CARPE DIEM

Wass Albert: Az Antikrisztus és a pásztorok
(részlet)

"S mi az a második titok? - kérdezte a vándor gúnyosan.
- Hogy nincsen nagyobb öröm, mint adni. Adni azt, ami a mienk. Jó szívvel adni a testvéreinknek. Mindenkinek.
A vándor hallgatott, s tűnődve nézett maga elé. Aztán megkérdezte csöndesen, és már nem volt gúny a hangjában.
- De mit tudtok ti adni egymásnak? Ott fent a hegyen, ahol semmi sincsen? Hiszen senkinek sem lehet semmije, amit adhatna?
A vak felkacagott. Vidáman, derűsen, csengő kacagással.
- Jaj, de buta vagy te, Emánuel, jaj, de buta vagy! Hát azt hiszed te, hogy csak holmikat lehet adni, értéktelen, romlandó holmikat, mint amilyen a lábbeli, meg egy bicska, meg mit tudom én, mi?
- Földet is lehet adni - felelte a vándor kimérten, és kissé sértődötten -, birtokot, vagyont. Az, akinek volt, adhatott volna annak, akinek nem volt, és nem lett volna erőszakra szükség.
A vak arcán csodálkozás és döbbenet. Nem nevetett többé.
- Földet? - kérdezte szinte ijedten. - Miket beszélsz, Emánuel? Birtokot mondasz, vagyont. Nem érzed, hogy ezek csak üres szavak, hogy nem jelentenek semmit? Az ember csak azt adhatja, ami az övé. Ami benne van. A fejében vagy a szívében. A többit, azt csak Isten adhatja, mert az az Istené. Nem érted ezt?"