Simon István magyar költő, műfordító, esszéíró, szerkesztő 1926. szeptember 16-án született Bazsin (+Budapest, 1975. július 7.).
Szegényparaszti családban született a Veszprém megyei Bazsin. Édesapja Simon István, édesanyja Mosner Gizella volt. Elemi iskolába szülőfalujában járt, a gimnáziumot Sümegen végezte. 1944 decemberében behívták katonának, majd szovjet hadifogságba esett. 1947-ben tért haza. Ekkor befejezte félbehagyott középiskolai tanulmányait és leérettségizett. 1948-tól Népi-, majd Eötvös-kollégistaként a budapesti tudományegyetem bölcsészkarán tanult, ahol 1952-ben kapott magyar–német szakos tanári oklevelet. 1948-tól a Csillag és az Új Hang közölt tőle verseket. 1952-1955-ben a Szabad Nép kulturális rovatának munkatársa, 1955-1956-ban az Új Hang főszerkesztője, 1957-től a Kortárs egyik alapítója és rovatvezetője, 1964-től 1971-ig főszerkesztője volt. 1963-tól országgyűlési képviselő, 1971-től haláláig a Színház- és Filmművészeti Főiskola magyar irodalom tanára, ugyanettől az évtől a Magyar Írók Szövetségének titkára, 1974-től főtitkárhelyettese. Bazsin helyezték örök nyugalomra.
"Nem tartotta magát modern költőnek. Nem is tagadta, hogy Petőfi és Heine a legfőbb kedvencei, és Catullust jobban szereti, mint Vergiliust vagy Horatiust (mert nemcsak németül tudott igen jól, de biztonságosan olvasott latinul is.) Voltak, akik költészetét egyenest Petőfiétől származtatták, mint afféle elkésett petőfieskedőt. Pedig nem is rokon lélek Petőfivel; hangja sokkalta lágyabb. Ez a mélységes demokratizmus, amely még a harcias indulatokat is szelíd bensőséggel fejezi ki, inkább Tompa Mihályt és Juhász Gyulát érezteti elődjeinek és fő hagyományainak. Csak az érzelmek és a költői megvalósítás áttétel nélküli közvetlensége - és persze a népdalközeliség - vall a két, számára legtiszteltebb klasszikusra: Petőfire és Heinére. És a feltétlen őszinteség. Simon István sohase hazudott, sem versben, sem élőszóban.
Nem volt modern költő, az ún. modernizmus minden megnyilvánulása idegen maradt tőle. Közösségi volt, de magányos az irodalomban. Hiányzott belőle a hasonlóképpen nem modern Váci Mihály közéleti pátosza, idegen volt tőle a legjelentékenyebb kortársak látomásossága.
A tudatos népszolgálatnak és a meghitt magánéletbeli érzelmességnek olyan ötvözetét hozta létre, amely nagyon kedves egyéniségét sajátosan egyedivé teszi korunk költészetében.
Simon költészete teljesen harmonizál az emberrel, a humán lelkületű személyiséggel. Szívesen fordította idejét és energiáját az emberek, a költőtársak, az ország gondjaira.
Költészete és embersége összeforrt népével, nemzetével. Merjük remélni, hogy lírai munkásságát újra felfedezik egy letisztultabb és a valódi értékeket jobban megbecsülő korszakban."
Szavakból élet
Szavakból is a létező világ
egy-egy látható darabja kiált
felém már egyre tüntetőbben:
kiindulhatnál kezdésül belőlem!
S tolakodón a többi jön vele,
gyerekkorom ringató bölcseje
kis fiókái, egész fészekalja
csicsijjától a férfigyötrelem
vércséjéig mind - s a szó összerakva
még nem a lét, sorokba öntve sem.
Köztük sebnél is sajgóbb hézagok;
s csak úgy szünnek meg, ha mind én vagyok.
Hogy egybeálljon a dirib-darab,
már vérem s velőm a kötőanyag.
A szenvedéllyel vív az értelem
s nem kontyosával hősi Dugovics
kel-hull naponta, csak én énvelem;
s közben a vérem, ha nem csurog is,
elfogy lassan; a gond egy életen
keresztül szívja észrevétlen,
mint áldozata torkán a menyét -
s mivel nem látni nyílt sebet, se vért,
fejfámra írják: ettől eddig élt.
bővebben itt
Bejegyzések
