneköltő tehetsége Pósa Lajossal, az ismert költő és újságíróval történő szegedi találkozása után kezd igazán kibontakozni, huszonnégy éves korában. Pósa és Dankó lelki közössége idővel - és tegyük hozzá, igen gyorsan - ritka mély barátsággá alakul attól a találkozástól fogva. Döntő fordulatot első közösen írt népdaluk jelenti, amelyet "Nem jó mindig, minden este a fonóba eljárni" kezdő soráról ismert meg a nagyvilág. Szövegét Pósa Lajos írta, zongorára pedig Barna Izsó zeneszerző "tette le", Dankó Pista játéka kapcsán. (Dankó akkor még nem értett a kottaíráshoz.) Barna Izsó egykor a pesti Népszínház karnagyaként működött, és 1883-tól a megnyíló Szegedi Nemzeti Színháznál találjuk úgyszintén karnagyként, ugyanannál a színháznál, ahol Pósa Lajos a színházi titkár, és Ditrói Mór a rendező.
Dankó Pista egyszerre ezzel, a Pósa szövegére írt dallal vált ismertté, és ez a siker nyitja meg a késői romantikát tükröző dalok sorának kiapadhatatlan forrását jelentő poéta lelkét.
Dankó Pistának Pósa Lajoshoz 1893. december 1-jén írt leveléből találkozásuknak pontos időpontját is megtudjuk: "Kossuth Lajos névestéjén múlt tíz esztendeje." Ez a nap tehát 1883. augusztus 24-e volt akkoriban. Pósa nem sokkal az új színház nyitása előtt érkezhetett tehát a városba.
"Ettől fogva nem is vált el a két név egymástól [.] míg magyar nótát dalolnak a világon, addig mindig együtt emlegetik nevüket - mondja róluk Móra Ferenc. - A költő karjára vette a cigányt, és halálos holtáig el nem hagyta többet."

Dankó Pista és Pósa Lajos barátsága elindul.

Pósa Lajossal való megismerkedéséről Dankó Pista így számol be, a már említett levélben:
". Kossuth Lajos névestéjén múlt tíz esztendeje, mikor lelkem egész melegével egy furcsa köpenyeges embernek az ékesszólásain úgy elgyönyörködtem, hogy a szívem majd kiugrott, hegedűm nyakát pedig fojtogatni kezdtem, s keservesebbnél keservesebb dallamokat iparkodtam belőle kicsalni, hogy némileg visszaadhassam zenében annak a remek beszédnek igazi szépségét. Igen! Én még életemben annál szebben, lelkesebben nem hallottam Kossuth Lajost dicsőíteni. Mintha tündérország minden szépségeivel, minden gyöngyeivel lettek volna kirakva azok a verssorok, amelyek annak a furcsa köpenyeges embernek az ajkáról elhangzottak. Ki lehet ez az ember, akinek a szájából ezeket a magasztos szavakat hallottam, kérdem egyik úrtól, aki szintén Kossuth Lajost jött ünnepelni.
- Hát biz' az, Pista barátom, egy költő - felelte a kérdezett lelkesedve.
- Költő!?
- Költő bizony, még pedig nemcsak Kossuth-verseket tud költeni, hanem olyan nótákat is, amelyek ha a maga hegedűjében benne volnának, vagy meg tudná őket kottázni, még híres emberré válhatnék, és úgy repülne, mint a madár.
- Igen, ha nekem is volna egy olyan bűvös köpenyegem.
- Hát vegyen magának egyet.
- Hiszen vennék én örömmel, csak olyan szívet is adnának hozzá, mint amilyent az a köpenyeg takar. Kérdezősködésemet egy újabb felköszöntő szakította félbe, ami szintén a köpenyeg alul harsogott elő lángolóan, tűzzel.
Azóta tíz esztendő múlt el, és időközben megismerkedtem avval a köpenyeges költővel, s egyszer-egyszer elcsentem a köpenyegét, aminek az lett a következménye, hogy csakugyan beteljesedett a tanácsadó úrnak a szava. Szárnyam nőtt, s repültem, de csak a bal szárnnyal, mert a jobb szárnyat a költőnek a köpenyegje vezérelte."

A nevezetes Pósa-asztal állandó tagja Dankó Pista

Pósa Lajost Nagy Vince színigazgató szerződteti 1883 kora őszén színházi titkárnak, így kerül Pósa Szegedre. Sz. Szigethy Vilmos mint levéltár-igazgató megtalálja az akkori fizetési jegyzéket is, és eszerint az igazgatónak havi 200, a titkárnak 70 forint az illetménye. 1883. október 14-én pedig már a Szegedi városi színház, Pósa Lajos titkár úr prológusával nyílik meg. A nyitómondatokat az ismert primadonna, Lánczy Ilka mondja el. Utolsó sorai ízelítőt adhatnak az emelkedett hangulatból, ugyanakkor az ünnepi prológus kissé avítt stílusából is:

"Oh, Múzsa, jer! Foglald el trónodat!
Nemzet virága hódolva fogad.
Itt a király s az ország nagyjai
A zengzetes magyar szót hallani.
Hazaszeretet szóljon ajkadon,
Bűbájitól visszhangozzék a hon!"

"Csinosnak csinos volt, de akár el is maradhatott volna" - írja a megnyitóbeszédről Mikszáth kissé rosszmájúan, de felettébb őszintén.
Az akkor már Szegeden élő költő, újságíró és színházi titkár úr, Pósa Lajos főhadiszállásnak a szerkesztőség mellett, és a színház közelében lévő Hungária Szállót tekinti. Ideverődik az az írói és művészi, valamint az érdeklődő emberekből álló csapat, amely Pósa Lajos vezérsége alatt áll akkoriban. Hol is található a Pósa-asztal Szegeden?
A Tisza partja közelében álló régi Hungária - merthogy idővel lett egy másik Hungária is, az új - szóval, a régi Hungária szálló is volt és kávéház is egyben, ami 1948 után pedig étteremként üzemelt. Az államosításnál ugyanis egységesen felszámolják a polgári életvitelhez kapcsolható teljes intézményrendszert, így a kávéházakat is. Lesz belőlük eszpresszó, cukrászda, vagy étterem. Minthogy a Hungáriában korábban is étkeztek, kézenfekvő lett az éttermi átminősítés. Ám akkor, Pósáék idejében a régi Hungária egy része kávéházként üzemelt, ennek a kávéházi résznek a ". bal sarka volt a mienk" - írja Békeffi -, ahol a híres-neves Pósa-asztal állott egykor. "A kávéházi terem egyik üveggel elválasztott részében volt a szegedi írók és íróbarátok törzsasztala" - pontosítja Gárdonyi Géza egyik visszaemlékezésében.
A szállót és a később már vendéglőként működő részét még az 1977-es év végén zárják be, felújítás végett, ám ez a felújítás évtizedeket csúszik. Szeged egyik legvidámabb, és irodalmi életét tekintve egyik legnagyobb múltú, legpezsgőbb helye tetszhalottként emlékeztet sokáig a száz évvel korábbi országos hírű múltjára. Málló falait, középütt lefutó díszes lépcsőjét, impozáns belső terét a hamuszürkévé váló ablaküvegen keresztül lehetett csak látni az elszánt érdeklődőknek, egészen addig, míg az első komolyabb viharkárok idején valakinek nem támad az a mentő ötlete, hogy deszkázzák be teljesen az ablakait - igaz, akkor még nem is kellett tartani a hajléktalanok önkéntes helyfoglalásaitól.
Pedig egykor volt itt jókedv, gondtalanság, tréfa, évődés, komoly vita hajnalokig elegyesen. A Hungáriában biztosan meg lehetett találni azt, akit másfelé hiába kerestek Szegeden. Egyebek közt "Pósa Lajos géniusza is itt találkozott Dankó Pistáéval", sőt, mint mondják: "Itt írta legszebb verseit maga Pósa Lajos is."
Ide járt akkoriban Gárdonyi Géza, Mikszáth Kálmán, Békeffi szerkesztő úr is - akinek fia lett az 1930-as évek nevezetes konferansziéja Békeffi László, és akinek keresztapja lett akkor a nevezetes palóc, Mikszáth Kálmán. Állandó törzsvendége Herman Ottó is, akkor Szeged város képviselője, és gyakorta ott ült a Pósa-asztalnál Dankó Pista, vagy ahogy Gárdonyi Géza emlegeti: a "cigány Petőfi".

Dankó Pista és a színház

Dankó Pista dalai, szerzeményei helyet kapnak a színháztermekben is, nagy valószínűséggel a Pósa-asztalnak köszönhetően. A második nevezetes Pósa-Dankó-szerzemény, a "Habra hab siet." kezdetű műdal, Blaháné betétszámaként Lukácsi Sándor "Rebeka" című népszínművében, a pesti színpadokról lesz már országosan népszerű. Ettől kezdve a szegény szegedi cigány poéta előtt megnyílnak a pesti nagy zeneműkiadók eladdig csukott ajtói is.
Szegeden, a városi színházban, 1886-ban Molnár György "Zsellérleány" című népszínműve már Dankó Pista betétdalaival kerül a nagyközönség elé. A publikum pedig a darab szegedi bemutatóján két gyönyörű babérkoszorúval tünteti ki a nóták szerzőjét, Dankó Pistát. A népszínmű néhány dala hetek alatt válik népszerűvé a monarchia Magyarországának szinte teljes területén. Ilyenek, mint a "Páros élet legszebb a világon.", meg az "Isten veled, vén eperfa.". A népszínművek kapcsán megkezdődik Dankó Pista színházi karrierje is. Innentől fogva rendszeresen megjelennek dalai egy-egy népszínműben, de ezzel párhuzamosan önálló szerzeményei is rendre sikert aratnak. Idővel a "Szegény Laci", "A leányasszony", "Rebeka", "Gyimesi vadvirág", "Cigányszerelem", "A halász szeretője" című népszínművek dalait mind ő írja.

Első és utolsó önálló népszínműve: a "Cigányszerelem"

Egyszer önálló népszínműírással is megpróbálkozik "Cigányszerelem" címmel. 1898. május 6-án bemutatja Óbudán a Kisfaludy Színház. Hamisítatlan Dankó-premier. Pestről átvándorolt kíváncsiak tömege lepi el színházat és környékét. Egy szegénysorból világhírnévre szert tett cigány fiú históriája elevenedik meg a színpadon, aki dicsőségszerző körútra indul egy nap, s hátrahagyja övéit, feleségét, apját, leánytestvérét, hogy azután később megérkezzék a világot járt, kifinomult ruhákban járó cigányként. Az újsághírekből ismert Rigó Jancsi és Chimay hercegné romantikus története alakul át népszínművé Dankó keze nyomán. Sokáig azonban nem időzhet visszatértében az ifjú cigány, mert künn az állomáson egy hercegkisasszony várja, és a pompa. A fiú hirtelen kiábrándul az övéivel való találkozásból. Nem tetszik, hogy ruháit mocskos purdékezek érintik. Lehangolja a sok kopott vályogház is a cigánysoron. Visszatér hát a megismert új világhoz, a gazdagsághoz, ám az állomásra elkíséri őt volt családja, és az elhagyott régi felesége is. Aztán egy pillanatban meggondolja magát, ráébred, hogy a pénz és a gazdagság a hercegnőé, az övé egyedül csak a hivalkodás, s visszatér régi asszonyához egy nagyszabású cigányesküvő közepette. Dankó ezzel a morális fordulattal teszi végképp népmeseivé a zenés darabot. A népszínmű fogadtatása forró a premier napján. Ám a Dankó-nóták behízelgő dallamai sem képesek tíz előadáson túl többet fűteni a közönséget. A kritika meg is írja az őszinte szót, miszerint azt szeretnők, hogy Dankó Pista mennél több szép nótát szerezzen, és mennél kevesebb népszínművet írjon, mert népszínművet sokan tudnak írni, de jó nótákat annál kevesebben.

Jaj be csillagos az ég,
Jaj be fényes, jaj be szép!
Gyöngyvirágom, szívem a szívedért ég.
Bogár szemed ragyogása oly kedves,
Azért vagyok szerelmes
Ölelj, rózsám, ölelgess, ölelgess.

Szeretlek én sokáig
Egészen a halálig, halálig!
Avagy tovább az ítélet napjáig,
Ha megfújják a trombitát, se félünk,
Eltakar a szerelmünk,
Azután is megélünk, megélünk.

A sikeres nótaszerzőpáros: Dankó és Pósa

Dankó 1887-ben írja az egyik legelterjedtebb dalát Pósa szövegére, a "Még azt mondják, nincs Szegeden boszorkány." kezdetűt, amelyet a "Szőke kislány, csitt, csitt csitt." a "Vásárhelyi sétatéren Béla cigány muzsikál", és amelyet az "Egy csillag se ragyog fenn az égen" kezdetű dalok követnek. Azután csak néhány dal a sok-sok itt született közös szerzemények közül:
"Nem átkozom ibolyakék szemedet", "Szegedében szokása a leánynak", Ne gyónj nekem, minek gyónnál", "Hallod rózsám, Katika", "Eltörött a hegedűm, nem akar szólalni", "Nem vagy legény, Berci", "Nincs szebb lány a magyar lánynál", "Nincsen a császárnak olyan katonája", "Nem jó, nem jó minden este a kapuba kiállni", "Elmegyek a tengerszélre", "Búsan szól a kecskeméti öreg templom nagyharangja". stb.

Ádám Jenő zenetudós a nótáról.

"Mosolyra rezdül az ajak, amikor a szót kimondja: nóta! Édesded mosoly, mert szívet melegítő még a rágondolás is. Néha tán fanyarkás, hisz a nóta csak afféle zenei semmiség. Kinek, hogy! De bizony kedves semmiség. Így érzi ezt minden magyar. Mióta terem? Van annak vagy 200 esztendeje, hogy a magyar muzsika kertjében növekedni kezdett. Első virágait: Egressy Béni Petőfi-dalait, a múlt század eleji nagy nemzeti megújulás tavaszán hozta. Aztán, hogy '49-ben odalett a vetés, a nehéz időkben, mint sudár nótafák dalvirágai libbentek lélekről lélekre. A kiegyezés világában a '48-as szellem ébren tartója: a nóta!..."

A nótafa szegény marad, mint a templom egere

Az akkor nagyon divatos ún. "dalpályázatokon" rendre Dankó Pista egy-egy szerzeménye viszi el a pálmát. Az egyik legnevezetesebb: a Herczeg Ferenc szerkesztette "Új Idők" című folyóirat pályázatán például 305 beérkező szerzemény közül a Pósa-Dankó páros hozza el a 300 aranykoronás első díjat, a "Zúg a szélvész, háborog a Balaton" című nótával.
Az akkor már harmincesztendős Dankó Pista addigra 313 dal komponistája. Az egész ország zengi szívhez szóló dalait, nincs olyan vidéke az Osztrák-Magyar Monarchiának, hol ne ismernék nevét és nótáit. Ő pedig lelke kifinomult érzékeny mélységét kottává változtatva, kifogyhatatlannak tűnő gazdagsággal ontja nótáit, dalait, műdalait. Ám ez a gazdagság nem párosul a megérdemelt földi javak bőségével. A zseni mégis szegény ember marad. Ő alkotni tud, de műveinek értékesítése, professzionális kamatoztatása igen távol áll poétai lelkétől, és tehetségétől. Így a hírneves szegedi nótafa szegénységében arra is rászorul, hogy hegedűje mellé vándortarisznyát is kössön.

Dankó küldetéstudata - és jelentősége

Helyzetét javítandó, és Pósa Lajos együtt érző javaslatát megszívlelve 1890-ben daltársulatot szervez, amellyel több ízben bebarangolja az egész országot, ám a siker jobbára a megélhetéshez elegendő. Egy kedvező felkérés következtében még Oroszországban is jár a daltársulatával. Túl a pénzszerzésen és megélni vágyáson az a nemes cél is vezérli Dankót ezeken a vándorutakon, hogy a magyar népdal terjesztésében vállaljon komoly ismeretterjesztő szerepet, mind idehaza, mind pedig külföldön, kompenzálva a megszámlálhatatlan akkor hazánkban működő német vándor daltársulat áldásos és felettébb hatásos működését.
Hogy megértsük mindezt, látnunk kell a kiegyezéskori hazai viszonyokat, ahol elsődlegesen az a legszembetűnőbb a mai szemlélődő számára, hogy a szabadságharc utáni osztrák megszállást követően a német nyelv kap prioritást az élet szinte valamennyi területén. Felerősödik egyebek közt a német nyelvű színjátszás szerepe, az állam által jelentősebben támogatott német színházak révén, és az országot járó német vándortársulatok nagy száma révén is, a "dalcsarnokok", korcsmák, a német mintájú zengerájok a német kultúra mindennapos hírnökeiként szórakoztatják a polgárosodó magyar lakosságot. Az anyanyelven történő otthoni beszélgetéseket leszámítva a hétköznapi élet beszélt nyelve is felzárkózik a hivatalos német nyelv mellé fokozatosan, a boltokban, a piacokon, a korcsmákban. Vannak ugyan magyar nyelvet ápoló kiadványok, újságok, színházak, de ez nagy tömegeket valljuk be nem nagyon érint. A "nép" ugyanis dolgozik, fizetést kap, mulatozik, oskolába se nagyon jár - főképp vidéken - nemhogy újságot, könyvet vásároljon, vagy éppen a csillagászati árú színházjegyeket megváltva úri huncutságokra verje el a kevéske pénzét. Ekkor érkezik egy mindent elsöprő különös magyar dalhullám - és a hullámok csúcsán maga Dankó Pista -, amely hullám eltalálja a magyar nép érzésvilágát, lelki beállítódását, és ráadásul olyan közegben jelenik meg, amely rövid idő alatt igen népszerűvé tud válni. A dal, a nóta világa olyan perzselően hat milliókra, hogy képes még arra a csodára is, hogy a magyar nyelv hívei mellé állítsa a legkételkedőbb németnyelv-pártiakat is. Olyan nemzeti öntudatébredést idéz elő szomorkás, szerelmes, vidám dalaival, amit korábban emberfia nem látott. Ady Endre - Dankó halálakor - verset ír hozzá, íme az utolsó előtti szakasza, jól tükrözi ezt a nemzetfelfogást:

Magyar Dankó Pista, áldjon meg az isten,
Akinek a lelke elvágyódik innen,
Akit kerget, hajszol sóvár, beteg vágya,
Akinek a lelke magyar földön árva,
Megmenti, megtartja a te magyar lelked,
A te nagy bánatod, a te nagy szerelmed,
A te duhajságod, a te kacagásod...
Visszaadtál nekem egy vesztett világot!...

És nem csak Adynak, Ady generációjának, hanem az egész országnak ad vissza "egy veszett világot". Dankó működése beleesik annak az izzó nemzeti fellendülésnek az áramlatába, mely a kiegyezés után indul meg. Blaháné magyar pacsirta éneke zeng, virágját éli a népszínmű, benne számtalan Dankó Pista-dallal, cigányzenekarok alakulnak, s az ország, benne a főváros is lassan ismét magyarrá válik lelkében. Egressy Béni Petőfi-dalai, Szerdahelyi, Zimay, Bognár Ignác, Dóczy József magyar dalai mellé és elé kerül lassan Dankó Pista számtalan dalával. Kit érdekel akkor, hogy népies műdal, vagy magyar nóta-e, vagy népdal? Kit érdekel a zeneesztétika kifinomult kategorizálási hóbortja? Ha tudós urakon múlik, akkor talán egy elhalóban lévő nyelv egyes emlékeit gyűjtheti már csak Bartók és Kodály húsz-harminc év múlva össze. De nem így történt. Épp Kodály és Bartók mutatnak rá a Dankó Pistát követő nagy "népdalgyári portékakészítők" működése kapcsán a nép igazi énekeire, régi értékeire, és működésükkel kinyitják ezeknek a tiszta forrásoknak zsilipjeit. Ám, hogy ez bekövetkezhessék, szükség van egy jókor, jó időben érkező cigány poétára, aki képes felrázni a nemzet szunnyadó lelkét szépséges, kedves, rabul ejtő dalaival, szívet tépő melódiáival.

Juhász Gyula: Dankó Pistának

Húzd rá, cigány, te örök áldott
Virulj mindig, dicső nótafa
Halhatatlan lelked ragyogását,
Be ne födje feledés hava.

A Pósa-Dankó-"korszak" másodvirágzásának ideje

Pósa Lajos nagy valószínűséggel 1889. december 1-jéig titkárkodik Szegeden, a városi színházban, utána ő maga és kompániája átköltözik a fővárosba. El-elmaradozik a dal- és nótaszöveg-írás is, és néhány esztendő múlva az akkor még Szegeden élő, hírneves zenész levelet ír Pósához, benne az újbóli közös munkálkodásra biztat - tegyük hozzá, eredménnyel. Íme Dankó Pista 1893. december hó 1-jén, Szegeden kelt levelének egynémely részlete:
"Írt nekem vagy kétszáz nótát, szebbnél-szebbet. (mármint Pósa Lajos - a szerk.) Bánatosat, vígat, szerelmeset, fájdalmasat, vagy amilyent igaz szívének kedélyállapota tolmácsolt. Én azokat a nótákat mind kottára szedtem, de egyszer csak a jó Isten megirigyelte a sorsomat, és eltüntette a köpenyeget gazdájával együtt. El a jobbszárnyat, nekem pedig itt maradt a bal, s azzal repdesek most ide s tova, de csakhamar kifáradok, mert azoknak a költőknek, akik most nekem verseket írnak, nincsen olyan köpenyegjük, hanem frakkban és klakkban járnak.
Kérem, igen tisztelt Pósa úr, ha találkozik avval a köpenyeges költővel, adja át neki ezt a szerény kis darabocskát, s mondja meg neki, hogy az ő költészetének tüze mellett melegedtem fel, s írtam meg, ahogy tudtam. Valamint arra is kérem, hogy azt is mondja meg, ha esetleg elveszett a köpenyegje (amit nem hiszek), vegyen egy másik olyat, s írjon abban nekem nótákat, s küldje el avval a címzéssel, hogy: SZÁRNYAK - Dankó Pistának" - írja Dankó Pósának négy évvel azután, hogy Pósa elhagyja Szegedet, s vele némiképp Dankót is. Nos, talán épp a fenti levélnek köszönhetően a Dankó-Pósa szerzőpáros másodvirágzása datálható ettől az időszaktól fogva, mind a barátságuk, mind pedig a közös nótaszerzeményeik terén.

Gárdonyi Géza és Dankó Pista barátsága

Gárdonyit, az ismert írót 1888-ban még Pósa ismerteti össze Dankó Pistával Szegeden. Gárdonyinak Dankóval való barátságát számos levél és közel 60 együtt szerzett nóta őrzi, azóta is. Gárdonyitól tudjuk, hogy Dankó Pista zenei játéka az autentikus cigány és magyar népi elemeket idézi, sokszor teljesen szabadon kezelt, improvizatív elemeket is felvillantó, igazi örömmuzsikálás. És Gárdonyi leírásának köszönhetően maradt fenn az a folyamat is, hogy miképp formálódik születésétől fogva népszerűvé válásáig egy-egy Dankó-nóta.
". Egy őszi délután benyitok a Hungária kávéházba. Ott látom Dankót egy szögletben. Ceruzával írt a márványasztalra, hangjegyeket." Azután odament a cigányokhoz, ezek cincogtak a hegedőiken, egykettőre megtanulták az új nótát, s hamarosan be is mutatták a jelenlevőknek. "Másnap már az utcán énekelték. Egy hét múlva zongorázni hallottam."
Gárdonyi barátsága simítja helyére azt a kialakuló konfliktust is, vagy nevezzük így: érdekes "vetélkedést", amelyet tulajdonképpen a sajtó erőltet a kor két nagy cigány muzsikusára, a hegedűs Dankó Pistára és a cimbalmos Lányi Gézára. Ráadásul mindegyik jeles dalszerző. Többen egymás ellen is ki akarták játszani őket, a sajtó hasábjain buzdítva egymás ellen a feleket. Dankó kontra Lányi. Végül Gárdonyi oldja meg a problémát. Nagy visszhangot kiváltó cikkben dönti el a vetélkedést azzal, hogy Dankó hegedűvel, Lányi pedig cimbalommal király a maga helyén. Ezzel az értékeléssel nemcsak hogy elhárítja a bajt, hanem a másik nótaszerző, Lányi barátságát is megszerzi Gárdonyi.
Az "Április" című Gárdonyi-verskötetben "Göre Gábor nótái" címmel egy ciklus található, tíz nótával. Korabeli kedveltségük adódik a Göre-könyvek népszerűségéből, ám abból is, hogy 1901-ben mutatják be "A bor" című színművet, amelyben a Göre Gábort alakító Ujházi Ede énekli estéről estére az egyik legsikerültebb Gárdonyi-Dankó-dalt, a "Pintzei nótát".
A "Pintzei nóta" értéke a roppant egyszerű, tömör szövegében rejlik, mely egyfelől megtévesztésig a népdal hatását kelti, másfelől lélektanilag helytáll magáért, hiszen a kapatos ember nehezen birkóznék meg a "bonyolultabb" beszéddel. Az első versszak, a nyitány afféle "belépő", amelyben megfogalmazódik a borivás szerepe és "filozófiája":

Ez a világ mi vóna,
Ha egy kis bor nem vóna!
A szép asszony mög a bor,
sej! Mögvigasztal mindönkor.

Talán sokan felfigyelnek arra, hogy akár ez a sor is, de a többi Dankó-nóta szövegének egynémelye szintén felkerül a népi folklór faliszőttes, és konyhai varrottas témái és szövegei közé, amolyan vásárokon vásárolható konyhai népi bölcsességek közé, úgy, hogy a többségnek fogalma sincs eredetükről. Mint "házi áldás" ott szerepel a konyhaasztal melletti falakon, gyakran egy életen keresztül. De a fenti sorokkal találkoztam már boroshordóra pingált "eredeti népköltés" szintjén is, ami épp azt bizonyítja, hogy mennyire találkozik a nép gondolkodásmódjával, érzelmi világával az, amit Dankó dalai képviselnek. A nép kisajátítja magának, visszaveszi, és bekerül a folklór azon ágába, ahonnét már nehéz megkülönböztetni egyik-másik dalától. A népdalgyűjtő folkloristák a megmondhatói, hány és hány esetben, és milyen formában bukkannak fel Dankó dalai mint régi "népzene". Pedig akkoriban húsz-harminc évre, ha tehető a keletkezési idejük, a korai népdalgyűjtéstől visszafelé számítva.

Wekerle Sándor és Dankó Pista

Olyanféleképpen hangzik ez a két név így együtt, mintha az anekdoták világából röppent volna ki, az egy király, egy cigány mesélőjének fantáziájából. Pedig de nagyon emlegetett két név volt valamikor! A "Wekerle hozta törvénybe" kezdetű nóta a polgári házasság intézményének bevezetésének idején szerte az országban felverte a szerelmesek lugasainak csendjét. Korábban csak egyházi ceremóniához kötötte a törvény a házasság szép eszményét, a Wekerle-törvény értelmében azonban pap nélkül, az anyakönyvvezető előtt kimondott szó vált törvényessé.

Wekerle hozta törvénybe
Ne essünk rózsám kétségbe,
Apád megbékül
S rabbinus nélkül
Lehetsz a párom, kedvesem
Anyád se bánja
Hogyha a lánya
Pap nélkül lesz a hitvesem.

Dankó Pista 1896 táján

A millenniumi időkben a híres vendéglátó-negyedben, az úgynevezett Ősbudavárában muzsikált Dankó Pista. Bár néhányan állítják, de nem igaz, hogy bárkinek pénzért elhúzta volna a nótáját. Pénzt persze elfogadott, ha adták, de rendelni azt nem lehetett. Kivéve Zsótér Andornak, akit Dankó Pista atyai barátjának tekintett. Annál is inkább nem ment ez a nótarendelősdi, mert Dankó nem tiszta cigányzenét, de még csak nem is magyar nótát játszott. Színházzenészi ismereteiből, autentikus cigány és magyar népi elemekből összegyúrt, sokszor teljesen szabadon kezelt, improvizatív elemekkel egyénített örömmuzsikát húzott a mulatozók fülébe.
Szerény keresményéből ekkoriban az alföldi Csengődön vásárol szőlőt. Gárdonyihoz írt leveléből tudjuk, hogy szőlőjében érdekes nevekkel különbözteti meg a lejtőket és emelkedőket. Így volt Jókai-domb, Pósa völgye, Feszty-határ, Nóta-fészek, és volt "Göre-járvány" is, Gárdonyira utalva.

Hiába a jóakarat - Dankó Pista haldoklik

Ám amikor dalterméseinek fürtjeit már boldogan szüretelhette volna, az 1890-es évek vége felé betegeskedni kezd. A sok küzdés megtöri amúgy is gyönge szervezetét, és a sok nélkülözés a tüdővész halálos csíráját ülteti el benne. Wlasics Gyula kultuszminiszter, Jókai Mór, Pekár Gyula, Gárdonyi Géza, Pósa Lajos, Herczeg Ferenc, Blaha Lujza, egyszóval nagynevű barátai összefognak, és San Remóba küldik, de meggyógyulni ott sem tud. Hazatérve Budapestre a Szent Rókus Kórház első emeleti kórtermében várja a lassú halált. Betegágyánál jár Jókai Mór, Békeffi Antal, Gárdonyi Géza, Feszty Árpád, a festő, de meglátogatja őt többször Blaha Lujza is. Eljön a kedves Czutor Béla is Hódmezővásárhelyről, az a Béla cigány, akiről született a nevezetes Dankó-nóta: "Vásárhelyi sétatéren Béla cigány muzsikál."

Halála

Neves közéleti személyek Pósa Lajos kezdeményezésére levelet fogalmaznak Szeged város tekintetes Tanácsának, amelyben kérik, hogy miközben a zseniális dalköltő utolsó tusáját vívja, bár az orvostudomány lemondott már róla, ám ő maga "melódiával teli szívének minden hitével csügg az életen - méltányolva nagy szülöttének halhatatlan érdemeit, halála esetén kegyeskedjék hazavitetni a dalköltő holttestét, s forró kívánat szerint az édes szülötte föld, pihentető hantja alá eltemettetni. Hadd süssön dicső sírjára örök csillagként Szeged szerető szíve" - áll a levélben, amelyet legelőször is dr. Jókai Mór írt alá. Utána következnek sorban: Rákosi Viktor (az író, a Sipulusz), Fadrusz János (szobrászművész, aki néhány hónap múlva követi Dankó Pistát), Bartha Miklós (ellenzéki újságíró), Várady Antal (a reformnemzedék jelese), Koroda Pál (költő), ifj. Ábrányi Emil (költő, publicista), Pekár Gyula (író, politikus és miniszter), Herczeg Ferenc (drámaíró), Száva Gyula, Zempléni Árpád (költők), Jakab Ödön, Pósa Lajos, Eötvös Károly. stb.
A nótafa végül is 1903. március 29-én távozott az élők sorából, szerető hitvese karjaiban, apósa jelenlétében. Holttestét ünnepélyes keretek között Budapestről Szegedre vonaton szállítják, és ott temetik el.

Dankó Pista temetése

"Most van a nap lemenőbe'
Kimegyek a temetőbe."

1903. március 31-én, keddi napon zajlik a temetés, amely Budán kezdődik el, a Pauler utcai gyászház udvarára állított érckoporsó körül. A tömeg a környék utcáit már órákkal korábban sűrűn ellepi. A szertartás alatt a Népszínház kara énekel. Aschenbrenner József segédlelkész, Dankó régi híve szenteli be a koporsót, amely után Herczeg Ferenc, az írófejedelem mond gyászbeszédet. Majd a koporsót gyászhintóra teszik, és megindul a rengeteg ember Pest irányába, az alagúton keresztül. A tömegben a fővárosi és a szegedi cigányok ötszáz fős serege is a kísérők között van, Rácz Pali vezetése alatt. Ötszáz cigány Dankó ötszáz nótájának egy-egy emléke, és jelképe. Hátborzongató - mesélik a szemtanúk -, ahogy rázendítenek egyszerre a "Most van a nap lemenőben" kezdetű Dankó-dalra a menetben. -, hogy fogalmat alkothassunk róla ma, elég a száztagú cigányzenekar játékára gondolni. A menet a Nyugati pályaudvarra vonul, ahol teherkocsira rakják a koporsót, s Szegedre indítják a vonatot. A tömeg egy része, a család és az ismerősök, valamint Pósa Lajos, a költő jó barát, és Tömörkény István, az író, a szegedi küldöttség vezetői kísérik a halottat. A szegedi pályaudvaron a szegedi, a hódmezővásárhelyi, továbbá az aradi és a temesvári cigányzenekarok várják a koporsót, és zenével kísérik be a városba, a kultúrpalota elé. Ott Pósa Lajos tartja a gyászbeszédet, azután kimegy a tömeg a temetőbe, ahol a magyar dalpoétát átadják az örök nyugalomnak. A díszsírhelyet Szeged város biztosítja. A temetőben tartott végső elválás idején Pósa és Tömörkény tartanak búcsúbeszédet, amelyben gyűjtésre hívják fel az ország lakosságát, hogy a város nagy szülöttének lehessen szobra a városban.

Dankó Pista szobra Szegeden

Pósa a temetés idején már beteg, de lelkes agitációja a szobor megvalósulásának érdekében nem marad eredménytelen. Lassan, de gyűlik a pénz, és főképp neki köszönhető, hogy kilenc évvel később, 1912-ben felállításra kerül Margó Ede Dankó Pista-szobra, a szegedi Tisza-part közelében, az előtt az épület előtt, amelyben annyi sok Dankó-nóta született. A régi Hungária kávéház ablakából, ha valaki kitekint, most már örökké ott látja a dalköltő törékeny alakjának mását.
"Olyan voltál, mint a madár. Isten sugallatára daloltál. Gyönyörű nótáid ide zarándokolnak az ország minden tájékáról. Igaz magyar költő voltál. A régi hagyományoktól megihletett, nemzetközi lélektől leplezett magyar dalköltészetnek aranyfonalát tovább szőtted, borongattad, varázsoltál belőle egy egész dalbirodalmat, amelynek te lettél aranypalástos fejedelme, te szegény, kopott cigányfiú." - mondta búcsúzóul a jó barát és hű dalszerzőtárs, Pósa Lajos.
Szeged, vagy ahogy Dankó Pista emlegette, Paprikaország egyik jelképévé vált a Dankó-szobor. Turistáknak, helyben lakóknak illik meglátogatni, megemlékezni a nagy magyar cigány dalköltőről, és elfogyasztani egy Dankó Pista kedvencéül is szolgáló fejedelmi szegedi halászlét, ami attól szegedi, hogy míg a dunai halászlébe tészta is kerül, addig a csontjáról lefőtt többféle hal passzírozott sűrítményét teszik a kissé csípős, forró szegedi hallevesbe.

Dankó Pista utóélete

Jávor Pál főszereplésével, 1940-ben, film kelti életre a hegedű szerelmesének alakját, természetesen néhány, a film kedvéért megváltoztatott életrajzi elemmel keverten.

Az Artisjus Egyesület a magyar nóta műfaj magas színvonalú művelésének elismerésére 1999-ben Dankó Pista-díjat alapított, sőt, nevét viseli a Szeged és Budapest között közlekedő intercity vonat is.
A kiváló prímás halálának évfordulóján a szegedi belvárosi temetőben megemlékezést és koszorúzást tart a város, a nevét viselő egyesület és a Szeged Cigányzenekar.

Hegedűjét Pósa Lajos, míg utolsó húrjait Gárdonyi, az egri remete őrizgette.
Pósa özvegye 1923-ban: "Közel nyolcszáz dala zeng a nép ajkán. Ebből négyszázat maga Dankó Pista zenésített meg, akinek szintén drága jó uram emeltetett szobrot."

Ady Endre: Dankó


Kanyargó Ér mentén fekete, magyar föld
Volt az én testemnek életet adója,
Földből élő ember az édesapám is,
Olyan rég nem szóltam magyar szóval róla.
Magyar ott a síkon, szívig magyar minden,
Magyar a vér is még az én ereimben.
Hej, hogy olyan ritkán emlékszem meg róla,
Hej, hogy messze tőlem az Ér-mosta róna!...
Nem tehetek róla!...

Énrólam talán ezt eleve rendelték,
Fáradt volt a lélek, hogy belém lehelték,
Novemberi nap volt, sárgult már a róna,
Nincs bennem elég tűz, nem tehetek róla!

Énbennem csak vágy van, messze-messze szálló,
Valami névtelen, valami borzalmas,
Valami sóvárgó...
Úgy-úgy agyonhajszol, úgy-úgy kerget innen,
Úgy-úgy húz magához az idegen isten;
Keletről szakadt törzs napnyugatra szállnék,
Fénynek teremtődtem s árnyék lettem... árnyék...
Nincs bennem magyar tűz - mea culpa - nincsen...

Magyar Dankó Pista, áldjon meg az isten!
Kanyargó Ér mentén... Óh, szállj csak rám, álom! -
Lássam meg a múltat. Aranyozott szárnyon
Borulj rám: hadd tudjak gyermekmódra sírni,
Szálljon meg oly kéj, mit nem lehet elbírni...

Tele van a szívem... Holdas, enyhe éjjel
Mámorossá tesznek erős vadvirágok,
Kábultan pihenve hallgatok egy nótát,
Gyermek szemeimből a könyű szivárog,
Egyszerre szakad rám kárhozat és éden,
Leányok nótáznak csendes faluvégen,
Reszket mellettem a vadba oltott rózsa...
Óh, szent, égből lopott, magyar lelkű nóta...

Magyar Dankó Pista, áldjon meg az isten,
Akinek a lelke elvágyódik innen,
Akit kerget, hajszol sóvár, beteg vágya,
Akinek a lelke magyar földön árva,
Megmenti, megtartja a te magyar lelked,
A te nagy bánatod, a te nagy szerelmed,
A te duhajságod, a te kacagásod...
Visszaadtál nekem egy vesztett világot!...


Kanyargó Ér mentén fekete, magyar föld
Volt az én testemnek életet adója,
Földből élő ember az édesapám is,
Olyan rég nem szóltam magyar szóval róla.
Visszajött az űzött, agyonhajszolt lélek,
Amit csak álmodtam, amibe' csak hittem!...
Magyar Dankó Pista, áldjon meg az isten,
Hogyne szeretnélek, hogyne éltetnélek...

2009. március 28., szombat


1868 Március 28. (141 éve történt)
Nyizsnyij Novgorodban megszületett Makszim Gorkij (eredeti nevén: Alekszej Makszimovics Peskov) orosz író, a szocialista realizmus egyik megalapítója, akinek fő művei: "Éjjeli menedékhely", "Az anya", "Az Artamonovok".

Nyugat-Európában már a századforduló előtt ismertté vált regényeivel és elbeszéléseivel, amelyekben főként a kispolgári társadalmi körülményekkel foglalkozott. Szegény családban nőtt fel, az októberi forradalom után a bolsevizmus híve lett, az új irodalom, a szocialista realizmus példaképévé vált. Legismertebb regényei: "Foma Gorgyejev", "Emberek között", "Gyermekkor", "Az én egyetemeim".



Gorkij, Makszim (1868-1936)

Szovjet-orosz regény- és drámaíró, elbeszélő, publicista

Eredeti neve Alekszej Makszimovics Peskov.

Nyizsnyij-Novgorodban (ma: Gorkij) született 1868. március 28-án.
Világirodalmi arcképcsarnok

Apja asztalos volt, fiatalon meghalt. Gyermekéveit a „nagyon vallásos, kegyetlen zsarnok és betegesen fösvény” anyai nagyapjánál töltötte, anyját is korán elvesztette, csak a „csodálatosan jó” nagyanyjától kapott szeretetet.

Nyolcéves korában inasnak szegődtették, ettől kezdve az „emberek között élt”, kifutófiú, ikonfestő, hajósinas és teherhordó volt, s gyalog bebarangolta Oroszország különböző tájait és a Kaukázust. 1888-ban a narodnyikokhoz tartozó fiatal értelmiségiekkel került kapcsolatba, emiatt 1889-ben letartóztatták; ettől fogva állandó rendőri felügyelet alatt állt, 1892-ben Tifliszben száműzött forradalmárokkal, köztük marxistákkal ismerkedett meg. 1892-ben a tifliszi Kavkaz című lapban jelent meg első, Makar Csudra, 1901 című elbeszélése, s még ebben az évben szülővárosában és Kazanyban is közlik tárcáit. Írói indulásához Korolenkótól kapott tanácsokat és támogatást, s neve hamarosan széles körben ismertté vált, az 1898-ban megjelent Ocserki c. gyűjteményes kötetének darabjait néhány év alatt számos nyelvre lefordították.

1902-ben az Akadémia tiszteletbeli tagjává választotta, de a cár személyes utasítására érvénytelenítették a döntést, mire Csehov, Korolenkó és mások is lemondtak tagságukról. Erre az időre esik Gorkij személyes találkozása Lev Tolsztojjal és Csehovval; a következő években kibontakozott széles körű irodalomszervező tevékenysége is. Az 1905-ös forradalom aktív résztvevője volt; kiáltványában az önkényuralom megdöntésére hívta fel a tömegeket, letartóztatták, de a nemzetközi közvélemény nyomására kiengedték a Péter-Pál erődből. 1905-ben belépett a bolsevik pártba, ez év őszén találkozott először Leninnel. Gorkij tekintélyével és pénzzel is támogatta a pártot; annak döntése alapján hagyta el 1906 elején Oroszországot. Az USA-ba utazott, hogy a forradalom támogatására megnyerje a külföldi munkásságot és értelmiséget, de Amerikából a cári kormány követelésére távozásra kényszerült; ekkor Capri szigetén telepedett le, s hét termékeny évet töltött itt. A forradalom vereségét követő eszmei válságot ő sem tudta elkerülni, időlegesen Bogdanov és társai „istenépítő” filozófiáját követte, amiről Gyónás, 1908 című regénye is tanúskodik.

1913-ban a cári kormány amnesztiája alapján hazatért. Élesen elítélte az 1. világháborút. 1915-ben folyóiratot alapított, amelynek szépirodalmi rovata tömörítette a demokratikus szellemű írókat, és sok fiatal tehetségnek adott publikációs lehetőséget. Az októberi forradalmat korainak tartva kételkedett a tartós munkás-paraszt szövetség lehetőségében. Lenin befolyására felülvizsgálta nézeteit.

Világirodalmi kiadót szervezett, folyóiratot alapított, nevéhez fűződött az új irodalom sok fiatal tehetségének felfedezése is. 1921 nyarán tüdőbetegségének gyógyítására - Lenin tanácsára - külföldre utazott, 1924-től Sorrentóban élt. 1928-29-ben hazalátogatott. 1931-ben tért véglegesen vissza a Szovjetunióba. Ellentmondásos szerepet játszott az irodalmi és politikai életben. Előkészítője, majd elnöke és programadó előadója volt az egységes írószervezet 1934. évi, első kongresszusának.

1936. július 18-án halt meg Gorkiban, Moszkva mellett, vélhetően megmérgezték.

A fiatal Gorkij Konovalov, 1897; Cselkas, 1895; Az Orlov házaspár, 1897 című, romantikus és naturalista hangot váltogató elbeszéléseiben egy irodalmilag feltérképezetlen világot tárt fel, az „ötödik rend” mezítlábasait, spontán lázadókat, akikkel maga is együtt érez, de bírálja is a „csavargók szabadságának” illúzióit.

A leány és a halál, 1917; Az öreg Isergil, 1895; Dal a sólyom- madárról, 1903 című elbeszéléseiben és költeményeiben a közösségért küzdő ember eszményeit vázolja fel, a valóságból a népmesék fantasztikus világába emelve hőseit.

Első korszakát Foma Gorgyejev, 1899 című regényével zárja, amelyben egyúttal új témájának nyitányaként elkezdi az orosz polgárság analízisét. Részben ehhez kapcsolódnak a századforduló demokratikus szellemű mozgalmait erősen befolyásoló színművei is. Kispolgárok, 1901 című, Csehov művészi eszközeit, kompozícióját követő drámája a kispolgári léttel szembeforduló Nyil figurájában először viszi színpadra a társadalom új hősét, az öntudatra ébredt munkást.

A liberális értelmiség hangzatos frázisokkal leplezett álforradalmiságát gúnyolja a Nyaralók, 1904; A nap fiai, 1905; Barbárok, 1906 című, gondolatilag összefüggő drámáiban.

Amerikai tartózkodása alatt írja a szocialista eszmeiségű irodalmat, az ún. szocialista realizmust megalapozó, agitatív erejű Az anya, 1906 című regényét. Főhőse, Pelageja Nyilovna, a fiatal bolsevik forradalmár anyja, elnyomott, félénk asszonyból a forradalmat megértő, abban életének értelmét megtaláló, szimbolikus erejű hőssé magasodik. A ma már sematikusnak tartott regényből Pudovkin készített hatásos filmet. Maga Gorkij mindvégig egy aktív, optimista irodalom eljövetelét hirdette. 1934-ben így határozta meg az új művészet lényegét: „A szocialista realizmus igenli az életet mint cselekvést, mint alkotó munkát, amelynek célja az ember legértékesebb képességeinek állandó fejlesztése, hogy legyőzhesse a természet erőit, egészséges és hosszú életű legyen, boldogan éljen a földön, amelyet szükségletei szüntelen növekedésének megfelelően teljesen az egy családdá egyesült emberiség gyönyörű otthonává akar varázsolni.”

Gorkij Capriban írt fontosabb műveiben: Okurov városka, 1909 és Matvej Kozsemjakin élete, 1910-11 az álmos, tehetség- és gondolatpusztító vidéki orosz élet, a kispolgárság világának felkavaró képét nyújtja.

Gyermekkorom, 1913-14; Inasévek , 1916; Az én egyetemeim, 1923 című önéletrajzi trilógiája, a kis Aljosa Peskov fokozatos világbefogadásának, önmagára eszmélésének, emberré válásának gondos elemzéssel végigkövetett rajza - hátterében az akkori orosz valóság „ólmos aljasságaival” és ugyanakkor Gorkijnak az emberek alapvető tisztaságába és felemelkedésébe vetett hitével.

Gorkijt a századforduló óta foglalkoztatta az orosz polgárság útjának, egymást váltó nemzedékeinek témája, amelyet a kompozíció és az emberábrázolás szempontjából legtökéletesebben Az Artamonovok, 1925 című családregényében bontakoztatott ki. A mű bemutatja a tőkéscsalád felemelkedését és bukását, a vagyonszerző, harácsoló nagyapától az enervált, tehetségtelen újabb nemzedék törvényszerű összeomlásáig.

Gorkij a 30-as évek elején ismét a drámához tér vissza, e korszakának legjobb darabja a Jegor Bulicsov és a többiek, 1932, amelyben a forradalom hajnalán, bukásának pillanatában lépteti fel az osztályának történelmi kudarcát meglátó polgárt.

1925-től haláláig dolgozott befejezetlenül maradt Klim Szamgin élete című, nagyszabású „regénykrónikáján”, amelyet méltán tekintett életműve összegezésének: „Valamennyi osztályt, minden áramlatot, irányzatot... ábrázolnom kell. Megmutatni, hogyan éltek, mint gondolkodtak, milyenek voltak belülről ezek az emberek.” Klim figurájában sikerült összegeznie hosszú ideje érlelt mondanivalóját a félrehúzódó, közömbös kispolgárról: ő próbálja végig az orosz értelmiség különböző kísérleteit, útjait, mindvégig megmaradva az individualista polgár pozíciójában. A regény befejező részének vázlata szerint a tömeg ellenségeként s áldozataként pusztul el.

Gorkij rendkívül sokoldalú publicisztikai és elméleti munkássága a kultúra, az irodalom és a művészet szinte valamennyi ágára kiterjedt. Esszészerű visszaemlékezéseket írt Leninről, Lev Tolsztojról, Korolenkóról, és számos érzékeny, polemikus cikket az új szovjet irodalom alkotói-személyi gondjairól. „A munkásosztály intellektusának diadala ő, egyénisége és a proletariátus egymástól elválaszthatatlanok” - írta róla R. Rolland.

Gorkij életművének legmaradandóbb, máig ható alkotása az Éjjeli menedékhely 1902. „Úgy gondolom, hogy a ”hétköznapit„ alapozásnak kell tekinteni, amire majd felkerül a kép. És részben anyagnak is, amellyel az író teljesen szabadon bánik. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a hétköznapi egyre cseppfolyósabb, s hogy a 19. század hétköznapja ma már nem létezik az író számára, ha csak nem éppen történeti regényt ír. A művész szemében nincs valamennyire is maradandó forma, a művész nem ”igazságot„ keres, ő megteremti az igazságot. ” - vallotta Gorkij a drámája kapcsán, mely a korszak egyik leghatásosabb színműve, „az elesettség, a mélyre zuhanás, és ugyanakkor a konvenciók nélküli emberség iránti vágyódás darabja” (Szabolcsi M.).

Babits szerint a századforduló táján „a színpadon azoknak a műveknek volt legnagyobb sikere - így pl. az Éjjeli menedékhelynek -, amelyek legjobban hasonlítottak a modern regényhez”. De Gorkij művének rendkívüli hatását fokozta a robbanásig feszült oroszországi társadalmi helyzet is.

Az első két felvonás Kosztiljov menhelyének „festetlen és piszkos” tárgyakkal berendezett sötét, barlangszerű pincéjében, a III. felvonás tágabb teret igénylő történései ugyanennek (nem kevésbé nyomasztó) lomos, gazos udvarán játszódnak. Az utolsó felvonásban az eredeti belső tér átalakításai jelzik a „szereplőváltozásokat”. Valósághű miliőábrázolásával a századforduló naturalista színezetű társadalmi drámáját sejtetné a mű, de az író már az eredeti címmel - ’Mélyben’ - is kifejezi, hogy a mélybe zuhant emberek sorskérdései, életlehetőségei foglalkoztatják, a környezet másodlagos.

Az atmoszférateremtésen kívül a csehovi dramaturgia számos más elemét is alkalmazza a szerző: feltűnő a hagyományos drámaszerkezeti elemek hiánya, a cselekményt helyettesítő, párhuzamosan futó sorsok rajza. Az Éjjeli menedékhely kényszerűségből összezárt emberek lazán fűzött életképsorozata: minden felvonás - amely tagolásnak nincs nagy jelentősége - egy-egy villanás az egymástól független, de azért kölcsönhatásban álló szereplőcsoportokról. A szerkesztetlenség - a töredezettség hatásával - az élet folyamatszerűségének élményét adja. A lassú tempó a változatlanságot sugallja, ugyanakkor a szerzői utasítások szerint egyetlen napba sűrítettnek tűnhet a drámai jelen: kora reggeltől éjszakáig történnek az események. A megjelenő szereplők számára csak a pillanatnyi jelen a létező idősík; az ő időképzetükben ez maga az örökkévalóság. („Fél éve élek itt, de mintha hat esztendő lett volna”, Klescs).

A hátteret, a felszínt a hétköznapi tevékenységek állandó ismétlődése, a kialakított szokásrend, életritmus adja: piacozás, sértegetések, ivás a kocsmában és a menhelyen, kártyázás dámajáték, stb.. A hajnaltól éjszakáig tartó jövés-menést állandóan ismétlődő hanghatások (üvöltözés, fütyörészés, éneklés, csikorgás, ajtócsapkodás) kísérik.

Minden felvonás kegyetlen mozzanattal végződik: az elsőt Natasa megverése, a másodikat Anna halála zárja; a harmadikat az összetűzés, a tulajdonos megölése és Natasa gyanúsítása - hogy Pepel egy húron pendül Vasziliszával - fejezi be; az utolsóban a Színész vet véget életének.

A felvonásonként bekövetkező, legfeljebb néhány percig ható halálesetek nem okoznak fordulatot: Anna természetes halála megváltás, a gazember Kosztiljov megölése Pepelnek ugyan tragédia, de mindenki másnak megkönnyebbülés, a Színész öngyilkosságának tragikum-lehetőségét pedig azonnal kioltja Szatyin cinikus megjegyzése: „elrontotta a nótát”. („Mindig így van: születnek, élnek, meghalnak, mire való ez a sajnálkozás?” - ez az alaptónus a meghatározó). Minden megy tovább, az utolsó jelenetekben „a felvonás végéig még néhány alak, férfi és nő bejön, levetkőznek, lefekszenek”, a megüresedett helyekre azonnal új figurák költöznek.

A nyitó jelenetekben tizennégy szereplő „vonul fel”. A kezdeti „állóvízbe” hoz (gondolati) mozgást Luka betoppanása; közben pedig Vaszilisza intrikája, dühkitörése, majd bosszúja nyílt összeütközést okoz: Pepel tettlegességig fajuló összecsapása a dinamika erősödését, a tempó gyorsulását hozza létre. A harmadik felvonás végére így a feszültség csúcspontra jut, de Gorkij nem ekkor, hanem egy reflexiós felvonás csatolásával zárja a művet: a figurák tisztázzák-értékelik Luka szerepét, beszélgetnek a (csak ábrándjaikban létező) jövőről. Kiút, menekülés nincs, aki változtatni akart helyzetén, belebukott: Pepel börtönbe került, Natasa eltűnt, a Színész megölte magát. Megoldás és katarzis nélküli a lezáratlan befejezés; a társadalmi válság, a munkanélküliség, az egzisztenciális gondok „a mélyből” megoldhatatlanok.

Gorkij nem törekszik arra, hogy kifejtse alakjai életútját - sok egymás mellett élő, egyéni sorstragédiát villant fel. Nincs főhős, középponti szereplő, az események fő vonulata azért Vaszka Pepel menekülési kísérlete, mert egyedül ő kerül valós döntéshelyzetbe: ellenálljon-e Vaszilisza zsarolásának, megfogadja-e Luka tanácsait? A konfliktusok, a helyzetből adódóan is, a kezdettől fennállnak a gátlástalan, zsugori, egymással is kegyetlenkedő szállásadó Kosztiljov-házaspár és a lakók között. Pepel helyzete azért veszélyes, mert nemcsak nem enged Vasziliszának, hanem éppen annak húgával szeretne megszökni. (Az első felvonástól kezdve sejtető előreutaló megjegyzések sora hangzik el: ölje meg Kosztiljovot és vegye el az asszonyt, tartsa távol magát; Pepel „egy ilyen nyavalyás miatt” nem akarja elrontani az életét stb..) Natasa brutális bántalmazása után az indulatos Pepel akaratlanul okozza Kosztiljov halálát, viszont így - a sors tragikus iróniájaként - valóban Szibériába kerülhet, csak nem saját választásából. /A „mezítlábasok” közötti, hamar italba fojtott nézeteltérések megmaradnak az összeszólalkozások szintjén. /

A dialógusfoszlányokból felsejlenek az egyéni életutak, néhányuk múltjából, idekerülésének okairól is kapunk információkat - a lajstrom bűnügyi krónika. Klescs büszke munkásember, nem akar a „naplopók” közé süllyedni, lenézi és lekezeli őket. De egész életében verte tüdőbajos feleségét, s Anna temetési költségeire végül még szerszámai is rámennek. A sapkakészítő műhelyétől megfosztott Bubnov vasdarabbal ütötte hűtlen feleségét; a Színész, a hajdani hamleti sírásó, először a hitét vesztette (pedig szerinte a „tehetség, az az ember hite önmagában, a tulajdon erejében”), majd emlékezetét az egész „organizmusát” megmérgező alkoholtól. Az előkelő családfáját emlegető, sikkasztásért ült Báró már négykézláb ugatásra is hajlandó egy fél üveg italért. A sor folytatható, csupa szerencsétlen, ágrólszakadt, megnyomorodott figura; az események már nem változtatnak rajtuk, a jellemek nem változnak. Céltalanságukat, kiábrándultságukat jelzik állandóan ismétlődő alapkérdéseik: „miért él ez az ember?”, „valójában mit lehet várni?”(Natasa), „miért éltek? minek?”(Színész), „hol az igazság? élni nem lehet, ez az igazság” (Klescs). Rákényszerülnek a bűnre (lopás, prostitúció, hamiskártya), mert „ha elkezdenek becsületesen élni, akkor három nap alatt éhen döglenek” (Ferdenyakú). /Az egyetlen, tisztának megmaradt jellem, Natasa, családi katasztrófája után eltűnik a kórházból. /

Mindegy, hogy áldozatok (akik itt születtek: Pepel, Kvasnya, Aljoska, illetve akik szándékuk ellenére kerültek ide: Klescs, Tatár) vagy felelősek mélyre jutásukért (a sikkasztó Báró, a gyilkos Szatyin, az alkoholista Bubnov és Színész), kitaszítottságuk közös, egyenlők a bajban, „itt nincs úr”, „csak a meztelen ember maradt”. Durvák, gorombák, önérzetüket már régen elvesztették; kirekesztettek, nincs munkájuk, nincsenek céljaik. A múltidézés, az alkohol, a hazugság pillanatnyi enyhülést hozhat ugyan, de a tagadás, a hiány a domináns elem: „a földön minden ember fölösleges”, „ami maradt, az csak semmiség” (Bubnov), „kimegyek és lefekszem az utca közepére, gázoljanak el ... én semmit se akarok”(Aljoska), „én semmire sem vagyok jó, és nincs nekem semmim”, „ti csak rozsda vagytok” (Nasztya), „név nélkül nincs ember, még a kutyáknak is van nevük” (Színész), „nincs hová mennem”(Natasa). A szavak elvesztették jelentésüket („meguntam én az összes emberi szavakat”, Szatyin); az erkölcsi értékek feleslegessé és nevetségessé váltak, a cinikus-kiábrándult közeg érvénytelenítette jelentésüket: „A lábukra csizma helyett nem húzhatnak se becsületet, se lelkiismeretet”(Pepel).

A vázolt esetek sokasága általános társadalmi válságot tükröz; „a szereplők minden egyedi látszatuk ellenére absztrakciók, melyeknek segítségével a korabeli Oroszország helyzetének lényege” (Bécsy T.), és egy általános emberi léthelyzet jeleníthető meg.

Már az első szavak tónusa visszaadja az itteni érzelmi-gondolati szférát („Te mit röfögsz?/ Neem..../ Hazudsz!”); a hagyományos dialógusalkotás helyett a sokhangú monológtechnika új változata alakul ki. A gondolatfoszlányok, befejezetlen mondatok között kevés a viszontválasz, és a kimondott szövegeknél több az elhallgatás, kihagyás (a kipontozás a leggyakoribb írásjel). Szellemeskednek, heccelődnek, gúnyolódnak (a Báró Nasztyán, végül a lány a Bárón csak azért, hogy megtudja ő is, „mit érez egy ember, ha nem hisznek neki.”).

Ebbe a társaságba toppan be „élesztőnek” a csavargó öregember - vagy titokzatos „zarándok” - Luka az első felvonásban. (Gorkij eredetileg raszkolnyiknak nevezte, fel is kereste az „óhitű központokat” - ennek hatását mutatja Luka története az „igazak földjéről”.) A „kívülről jövő”, változást hozó szerepkörében önmagáról csak elejt egy-egy általános megjegyzést („asszonyt többet ismert, mint ahány hajszál a fején volt”, „sokat verték”), közben figyeli és kiismeri a többieket, s hajtogatja nekik életelveit („az ember megtaníthat a jóra”, „akármilyen is az ember, sohasem értéktelen”). Ellenséges a rendőrrel és Kosztiljovval, átlát a veszélyes Vasziliszán („mérges kígyó”,„rosszabb a piócánál”); egyébként mindenkihez van emberi, biztató szava, pusztán odafigyeléssel, meghallgatással könnyíteni tud helyzetükön. Csak a teljesen kiábrándultak (Bubnov, Báró) utasítják vissza eleve közeledését. Cselekszik is: felsöpör, hogy elkerüljenek egy újabb veszekedést, a Színésznek azt javasolja, hogy máris „tartsa vissza magát” az italtól, támogatja Annát, Natasát rábeszéli, hogy menjen el Pepellel, kihallgatja Pepel beszélgetését, így amikor az már „galléron ragadja Kosztiljovot”, még sikerül közbelépnie. A halálfélelemben haldokló Annát a túlvilági boldogság tudatával nyugtatja, az alkoholista Színésznek egy kórházat ajánl, ahol ingyen kigyógyítják, és majd újra játszhat; a tolvaj Pepelt szibériai meggazdagodás lehetőségével biztatja a távozásra. A többiek által kinevetett utcalányt, aki a „Végzetes szerelem” című csöpögős ponyvaregény hősét saját szerelmének vallja, egyik aforizmájával csillapítja le: „Ha hiszed, az igazi szerelem a tied volt.” Pepel Isten létezését firtató kérdésére egy másik bölcsességgel válaszol: „Ha hiszel benne, van, ha nem hiszel, nincs...” Saját szerepéről azt tartja, hogy „valakinek jónak is kell lennie”; „sajnálni kell az embereket!”; „mert a legfontosabb a hit és a remény.” Bár már készülődött arra, hogy odébbáll, éppen akkor tűnik el nyomtalanul, amikor robban a válság, és tanúskodni kellene Vaszilisza ellen. „Így tűnnek el a bűnösök a jó emberek elől” - jelenti ki Szatyin, aki a krízis pillanatában nemcsak tanúskodni lenne hajlandó, de bűnrészességet is vállalna. Az illúziók összeomlanak Luka eltávozásával. Az öreg a drámatörténet nagy élethazugság-hirdetőinek rokona (vö. Gregers Werle), de Gorkijt leginkább az érdekli, hogy az adott körülmények között segítő vagy gátló-e az önámítás, elfogadható lehet-e az illúziókeltés - ezt elemzi Szatyin a IV. felvonásban. /Ironikus, hogy épp a hajdan gyilkoló távírászra (és főleg részegségében) hatnak Luka tanításai./ A mű nem ad egyértelmű választ, így Lukát a szélhámos hamis prófétáktól a megváltókig sokféleképpen értelmezték, M. Reinhardt pl. egyenesen Krisztust látta benne ... Gorkij szerint „Luka csaló, akit nem sikerült lelepleznie”; egyszer azt nyilatkozta, hogy „Platon Karatajev paródiája, különös, hogy ezt nem veszik észre” - pedig a figura sokakat Tolsztojra emlékeztetett.

A záró felvonásban Luka csalónak minősítése ellen Szatyin tiltakozik: ő védi, megérti az öreget, látja szerepét („erjedésbe hozta az egész társaságot”); rá is úgy hatott, „mint a sav a régi szennyes pénzdarabra.” Szatyin megkülönbözteti a hazugságokat: „Vannak emberek, akik hazudnak, mert megszánják felebarátjukat ... van vigasztaló hazugság, kibékítő hazugság ... aki lélekben gyönge ... és aki idegen nedvekből él - annak kell a hazugság ... Az egyiket fenntartja, a másik emögé rejtőzik ...” Szaggatott töredékekből hangzanak fel himnikus nagymonológjának tételei az emberről. („Az ember az igazság!”, „Tisztelni kell az embert! Nem sajnálni ...”) Gorkij Szatyin gondolataiban fogalmazta meg a „fő kérdést, melyet fel akart vetni: mi jobb, az igazság vagy a részvét? mi szükségesebb?”, de maga is beismerte, hogy „Szatyin beszéde az igazság emberéről homályos. Ezt azonban Szatyinon kívül senki sem mondhatná el, ő pedig tisztábban nem fejezheti ki magát. Már így is idegenül hangzik szájából ez a beszéd.”

Egri Péter szerint „Gorkij plebejus pillantása élesebb szögben lát rá a jelen nyomorúságára s a jövő ígéretére, mint ahogy ez akár Csehov számára is lehetséges volt. Így állíthat Szatyinban Lukával szembe az öreget megérteni és megítélni egyaránt képes ellenalakot, s vonhatja meg történetileg Luka magatartásának érvényességi körét.” /Etikai-gondolati tételeit a Luka-Szatyin páros szállóigévé vált aforizmái tömörítik. /

Az egész mű Gorkij személyes dilemmáit, ellentmondásosságát tükrözi. A naturalista színezetű éles tiltakozás az emberi méltóság megtiprása ellen viszont hatásosnak bizonyult: a mű azt sugallja, hogy a társadalmi viszonyoktól megnyomorított, torzult lelkű, durva figurákban is vannak felszínre hozható értékek: tisztességes életre, munkalehetőségre, szerelemre vágyakoznak. Abban a Vaszka Pepelben, akinek apja egész életében börtönben ült, aki maga már tolvajnak született (már kétszer lecsukták „Kosztiljov miatt”), fogalmazódik meg, hogy „másképp kell élni! Becsületesen kell élni! Úgy kell élni, hogy az ember tisztelhesse önmagát.”

Gorkij szerint ugyanis „rongyokban méltóságteljesebb az ember, mint pl. egyenruhában vagy frakkban. És nem könyörületet, nem részvétet, hanem tiszteletet és félelmet, különösen félelmet kell kelteniük ezeknek az embereknek.”

Ha vége szakad valaminek, akár rossz volt az, akár jó, mindenképpen űr marad a helyén. Ha rossz volt, az űr magától is megtelik. Ha jó, akkor csak úgy lehet megszüntetni, ha a helyébe az ember valami jobbat talál.


"Talán semmi sincs szebb a világon,
mint találni egy embert, akinek lelkébe
nyugodtan letehetjük szívünk titkait,
akiben megbízunk,akinek kedves az arca,
elűzi lelkünk bánatát, akinek egyszerű
jelenléte elég, hogy vidámak és nagyon
boldogok legyünk."

(Hemingway)


Hemingway, Ernest (1899-1961)

Amerikai novellista, regényíró

1899. július 21-én született Oak Parkban.

Jómódú polgárcsaládból származott, apja orvos volt, aki fiát korán ránevelte a halászat, vadászat, a sportok iránti szeretetre. Röviddel az érettségi előtt megszökött hazulról, 17 éves korában a Kansas City Star riportere lett, 1918-ban egészségügyi önkéntesként Franciaországba, majd az olasz frontra került, Fossaltánál súlyosan megsebesült.

Felépülése után a torontói Star munkatársaként helyszíni tudósításokat küldött a közel-keleti forrongásokról, a görög forradalomról. 1925-ben első feleségével Párizsban telepedett le, bekerült Stein szalonjába, összebarátkozott Sherwood Andersonnal, Ezra Pounddal. A 20-as évek végétől, 1927-től Floridában élt egy kis szigeten, kijárt a tengerre halászni. Ennyi kaland azonban nem elégítette ki; sokat utazott, Arizona dzsungeleiben és Afrika őserdőiben nagyvadra vadászott, bikaviadalokra járt Spanyolországba. Eközben bokszolt, rinbe állt, és legyőzött egy bajnokot. A polgárháború idején az antifasiszta Hemingway négyszer járt Spanyolországban mint haditudósító.

1940-ben Kubába költözött. Kis hajójával a Karib-tengeren cirkált, és segítette az amerikai tengerészeket a német tengeralattjárók felkutatásában. 1944-től Angliában működött haditudósítóként, részt vett a partraszállásban, újra megsebesült. Egy francia partizáncsoport parancsnokaként elsőként vonult be Párizsba. A haditörvényszék parancsmegszegés miatt hat hétre „diszkvalifikálta”, ezután azonban kitüntették. A háború után visszatért Kubába.

1954-ben repülőgépével lezuhant Afrika fölött, a világ már halottnak hite, amikor előkerült az őserdőből. Ugyanebben az évben Nobel-díjat kapott, mivel „új stílust teremtett a modern irodalomban”.

Nem várta meg, amíg súlyosbodó betegsége elhatalmasodik rajta, 1961. július 2-án öngyilkos lett.

Első alkotói korszaka a Három elbeszélés és tíz költemény 1923 című könyvvel indult; a versek igen zsengék, a novellák témaválasztása (erőszak, halál) és hangvétele azonban már a későbbi Hemingway-re utal. A mi időnkben 1925 novellái és miniatúrái hol az erőszak, háború drámai képeit villantják fel láncreakciószerű összekapcsolásban, hol a szorongató gyermekkori emlékekhez, az erőszak világába való beavattatás nyers misztériumához térnek vissza. Közös erényük a nyelv szűkszavú tömörsége, az intenzitást fokozó ritmusváltás. A kötet kiemelkedő darabja az önéletrajzi ihletésű Indián tábor, mely születés és halál, szenvedés és szenvedély titkaiba kalauzolja gyermekhősét.

Első regénye, a Fiesta1926, a Stein által „elveszett nemzedéknek” nevezett háború utáni, eszmény és cél nélküli, cinikus, neurotikus generációról ad hű korképet. (A regény mottója Gertrude Steintől származik: „Ti valamennyien az elveszett nemzedékhez tartoztok.”) Az elveszett nemzedék, a „lost generation” az amerikai értelmiségiek, elsősorban írók azon csoportja, mely túlélte a világháborút, hazájukba visszatérve azonban nem hősként fogadták őket, hanem fenntartásokkal és fanyalgással Amerikában végleg a haszon és a pénz vált egyetlen értékké. A nemzedék tagjai (Fitzgerald, Dos Passos) Európába telepedtek át, itt akartak célt és értelmet találni életükre. A Fiestában fogalmazódik meg először Hemingway erkölcsi rendszerének fő tétele: a halállal mérkőző bátorság, a helytállás kultikus tisztelete, s rajzolódik ki a hemingway-i pozitív hős profilja: a gyakorlatias, bátor, őszinte, természetes, antiintellektuális férfié.

A Búcsú a fegyverektől 1929 az egykor lelkes önkéntes érett háborúellenességének manifesztuma. A regény főhőse, Henry hadnagy kedves, fiatal és kíváncsi átlagamerikai. Kezdetben önként vállal válla harcot az olaszországi fronton, de egyre több brutalitást ismer meg a háborúból. Megsebesülése után rádöbben, hogy ez nem az ő háborúja, neki ehhez a háborúhoz semmi köze. Ekkor megköti a maga különbékéjét, és szerelmével, catherine Barkley-val, az angol ápolónővel elmenekülni kíván egy „másik hazába”. Ám hiába sikerül éjszaka csónakon Svájcba jutni, a fronton leselkedő halál szabad földön is utoléri Henryt; gyermekágyban öli meg Catherine-t. Henry is antiintellektuális hős, de programszerű, tudatos nemgondolkozása a háborús öldöklés, a káosz, a hazug elméletek elleni tiltakozás, tehát indokoltnak látszó emberi magatartásforma. Az utolsó pillanatban bekövetkező tragédia azt a meggyőződést teszi nyilvánvalóvá, hogy a háborúból nem lehet szerelmi idillbe menekülni. A jellegzetes hemingwayi stílus ebben a művében valósul meg először a maga tökéletességében: a szűkszavúságra törekvő visszafogottság, amely nem közvetlenül az érzelmeket akarja kifejezni, hanem az emberi kapcsolatoknak azokat a tényeit, amelyek létrehozzák az érzelmeket. Így jönnek létre remek dialógusai, amelyek a mindennapok nyelvén látszólag a hétköznapok apróságaival foglakoznak, de rendkívül intenzív érzelmi töltést hordoznak. Hemingway stílusa és emberképe mögött a behaviorista lélektani iskola áll; az alkotó nem lát bele hősébe, csak tetteit és szavait tudja reprodukálni.

Második alkotó korszakának kezdeti írói válságát tükrözi a Halál délután 1932 és az Afrikai vadásznapló 1935. A két - bikaviadalokról, illetve vadászatról szóló - könyvet az kapcsolja össze, hogy bennük kristályosodik ki Hemingway ars poeticájának lényege; az élet alapvető igazságainak érzékletes ábrázolása.

A két remekbe szabott afrikai novella, a Francis Macomber rövid boldogsága 1936 és A Kilimandzsáró hava 1936 tovább boncolja a becsület, helytállás, beteljesülés problémáit, az amerikai férfi és nő pénzen alapuló kapcsolatát. Hősei, bár az ő sorsuk is fizikai megsemmisülés, képesek megszabadulni a gyávaság gyötrő szorításából, s a sikeres elmenekülés értelmessé avatja halálukat. A Francis Macomber rövid boldogságában a turista-vadász Macomber háromszor vétkezik. Először is elfut a megsebesített, a bozótból támadó oroszlán elől. Másodszor: nem fogja fel, miért nem szabad a sebzett oroszlánt pusztulni hagyni. Harmadszor: ara kéri kísérőjét, a hivatásos vadász Wilsont, hogy hallgassa el gyávaságát. Csupa olyan dolog, gondolja Wilson, aki az erkölcsi kódexet testesíti meg, hogy „egyszerűen nem teheti meg az ember”. Másnap azonban fordulat következik, megvalósul Francis Macomber rövid boldogsága, rövid, boldog élete, ahogy az eredeti angol cím mondja. Macomber megtanulja, magáévá teszi a törvényt, tehát habozás nélkül a megsebesült kafferbivaly után megy a bozótba. A beteljesülés a halált hozza, Macomber mégis elérte, amit elérhetett. Élete nagy pillanatában férfi volt, betartotta az erkölcsi szabályokat.

A Gazdagok és szegények 1937 sikertelen regénykísérletének célja a felismert antagonizmus feltárása. Tanulsága azonban: „egy embernek önmagában semmi esélye sincs”, következő legjobbnak tartott regényében, az Akiért a harang szól 1940 is visszacseng. A mottóul választott John Donne-idézet: „Senki sem külön sziget... minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang; érted szól.”, az emberi együvé tartozás, a közös felelősség példázata. A regény a spanyol polgárháború idején játszódik, hőse, a hídrobbantó Robert Jordan a bátor, férfiasan helytálló Hemingway-figurák leszármazottja. Odahaza, Amerikában a montanai egyetem spanyol nyelvtanára, most a köztársaságiak önkéntese. Az a dolga, hogy a spanyol partizánokkal együttműködve a fasiszták hátában felrobbantson egy hidat. A regény három napja a szakadatlan harc ideje. Amikor időlegesen elhallgatnak a fegyverek, Robert Jordan önmaga reményeivel és kételyeivel csatázik. „Kommunista vagy?” - kérdezi Maria, a Hemingway-hős mindenkori szerelmének mostani inkarnációja. „Nem, antifasiszta vagyok.” Ez az őszinte és jellegzetes válasz a regény és a teljes életmű egyik sarkigazsága.

Robert Jordan küzdelmének színtere nem a kaotikus, esztelen világháború, s alapvető attitűdje nem a menekülés, hanem a fasizmus elleni értelmes, tudatos harc. Jordan sem jut el a Hemingway világában ismeretlen igenlésig, de következetes tagadása, a fasizmus feltétlen elutasítása az adott korban lehetséges egyik legtisztább magatartásforma. Küzdelem és halál örök hemingwayi témái mellett új formában jelentkezik a harmadik vezérmotívum, a szerelem is. A Búcsú a fegyverektől hőse számára Catherine kárpótlás a világért, szerelmük tragikus, de nem mentes az érzelgősségtől. Maria is idealizált figura, de nemcsak a békés élet szimbóluma; Jordan érzésében eggyé válik a harccal, s mikor ő elpusztul, Maria tovább küzd mindkettőjük helyett.

Tízéves szünet után a harmadik írói korszak egy közepes regénnyel indul. A folyón át a fák közé 1950 magán viseli a 2. világháború nyomasztó hatását és az öregedő író rossz közérzetét. Hőse, Cantwell ezredes, a tipikus figurák ötvenéves, megkeseredett utódja.

A kritika már az író alkotóerejének kimerüléséről kezd beszélni, amikor megszületik az eleven cáfolat: Az öreg halász és a tenger 1952. Santiago az első olyan figura, akiben hős és az írói erkölcsi követelmények maradéktalanul összefonódnak, ő az, akinek sorsában a beteljesülést, az erkölcsi győzelmet nem követi fizikai megsemmisülés, s akit az író szabadon enged töprengeni az élet, természet és ember dolgairól. Valósághű és szimbolikus elemek együttéléséből csapódik ki a kisregény és Hemingway egész életművének humanista tanítása: „az ember nem arra született, hogy legyőzzék...”

De az elbeszélés több a szállóigévé vált mottó illusztrálásánál. Santiago magatartása azt is sugallja, hogy az ember nem mondhat le a saját maga iránt támasztott igényekről. Számára nemcsak az eredmény a fontos, hanem az tudat is, hogy mindent megtett a ráeső feladat teljesítéséért. Az öreg halász ezért tud a sikertelen küzdelem után olyan nyugodt lélekkel elaludni. Santiago együtt él a természettel, testvérének érzi a halat, mint a napot és a csillagokat is. Beszélget, barátkozik az állatokkal. A halat butábbnak is, nemesebbnek is tartja saját fajtájánál. Mikor csónakján morfondíroz magában, ezek a belső monológjai nem tűnnek írói fogásnak, hiszen helyzetének valószerű következményei. Különösen az ölés és az ezzel járó bűntudat foglalkoztatja. Fáj neki, hogy ölnie kell, még bocsánatot is kér zsákmányától, de ebben nincs semmi szentimentalizmus. Az ember és az állat végzetének derűs tudatával elfogadja, hogy ez a világ rendje, de ebből nem lesz tragédia. Mégis örül, hogy a csillagokat, a Napot, a Holdat nem kell megölnie. Hemingway ebben az elbeszélésben is mellőzi a lélektani elemzést, a leírások csak a tárgyi világ bemutatását szolgálják, Santiagót cselekedeteiből és szavaiból ismerhetjük meg.

Az életművet összegző kisregény egyúttal Hemingway alkotói módszerének, prózaépítésének is összegzése: „Ez a könyv ezer lapnál is hosszabb lehetett volna, leírhattam volna a falu összes lakóit, az összes folyamatokat, miből éltek, hogyan születtek, nevelkedtek, szaporodtak stb. ... Ezt is kihagytam. Kihagytam minden történetet, amit a halászfaluról tudtam. De a tudásból áll össze a jéghegy víz alatti törzse. ... Én mindig a jéghegy-elv szerint igyekszem írni. Minden kiemelkedő résznek hétnyolcad rész felel meg a víz felszíne alatt. Az ember mindazt elsüllyesztheti, amit tud, és ez csak erősíti a jéghegyet. Ez az a rész, ami nem látszik ki a vízből. Ha azonban az író, azért hagy ki valamit, mert nem ismeri, akkor lyuk marad a történetben.” A jéghegy-elv tehát azt jelenti, hogy az írónak minél nagyobb élményanyagból minél kevesebbet kell felhasználnia, a prózamű megalkotása során. Ügyelve, hogy a minél kevesebb szóval megjelenített élményanyag érzékeltesse a mögötte rejlő - a jéghegy víz alatti törzseként láthatatlanul maradt - kimondatlan tartalmakat.

Hemingway posztumusz kötetei a Vándorünnep, a párizsi éveket bemutató önéletrajzi regény és a Szigetek az Áramlatban. Élete végén írt Veszélyes nyár című spanyolországi élménybeszámolójából csak részletek jelentek meg folyóiratban.