Jékely Zoltán - Ősz-köszöntő
Habár orcánk pirítja még a Nap,
gyerünk, az őszt hintsük már szerteszét,
az őszt, melyet mint anya gyermekét,
majd egy évig hordtunk szívünk alatt.
Látod, még élünk! Nem nyelt el a tó,
kígyó se mart meg, szikla sem ütött,
s a régi helyről halljuk: a tücsök
lelkéből szól a régi altató…
Vajjon Érted szeretem-é az őszt,
vagy téged is csak az őszért szeretlek,
téged, sok-sok ősz óta ismerőst?…
Benned évszakjaim elkeverednek,
vagy: hogy nyaram a téllel összekösd,
illatok ágya, sírja leheletnek.
Áprily Lajos - Kék őszi nap
Nyár-mímelő, kristályos délután.
Az égi tó tengerszem-tükrű, tiszta.
Hogy futnál most egy kék szellő után
a nyár selyem-kék sátorába vissza.
De pázsitunkra suttogó, beteg
levélke zörren. Hasztalant akarnál:
a lelkedet már bú kötözte meg
s bokád finom, fehér bilincs: ökörnyál.
Fáy Ferenc - Őszi áhítat
Ülj le a márványhűvös ég alá,
honnan a nyár még visszanyúl utánad.
Madarak jaját kergeti a szél
s térdedre hajtja hű fejét a bánat.
Zárd el szemedbe ezt a ragyogást,
ezt az utolsó tél-elötti órát.
Dió koppan már, hamvas szilva hull
s himnuszt dobál egy megkésett rigó rád.
Levél repül: nyárcifra üzenet
a száraz zöld, de hátán, mint a láva,
kénsárga lánggal ég az ősz... lebeg,
aztán leszáll a kert aranyporába.
Hány hosszú éve játszod ezt az őszt?
Úgy játszod itt, hogy mégis mindig ott vagy,
hol vérző fák tartják a karjukon
a mustos őszbe szédült sok halottad.
Zárd el szemedbe ezt a ragyogást,
mielött minden elmerül a sárba.
Alma pirul... s a dombon a halál
mézes szőlőt szed nagy füleskosárba.
Zelk Zoltán - Ez már az ősz
Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök
dalt próbál szegény, a füvek között.
Szakad a húr, szétfoszlik a vonó -
nem nótaszó ez már, de búcsuszó.
Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.
Közelg a rozsdaszínü áradat.
Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött -
elnémul a rigó, el a tücsök.
Mily korán jő, mily korán tör felénk -
hogy kortyolnánk még a nyár melegét!
Be üres is volt idén a pohár,
be hamar elmult ajkunktól a nyár!
S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák
az őszi ég keserü sugarát.
Hiába isszák, nem ad már erőt,
csügged az ág, sárgára vált a zöld.
Csügged az ág, ejti leveleit. -
Ó, ha az ember is a büneit
igy hullatná! s lomb nélkül, meztelen,
de állhatnék telemben bűntelen!
Dideregve didergő fák között
úgy türni deret, havat, vak ködöt,
tudni, tavasszal élni támadok. -
Nehéz a szívem. Mást nem mondhatok.
Bejegyzések
