Hitvallás

„Ha nincs arcunkon érzés,
olyan, mintha a halotti maszkunkat mutatnánk.”

2009. február 28., szombat






1066 Február 28. (943 éve történt)
Megnyitották a Westminster Apátságot.


A Westminster-apátság London építészetileg és történelmileg egyik legjelentősebb műemléke, az angol gótikus építészet remekműve.

A székesegyház hagyományosan az angol királyok koronázási és temetkezési helye, funkciója alapján egy gyülekezet nélküli templom. Helyén eredetileg egy 750 körül alapított bencés apátság preromán stílusú kolostortemploma állt. A templomot már akkor West Minsternek nevezték arról a városrészről, ahol áll. A Westminster-apátságot Hitvalló Edward, az utolsó angolszász király építtette 1045 és 1065 között, de a felszentelésekor, amelyet 1065. december 28-án tartottak, már súlyos beteg volt és néhány nappal később meghalt. Szentté avatása után (1161) itt temették el.

1245-ben III. Henrik kezdte el a mai templom építését korai gótikus stílusban, amely francia ihletésű. Egyes föltételezések szerint első mestere, Henry de Reynes francia származású volt és a reimsi katedrálist tekintette példának. A székesegyház mérműves ablakai Anglia legszebb gótikus ablakai közé tartoznak. A nagyméretű, háromhajós épület ötoldalú, öt kápolnával körülvett szentéllyel zárul. A nyugati homlokzat alsó része a 15. századból származik. A pompás VII. Henrik-kápolna – Európa egyik legszebb késő gótikus műemléke – 1503 és 1519 között épült. A két tornyot 1722 és 1745 között emelték. A háromhajós belső térben az angol gótika mindhárom nagy korszakának emlékeit megtaláljuk: a korai angol, a dekoratív és a függőleges gótikát.

Hódító Vilmos kora óta Anglia illetve az Egyesült Királyság valamennyi királyát itt koronázták meg, kivéve V. és VIII. Edwardot, akik nem lettek megkoronázva. A szertartást a hagyomány szerint a canterbury-i érsek celebrálja. II. György haláláig (1760) ez volt a királyok temetkezési helye is. Egy ideje nem csak uralkodókat, hanem főnemeseket, katonákat, művészeket és tudósokat is temetnek ide.

A főbejárat a nyugati oldalon található. A középső hajóban van az ismeretlen katona sírja. Az első világháborúban elesett katona a belgiumi csatatérről hozott földben nyugszik „királyok között, mert Istent és a hazát jól szolgálta”: hirdeti a fekete márványba vésett felirat. Mindkét világháború áldozatainak van emlékműve a Szent György-kápolnában.

A hajó hosszában találhatóak sírok, itt nyugszik az Afrika-kutató Livingstone, Ben Johnson, a költő, Bonar Law és Neville Chamberlaine miniszterelnökök. A déli kereszthajóban található a Költők sarka (Poets’ Corner) Shakespeare, Milton, Burns, Rudyard Kipling emlékművével, és többek között Chaucer, Tennyson, Browning, Longfellow, Dickens, Händel, Henry Purcell sírjával. Az északi kereszthajóban számos jelentős államférfi van eltemetve, mint Palmerstone, Benjamin Disraeli és Gladstone. Az apátságban nyugszik több híres tudós is, például Isaac Newton, Michael Faraday, Lord Kelvin és Ernest Rutherford.

A kereszthajó északi részén, a főoltár mögött van Hitvalló Edward kápolnája, közepén az 1066-ban elhunyt király koporsójával. Mögötte áll a trónszék, amely alatt 1996-ig található volt a Sors köve vagy a Scone-i kő, amely az angol és a skót királyság egységét szimbolizálja. Ezen a kövön koronázták meg évszázadokon keresztül a skót királyokat, I. Edward 1297-ben Angliába szállíttatta. A követ 1950 karácsonyán skót nacionalisták ellopták, s csak hosszas nyomozás után találták meg. 1996-ban hivatalosan visszaszolgáltatták Skóciának, és napjainkban az edinburgh-i várban látható. Ebben a kápolnában van III. Henrik, I. Edward, III. Edward, II. Richárd és V. Henrik sírja.

A déli végen van VII. Henrik, az első Tudor király nagyméretű kápolnája, amelynek mindenekelőtt a pompás mennyezete figyelemreméltó kőbe faragott csipkézetével. A függőleges gótika helyébe az angol gótika utolsó szakasza, a Tudor-stílus lépett: a falak szinte eltűntek, a hatalmas ablakok elfoglalták a helyüket. A kápolna végében fekete márványsírban nyugszanak VII. Henrik és felesége, Yorki Erzsébet földi maradványai. A bal oldalhajóban van I. Erzsébet, a jobb oldalhajóban pedig ellenfele, Stuart Mária sírja.

Az apátság történetének kronológiája

* 960 – Az első benedek-rendi közösség alapítása
* 1065 – Hitvalló Edward templomszentelése
* 1066 – Hitvalló Edward hamvainak elhelyezése a főoltár előtt
* 1066 – I. Vilmos koronázása
* 1102 – Hitvalló Edward sírjának felnyitása
* 1140 – Sikertelen kísérlet Hitvalló Edward szentté avatására
* 1161 – III. Sándor pápai bullája Hitvalló Edward szentté nyilvánításáról
* 1216 – III. Henrik hatalomra jutása és az első koronázás
* 1222 – Pápai döntőbíráskodás a Westminster-apátság rendfőnöke és a canterbury érsek vitájában
* 1245- III. Henrik befejezi a mai apátságot
* 1471-98 – A főhajó menyezetének készítése
* 1500-17 – A főhajó mennyezetboltozatának elkészítése, a nyugati ablak kialakítása
* 1503- A VII. Henrik- (Lady-)kápolna alapkőletétele
* kb. 1532 – Az Islip emlékkápolnák építése
* 1540- A kolostor felavatása
* 1560- A Westminster-apátság apátsági templomként történő újraavatása I. Erzsébet uralkodása alatt.
* 1698- Sir Christopher Wren főépítészkénti szereplése, átveszi a nyugati tornyok restaurálási munkálatait
* 1745- Wren 1698-as terveinek módosítása, a nyugati tornyokat megépítik Nicholas Hanksmoor irányításával
* 1808-22 – VII. Henrik kápolna restaurálása
* 1973-95 – Feszes restaurálási munkálatok a Westminster Abbey Trust keretében privát adományok pénzügyi hátterével.
* 1966- A nyugati kapuzat mellett négy mártír allegorikus szobrának elhelyezése.
* 1998- A nyugati kapuzat feletti, korábban már meglevő szoborfülkékben elhelyezik a 10 mártír szobrát, a királynő és a herceg jelenlétében a canterbury érsek szenteli fel.


A 20. század mártírjainak szobra

* Maximilian Kolbe (Lengyelország) †1941
* Manche Masemola (Dél-afrikai Köztársaság) †1928
* Jamai Luzum (Uganda) †1977
* Jelizaveta Fjodorovna Romanova orosz nagyhercegné (Oroszország) †1918
* Martin Luther King (USA) †1968
* Oscar Romero (El Salvador) †1980
* Dietrich Bonhoefer (Németország) †1945
* Esther John (Pakisztán) †1960
* Lucian Tapiedi (Pápua Új-Guinea) †1942


1000 Február 28. (1009 éve történt)
Finnországban a Kalevala ünnepe.

A Kalevala finn nemzeti eposz, melyet a finn népköltészet elsősorban karjalai eredetű hősi és epikus énekeiből állított össze Elias Lönnrot. Az eposz, az általa éveken át gyűjtött folklóranyag logikailag egymáshoz kapcsolható dalaiból áll. Első változata az ős-Kalevala, mely 1833-ból való és 16 éneket (ún. rúnót) tartalmaz.

A 19. században Finnországot is utolérte a nacionalizmus szele, ennek eredményeként született meg a Kalevala, a finn teremtéstörténet.

1835. február 28-án – azen az emlékezetes napon, amelyet máig a Kalevala napjának neveznek Finnországban – Lönnrot megjelentette az eposz második változatát, a 32 rúnóból álló ún. Régi-Kalevalát, amely már tökéletesen megfelelt a kortársak naiv finn őseposzról alkotott elképzeléseinek. A Régi-Kalevala világsikere kiemelte a finneket az ismeretlen népek sorából, hozzájárult a finn nyelv fejlődéséhez, a finn nemzeti öntudat erősödéséhez.

Ezt követően Elias Lönnrot a karjalai eposzba más finn területek népi énekeit is beledolgozta, így készült el a végleges – számunkra is ismert – változat, az 50 éneket tartalmazó Új-Kalevala 1849-ben.

A Kalevala később a finn-magyar kapcsolatok alakulásának egyik kiindulópontja lett, ezt igazolja az öt teljes magyar Kalevala-fordítás is. Az első teljes magyar fordítását (a német változat felhasználásával) Barna Ferdinánd készítette el 1871-ben, a legismertebb fordítás Vikár Béla nevéhez fűződik (megjelent 1909-ben), modern fordítói pedig Nagy Kálmán 1971-ben és Rácz István 1976-ban. A Régi-Kalevala lefordításával már Reguly Antal is próbálkozott az 1840-es évek-ben, de csak az első két éneket fordította le egészen.

A Kalevala szó jelentése: Kaleva-lak, azaz Kaleva földje, Finnország. Az eposz verses történetei a nép ősi életéről, világról alkotott elképzeléseiről, a rendkívüli képességekkel rendelkező hősökről szólnak.

Ki ne ismerné Vejnemöjnent, az eposz főhősét, neve szerint a csendes víz istenét, „minden idők énekesé”-t. Olyan világ ez, melyben az emberek nemcsak gyönyörködnek az ének szépségében, hanem hisznek annak varázserejében is.



A finnek, akárcsak a magyarok, "egzotikus" mivoltukkal különböznek a környezõ indoeurópai (germán, szláv) lakosságtól. s akárcsak rólunk, róluk is van néhány közkeletû és – részben – hamis sztereotípia, melyet lépten-nyomon hallani, ha szóba kerülnek. Ilyen például, hogy Helsinki utcáin jegesmedvék kóborolnak (vö. "a magyarok mindenhová lóháton mennek"), ilyen a szauna (vö. puszta és gulyás), és persze ilyen a Kalevala (vö. csárdás). Ez utóbbit azonban a finnek oly nagy tiszteletben tartják, hogy 1978 óta zászlódíszes ünnep a naptárban február 28-a, a Kalevala napja. Az ún. Régi Kalevala, melyet Elias Lönnrot 1835-ben e napon jelentetett meg, még nem végleges formája az eposznak. 32 runóból, azaz énekbõl, összesen 12078 sorból áll, míg a ma is ismert és olvasott, 1849-ben ugyancsak Lönnrot által összeszerkesztett teljes eposz 50 éneket és 22795 verssort tartalmaz.
A svéd csengésû neve ellenére finn anyanyelvû Elias Lönnrot (1802-1884) eredeti foglalkozása szerint orvos volt. Már turkui és helsinki egyetemi tanulmányai alatt érdeklõdve hallgatta és le is jegyezte a népi énekeket. Amikor Kajaaniban (Észak-Finnországban) körorvosi állást vállalt, bebarangolta egész Finnországot. Tizenegy gyûjtõútja során megfordult Észtországtól Lappföldig mindenfelé. Bár a finn népköltészet gyûjtését nem õ kezdte meg, a népköltészet hihetetlen gazdagságát csak Lönnrot munkássága nyomán fedezték fel. E kutatóutakon merült fel Lönnrotban egy átfogó, nagy eposz megteremtésének gondolata. Példaképe az Iliász és az Odüsszeia volt: a német F. A. Wolf elmélete a görög eposzok keletkezésérõl szinte magától kínálta a megoldást. Eszerint a hõsi énekek valaha külön-külön léteztek, s az i.e. VI. században fûzték csak össze õket egységes mûvé.
A Kalevala cselekménye a világ teremtésével kezdõdik, és a kereszténység finnországi térhódításával ér véget. A cselekmény ennek ellenére nem követi a finn nép történelmét, hanem csupán a Lönnrot teremtette ún. "kalevalai történelmet", egyfajta mesevilágot fedezhetünk fel benne. Az eposz magvát két törzs, Kalevala és Pohjola (azaz Dél és Észak) egymás ellen vívott küzdelme alkotja. Az eposz végén Kalevala, a Dél, vagyis Väinämöinen (egyes magyar fordításokban Vejnemöjnen), Ilmarinen és Lemminkäinen (Lemminkejnen) hazája lesz a gyõztes. Addig azonban, míg a szerencsét õrlõ malmot, a szampót megszerzik, sok akadályt kell leküzdeniük: Észak leányának kezét hatszor kérik meg, s a kérõknek különbözõ feladatokat kell teljesíteniük; több rabló- és bosszúhadjáratban vesznek részt; változatos ünnepeket, ünnepségeket tartanak, többek között medvetort és lakodalmat; két kantelét (citerához hasonló népi hangszert) építenek; olvashatunk gyógyításról, orvoslásról is. A központi cselekmény mellett egyéb szálak is megtalálhatók, ilyenek pl. a Föld bevetése, a Nagy tölgy, a Kullervo-énekek, valamint Marjatta és fia története, mely utóbbi már a keresztény mitológia hatását mutatják (Marjatta = Mária).
Az eposz összeállítása során Lönnrot meglehetõsen szabadon használta fel a népköltési anyagot. Gyakran megváltoztatta a neveket és a helyszíneket, kivette a dalokból a jelenre vonatkozó vagy a kereszténységre utaló részeket, vegyítette a különbözõ mûfajokat. Ugyanakkor ez a mûfaji sokszínûség az egész kalevalai formájú költészet keresztmetszetét tárja elénk, s így epikus és lírai versekkel, közmondásokkal, varázsigékkel, lakodalmi énekekkel éppúgy találkozhatunk, mint siratókkal és szerelmes dalokkal. Bár a Kalevala Lönnrot keze nyomán alakult a mai formára, mégsem tekinthetõ Lönnrot önálló alkotásának. A Régi Kalevalának pl. csak három százaléka olyan szöveg, amely nem õsköltészeti eredetû.
A Kalevala-forma talán a legrégibb finn versforma, mely valószínûleg i.e. 500 körül született meg, amikor a balti-finn népek õsei még a Finn-öböl déli partvidékén (nagyjából a mai Észtország területén) éltek. A tipikus versmérték nyolc szótagú, négyütemû trocheus, melyben az elsõ versláb tartalmazhat kettõ vagy négy szótagot, a következõkben viszont a szó fõhangsúlyos részének (azaz az elsõ szótagnak) a helye szigorúan meghatározott. A verssoroknak két fõ típusa ismeretes: az ún. "tört" sorok, melyben a vershangsúly és a szóhangsúly nem esik egybe, és a ditrocheus, melyet cezúra oszt ketté. E két sorfajta váltakozása adja a mozgékony, néha kissé szeszélyes, de szabályszerû ritmust. Sem versszakokra nem oszlik a Kalevala, sem pedig rímeket nem találunk a sorok végén. Helyettük jellemzõ a gondolatpárhuzam és az alliteráció, valamint a magyar nép- és mûköltészetben is ismert figura etimologica, azaz a (szó)tõismétlés stilisztikai eszköze (mint például az Ómagyar Mária-siralomban: Virágnak virága, világnak világa).
A kalevalai dalokat leggyakrabban énekelték, a varázsigéket (melyeknek ritmusa azonos a dalokéval) szavalták. A dallam egyszerû; aki ismeri Kodály Vejnemöjnen-énekét, az akár mind a 22 ezer sort elénekelheti. A dalokat férfi énekesek adták elõ, kantelén kísérve a dallamot: a szólóénekes végigénekelt egy sort, a kísérõ a végén kapcsolódott be az éneklésbe, majd egyedül megismételte. A nõknél a kísérõt kórus helyettesítette.
A fentebb vázolt ritmikai képlet egyébként alkalmassá teszi a Kalevalát szinte bármely nyelvre való fordításra: a tipikus kalevalai lüktetést még latinul is sikerült szinte maradéktalanul átadni. A finn nemzeti eposzt 58 különbözõ nyelvre fordították le, ebbõl verses formában a teljes eposz 38, verses vagy prózai rövidített fordításban 15 nyelven jelent meg. (A számok közti eltérést az magyarázza, hogy nem minden fordítást adtak ki, így kiadatlan még pl. az albán, az azerbajdzsán, a nyenyec, a tibeti, az üzbég és a legújabb török fordítás.) Több mint 150 különbözõ fordítása létezik, és kb. 250 kiadása - természetesen a számtalan finn kiadáson kívül. Csak angolul tizenöt, ezenkívül amerikai angolul még egy; németül és franciául kilenc, olaszul és oroszul nyolc, spanyolul és hollandul négy különbözõ fordítása jelent meg. Mivel az ismert európai nyelvek mindegyikén olvasható, csak az érdekesség kedvéért megemlítenék néhány Európán kívüli vagy kisebb európai nyelvet, melyekre egy vagy több változatban lefordították a Kalevalát: grúz, örmény, hindi, jiddis, katalán, perzsa, szuahéli, latin, tamil, belorusz, vietnami. Magyar fordítása összesen hat jelent meg, a legfrissebb tavaly Szombathelyen: ennek különlegessége, hogy jelöli a nyílt és zárt e és ë hangokat, ily módon a finn nyelvben is meglévõ hangpár magyar nyelvi jelölésével az eredeti hangzáshoz még jobban közelíti a szöveget. A magyar fordítások és elsõ megjelenésük az alábbi: 1871, Barna Ferdinánd; 1901, Vikár Béla; 1972, Nagy Kálmán; 1976, Rácz István; 1985, Koczogh Ákos; 2001, Szente Imre.

Végezetül hadd álljon itt a Kalevala elsõ néhány sora finnül - akinek megtetszik akár e bevezetõ rész, akár az Akseli Gallen-Kallela finn festõmûvésztõl származó illusztrációk (melyek némelyike a finn Nemzeti Múzeum épületében található freskó), vegye elõ bátran bármelyik magyar fordítást, s olvassa végig az egész eposzt: a Kalevala a világirodalom szerves része. Legyünk büszkék rokonainkra, akik ezt a nagyszerû és nagyszabású eposzt megalkották!
Mieleni minun tekevi,
Aivoni ajattelevi
Lähteheni laulamahan,
Saa'ani sanelemahan,
Sukuvirttä suoltamahan,
Lajivirttä laulamahan,
Sanat suussani sulavat,
Puhe'et putoelevat,
Kielelläni kerkiävät,
Hampahilleni hajoovat.

2009. február 26., csütörtök


Wass Albert: Gazdagság és szegénység

Nincs vagyonod? Nincs házad, telked, értékes tárgyaid? Nincs pénzed? A rigónak sincsen. Mégis ő a legvidámabb teremtés.
Igaz, neki nem kell cipő és nem kell ruha. Ételért sem fizet, csak füttyel. Lakásért sem fizet. Fiait ingyen tanítja az erdő. A rigónak könnyű, mondod, és igazad van. A rigónak valóban könnyű. Ő ma is úgy él, ahogy Isten annak idején elindította az első rigót. Mi nem úgy élünk. Az első ember nem tudta még, mi a vagyon. És hiszem, hogy boldog volt mégis.

Pedig az első ember nehezen élt. Gondold csak el. Bunkóval védekezett a vadállatok ellen. Bőrüket maga húzta le, maga készített ruhát és lábbelit belőlük. Barlangban lakott és mohán aludt. Nem volt villanyvilágítása. Semmije sem volt. Mégis, azt hiszem, szerette az életet.
Örvendett a szélnek és a napnak. A levegőnek. Annak, hogy egészséges, és ha fáradt volt, annak, hogy lefekhet a mohára pihenni. Örvendett az izmainak és mosolygott, ha pillangó szállt előtte. Ha gyümölcsökkel megrakodva tért haza összkomfort nélküli barlangjába, ha bunkója egy vadat leütött: gazdagnak érezte magát. És mert gazdagnak érezte magát, gazdag is volt.
Erről eszembe jut, hogy ismertem embereket, akik palotában laktak, naponta új ruhát vehettek magukra, azt ettek, ami eszükbe jutott, halomban állt körülöttük a vagyon, gyáraik voltak és bankbetétjeik és mégis folyamatosan töprengtek, törték a fejüket, beleőszültek a gondba, mert mindenáron azt akarták, hogy még többjük legyen. Voltak ugyanis emberek, akiknek még több gyáruk volt és még több bankbetétjük. Szegényeknek érezték magukat azok mellett, és mivel szegényeknek érezték magukat, szegények is voltak.

Pedig mondom, palotában laktak. Sokkal több szobában, mint amennyit egyáltalán használni tudtak volna. Villanyvilágításuk volt és fürdőszobájuk, nem is egy. Nem zárták le soha a villanyukat és a fürdőszobában bármikor folyt a melegvíz, csak meg kellett nyitni egy csapot. Télen központi fűtés őrizte az egyforma meleget és nem volt soha szénhiány. Rádiójuk volt és gramofonjuk, rengeteg sok lemezzel. Ebédlőben ettek, finom porcelánon, ezüst evőeszközzel. Cselédek szolgálták ki őket. Nem kellett se fát vágjanak, se vizet hordjanak, se edényt mosogassanak, se főzzenek, se seperjenek, se cipőt takarítsanak: mindezt megcsinálták helyettük mások. Olyan ruhába öltöztek, amilyenbe jólesett. Az utcákon, ahol jártak, tele voltak a boltok kirakatai mindenféle szép holmival és minden eladó volt. Minden boltba bemehettek és mindent megvásárolhattak, ami csak szemüknek megtetszett. Amikor eszükbe jutott, elmehettek a színházakba és a hangversenyekre. Kényelmes autók röpítették őket és utazhattak és nem kellett soha, sehol sorba álljanak.
Mégis szegények voltak. Nem értek rá örvendeni a napfénynek, a víznek, a levegőnek, a virágoknak, az ételnek. Nem értek rá egyszerűen, mert éjjel-nappal gondok között futkostak, hogy miképpen szerezhetnének még több pénzt. Mert ami volt, azt kevésnek érezték. És amit az ember kevésnek érez, az valóban kevés is.

Gazdag akarsz lenni? Gondolj a rigóra és az ősemberre. Gondolj arra, hogy meztelenül jöttél erre a világra és meztelenül térsz belőle vissza. Vendég vagy ezen a földön. Csak az a Tied, amit a bőröd alatt hoztál és elviszel. Gazdag, aki egészséges. Aki erős. Aki nem szorul másra. Aki föl tudja vágni a fáját, meg tudja főzni ételét, meg tudja vetni ágyát és jól alszik benne. Aki dolgozni tud, hogy legyen mit egyék, legyen ruhája, cipője és egy szobája, amit otthonának érez. Fája, amit fölapríthasson. Aki el tudja tartani a családját, étellel, ruhával, cipővel, s mindezt maga szerzi meg: az gazdag. Örvendhet a napfénynek, a víznek, a szélnek, a virágoknak, örvendhet a családjának, a gyermekeinek és annak, hogy az ember él. Ha van öröme az életben: gazdag. Ha nincsen öröme benne: szegény.

Tanulj meg tehát örvendeni. És ismerd meg a vagyonodat, amit a bőröd alatt hordasz. Élj vele és általa, és főképpen: tanulj meg örvendeni!
Vendég vagy a világban és ez a világ szép vendégfogadó. Van napsugara, vize, pillangója, madara. Van virága, rengeteg sok. Tanulj meg örvendeni nekik. Sajnos, embere is van. Igyekezz kevesebbet törődni velük és többet azzal, ami még a világ szépségéből csodálatosképpen megmaradt, az emberiség minden pusztításai mellett is.
Nem győzöm eleget mondani: tanulj meg örvendeni. Annak, hogy élsz. S mert élsz: gazdag lehetsz.

Wass Albert: Tavasz-várás

Érzed? Jön a tavasz,
a fák alá
már tarka-fátylú verőfényt havaz.
A messzeségből hírnök érkezett:
madár lebeg a rónaság felett
s fény szállt a holt avarra: Hóvirág.

Ugye testvér,
csábítanak most halk melódiák,
ezer kis visszatérő róna dal,
S ugye neked is tarka a világ,
s az álmaid megannyi könnyű lepkék:
már nemsokára zöldül a levél,
és visszaszáll a tavasz és a fecskék,
és a fecskékkel ő is visszatér...

Ha jönne már...
ugye testvér, megálmodod mi lenne?...
S egy kis meleg
belopódzik halkan a szívedbe...

2009. február 25., szerda


Legjobb férfi mellékszereplő az Oscar-on: Heath Ledger

Heath Ledger a The Dark Knight-ban nyújtott alakításával rengeteg embert fogott meg. Sajnálatos halála pedig tovább fokozta az emberekben kiváltott rajongást.
A díjat Ledger nyerte, ami két okból is nagy dolog. A Golden Globe legjobb mellékszereplő díja után csak a nyertesek fele kapott Oscar-t is, valamint 1976 óta nem adtak át posztomusz Oscar-t.

A díjat Ledger apja, anyja és húga vették át.
Sorban vagdosták be a sztárarcokat: Brad Pitt, Sean Penn, Adrien Brody, mindenki szomorú fejet vágott, míg Nolan komolyan nézett maga elé. Először Ledger apja, aztán anyja, végül a húga beszélt.

Ledger a második olyan színész, aki posztumusz kapta meg az aranyszobrocskát. Korábban Peter Finch nyerte el halála után a legjobb férfi színésznek járó elismerést az 1976-os Network (Hálózat) című filmben nyújtott teljesítményéért.

Heath Ledger az Arany Glóbuszt és a brit BAFTA-díjat is megkapta Joker szerepéért a Batman-filmben.

Ledger lánya örökli az elismerést, aki 15 év múlva, nagykorúként eldönti a szobor sorsát.

2009. február 24., kedd


1585 Február 24. (424 éve történt)
Szökőnap
Rómában i.e. 46-ban Gaius Iulius Caesar megreformálta a római naptárt, és helyette bevezette a róla elnevezett - részben még a XX. században is érvényes - időszámítást.

Az idő múlásának kiszámítására különböző módszereket dolgoztak ki. Néhány nép a világ teremtésétől számította történelmét: a zsidók i.e. 3761-re, a bizánciak i.e. 5509. szeptember 1-jére, az alexandriai időszámítás megalkotói pedig 5492. május 25-re tették ezt az időpontot. A rómaiak i.e. 753-mal, városuk megalapításának évével kezdték időszámításukat. Az egyiptomiak új időszámításba kezdtek minden dinasztiaváltással, a párthusok, bithüniaiak és a szeleukidák első uralkodójuk trónra lépésének évétől kezdve számoltak. Az egyes időszámítások viszonyítását bonyolulttá tette az évek eltérő hosszúsága. Egy holdév 354, egy napév kb. 365 napból áll, ezért iktatott be néhány naptár szökőnapot. 1582. október 4-én a legtöbb katolikus országban életbe lépett a XIII. Gergely pápa által elrendelt és róla elnevezett gregoriánus naptárreform (Gergely-naptár), amely szerint 1582. október 4-ét közvetlenül 1582. október 15-e követte. A naptárreform a juliánus naptár bevezetése óta a napév és a naptári év eltolódásából adódó tíz napos időeltolódást szüntette meg. Megtartották azt a szabály, hogy minden olyan év, amelynek utolsó két számjegye néggyel osztható, szökőév legyen. Ha minden 400 évben három szökőévet kihagynak, akkor a naptár még jobban hozzáigazodik a napévhez, így az eltérés csak 3333 évenként egy nap lesz. A Gergely-naptárt 1585-ben a legtöbb katolikus ország átvette. Oroszországban 1700. január 1-jén I. (Nagy) Péter cár, hogy Európához felzárkóztassa országát, a napév szerinti időszámításon alapuló Julián-naptárat vezette be, amely a bizánci időszámítást váltotta fel. Kelet-Európa és a Balkán-félsziget ortodox vallású országaiban is a régi Julián-naptárat használták: Oroszországban 1918-ig, Görögországban 1923-ig, Romániában 1924-ig.


Miért február 24-e a szökőnap és nem 29-e?

Miért február 24-e a szökőnap és nem 29-e, avagy kinek is van négyévente születésnapja?


Emlékeznek még a klaszikus matematikai fejtörőre: negyven éve született, de csak tízszer volt születésnapja. Mikor született az illető? Február 29-én, szökőnapon – válaszolta sok kisdiák lelkesen, a matematikatanárok többsége pedig bólogatott hozzá.

A megoldás viszont helytelen. A szökőnap ugyanis négy évente február 24-e, ilyenkor ezen a napon nem ünneplünk semmilyen névnapot, az eredetileg február 24-28-a közé eső névnapok pedig egy nappal tolódnak.

Akit tehát Elemérnek hívnak, négyévente február 29-én ünnepli névnapját, egyébként pedig február 28-án.

Aki szökőévben született Elemér napján, február 29-én, nyugodtan ünnepelheti születésnapját a többi évben február 28-án. Kellemetlenebb a helyzete annak, aki szökőévben született február 24-én, szökőnapon, neki valóban csak négyévente van születésnapja. Az eltolás mindenkit érint, aki február 24-28 között született, nekik elméletileg négy évente illene egy nappal elcsusztatni születésnapjuk ünneplését.

A caesari reform

A ma használatos naptár történetében most nem mennénk vissza az ókori keleti népekig, a rómaiaknál vágnánk bele a kalendárium rejtelmeibe.

A rómaiak kezdetben 10 hónapból álló, 29-30 napos éveket használtak, később 12 hónapra bővítették a naptárt. A 365 és 1/4 napos luniszolár évet Julius Ceasar vezeti be. Caesar ie. 46-ban elrendelte, hogy az év 365 napból álljon a hónapoknak ma is szokásos hosszával, de az 1/4 nap miatt minden negyedik évben a február 23-ika után egy napot iktassanak közbe.

A szökőévet bisextilisnek nevezték, mert febr. 23-ika a 6-ik nap volt márciustól számítva, és a reform keretében tulajdonképpen ezt a napot kettőzték meg. A juliáni naptárt a keresztények is átvették.

A Gergely-naptár

A Föld nap körüli pályája azonban nem 365 ¼ nap, hanem 365 nap 5 óra 48 perc, 46,17 másodperc, ezért a naptár és a valós idő között napi 11 perc eltérés alakult ki. Ez 129 év alatt egy teljes napot jelentett, a XVI. századra pedig már 13 napot.

Ezért XIII. Gergely pápa 1582-ben elrendelte, hogy október 4-e után 15-ét írjanak. Továbbá úgy döntöttek, hogy minden negyedik év, azaz azok az évek, amelyek évszáma néggyel osztható, 366 napos szökőév legyen, de a százados évek, 1600, 1700 stb. közül csak azok, melyek 400-zal oszthatók. Tehát 1600 szökőév, de aztán 1700, 1800 és 1900 közönséges évek maradnak.

Berzsenyi költészetének főbb területei


Az ódák

Máig a legismertebb műve A magyarokhoz című agitatív ódája. A vers 1807-ben a napóleoni háborúk idején keletkezezz. A háború fő hadszíntere Poroszország, mely teljes függésbe került az 1806. okt. 14-i csatát követően. A balti partot Napóleon Lengyelországtól csatolja el. Szinte pontos, naprakész politikai híradás rejlik e versföldrajzban. A verstér az egész földdé szélesülve az egyetemesség egyik megvalósítója. Kilépünk az idő pillanatnyiságából is. Az első az antikizálás, amely a klasszicista ízlésirány formai követelményének is eleget tesz. Ráadásul nemcsak a helyszínek ókori neve, hanem a viszály istenének említése és az idegenek fölötti győzelem örök jelképére, Marathonra való utalása még újabb síkkal gazdagítja a jelentést. Ugyanígy az alkaioszi- horatiusi hajómetafora Európa egész történelmével kelt képzettársításokat.
De nemcsak évezredek épülnek a versbe, hanem a történeti erők megidézésével maga a véghetetlen idő: földrészek romlanak, népek születnek, trónusok omlanak le a nagy romantikus látomásokban. A korlátlan tér és idő fókuszában azonban mégis saját hazája, kora áll. Bennük elemi természeti erők hatnak, a mozgás visszafoghatatlanul dinamikus az igék jelentése alapján, a hangok harsányak, a minősítések is határozottak. A fennköltséget az egymásra torlódó rövid versmondatokban is megőrzik az összetett szószerkezetek. A kettős ritmus a lendületet tovább fokozza. Az alkaioszi strófa alapjellegét a lassúbb jambusok adják, de a belépő anapesztusok mégis magukkal sodornak. A negyedik sor ellenkező lejtése, a trocheusok és a daktilusok újabb iránnyal dinamizálják a hullámzó mozgásokat. De érvényesül a hangsúlyos, magyaros ritmus is, mint egy nyomatékot adva minden közbenső lépésnek, rohanó-megtorpanó ütemnek. A harci hangulat az utolsó részben elcsitul, a világerők kavargásában megtaláljuk a támaszt, az értelmes, cselekvő, emberi, közösségi erőt. E morális magaslaton a hangnem is visszafogottabb, noha itt van az egyetlen igazi iperatívusz, felszólítás: a szabad közösséget hirdetve, s Buda említésével ezt Magyarországra vonatkoztatva.
Mindegy tíz évvel korábra valószínűsíthető a Romlásnak indult... kezdetű, szintén A magyarokhoz címmel közölt óda keletkezése. A két mű Berzsenyi világképének változását szinte példaerejűnek mutatja. A korai vers jelzőkkel kinagyított történelmi példái is a bölcseleti megállapítást argumentálják. A szerkezet is a jövőtlenséget, a lezáruló történelmi szerepet érzékelteti. A visszafordíthatatlanságot különösen hangsúlyozza a végső látomás: a korábban viruló nemzetnek a jövőben csak a hamvait kavarja a szél. Az óda e zárással és az "Ó, jaj" indulatszavas, személyes indítású, de elvont bölcseleti megállapítást közlő szentenciájával egyetemes távlatba helyezi a magyar nemzet korcsosulását. Így az aktuális erkölcsi-politikai válságon, lealacsonyodáson háborgó vers a pesszimista világkép hordozója. A metafizikai síknál erőteljesebb az indulati- érzelmi sík. Átokszó kiáltására kényszeríti. de a nemzetostorozó, expresszív erejű fölkiáltások a vers egészében a dicső múlt képeibe ágyazódnak. Mind a metaforát, metonímiát, szinesztéziát egyesítő komplex képek, mind az erős indulati töltés, mind a szervezőerőként ellentétező hangnemváltás az elhivatott költő felelősségtudatának, nemzetféltésének dokumentuma.

Elégiák

A magát csöndesítő, visszafogni kényszerülő lélek áll előttünk Berzsenyi elégiáiban, az 1804-08 közötti, elégikusnak tekintett korszakában. Már a huszonhárom évesen írt Osztályrészem ál-idillje ide utal. Hiszen bármilyen elégedettség sugárzik is az első négy strófából, a következők rácáfolnak. Már az ötödik a vers szövetébe szövi a baljóslatú végzett szót. A hatodikban az eddigi kies, ragyogó, békés táj a vadon jelzőt kapja. Ha nem vissza-, de előreutalás ez az utolsó strófára akkor is éles a hangulati váltás. Az indító kép "soha" időhatározóját érvényteleníti a két végpont. A költészet az egyetlen menedék, a szív, a lélek, az értelem menedéke, lételeme, mely kiragadhatja a lehúzó mindennapiságból, eszménytelenségből. A tudatos cél a klasszicistáé, az élmény a romantikusé. Elégiái mindegyikében, de egész életművében is a nagy távlatok költője.
A közelítő tél ünnepélyes cím Kazinczytól származik, az eredeti az ősz volt. Tárgya a Horatiustól kezdődően oly sokak által megénekelt topoz: az idő múlása. A sorvégek mondat- vagy tagmondathatárokra esnek. A szókincs antik reminiszcenciákat hordoz, antikizáló az aszklepiádészi strófa is. Az erős metszetű trocheusokat és daktilusokat váltó ütemekbe belecsendül a magyar felező tizenkettes ritmusa, megbontva az antik egységet, ami a visszafojtott feszültséget is hordozza. A költő nem az őszt festi, hanem a nyár és a tavasz hiányát. A pompa tagadva van jelen. A vers záró szakaiban még a mondatok szabályossága is föllazul kissé.
Az illatok, színek, fények, csillogó hangok az idő egyetlen szárnycsapására elhalványulnak, s a mégeket és majdot érvényteleníti a soha szigorúsága. Alapszerkezete a szuverén, belső törvények működésének eluralkodását, a romantika látásmódját igazolja. A közelítő tél értékszembesítő, időszembesítő és létösszegző típusú vers. Romantikus, paradoxon jellegű képet rajzol a közelítő télről, mely után már nincs kikelet többé. A realitás feloldottságának titka ül ezen a versen. Semmi sem tud benne szilárd, nyugvó valósággá válni.

Episztolák

A Pesti Magyar Társasághoz vagy a Vitkovics Mihályhoz a felvilágosodás tételes követelményeit a majdani reformkort megelőlegezve mutatja meg. A hevület ugyanakkor a horatiusi aranyközéppel, a carpe diem elvével társul. A személyiség föloldhatatlan belső paradoxonjait is megmutatja. Látszólag az episztolák sorát gazdagítja a Levéltöredék barátnémhoz is. Egy helyzet, egy hangulat rögtönzésszerű közlése után, annak jelképpé emelkedése is így válik lehetővé. Az utókor rezignáltan teheti hozzá, hogy a romantikus sejtelem egyszersmind a legjózanabb realitás is volt. Az életközeliség másrészt ott van a vers képanyagában. A társalgó, levélszituációt mímelő közlő mondat indítja. Akárha egy romantikus festményt szemlélnénk: est, a hatalmas diófa, a tűz fényküllői, lepelbe burkolt árnyalak. A valóság konkrétumai azonban ellenpontozzák ezt a lebegést: szüreti lárma, őszi bogár zúgása hangzik. Az emlékező álom-hangulat a jelképességbe váltással elkomorul. Az érzés és a költészet jelent kapaszkodót: a szerelem szikrája és a melankólia, az elégia oly pontosan kijelölt lélekállapotának szomorkodó nótája. Az állapotrajz summázattal zárul, de nem valamiféle klasszicizáló- bölcselkedő általános igazsággal, hanem létösszegzéssel. Ezen belül azonban bármely életre érvényesen: az élet vidám álarca. Az elmúlás, a halál teszi minden törekvésünket végül is töredékké.
Berzsenyi Dániel
(1776-1836)

1776. május 7-én született középbirtokos nemesi család egyetlen gyermekeként. 13. életévében került a soproni evangélikus líceum előkészítő osztályába, közel 7 évet töltött itt. Középiskolai tanulmányait nem fejezte be. Mintaképe Horatius volt.
1793-ban meg is szökött Sopronból, beállt katonának, de hamarosan a katonaságtól is elmenekült. Apját felháborította fia sok megrovást kiváltó soproni viselkedése, derékba tört iskolai pályafutása, s apa és fiú között a helyzet egyre inkább elmérgesedett. Sopronból nem is haza, Hetyére ment, hanem egy ideig Niklán nagybátyjánál húzta meg magát. Nikláról néhány évre visszatért még apjához, de kettejük elhidegült viszonya nemigen oldódott.
1799 májusában feleségül vette a vagyonos és nagyon fiatal Dukai Takács Zsuzsannát. 1804-ben Niklára költöztek. 1796-tól verseket írt titokban, családja elől is rejtegetve őket. 1803-ban Kis János nemesdömölki evangélikus lelkész fölfedezte benne a költőt. Kis János 3 költeményt rögtön el is küldött Kazinczynak, s ő lelkesedett értük. 1808-ban maga jelentkezett Kis Jánosnál egy teljes verseskötetet, 77 költeményt küldött neki. Kis János ezeket átadta Kazinczynak, hogy támogassa nyomtatásban való megjelenésüket. Kazinczy elolvasta őket, s megírta Berzsenyinek legelső lelkesült hangú levelét (1808. okt. 1). Megindult hosszan tartó levelezésük. A kötet megjelenésére 1813-ban kerülhetett sor. Élete végéig 137 verset írt. 1816-tól egészségi állapota egyre romlik. Kialakul a magánya, búskomorsága. Kazniczyvel a levelezése 3 évre megszakadt. Berzsenyiben ezektől a dolgoktól elhallgatott a költő.
Életét főleg a tudományoknak szentelte, ezt jelzik egymás után elkészült tanulmányai. Utolsó éveiben sokat betegeskedett. 1836. feb. 24-én halt meg Niklán.




Berzsenyi Dániel - A reggel

Nézd, a napnak derülő sugára
Mint ébreszti a természetet,
Mint önt új bájt a virág fodrára,
S mint zendíti a zöld ligetet.

Nézd, új öröm s újult életerő
Száll hegyekre, száll most völgyekre,
Csak az örök homályban heverő
Bagoly siet bús rejtekekre.

Nem mosolyog néki a szép reggel,
Sem az élet harmóniája:
Kedvesb néki a szomorú éjjel,
Mint az egek dicső pompája.

Igy van minden! változhatlan renddel
Ki van szabva éltünk pályája;
Egyik rokon a félistenekkel:
A másiknak por a hazája.

A rablelkek örök setétségben
Bolyongnak a denevérekkel:
Nem nézhetnek a dicső napfénybe
Örök éjhez szokott szemekkel.

A nagy lélek önként az aetherben
Héjáztatja szabad szárnyait,
Nem tartja itt fojtva porkötélben
Az égi tűz nemes lángjait.

Nem tébolyog gót épületeken
Az éjjeli vak madarakkal:
Feljebb evez a nagy Álpeseken
A nap felé uszó sasokkal.



Berzsenyi Dániel - A magyarokhoz I.

Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorait nyomorult hazádon?

Nyolc századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
Ámbár ezerszer vak tüzedben
Véreidet, magadat tiportad.

Elszórja, hidd el, mostani veszni tért
Erkölcsöd: undok vípera-fajzatok
Dúlják fel e várt, mely sok ádáz
Ostromokat mosolyogva nézett.

Nem ronthatott el tégedet egykoron
A vad tatár khán xerxesi tábora
S világot ostromló töröknek
Napkeletet leverő hatalma;

Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő
Századja s titkos gyilkosaid keze,
A szent rokonvérbe feresztő
Visszavonás tüze közt megálltál:

Mert régi erkölcs s spártai férfikar
Küzdött s vezérlett fergetegid között;
Birkózva győztél, s Herculesként
Ércbuzogány rezegett kezedben.

Most lassu méreg, lassu halál emészt.
Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
Szélvész le nem dönt, benne termő
Férgek erős gyökerit megőrlik,

S egy gyenge széltől földre teríttetik!
Így minden ország támasza, talpköve
A tiszta erkölcs, melly ha megvész:
Róma ledűl, s rabigába görbed.

Mi a magyar most? - Rút sybaríta váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
S hazája feldúlt védfalából
Rak palotát heverőhelyének;

Eldődeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,
A nemzet őrlelkét tapodja,
Gyermeki báb puha szíve tárgya. -

Oh! más magyar kar mennyköve villogott
Atilla véres harcai közt, midőn
A fél világgal szembeszállott
Nemzeteket tapodó haragja.

Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője, Árpád a Duna partjain.
Oh! más magyarral verte vissza
Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!

De jaj! csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
Tündér szerencsénk kénye hány, vet,
Játszva emel, s mosolyogva ver le.

Felforgat a nagy századok érckeze
Mindent: ledűlt már a nemes Ílion,
A büszke Karthágó hatalma,
Róma s erős Babylon leomlott.



Berzsenyi Dániel - A poéta

Mint majd ha lelkünk Léthe vizébe néz,
Minden földi tehert róla lehullva lát,
S újjászületve, nyílt karokkal
Elysion rokon árnyihoz leng:

Így, aki Kastal vedreiből merít,
Új, tündéri világ bája ragadja el;
Magát felejtvén, élve meghal -
S egy melegebb nap alatt lel éltet.

Ott gerjed abban a csuda lángerő,
Onnét hinti alá égi virágait;
Ne nyúlj azokhoz durva kézzel:
Megfagy az égi hideg kezekben!

2009. február 22., vasárnap


Márai Sándor - Monológ

Akarok még hinni az életemben
s a mások életében - akarom,
hogy izmos és erős legyen karom
s földaloljak egy lobogó "igen"-ben.

Mert megbocsátottam mindenkinek
s szeretném, hogy nekem is
megbocsásson, ki tettenért
a pózon és csaláson
és ne vádoljon többé senki meg.

A múltat én elhordozom magammal
új életemre, mint zsákját a vándor:
hogy éltem egyszer én, Márai Sándor,

s emlékeimmel elmotozva élnék,
mert amit érdemeltem, rámtalált:
kaptam egy életet és egy halált.



"Minden emberi kapcsolat alján van valamilyen tapintható anyag, s hiába minden érvelés, ügyeskedés, ez a valóság nem változik.
*****
...ha egy érzés, egy szenvedély teljesen eltölt egy emberi lelket, a lelkesedés mellett mindig a bosszúvágy is füstöl és parázslik az ilyen máglyarakás alján... Mert a szenvedély nem az értelem szavaival érvel. A szenvedélynek teljesen közömbös, mit kap a másiktól, teljesen ki akarja fejezni magát, teljesen át akarja adni akaratát, akkor is, ha nem kap cserébe mást, mint szelíd érzéseket, udvariasságot, barátságot vagy türelmet. Minden nagy szenvedély reménytelen, máskülönben nem szenvedély, hanem alku, okos egyezség, langyos érdekek csereberéje.
*****
Vágy, másnak lenni, mint aki és ami vagyunk: ennél fájdalmasabb vágy nem éghet emberi szívben. Mert az életet nem lehet másként elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk. Bele kell nyugodni, hogy ilyenek vagy olyanok vagyunk, s tudni, mikor ebbe belenyugszunk, hogy nem kapunk e bölcsességért az élettől dicséretet, nem tűznek melllünkre érdemrendet, mikor tudjuk és elviseljük, hogy hiúk vagy önzők, vagy kopaszok és hasasok vagyunk - nem, tudni kell, hogy semmiért nem kapunk jutalmat, sem dicséretet. El kell viselni, ennyi a titok. El kell viselni jellemünket, alaptermészetünket, melynek hibáin, önzésén, mohóságán tapasztalás és belátás nem változtatnak. El kell viselnünk, hogy vágyainknak nincs teljes visszhangja a világban. El kell viselni, hogy akiket szeretünk, nem szeretnek bennünket, vagy nem úgy szeretnek, ahogy mi reméljük. El kell viselni az árulást és a hűtlenséget, s ami a legnehezebb minden emberi feladat között, el kell viselni egy másik ember jellembeli vagy észbeli kiválóságát."

(Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek - részletek)

A kísértésről

Mindig, amikor megérkezik és szól hozzád a kísértés, mely barátságot, szenvedélyt, bizalmasságot, kötést ígér, tudjad: az anyag, amelyből az ilyen kötés készül romlandó, mert emberi anyag.
Ami ma eskü, holnap nyűg, ami ma szenvedély és vágy, holnap érthetetlen és torz emlék, ami ma hűség, holnap szomorú kötelesség.
Hasztalan mosolyog, ígér, reménykedik a kísértés. Hasztalan él szívedben a vágy, teljesen és bizalommal megosztani az élet magányát valakivel.
Nincs módod erre, mert ember vagy.
Mindig tudjad ezt.

(Márai Sándor: Füveskönyv)

2009. február 21., szombat


“A szülővároshoz a viszonyunk az évekkel mind bensőségesebb, bonyolultabb lesz. Az ember lassan elfelejt minden érzelmességet, s mint minden bensőséges kapcsolatban, nem erényeit vagy hibáit nézzük annak, aki fontos nekünk, hanem a tényt, hogy van. S ez, ahogy múlnak az évek, mindennél fontosabb.
A szülővárosba idővel nem emlékeket jár halászni az ember, hanem visszakapni egy pillanatra ez ingó, örökké változó életben és világban a biztonság érzetét.” (Márai Sándor: A kassai bombák)

1989 Február 21. (20 éve történt)
Meghalt Márai Sándor író, költő, újságíró (Egy polgár vallomásai).

Radványi Géza filmrendező bátyja.
Az Egy polgár vallomásai című önéletírása a magyar próza élvonalába emelte. Életművéért posztumusz Kossuth-díjjal tüntették ki.


1999 Február 21. (10 éve történt)
Nemzetközi Anyanyelvi Nap

ENSZ 1999-ben február 21-ét Banglades javaslatára Nemzetközi Anyanyelvi Nappá nyilvánította, 2000-ben ünnepelték először.

A világnapot annak emlékére tartják, hogy 1952-ben Bangladesben az urdut nyilvánították az egyetlen hivatalos nyelvvé, noha a bangladesiek anyanyelve a bengáli. Február 21-én Dakkában a diákok fellázadtak az anyanyelv elnyomása ellen.
Ekkor a rendőrség összetűzött a tüntetőkkel és öt diákot megöltek.


Halotti beszéd
(Benkő Loránd olvasata)
(Pray-kódex, 1200 körül)
Láttyátuk feleim szümtükkel mik vogymuk. Isa pur es chomuu vogymuk.
Menyi milosztben terümtevé elevé miü isemüküt, Ádámut, és adutta
vola neki paradisumut házoá. Es mend paradisumben volou gyimilsiktül
mundá neki élnie. Héon tilutoá üüt igy fa gyimilsétül. Gye mundoá
neki, meret nüm eneik. „Isa, ki nopun emdül oz gyimilstüül, halálnek
haláláal holsz.” Hadlává holtát terümteve istentül, gye feledevé.
Engede ürdüng intetüinek, és evék oz tilvut gyimilstüül, es oz
gyimilsben halálut evék. Es oz gyimilsnek uly keserüü volá vize, hogy
turkukat migé szokosztya vola. Nüm heon mugánek, gye mend üü fojánek
halálut evék. Horoguvék isten es vetevé üüt ez munkás világbelé, es
leün halálnek és pukulnek fesze es mend üü nemenek. Kik ozuk? Miü
vogymuk. Hugy és tiü láttyátuk szümtükkel. Isa és nüm iggy ember
mulchottya ez vermüt. Isa mend ozchuz járou vogymuk Vimággyuk uromk
isten kegyilmét ez lélikért, hugy jorgossun üü neki es kegyiggyen es
bulsássa mend üü bünét. Es vimággyuk szent achszin Máriát és boudug
Michael archangyelt és mend angyelkut, hugy vimággyonok érette. Es
vimággyuk szent Péter urot, kinek odutt hotolm oudonia es ketnie,
hugy ougya mend üü bünét. Es vimággyuk mend szentüküt, hugy legyenek
neki segéd uromk szine eleüt, hugy isten iü vimádságuk miá bulsássa üü
bünét. Es szoboducha üüt ürdüng ildetüitül es pukul kinzotujátul, es
vezesse üüt paradisum nyugalmábeli, es oggyun neki münyi uruszágbelé
utot es mend juoban reszet. Es keássátuk uromkhuz chármul: Kyrie
elesion!




Halotti beszéd és könyörgés
(részlet)

Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk! Bizony por és hamu vagyunk. Mennyi malasztban teremté először Isten a mi ősünket, Ádámot, és adta vala neki a paradicsomot házul. És a paradicsomban való minden gyümölcsből, monda neki, hogy éljen, csupán egy fa gyümölcsétől tiltá el. De mondá neki, miért ne egyék. "Bizony, amely napon eszel azon gyümölcsből, halálnak halálával halsz."




Ómagyar Mária-siralom
(részlet)
Világ világa,
virágnak virága,
keserüen kinzatul,
vos szegekkel veretül!

Uh nekem, én fiom,
ézes mézüül,
szégyenül szépségüd,
vírüd hioll vizeül.

Pais Dezső olvasata


Füst Milán: A magyarokhoz

(részlet)

"Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok
S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás
Teremté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is van lángod:
Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv a magyar. Révület fog el, ha rágondolok is."

2009. február 20., péntek

2009. február 19., csütörtök



Zrínyi Ilona grófnő a magyar történelem egyik hősnője, II. Rákóczi Ferenc édesanyja 1703. február 18-án hunyt el Nikomédiában.



Jókai Mór: A magyar nemzet története regényes rajzokban

Zrínyi Ilona

A legrokonszenvesebb nőalak a magyar nemzet történetében. Életrajza, ha igaz történet nem volna, lenne a legmagasztosabb költemény.

Kiben egyesíté a teremtő a szépséget a szívjósággal, erővel és ésszel, hogy eszményképét találjuk benne a hölgynek, a honleánynak, a hősnőnek, a családanyának, körülragyogva a fejedelemnő díszfényével.

Másodunokahúga a szigetvári hős Zrínyi Miklósnak s a karddal és lanttal egyként diadalmas költő Zrínyinek, leánya Frangepán Annának, a rajongó honleánynak, neje Rákóczy Ferencnek, Erdély választott fejedelmének, később hitvese Tököli Imrének, és anyja II. Rákóczy Ferencnek. Felemelve a legmagasabb polcra, csak azért, hogy ott a sors valamennyi villámaival találkozzék; dacolva azokkal, mint egy férfi, s védve ellenük, akiket szeret, mint egy asszony; végre a legmélyebbre lebukva, de ott sem törve össze.

Már gyermekkorában hallania kellett nagybátyja hőskölteményéből világhírű ősének dicső harcait: s ugyanazon költő eleven hőstetteit a hír magasztaló szavaiból. Amannak a halála, ennek az élete olyan csodatükör volt, amibe ha a gyermek és nő beletekint, az is férfinak látja magát. Anyja, Frangepán Anna és atyja, Zrínyi Péter szabadságért és hazáért rajongó két lánglélek. Ilonáról el lehet mondani, hogy oroszlántejen növekedett föl.

Első férjét az anyja választotta. A legelső magyar ember volt az. – Még akkor nem énekelték azt, hogy „a legelső magyar ember a király!” Lipót császár nem is vette volna ezt magára. A legelső magyar ember volt a választott erdélyi fejedelem: I. Rákóczy Ferenc maga is fejedelem fia és unokája, szép, daliás fiatal férfi. (A szultán által betett fejedelem Apaffy volt, de az ország választottja Rákóczy.)

Eljegyzésén a trencsénhévízi fürdőn együtt voltak az ország legfőbb zászlósurai. A fiatalok esküdtek, az öregek összeesküdtek. Az ő lakodalmának vigasságai között lett megkötve az a szövetség a Zrínyiek, Frangepánok, Wesselényiek és Nádasdyak között, melynek célja volt Magyarország függetlenné tétele. Amíg a vőlegény menyegzője éjszakáján boldogságról álmodott, addig a násznagyai arról álmodtak – ébren –, hogy őt egykor a felszabadított Magyarország trónjára emeljék.

„Kis király” volt már eddig is. Olyan udvart tartott pataki várában, mint egy igazi fejedelem, a szolga, étekfogó, bejáró, pohárnok, asztalnok, ajtónálló, csatlós, trombitás, vadász, lovász, szakács, pecér, madarász, cselédnép százakra ment; nem számítva a várőrséget képező rendes zsoldbeli huszár- és puskás hadat.

Az összeesküvés kitudódott. Zrínyi Ilona atyját és anyja testvérét Bécsújhelyen lefejezték, anyját foglyul vitték Bécsbe Ilona testvéreivel, Aurora Veronikával és Jánossal együtt; fejedelmi vagyonukat elkobozták, ők maguk alamizsnakenyérre szorultak, még a nevüket is elvették, s a fényes historiai Zrínyi név helyett azt a gúnynevet adták rájuk: „Gnade”. – A kétségbeejtő csapások alatt Zrínyi Péterné megtébolyodott, s a lélek fájdalma megölte.

Azonban maga Ilonának a férje is bele volt keveredve ez összeesküvésbe. Ezt ugyan nagy buzgó katholikus anyja, Báthory Zsófia (a protestánsok híres üldözője), pártfogói, a jezsuiták segélyével megmenté a vesztőhelytől, de bírságul 400 ezer forintot kellett fizetnie: roppant összeg abban az időben. Hogy kiteljen, Ilona a saját jegyajándékát is feláldozta, s azontúl lemondott minden pompáról: egyszerűen, visszavonulva élt, saját lelkében keresve menedéket.

A sors maga is úgy bánt vele, mintha a kegyosztáshoz csapásokat szeretne mellékelni. Ha egy kezével adott neki örömet, a másikkal gyászt borított rá. Amely esztendőben fia született (a nagy jövőre hivatott II. Ferenc), ugyanabban, néhány hónapra, meghalt a férje.

Ilonára ottmaradt egy nagy kötelesség: gyermekeinek nevelése, és egy megrigázott nagy vagyonnak a rendbe hozása. Magában is elég nagy feladat mind a kettő, s még ráadásul jutott neki két terhes nyűg, egy házsártos napa meg annak a mindenre rávevő gyóntató papja.

Ilona maga vallásos volt, de nem bigott; türelmes más felekezetbeliek iránt, míg az anyósa minden csapást, mely családját és az egész országot érte, az eretnekeknek tulajdonított. És Ilona tudta tűrni magas lélekkel a zsémbes anyós rigolyáit, s ott virrasztott a beteg ágya mellett éveken át, pedig ugyanekkor ápoló gondjait súlyos beteggé lett fiával is meg kellett osztania: akinek a bajáról azt mondák, hogy a bölcsője lett megmérgezve.

Ekkor találkozott össze a magyar szabadságharc csillagával, Tököli Imrével. Mind a ketten lelküknek kiegészítő felét lelték meg egymásban, s azontúl soha el nem szakadtak.

Egyesülésüknek nagy akadálya volt Zsófia nagyasszony, aki végleheletéig tilalmazá menyének, hogy egy protestánshoz menjen nőül, aki azonfelül még a kurucok fővezére.

S a hatalmas nagyasszony, még mikor meghalt is, a kezébe fogta a láncot, mellyel Ilonát lenyűgözve tartá: maradtak utána, akik vasakaratának végrehajtói legyenek, Kis Imre, a gyóntató, Caprara tábornok, akik hamis végrendeletekkel ki akarták Ilonát forgatni a Rákóczyak birtokából; s aztán úgy meghatározni, hogy soha férjhez ne mehessen.

Mennyi asszonyi találékony ész, milyen gyors lángszellem kellett ahhoz, hogy Ilona ennyi hatalmas ellenséggel szemben nemcsak gyermekei birtokát megtartsa, de még Lipót császár engedelmét is megnyerje arra, hogy ő a magyar felkelők fejedelméhez nőül menjen.

Az egymást régóta szeretők vágyai végre teljesültek háromévi nehéz küzdelmek után. Hányszor kellett ezalatt Tökölinek fegyverrel törni utat kedveséig!
A boldog mézeshetek után következtek a nehéz viszontagságok.

Tököli Imre ismét kezébe vette a felkelés zászlaját: a szultántól Magyarország királyává neveztetett ki. Amilyen nehéz volt az ő fejének az a korona, éppen olyan nehéz lett Ilonának az új főkötő. Újszülötte, a második férj szerelmének záloga, születése után rövid időn meghalt, ez a csapás is annak a következése volt, hogy a hű feleség a tábori élet minden viszontagságain keresztül követte hősi férjét, mint jó anya, a másik két gyermeket is mindenütt magával hordva. Gyakran háltak a fagyos földön az anya és a gyermekei, sokszor nem volt száraz kenyéren kívül egyebük, és voltak zivataros éjszakák, amikben futniuk kellett ellenség megrohanása elől.

A csatamezőn egyik szerencsétlenség a másik után érte Tökölit, és Ilonának még az a vigasza sem maradt, amihez minden boldogtalan szerető nőnek szabad menekülni, hogy kedvese diadaláért imádkozzék. Hisz minden kudarc, mely annak fegyverét érte, egy diadal volt a magyar nemzetre nézve, az ős ellenség, a török félhold felett szerzett diadal. Ő nem könyöröghetett Istennek, hogy fordítsa el a férje fejéről ezt a veszedelmet. Ketté kellett szakítania a szívét – a férje és a hazája között. Nem lehet annál nagyobb fájdalom a földön.

A török hadsereget ért csapások megrendíték az ozman birodalmat. A vesztes hadvezérek békét könyörögtek. Tökölinek a maga erejével kellett folytatni a szabadságháborút Felső-Magyarországon a labanc seregek ellen. E viszontagságos harc elválasztá egymástól a szerető hitveseket: csak Ilona levelei, miket férjéhez írt, tanúskodnak nemes szerelmének törhetetlen voltáról. Még ő vigasztalja a férjét, ily arany szavakkal: „Semminemű félelem, sem nyomorúság engemet Kegyelmedtől el nem rekeszt. Csak Kegyelmed el ne hagyjon, én ha gyalog is kész vagyok elmenni, valahun hallom Kegyelmedet lenni. Vajki nagy dolog volt minden időben az igaz szeretet. És így, édes szívem uram, ha jól leszen dolgunk, együtt vigadjunk, ha pedig akárminemű ellenkező dolgunk lészen, egymást vigasztaljuk. Mint Isten akarja, együtt viseljük a keresztet.”

Ezalatt Buda is elesett, Sátán Ibrahim meg volt rettenve, s Caraffa biztatására kész volt kiadni Tökölit a császáriaknak, csakhogy békét kössenek vele.

A legnagyobb megpróbáltatás ekkor várt Ilonára. Ő már munkácsi várába vonult vissza a folyvást előbbre nyomuló császári seregek elől, amidőn egy este az oly régen óhajtva várt kedves férj betoppan hozzá. – De az öröm nagy hamar bánatra változott, amidőn Tököli elmondá a veszélyt, mely őt fenyegeti. Két pallos közé szorult a feje: csak az a kérdés, hogy melyik éri el hamarább: a német császáré-e, vagy a török szultáné?

Tököli azt hitte, hogy ha kezességet nyújthat a szultánnak, az hűségéről meggyőződik, s kegyében megtartja. De mi legyen ez a kezesség? Semmi más, mint Ilonának első férjétől való fia, a nyolcéves Rákóczy Ferenc. Őt küldi el Sztambulba, hűségének élő zálogául.

Ilonának választania kellett, melyiket áldozza fel a két drága kincse közül? A hitvesi szeretet küzdött az anyai szeretettel. S dicsőségére válik a nőnek, hogy az anya győzött. Addig sírt férje karjai közt, könyörögve, hogy ne vegye el tőle gyönge kisfiát, ne küldje el őt távol idegen országba; török kényére, míg Tököli elállt a szándékától, s maga ment el a nagyváradi basához.

Ezen kínos jelenetnek a benyomását sohasem is tudta Rákóczy Ferenc kitörülni emlékezetéből. Ő mostohaapját gyűlölte, már ösztönszerűleg, ahogy éles eszű gyermekek szokták gyűlölni azt az embert, aki anyjuk szerelmét tőlük elfoglalja.
„Confessions” című munkájában, melyben élményeit „Istenhez tett vallomások” alakjában írja le, így ír Tököliről:
„A magas sziklahegyen épült Munkács várában időzénk, és mivel azon kegyes, hozzád ragaszkodó szolgálód (anyját érti alatta) anyai kötelességének tartá gyermekeit tehetsége szerint ápolni, és saját ágyában, oldala mellé lefektetni, egy napon, amidőn már én és a néném lefeküvénk, a szokottnál tovább imádkozék, s aztán ő is közénk feküdt. Komornája, ki ugyanazon szobában szokott aludni, szintén imájához kezdett, még el nem végezheté, amidőn az ágyhoz közel álló asztal alatt egy kígyót pillantott meg, mely a szokott csúszómászókat nagyságban meghaladta. A kígyó lassú kúszással közelített az ágy felé. A komorna, amint látta, hogy a kígyó az ágyra fel akar kúszni, sikoltozni kezdett, s ezzel anyánkat álmából felriasztá. Anyám tűzveszélyt vélve, nénémet felkapta az ölébe, kiszökött az ágyból, s midőn meglátta a kígyót, a szobából kifutott. Én magamra maradtam a kígyóval, míg az ajtóban háló cselédek berohantak. Akár történetesen, akár a te rendeletedből lett ez, Uram, a jövendő meggyőzött bennünket arról, hogy anyánk férje képében kígyót fogadott be ágyába, kivel mégis utolsó leheletéig annyi türelemmel, alázattal és házaséleti, vagy inkább merem mondani, szolgai viszonyban élt, hogy méltó volt a házasnő példányképének tartani. Homályos ugyan ezen esetről is az emlékezetem, de annak részleteit többször hallám ismételtetni, mind a komornától, mind a nénémtől. A te jobbod védett, hogy az a kígyó (mert a te színed előtt sem félek mostohaapámat annak nevezni) nem ártott sem testemnek, sem lelkemnek; bár ezt is, amazt is sokszor megkísérté, hogy engem, házam utolsó sarját, az útból eltévén, a házamhoz tartozó várakat és birtokokat s azok által Magyarország koronáját magának elnyerhesse.”

Elpanaszolja tovább, hogy őt Tököli tanácsosai a lutheranus hitre akarták téríteni. – Hogy Tököli őt, mint kilencéves gyermeket nehéz hadjárataiban télvízben, nyárhőségben, dideregve és tikkadva, éhezve és szomjtól epedve, magával hordta.
„Végre komornyikomnak, Kőrösy Györgynek hűségét kísértették meg, kastély és nagy birtok ígéretével, hogy méreggel etessen meg. – De akkor is a te kezed védett meg: mert ő iszonyodva utasítá el az ajánlatot, és mivel te, árvák atyja, hűségét megtartád, gondját s vigyázatát növeléd, ő maga lett szakácsom, s mindenem, de amiatt éhségem és nélkülözésem is sűrűbb lőn.”

Ezeket a vallomásokat pedig akkor írta Rákóczy, mikor már Tököli rég a maga örök álmát aludta; ő pedig bujdosó volt Groisbois-ban és Jenikőiben.

Ilona nemsokára, a dandárával együtt futva átszökő Petneházytól értesült róla, hogy a nagyváradi basa a férjét elfogatta, s vasra verve küldte Nándorfehérvárra.

Az erős szívű nő nem esett kétségbe, hanem rögtön írt a török fővezérnek, szemére hányva a nagy hibát, amit elkövetett; s levelének az a sikere volt, hogy a férjét szabadon bocsátották, s ismét visszatették kuruckirályi méltóságába.

De már akkor nagyon messze szakadtak egymástól. A férj az al-dunai partokon, a nő fenn a Kárpátok közt, Munkács várába bezárva.

Igazán bezárva. Caprara tábornok nem talált a maga számára alacsonyabban termő babért, egy nő homlokáról akarta azt letépni.
Az pedig nagyon magas volt.

Tél derekán, mikor a várárkok be voltak fagyva, támadta meg a császári vezér Munkács várát – de az ágyúk nem voltak befagyva, s az első rohamnál véres fejjel verték őt vissza. Száztizenöt katonája maradt halva, még foglyul is hagyott ottan egynéhányat.

Akkor kezdte el csak a várat felkérni. A büszke kérdésre még büszkébb választ kapott Zrínyi Ilonától, s mikor elkezdte a várfalakat lövetni, Ilona is kitűzeté a bástyákra a vörös zászlókat, az élet-halálharc hirdetőit, s a tűzre tűzzel felelt meg.
Két hétig lövette Caprara Munkács várát tüzes golyókkal és 120 fontos bombákkal éjjel-nappal szakadatlanul. Zrínyi Ilona maga ott járt a bástyákon, lelkesítve jelenlétével a harcosokat. Amint egy bomba lecsapott a várba, azt rögtön lefüleltette készen tartott vizes ökörbőrökkel; így az elfojtott tűz nem robbanthatta ezt széjjel. Két tüzes teke saját lakszobájának a falán is átfúródott (a rés most is látható még Munkács várfalában).

Hogy a bombázás nem használt semmit, Caprara vízárkokat ásatott a vár sáncai ellen, s azokon keresztül akarta lecsapoltatni a sáncok vizét. De Ilona észrevette a praktikát, s búváraival betömette a rést.

Erre Caprara még nagyobb ágyúkat hozatott, s most már 190 fontos bombákkal döngette a vár falait. Hétszáznál több bombát hajigáltatott be Zrínyi Ilona tiszteletére. Egy ilyen bomba a gyermekszoba boltozatát törte keresztül, s oda esett le Julia, Tököliné első leánya asztala mellé. – Amíg a tüzet szóró szörnyeteget a hű csatlósok vizes bőrrel gyorsan letakarták, ezalatt Ilona, két gyermekét ölébe kapva, mentette ki őket a halálveszélyből. – Nem lehet mondani, melyik volt benne a nagyobb, a hősnő-e, vagy az anya? A hitves-e, vagy honleány?
Negyvenhat napi sikertelen ostrom után felhagyott Caprara a lövöldözéssel. Nagy haraggal elment a vár alól, csak a lovasságát hagyta hátra figyelő seregül elsáncolt táborban. Vízárkait betömette rögtön Munkács hős várasszonya.

Ez ostrom alatt Ilona eladta Lengyelországban az ékszereit, hogy a hadviselés költségeit előteremtse. Szebb diadém volt az a homlokán, amit a hős védelemmel szerzett minden gyémántos abroncsoknál.

Tökölinek már ekkor nem volt több birtoka Magyarországból, mint Munkács vára és annak a környéke. Ő maga kinn volt Szerbiában.

Ilonának gondoskodnia kellett a jövő télről. Az ismét meleg lesz!

Nyáron át fegyveres kézzel kellett megvédenie a labanc sereg ellen az aratást, ősszel a leszüretelést. Így takarította be az eleséget, az új bort a hadai számára. Szintén egész hadjárattal szerezte be Lengyelországból a téli gúnyához való posztót az őrségnek meg a ként a lőporgyártáshoz. – És aközben üdvözlő verseket tanított be a gyermekeinek, amiket azok majd mostohaapjuknak fognak elmondani, ha visszajön. – Milyen messze idő?

Második esztendeje folyt már, hogy Zrínyi Ilona Munkács várát védte olyan hősi kitartással, mely férfiakat szégyenít meg.

Tököli többször megkísérté fegyverrel törni magának utat hős lelkű nejéig: a török seregek kudarcai őt is mindannyiszor magukkal sodorták vissza.

Most az eperjesi mészárló, Caraffa vette ostrom alá Munkács, várát.
Hanem ez a nagy hős óvakodott azon az úton jutni be a várba, amelyen előde, Caprara törte a rést, ő jobban értette a várvívás mesterségét.

Volt Tökölinek egy kancellárja, Absolon Dániel, akit otthagyott Ilona mellett, hogy tanácsával gyámolítsa. Erős hitű lutheránus ember volt. Azt állítják, hogy azért lett árulóvá, mert Tökölinek egy titkos jegyekkel írt levelét olvasta, melyben ez a pápához kívánja küldetni neje udvari papját, ígérve, hogy katholikus hitre tér át, ha a pápa kibékíti iránta a császárt. Annyi azonban bizonyos, hogy Absolon Dánielnek a leánya egy császári tábornokhoz (Löffelholz) ment nőül. Ez talán az igazi kulcs a talányhoz.

Absolon Dániel és Radics várkapitány fondorkodásai következtében Zrínyi Ilona kénytelen volt a két évig hősiesen védelmezett Munkács várát feladni Caraffának.

Innen aztán felvitték Bécsbe. Minden kincseitől megfosztották, de ami legdrágább kincse volt, azt is elvették tőle: a két gyermekét. Kollonics bécsi püspök lett azoknak gondnokává rendelve; Ilonát magát az Orsolya-szűzek zárdájába rendelték. Még csak látnia sem volt többé szabad a fiát.

Négy évet töltött e zárdában, elkülönítve az egész világtól. Ekkor lobbant még egyet utoljára férjének szerencsecsillaga. A zernyesti csatában elnyerte Erdély fejedelmi süvegét. Az a süveg ugyan nagy hamar elveszett, de megmaradt a diadalmas ütközetben elfogott két tábornok, Heissler és Doria, akikért fogoly feleségét kiválthatta.

Amint a két császár beleegyezett a foglyok kicserélésébe, Ilona nem várta, míg lefoglalt kincseit visszaadják, nem várta, míg enyhe tavaszi napok jőnek: tél közepén nekiindult a hosszú, nehéz útnak. – Megengedték neki, hogy gyermekeit utoljára az életben megölelje: magával nem vihette őket. Juliána leánya már férjnél volt, Aspremont grófnénak hívták; Ferenc fiát pedig a jezsuiták szerzetesnek nevelték. Egyedül kellett útra kelnie.

Január közepétől május elejéig, tartott, míg a feneketlen utakon elvergődött a nagylelkű nő Újpalánkáig, ahová a férje a kuruc dandárral eléje jött. – Hét esztendeje múlt már, hogy utoljára látták egymást.

Az a keserves hét év Tököli Imre fölött sem zúgott el nyomtalanul. A viszontagságos téli hadjáratok megtörték daliás termetét: köszvényben szenvedett.
Ilona hazakerült, betegápolónak, szívvigasztalónak.

És itt azután megtanulta ismerni a nyomorúságot.
Tűrt mindent magas lélekkel, saját fájdalmai számára nem voltak könnyei.
S még boldog is tudott lenni számkivetésében. Kisleánya született a második évben, akit Nándorfehérváron kereszteltek meg, Zsuzsánnának. Ez volt az utolsó öröme életének.

Csak egyszer hagyta el még szerető nejét Tököli, hogy a hír csalfa tündére után szaladjon. Megbánta azt is; mikor a zentai csatamezőn órák hosszat ott hevert a halottak sorában.

Ezzel az ütközettel végképp lehanyatlott Tököli csillaga.

A császári követ azt kívánta a szultántól, hogy Tökölit még Európából is távolítsa el, s a német követ akkor nagy úr volt Sztambulban, annak engedelmeskedni kellett!

Tökölit nejével együtt száműzték Bythinia Iz-Nikmid városába (hajdan Nikomédia).
Ez annyi volt, mint élve eltemettetni.

Mikor Tököli és bujdosótársai kiszálltak a hajóból, mely őket a távol világrész partjára kitette, a hontalanság keserve könnyeket idézett valamennyinek a szemébe. Csak Zrínyi Ilona nem sírt. Pedig neki volt a legtöbb siratnivalója. Inkább vendégséget rendezett, amire valamennyi bujdosót meghívatta, zenészeket hozatott, s a lakoma után maga kezdé meg a táncot; biztatva a többieket is, hogy vigadjanak, mulassanak ma itt: „Majd ha Isten segít, máskor a pataki várban!” Férje hű papjának, Komáromynak pedig súgva mondá a tánc után, hogy azért rendezte ezt a mulatságot, vajha felejtsék el a haza elvesztése fölötti bánatukat.

Iz-Nikmid a Fekete-tenger partvidékének egyik legkisebb helye, felruházva a természet minden délszaki pompájával. A török kormány ehelyütt gondoskodott a száműzötteknek minden testi jóllétéről. Tököli papja és krónikaírója, a jó Komáromy, Zrínyi Ilona utolsó menhelyét Virág-csifliknek („Virágmezőnek”) nevezi. Itt nézte ő a virágok nyílását, hullását: itt látták őt magát is lehullani. Már a bujdosásból hozta el keblében a lassan sorvasztó halált, mely őt a virágok völgyébe kísérte.

A férje is szenvedő volt: köszvényes fájdalmai éjente nagyon kínozták. És Ilona csak őt ápolta, magával nem törődött: nem mondta, hogy halálát érzi közelíteni.
Orvos sem volt azon a vidéken, aki gyógyította volna.

Szép csöndesen lediktálta végrendeletét. Katholikus pap nem volt a bujdosók között, a kálvinista pappal imádkozott együtt, megnyugodva abban, hogy azt is meghallgatja Isten. A lelkész hozott is számára olyan vigaszt, mely úgy hangzott előtte, mintha mennyből jövő szózat volna. Azt a hírt tudatta vele, hogy szívtől szakadt egyetlen fia szerencsésen megmenekült bécsújhelyi fogságából, s eljutott Lengyelországba. Ez nyugalmat adott háborgó lelkének. Fiát szabadnak tudta. Hazájának új fényes korszakát kezdődni sejté: érezte, hogy az ő küldetése be van végezve. Odavonta magához a lelkész fejét, s súgva mondá neki e szókat, nehogy alvó férjét fölkeltse: „Követem az én édes uramat, ha mit vétettem őkegyelmének. Én őkegyelméhez igaz voltam. Másokat is követek, kicsinytől fogva nagyokig: nékem megbocsássanak; én is mindenkinek megbocsátok”.

A beteg férj csöndesen szunnyadott a közelében.
Ilona csöndet inte a közellevőknek: fel ne ébresszék drága álmából a szenvedő kedvest: ne fájjon neki még az ő halálvívódása is.

„Ne imádkozzék már kegyelmed, mondá a lelkésznek, se magamat ne imádkoztasson, hogy meggyógyuljak. Hitem kezeivel már megfogtam az én üdvözítőmet, Jézus Krisztust, hadd bocsásson el, hogy mennél hamarabb mehessek hozzája.”
S azzal kezeit összetéve keblén, ismétlé a keresztre feszített Megváltó szavait: „Uram, a te kezeidbe ajánlom lelkemet”. Atyja, Zrínyi Péter is e szavakkal hajtá fejét a hóhérbárd alá.
Azután megtört szemeit az ég felé emelve sóhajtá: „Veni Sancte Spiritus. Jövel szentlélek Úristen”, s e sóhajjal átadta lelkét Istennek.

Nem volt szüksége absolutióra, bűnei nem voltak: csupa erényeket vitt fel magával. Tökéletesebb asszonyi alakot nem rajzolt érctábláira a történet.

Holttestét elszállítják Galatába, ott temették el a jezsuiták templomában. Sírboltját fehér márványemlék jelöli, a Zrínyi-címerrel, s e szavakkal: „Donec resurgam” – „Míglen feltámadok”. Fölötte márványtáblán ez emlékirat: „Itt nyugszik hősies munkái után a férfias lelkű asszony, nemének és századának dicsősége, méltóságos Zrínyi Ilona, a Zrínyi és Frangepán nemzetségek utolsó dísze, Tököli és néhai Rákóczy fejedelemnek mindkettőjükhöz méltó hitvese; rangjára kitűnő, magyarok, székelyek, horvátok és erdélyiek között nagy tettei által még híresebb az egész világon. A forgandó sorsot erős lélekkel viselő: nagy a jó szerencsében, még nagyobb a balszerencse között. Hadi dicsőségét keresztyéni kegyességgel tetézve, erős lelkét visszaadta az Úrnak.

Meghalt virágmezei birtokán, Bithyniának nicomediai öble mellett, a megváltás 1703-ik, életének 60-ik esztendejében, február 18-án. Nyugodjék békében. Amen.”

Ásvay Jókai Mór regényíró, a „Nagy Magyar Mesemondó”, az MTA tagja Komáromban született 1825. február 18-án (+ Budapest, 1904. május 5.)

"A kihullott könny megbosszulja magát azon, aki okozta."

Jókai Mór: Az ősi vallás

Keresztyén hitalapítóink szent térítő gerjedelmükben oly hő buzgalommal irtának ki minden, a régi pogány hitről tanúságot tehető emléket, hogy jelenleg alig találhatjuk azoknak nyomát másutt, mint idegen írók könyveiben, s saját nyelvink és népszokásaink öntudatlanul megmaradt egy-egy foszlányában.

Ezek is csak arra valók, hogy örök kételyeket, megfejtetlen föladatokat támasszanak elénk, miknek legköltőibb magyarázatát is lerontja a bizonytalanságról való meggyőződés.

Kik és mi nevűek voltak a magyar ősvallás istenei? A zend hit Adurja volt-e azon Hadur, kinek képében napot, tüzet vagy háborút imádtak? Ahriman volt-e azon gonosz isten, kinek neve máig is az „” szóban rejlik? S az a hideg szél, melyet a székely „nemeré”-nek nevez, volt e nálunk a szél-isten?

Kik voltak azon alakok, melyek máig is a csillagok neveit viselik: a göncöl, a nagy kaszás, a fiastyúk? A népmondák aranyvárakról, rézkirályról, a silleányról (villi), lidérctűzről, boszorkánynyomásról nem a pogány mesehit költeményei-e? Mikor az erdélyi pór azt mondja: hogy a „csoda” verje meg!, nem valami régi isten vagy ördög nevét említi-e fel ebben? Mindezek oly kérdések, mikre a felelet meg van halva.

Mi szerepet játszottak pogány elődeink népéletében a hazába vezérlő turul, a fehér szarvas, a pusztában lakozó alirumna jósnők, a varázslók, a garaboncok, rémek, tündérek, törpék; az álomlátások, hősök, a négy elem tisztelete? Mindezeket gazdag adatbőséggel fejtegeti Ipolyi Mythologiája, melynek azonban legalaposabb kútforrása ismét csak a néphagyomány, miután e tárgyakról az írott betű nagyon kevés.

Annyit tudunk, hogy őseink források mellett tűzhalmokon áldoztak, papjaikat Gyulák-nak, jósaikat Táltosok-nak nevezték, áldomásaikon egy közös serlegbe csorgatták vérüket, mely szerecsendió-serleg sokáig megvolt a Sándor-család birtokában, a pogány isten képét bálványnak nevezték, a tetszhalált „elrejtőzés” csodájának hitték; s ezen hasonlatok nyomán tán azonosíthatók a zend-vallás követőivel; s mint azok ragaszkodtak vallási hittel a fehér színhez viseleteikben, úgy őseink fehér lóval áldozása s a magyar viseletekben máig is megtartott előszeretet a fehér szín iránt tán szinte elfogadható némi vallásrokonság jeléül.

Idegen historikusok emlékeznek nagy négyszögű kövekről, mik őseink sírhalmait fedezték, magas tűzhalmokról, miken örök tűz égett, rovásbotokról, mikre titkos rúnáikat írták, nemzeti zsolozsmákról, miket szittya szüzek énekeltek, Manes vörös-zöld köpenyéről s „ördöngh” című rózsás és tulipános könyvéről, a Rhabonbánokról, a szerecsendió-kehelyről, Hadur égből esett kardjáról.

Mindez emlékek örökre el vannak veszve. Az oltárköveket a vizekbe hányták, a rovásbotokat elégették, a rózsás és tulipános könyvet Sapor király vetteté a tűzre, Hadur kardját Salamon király anyja ajándékozá idegen fejedelemnek; s a fennmaradt homályos emlékekből csupán egy ki nem magyarázott rejtélyes fogalom támadhat bennünk az ősi pogány hitről, melyet kegyes királyainak keresztyéni buzgalmukban még a tudományos világ számára is örökre kiirtottak.
Az ősvallásról tanúskodó hagyományokat összegyűjtöttem „Bálványos vár” című regényemben. Bálványos várban, melyet törvénykönyvünk „Arx idololatriae”-nek nevez, egész a tizenkettedik századig megmaradt a régi pogány szertartás, az Opour rhabonbánok oltalma alatt.

Kosztolányi Dezső - Síppal, dobbal, nádi hegedűvel

Hajnalban, farsangkor az ember megáll a
hideg kályha mellett, frakkban, izzadt gallérban,
rekedten. Ilyenkor a ködben beteg képeket,
zaklató arabeszkeket lát.

Fekete álarcot kötöttem
és lenge lábon, észrevétlen
vágtattam a farsangi ködben
kurjantgató, homályos éjen
fekete álarc -
sötét halálarc -
fönn még álmos csillag se reszketett,
és sebbel-lobbal
és síppal, dobbal
kísértek el aprócska szellemek.

Kis nádi hegedűjük pengve
belezenélt az éji csendbe,
hipp-hopp, rohantam a havon,
s amerre mentem,
az éji csendben
kigyúlt a részeg vigalom,
s amerre jártam,
játék-batárban
jött százezer ugrifüles manó -
és dínom-dánom -
farsangi álom
szállt rám, denevér-szárnyon suhanó.

Hogy merre jártam, merre mentem?
Ha elmondhatnám azt tinektek.
Violafényű téli kertben
villanylámpáknál énekeltek.
Kávészínű, ezüst ruhában
lányok kacagtak mindenütt,
sárgás hajuk arcukba csapzott
és lila volt beteg szemük.

Jégből volt a parkett alattam
s én nyomba korcsolyára kaptam.
Tovább! Tovább! Szálltam tovább,
és csattogtattam bősz rohamban
a könnyű, táncos korcsolyát.

Jégkertek nyílottak előttem
fehér, fagyos, friss levegőben,
és ordas farkas ordított.
És ködbe veszve
lenn messze-messze
csábítgatott száz új titok.
Csábítva gyulladott a lámpa
az elektromos éjszakába,
sok lámpa, gyertya, milliom
ezer tüzelő liliom,
s én szálltam, szállottam tovább -
hahó, hahó! -
s a gyémántos homályon át
hullt, hullt a hó.

Aztán egy bálterembe értem,
s táncolni kezdtem táncos éjjel,
táncoltam zengő korcsolyákkal,
torkig lakó, vak szenvedéllyel.

Ó tánc! Ó tánc! Farsangi pálma!
Rogyásig-tánc, te álmok álma!
Csak álmainkban táncolunk így.

Izzadt a puha lányderék,
tüzes gomolyba rám rohantak
szőkék, vörösek, feketék.
Csipkés zuhatagok, brokát,
mezítlen mellek és bokák,
s e lány-pokolba
már fuldokolva
ugrálni kezdtem esztelen.
Csiklandtak és ízekre téptek,
kacagtak és fájt a fejem.
S a nászra, nászra jött a gyász
és elfagyott a kacagás,
és a legtáncosabb leányka
meghalt a bús, farsangi porban -
hajnalra - tüdőgyulladásba.
Mentem tovább s a szürke utcán
temettek egy kedves halottat,
kövér papok, pohos apátok
Circumdederunt-ot daloltak.
Titokzatos templomok öblén
meleg gomolyba szállt a tömjén.
A temetőkben orgiáztak
s hol a halottra a sír-árok
tátongva várt, kártyát vetettek
dülledt szemű, részeg betyárok.
Menyegző jött. Sírt a menyasszony
és kacagott a vőlegény.
Királypalást lengett a vállán
és csörgősipka volt fején.
Majd vége, vége lett a násznak,
csak vén leányok vihorásztak.

Tovább, tovább! - És mentem újra
a hóba, ködbe, éjbe fúlva,
és egy hatalmas, dús terem
tárult elébem hirtelen.
Torták puffadtak mézes habban,
ezüst tálcán angolna, kappan,
fekete bor és szőke pezsgő,
bűnös szüzek és sok tüzes nő.
Hogy merre jártam? Nem tudom már.
De ott volt sok tisztes személy,
víg hercegek ópium-gőzben
lihegtek tiltott kéjekér.
Ott volt a véres szemü Bacchus,
és több méltóságos alak
verejtékezve és zokogva
a roskadt asztalok alatt.
Mind kornyikált, ivott, dülöngött,
elmélkedett magában halkan,
s az asztalfőnél hosszú frakkban
ott ült az ördög.

Egy kövér kanonok megáldott,
azután csöndesen továbbment.
Füsttől rekedt, szálkás torokkal
nyögtem reá egy csöndes áment.
Vöröslő korcsmaablak alján
mentem tovább havat tiporva.
Pár korhely jött, bús arcú, halvány,
már véget ért a vad tivornya,
és vágtattam, tovább, tovább még,
és szenny tapadt a korcsmafalhoz,
meggyűrve csüngött le az abrosz,
csupa hamu volt és okádék.

És láttam újat, újra láttam,
jártam sötét diákszobákban,
és jajjal és nehéz sóhajjal volt teli,
és körülvették a halál nyögései.
Beteg feküdt ott. Gyertya égett,
a téli reggel szürkesége
búcsút mondott a téli éjnek.
Orvosságszag terjedt köröttem.
A beteg arcán jég és kendő.
Holnapra őt is sírba dugják.
Jaj, jaj nekünk. Minden veszendő.

Csak mentem újra, szálltam egyre,
hajnalodó, kék táncterembe,
tiport rózsák közt andalogtam
és hajtűket szedtem föl ottan.
Az ég lassan derült felettem,
sírtam, temettem és feledtem,
és szédelegve
járkáltam egyre,
de merre tértem, nem tudom.
A fülem csengett,
egyszerre csend lett
a hamuszínű köruton.
Vacogtam már a félelemtől,
s csodák csodája! -
valóra válva
ott állt a kálvintéri rendőr
a csendben, a farsangi csendben -
és én egy gázlámpát öleltem.

2009. február 18., szerda



Kamarás Klára: Nincs visszaút

Már messze úszott mindaz, ami volt.
Bárányfelhőknek égi, szép akolt
nem építek. Ez a föld itt szilárd.
Megálltam rajta, pedig idegen.
Vigyázva álljon, ki gyökértelen :
Nincs visszaút.

Amit otthagytam, rég nem létezik.
Egy villanás, egy kép maradt csak itt
és csak a képzelet mely rátalál,
a város, hegy, domb vissza sose vár,
mert megváltoztam és megváltozott.

Nincs visszaút, hát állni kell szilárdan:
álmok nélkül, tépett felhők alatt,
gyökértelen egy idegen világban...

2009. február 16., hétfő


Híres mondása


Bella gerant alii, at tu, felix Austria, nube: „Háborúzzanak mások, te csak házasodj, boldog Ausztria” – ezt Mátyás III. Frigyesről mondta, aki országát nem vitézségével, hanem családi összeköttetések teremtése révén gyarapította.

Cod. Lat. 7.
Historia Augusta
f. 1r: Címoldal Mátyás király címerével.
A Mátyás király egykori híres könyvtárához tartozó kódex Firenzében Vespasianus Bisticci másoló műhelyében készült. A korvinában az antik Róma nevezetes állam férfiainak élete olvasható.

Cod. Lat. 27.
Historiae Augustae scriptores
f. 1r: Origo Imperatoris Hadriani vetustior … sorral a mű kezdete
A korvina gyanánt 1877-ben II. Abdul Hamid által Konstantinápolyból „visszaadott” nem korvina-kódex, az előző kézirathoz hasonló tartalommal.

Cod. Lat. 27.
Historiae Augustae scriptores
f. 1r: Origo Imperatoris Hadriani vetustior … sorral a mű kezdete
A korvina gyanánt 1877-ben II. Abdul Hamid által Konstantinápolyból „visszaadott” nem korvina-kódex, az előző kézirathoz hasonló tartalommal.
A teljes kódex leírása, és digitális változata.



Cod. Lat. 8.
Silius Italicus: Punica
f. 1r: Címoldal Mátyás király címerével.
A korvina a második pun háború történetéről szól tizenhét részben. A hőskölteményt Mátyás király 1471-ben a Rómából Budára visszatérő Blandius-tól, egyik könyvfestőjétől ősnyomtatványként is megkapta. Utóbbit a nyomtatvány kiadó-korrektora, Pomponius Laetus küldte ajándékként, s Mátyás király többek között az alábbi szavakkal köszönte meg a könyvet: “Boldog, boldogtalan hangoztatja a közmondást, inter arma silent Musae. Mi azonban, jóllehet egymást érő háborúkba vagyunk keveredve, ami kevés időt szakíthatunk, örömest szenteljük a tudományoknak. Innen van az, hogy a tőled nyert ajándékot is oly kedvesen és szívbeli örömmel fogadtuk, és hogy az általad mostanában Rómában annyi gonddal és ékesen kinyomtatott Silius Italicust a legközelebbi napokban már többször átforgattuk. Ifjúkorunkban is kedves olvasmányunk volt ez, mivel harcról, háborúról énekel, annyival kedvesebb, mivel magunk is hadviselésben töltjük életünket.”

Cod. Lat. 99.
Albius Tibullus: Elegiarum liber – Ovidius: Heroides XV – Atimethus Pamphilithus: Poema – etc.
f. 65r: Atimethus Pamphilithus: Poema című mű kezdete
A XV–XVI. század fordulójának bizonytalan eredetű, vegyes, szórakoztató tartalmú humanista kódexe.