CARPE DIEM

1769 Augusztus 15. (239 éve történt)
Megszületett Bonaparte Napóleon korzikai-francia hadvezér.


Bonaparte Napóleon, teljes francia nevén Napoléon Bonaparte, eredeti olasz nevén Napoleone di Buonaparte, ragadványnevén A korzikai vagy A kis káplár (*1769. augusztus 15. Ajaccio, Korzika – †1821. május 5. Szent Ilona szigete), francia hadvezér, első konzul (1799–1804) és a franciák császára (Empereur des Français; 1804-1814/15) I. Napóleon (franciául Napoléon Ier) néven; az európai történelem egyik legkiemelkedőbb alakja.

Napóleon személyében a történelem egy olyan egyéniségével találkozunk, akinek életével eddig kb. 200 000 mű foglalkozott, aki 60 kisebb-nagyobb ütközetben vett részt, vagyis többen, mint Nagy Sándor, Hannibál és Julius Caesar együttvéve. Személye körül szinte kultusz alakult ki, akit már kortársainak nagy többsége is zseninek tartott, s akit csak „imádni” vagy gyűlölni lehetett, és akinek mellszobra a 19. századi polgári dolgozószobáinak rendes kelléke volt.

A pápával kötött konkordátuma, valamint közigazgatási, katonai, oktatási és jogi reformjai döntő hatást gyakoroltak a francia társadalom fejlődésére. Valamivel több mint egy évtized alatt seregei majdnem minden európai országgal harcoltak gyakran egyidejűleg, valamint Franciaország uralma alá vonták a kontinentális Európa nagy részét, hódítás vagy szövetség által. Ám a katasztrofális oroszországi invázió fordulópontot jelentett. Az orosz hadjárat és a lipcsei vereség után a szövetséges államok 1814-ben betörtek Franciaország területére, ezzel lemondásra kényszerítve Napóleont. Elba szigetére száműzték, de a következő évben visszatért, és száz napra újra magához ragadta a hatalmat. 1815. június 18-án a waterlooi csatában végső vereséget szenvedett. A nagyhatalmak azért, hogy soha ne térhessen vissza, az Atlanti-óceán déli részén fekvő Szent Ilona szigetére száműzték, ahol 1821-ben bekövetkezett haláláig brit felügyelet alatt élt.


Napóleon „Napoleone di Buonaparte” (korzikaiul: „Nabolione” vagy „Nabulione”) néven született a korzikai Ajaccióban, hivatalosan 1769. augusztus 15-én, mindössze egy évvel azután, hogy a szigetet a Genovai Köztársaságtól Franciaországhoz csatolták. (Később nevét megváltoztatta a franciásabban csengő Napoléon Bonaparte névre.) Első feleségével, Joséphine de Beauharnais-vel 1796. március 9-én kötött házassága okmányán azonban 1768. február 5-e szerepel születési dátumaként.

A 14. században Korzikára emigrált ősi toszkán kisnemesi családból származott. Apja, Carlo Bonaparte, aki ügyvéd volt, 1778-tól több éven keresztül XVI. Lajos udvarában szolgált mint Korzika szigetének képviselője. Gyermekkorára döntő befolyással azonban anyja, Letizia Ramolino volt. Szigorú nevelése segített megfékezni a a fiatal Bonaparte izgágaságát. Letizia fiát Rabullione-nak (magyarul kotnyeles) nevezte.


1779-ben még nem volt tíz éves, amikor édesapja Franciaországba vitte, ahol néhány hónapig az autuni kollégiumba járt, majd május 15-én beiratták a Brienne-le-Château-i királyi katonai nevelőintézetbe. Az ekkor még harcos franciaellenes korzikai hazafi Napóleon sorozatosan összetűzésbe került iskolatársaival.Német tanára egy Bauer nevű férfi volt, aki idiótának, és tehetségtelennek titulálta az ifjú Bonapartét. Miután 1784-ben befejezte a brienne-i iskolát, tüzér hadapródként a párizsi École Royale Militaire katonai iskola diákja lett. 1785 szeptemberében Laplace előtt tette le a tiszti vizsgát, és hadnaggyá (egyes források szerint alhadnaggyá) nevezték ki.

1786 januárjában lépett szolgálatba. Napóleon a valencei és az auxonnei helyőrségekben szolgált a forradalom 1789-es kitöréséig. Napóleon nem hagyta abba a tanulást; sokat olvasott, elsősorban hadászati, harcászati és történelmi tárgyú műveket.


Fokozatosan haladt előre a ranglétrán, 1792-ben századossá léptették elő. Többször is visszatért Korzikára, ahol hármas küzdelem alakult ki a korzikai nacionalisták, a royalisták és a forradalmárok között. Végül 1793 áprilisában családjával együtt Franciaországba kellett menekülnie, miután szembekerült a sziget elszakadásáért küzdő Pasquale Paolival.


A korzikai Antoine Christophe Saliceti közbenjárásával Bonapartét megbízták a Toulont ostromló francia hadsereg tüzérségi osztagának vezetésével. A városban az republikánus kormány ellen tört ki lázadás, valamint Toulont a brit hadsereg foglalta el. Sikeres tervet eszelt ki: ágyúkat helyezett a Point l'Eguilletehez, fenyegetve ezzel a kikötőben állomásozó brit hajókat, amelyek ezáltal menekülésre kényszerültek. Egy sikeres rohamban,(amiben egyébként Napóleont combtalálat érte) a franciák visszaszerezték a várost, őt magát pedig dandártábornoknak léptették elő. 1794 elején az itáliai francia hadsereg tüzérparancsnoka lett. Zseniális tervei a Közbiztonsági Bizottság figyelmének középpontjába emelték, Augustin de Robespierre, a forradalmár Maximilien de Robespierre fiatalabb bátyjának közeli társa lett. Az idősebb Robespierre bukása után hazaárulás vádjával 1794. augusztus 6-án bebörtönözték a Château d'Antibes-ba, de két hét után szabadon engedték. Hiába utazott Párizsba, nem bízták meg újabb parancsnoki feladattal. Bátyja, Joseph 1794-ben feleségül vette Julie Clary polgárleányt. 1795 áprilisában Napóleon, aki ekkor még csupán „névtelen” tábornok volt, eljegyezte Julie húgát, Désirée-t.


A royalisták 1795. október 5-én (IV. év vendémiaire 13.) megpróbálták átvenni a hatalmat Párizsban a Nemzeti Konvent ellen. A tejhatalommal felruházott Barras Bonapartét nevezte ki szárnysegédjének és a Tuileries palotában levő Konvent védelmére gyorsan összetoborzott seregek élére nevezték ki. Számos tüzérségi egységet szerzett meg a fiatal lovas-tiszt, Joachim Murat segítségével, aki később a sógora lett. Az ágyúkat másnap a támadók visszaszorítására használta. Később azzal dicsekedett, hogy kartácstűzzel tisztította meg az utcákat, habár a harc erkölcstelen volt egész Párizsban. Győzelmei hírnevet, gazdagságot és a Direktórium (kiváltképp annak vezetőjének, Barrasnak) támogatását hozták el neki. A végrehajtó hatalmat gyakorló Direktórium Napóleont nevezte ki a honi hadsereg parancsnokává, így közvetlen rálátása nyílt a francia politikai élet fejleményeire. Élete minden szempontból gyökeresen megváltozott. Heteken belül romantikus kapcsolata lett Alexandre de Beauharnais vikomt özvegyével (Barras volt szeretőjével), Josephine de Beauharnais-vel. Bonaparte tábornok sietve felbontott eljegyzését Désirée Claryval, és 1796. március 9-én feleségül vette Joséphine-t.

Két nappal házassága után Bonaparte Nizzában átvette a francia „Itáliai Hadsereg” vezetését, és 1796. március 27-én sikeres inváziót indított Itáliában az osztrák és szárd erők ellen. Sikert sikerre halmozott, elfoglalta Milánót. Katonái Lodinál a „Kis káplár” becenevet adták neki. Kikergette az osztrákokat Lombardiából, valamint legyőzte a Pápai Állam hadseregét. Mivel VI. Pius pápa ellenezte XVI. Lajos kivégzését, Franciaország annektálta a Pápai Állam kisebb területeit. Napóleon ignorálta a Direktórium parancsát, hogy meneteljen Rómába, és fossza meg a pápát hatalmától. Egy évvel később azonban Berthier tábornok elfoglalta az „örök várost”, és február 20-án a pápát börtönbe záratta. VI. Pius a fogvatartása alatt meghalt. 1797-ben Bonaparte Ausztria ellen vezette seregeit, és tárgyaláshoz kényszerítette az osztrákokat. A Campo Formió-i béke Észak-Olaszország területének nagy részét Franciaország uralma alá rendelte, Németalfölddel és a Rajna meletti területekkel együtt. Napóleon Velencébe menetelt, és kényszerítette a várost hogy adja meg magát, ezzel véget vetett Velence 1000 éves függetlenségének. Bonaparte 1797 végén az olaszországi francia területek nagy részét Ciszalpinai Köztársaság néven egyesítette.


Olaszországi hadjárata során Bonaparte franciaországi politikai befolyása nőtt. Két folyóiratot jelentetett meg, látszólag seregei számára, de ezeket Franciaországban is igen széles körben olvasták. 1797 májusában Párizsban kiadta harmadik újságát, Le Journal de Bonaparte et des hommes vertueux néven. Az 1797-es évi választások megnövelték a royalista párt hatalmát, figyelmeztetve Barrast és szövetségeseit a Direktóriumban. A royalisták Napóleont kezdték támadni olaszországi fosztogatása miatt. Bonaparte szeptember 4-én Pierre Augereau tábornokot elküldte Párizsba, hogy hajtson végre egy puccsot, és tisztítsa meg a royalistáktól a várost (Fructidor 18). Ez ismét Barras és republikánusai kezébe adta a hatalmat, de Napóleon seregeinek a városban kellett maradniuk, hogy fenntartsák a rendet. Bonaparte decemberben úgy tért vissza a francia fővárosba, mint győztes hódító. Ekkora már sokkal népszerűbb volt mint a Direktórium tagjai. A Direktórium tartva Napóleon növekvő népszerűségétől kinevezték az Egyiptom ellen készülő hadsereg parancsnokává.

Következő hadjárata óriási kudarccal végződött. Seregével Egyiptom ellen vonult, hogy a briteket elvágja Indiától. Málta elfoglalása (1798. június 10.) után Alexandrián keresztül Kairóba vonult, és a „piramisok csatájában” (1798. július 21.) legyőzte a mamelukokat. Azonban Horatio Nelson admirális vezette brit flotta augusztus 1-én a nílusi csatában legyőzte a francia flottát, így Napóleont elvágták Franciaországtól. Az Egyiptomban rekedt hadvezér folytatta az ország közigazgatásának átszervezését, a kíséretében lévő tudósok pedig az ókori egyiptomi kultúrát tanulmányozták. Miután Törökország hadat üzent Franciaországnak, bevonult Szíriába. Akkónál azonban a brit parancsnokság alatt harcoló törökök visszavonulásra kényszerítették.

Az időközben létrejött második koalíció 1799 tavaszán legyőzte az itáliai hadsereget, ami ez zavargásokhoz vezetett Franciaországban a Direktórium ellen. Napóleon seregét hátrahagyva néhány hívével visszatért Párizsba. A Direktórium egy tagjával, Emmanuel Sieyèsszel szövetkezve 1799. november 9-én (VIII. évi brumaire 18.) államcsínyt hajtott végre. A Direktórium tagjait lemondatták, feloszlatták a törvényhozást és létrehozták a háromtagú konzulátust.


Első Konzulként lényegében katonai diktatúrát hozott létre. Óriási hatalom összpontosult a kezében: Ő nevezte ki a minisztereket, a tábornokokat, a köztisztviselőket, a bírákat és az Államtanács tagjait.

A belső stabilitás megteremtéséhez először le kellett zárnia háborút. A marengói diadal után először az osztrákokkal megköti a lunéville-i békét (1801), majd az angolokkal az amiens-i békét (1802). A hálás francia nép 1802 augusztusában örökös konzullá választotta Napóleont.


Rendelkezéseinek java része túlélte a 19. század politikai változásait, és ezek biztosították a modern Franciaország alapjait. A prefektúrarendszer bevezetésével erősen központosította a közigazgatási hatalmat, jelentősen megerősítette a rendőrséget. Az adóbeszedés hatékonyságának növelése és a francia nemzeti bank, a Banque de France megalapítása révén stabilizálta az ország pénzügyi helyzetét. Az oktatást kiemelt közszolgáltatásként kezelte. A VII. Pius pápával kötött konkordátum (1802) az egyház és a forradalom kiegyezését jelentette. A dokumentum lényegében elismerte a vallásszabadságot. A katonai és polgári érdemek elismerésére – tekintet nélkül a származásra és a vallásra – létrehozta a Becsületrendet. 1804-ben vezette be a Code Napoléont (Napóleon törvénykönyve).


Az 1804-es royalista-összeesküvés véres megtorlását követően a Szenátus felajánlotta Napóleonnak a császári címet és 1804. május 28-án kikiáltották a császárságot. 1804. december 2-án a párizsi Notre-Dame-székesegyházban VII. Pius pápa jelenlétében Napóleon megkoronázza magát. A „franciák császára” családtagjainak hercegi címet adományozott, legkiválóbb tábornokait marsallá léptette elő (1804), és híveiből új, császári nemességet teremtett (1808). 1805 májusában Milánóban Itália királyává koronázták.


Napóleonnal szemben 1803 és 1805 között csak az erős hadiflottával rendelkző Nagy-Britannia volt képes ellenállást kifejteni. 1805. október 21-én Nelson a trafalgari csatában megsemmisítő vereséget mér a francia-spanyol hajóhadra, így Napóleon terve a szigetország meghódítására meghiúsul. 1805-ben Nagy-Britannia, Oroszország és Ausztria létrehozza a harmadik koalíciót, melyhez 1806-ban Poroszország is csatlakozik, létrehozva a negyedik koalíciót. Megtámadta az oroszokat és az osztrákokat, győzelmet aratott Ulmnál, Austerlitznél (1805); a poroszok Jénánál és Auerstädtnál (1806) szenvedtek vereséget, az oroszok pedig Friedlandnál (1807). A tilsiti béke után ő lett Európa irányítója. Angliát a Berlinben 1806-ban kiadott kontinentális zárlattal próbálta térdre kényszeríteni.


1809-ben lerohanta Spanyolországot és Portugáliát (félszigeti háború), ez azonban a lakosság ellenállása miatt véres és elhúzódó partizánháborúba torkollott. Az osztrákok által kovácsolt ötödik koalíció újabb támadást indított ellene, Károly főherceg vezetésével Aspern-Esslingnél komoly küzdelemre késztették (itt szerzett halálos sebesülést egyik legjobb barátja, Jean Lannes marsall), de Ausztria Wagramnál ismét vereséget szenvedett, így Napóleon Bécset is elfoglalhatta.


A Spanyolországban és Portugáliában elszenvedett kisebb kudarcok ellenére Napóleon 1810-ben hatalma csúcsára jutott. A hódítások révén létrejött csatlós királyságok rendszere, amelyek trónjain többnyire rokonai ültek, Spanyolországtól Lengyelországig, Itáliától Hollandiáig terjedt. Legfőbb vágya az volt,hogy fiú örököse legyen. Ezért elvált Joséphine-től és feleségül vette Mária Lujza osztrák főhercegnőt, I. Ferenc osztrák császár legidősebb leányát. 1811-ben megmegszületett a trónörökös, Napoléon François Joseph Charles Bonaparte, akit azonnal Róma királyává nevezett ki.


Időközben megromlott a kapcsolat Franciaország és Oroszország között. Néhány sikertelen megegyezési kísérlet után 1812. június 24-én Napóleon megindította a támadást Oroszország ellen. A kb. 453 000 fős Grande Armée és a szövetséges csapatok átkeltek a Nyeman határfolyón. Az oroszok egy ideig csak visszavonultak és a felperzselt föld taktikáját alaklmazták. Mihail Kutuzov, az orosz hadsereg főparancsnka végül Borogyinónál felvette a harcot Napóleonnal. A borogyinói csatában (1812. szeptember 7.) egyik fél sem tudott kicsikarni döntő győzelmet, az oroszok ismét visszavonultak. Napóleon elfoglalta az égő Moszkvát, de a tél közeledte miatt visszavonulásra kényszerült. November végén a Brezina folyón való átkelésnél a Grande Armée maradványa is kishíján megsemmisült.


1813-ban minden addiginál szélesebb keretekben létrejön a Napóleon-ellenes hatodik koalíció. Napóleon 1813 májusában ismét diadalmaskodott az oroszok és a poroszok fölött Lützennél és Bautzennél. Nem fogadta azonban el azt az egyébként roppant előnyös feltételeket tartalmazó békeajánlatot, amelyet Ausztria ajánlott fel a prágai kongresszuson. Ekkor Ausztria is csatlakozott a Napóleon-ellenes koalícióhoz. Hatalomra kerülése óta a legnagyobb kudarc a lipcsei csatában érte, ahol a Grande Armée megsemmisítő vereséget szenvedett („Népek csatája”, 1813. október 16–19). 1814-ben a koalíció csapatai már elérték Franciaország határát. Kihirdették, hogy nem a francia nép ellen, hanem a császár ellen harcolnak. Márciusban elfoglalták Párizst, és Napóleon Fontainebleau-ban a marsalljai követelésére lemondott a trónról fia javára 1814. április 6-án.


A fontainebleau-i szerződés értelmében megtarthatta császári címét, saját hercegségként megkapta Elba szigetét, a francia állam évi 2 millió frankot biztosított számára, és magával vihette 400 főnyi testőrségét.

1814. május 4-én érkezet meg Elbára. Azt nyilatkozta ugyan, hogy a világtól visszavonultan akar élni, de valójában nem nyugodott bele hatalma elvesztésébe. Figyelemmel kísérte az európai esemnyeket és úgy döntött, hogy visszatér Franciaországba.

1815. március 1-én szállt partra Cannes-nál testőrségével. Miközben átkelt az Alpokon, a republikánus érzelmű parasztok felsorakoztak mellette és Grenoble közelében az elfogására küldött hadsereg is átállt hozzá. Március 20-án már Párizsban volt. Visszatérése után a nép lelkesedése hamar alábbhagyott, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a visszatérés kudarcra van itélve.


Hogy megakadályozza a szövetséges csapatok találkozását, seregével villámgyorsan Belgiumba vonult. Itt 1815. július 16-án megverte a poroszokat. Két nappal később Waterloonál a Wellington herceg vezette brit csapatokkal csapott össze. Az öldöklő küzdelemben már-már sikerült felülkerekednie, amikor felbukkantak Blücher porosz tábornagy vezette csapatok. A kimerült franciák minden hősiességük ellenére súlyos vereséget szenvedtek a waterlooi csatában (1815. június 18.).

Párizsban a törvényhozás lemondásra kényszerítette a császárt (1815. június 22.). Napóleon brit kormánytól kért védelmet, amelyet meg is kapott és az Atlanti-óceán déli részén fekvő Szent Ilona szigetére száműzték.


Napóleon a HMS Bellerophon hajó fedélzetén 1815. július 15-én indul el Szent Ilona szigetére, ahova 1815. október 15-én érkezik meg szűk kíséretével. Szent Ilonán a Longwood House-ban élt haláláig.


A száműzetésben rendszeres napirend szerint élt, idejét beszélgetésekkel, sétákkal, valamint emlékíratai tollba mondásával töltötte. Itt halt meg 1821. május 5-én.

1840-ben Joinville herceg, Lajos Fülöp király fia hazaszállította Napóleon hamvait és Párizsban az Invalidusok templomában helyezték örök nyugalomra.

Halálával kapcsolatban felmerült az arzénmérgezés lehetősége. Az állítólag Napóleontól származó hajtincsekben az egészséges arzénszint sokszorosát mutatták ki, de ez származhat a korban divatos gyógyszerből és a szintén divatos, arzéntartalmú hajápolószerektől, ezért a mérgezés teóriája nincs kellően bizonyítva. A császár orvosának feljegyzései és sok más egyéb bizonyíték gyomorrákra látszik utalni, a mai kutatók többsége ezt fogadja el.

Egyes feltételezések szerint szobájának a falát díszítő tapéta ragasztóanyaga legyengítette szervezetét, így egy influenza következtében hunyt volna el. Ezt a feltevést kevés történész osztja.


Bukása után gyűlölködő írások halmaza jelent meg hírneve lerombolására, majd ezek a dicsőítő könyvek sorának adták át helyüket és megszületett Napóleon legendája. Élete csak a 20. században kapott reális értékelést. Uralkodása toleráns volt, általánosságban elmondható, hogy a 18. századi felvilágosult abszolutista uralkodóinak gyakorlatát folytatta. A háborúiban azonban félmillió francia katona esett el, ami továbbgyűrűződött a természetes népszaporulat alakulásába.

A francia társadalom szerkezete uralkodása alatt nem sokat változott, megmaradt olyannak, amilyenné a francia forradalom tette. A lakosság háromnegyede földműves volt, a nemesség felszámolása megszűnt, de korábbi előjogaikat már nem kapták vissza. A háborúk serkentették az ipar fejlődését, bár a kontinentális zárlat miatt el volt zárva a tengerentúli piacai elől.

Napóleon megteremtette a prefektúrák korszerű közigazgatási rendszerét, a polgári törvénykönyvet, az igazságszolgáltatási rendszert, a pénzügyi rendszert, a nemzeti bankot, az egyetemet és a katonai iskolákat, amelyek a modern Franciaország alapjai lettek.


1792 és 1815 között Franciaország állandóan hadban állt az európai hatalmakkal. Már a forradalmi Franciaország szembe került Nagy-Britannia, Ausztria, Oroszország és Poroszország monarchiáival, amelyek akkor a forradalomtól féltették saját hatalmukat, később pedig az egyre erősödő Napóleontól tartottak. 1799-ben az uralomra jutó Napóleon vezetésével a franciák Anglia és Oroszország kivételével csaknem egész Európát meghódították. Egyes szövetségre kényszerített területeken (pl. Nápolyi Királyság, Spanyolország) gerillamozgalmak bontakoztak ki a francia fennhatóság ellen.