Szabó Lőrinc - Pannón ősz
Ősz van, a régi, a tavalyi ősz
s e furcsa ősz egészen megbüvölt.
Tetszik nekem. Szétnézek, látom a
roppant hervadást, de nem keserít,
és nem bánom, hol végzem utamat.
Nem értem a világot; azt hiszem,
nincs célja; – mért is volna? – és ami
értelmet magam képzelek belé,
sose több, mint maga a létezés.
Ősz van... Szép ősz... A jókedvű rigók
torkából még az augusztus rikoltoz
s itt-ott nagy lepkék villognak: olyan
egy a születés és az elmulás,
mintha csak ruhát cserélne a Föld,
mintha a csere volna csak örök...
Ősz van... Nem az ősz: az benne a fontos,
hogy van!... A szél könnyelmű suttogása
ős legendákra tanítja az erdő
figyelmes bokrait és századok
óta köztünk kisértő szellemek
fájdalmát-örömét mesélgeti -
Ősz van!... Az évek szele csöndesen
hordja a sírokra a feledést...
Párás a fény... Szárazabb zajjal csúsznak
egymáson a tó hullámai... De
fáradhatatlan felhők görgetik
az égen lomha lavináikat...
Ősz van! Szép ősz!... Ősz minden változás:
szent dolog az ősz! – kiáltom, s ime,
sziklasötét barlangja hűvöséből
előbúvik a szakállas szatír
s a napsütötte pannón dombokon,
barátként mellém heveredve, némán
hallgatja az öregedő napok
lombzörgető, fáradt lépéseit.
Bejegyzések
