Az első vasárnap angyala

Négy héttel karácsony előtt valami nagyon fontos dolog történik: egy angyal kék köpenybe öltözve leszáll az égből, hogy közelebb húzódjon az emberekhez. A legtöbb ember ezt észre sem veszi, mert túlságosan el van foglalva mással. De azok, akik jól figyelnek, meghallják a hangját. Ma van az első napja, hogy az angyal először szól, s keresni kezdik azokat, akik meg tudják és meg akarják hallgatni őt.

Az adventi koszorú

Katolikus liturgiának megfelelő adventi koszorú, három lila és egy rózsaszín gyertyával
Az adventi koszorú általában fenyőágból készített kör alakú koszorú, melyet négy gyertyával díszítenek. A gyerták színe katolikus körökben egy rózsaszín kivételével lila.
A gyertyákat vasárnaponként gyújtják meg, minden alkalommal eggyel többet. A világító gyertyák számának növekedése szimbolizálja a növekvő fényt, amelyet Isten Jézusban a várakozónak ad karácsonykor.
Minden gyertya szimbolizál egy fogalmat: hit, remény, szeretet, öröm. Egyben a katolikus szimbolika szerint egy-egy személyre (vagy közösségre) is utalnak:
- Ádám és Éva - mint akiknek elsőként ígérte meg Isten a megváltást (hit)
- zsidó nép - akinek megígérte, hogy közülük származik a Messiás (remény)
- Keresztelő Szent János - aki hirdette Jézus eljövetelét, és készítette az utat az emberek szívéhez (szeretet)
- Szűz Mária - aki megszűlte a fiút (öröm - rózsaszín gyertya)

Az adventi időszak

Az advent szó jelentése eljövetel (a latin ,,adventus Domini" kifejezésből származik, ami annyit tesz: ,,Úr eljövetele").
A karácsonyt megelőző várakozás az eljövetelben éri el jutalmát.
Régebben egyes vidékeken nevezték ezt az időszakot ,,kisböjtnek" is.
Az 5. századtól az advent a karácsonyt megelőző böjti idő volt, mely Szent Márton (november 11.) ünnepével kezdődött. Az advent Galliában keletkezett, majd a 6. században Róma átvette, és a böjti időből itt lett liturgikus idő, öt vasárnappal. VII. Gergely pápa volt az, aki négyben határozta meg az advent vasárnapjainak a számát, melyet a későbbiekben a protestáns felekezetek is átvettek.

Advent első vasárnapja, a keresztény egyházi év első napja, mindig november 27. és december 3. közé esik.
A december 25-e előtti utolsó vasárnap advent negyedik vasárnapja. Az azelőtti advent harmadik vasárnapja és így tovább.

Mezei Katalin: Spirituális felkészülés a karácsonyra

Az adventi időszak tehát különösen alkalmas arra, hogy megnyíljunk a szellemi világnak.
Elődeink azt tartották, hogy az advent négy hetében mintegy próbatételként négy különböző - mindannyiunkban ott rejlő, de a fény újjászületését megelőző ,,sötét" időszakban háttérbe szoruló - tulajdonságot kell megerősítenünk magunkban.
Ezek a következők: igazságosság, mértékletesség, bátorság és bölcsesség. Egyes nézetek szerint a szellemi világ ilyenkor kevésbé aktív - valószínűleg arra kívánnak ösztönözni bennünket, hogy vegyük a kezünkbe a sorsunkat.
Bárhogy legyen is, némi segítséget azonban ekkor is kérhetünk, mégpedig ,,célirányosan", ugyanis mind a négy tulajdonságnak megvan a maga angyala.

Advent első hete - igazságosság

Először is próbáljunk meg őszintének lenni saját magunkhoz. Másoknak csak olyasmit mondjunk, amit úgy is gondolunk. Minél inkább törekszünk az igazságosságra, annál tisztábban látunk majd a szó átvitt értelmében. Hívjuk az igazságosság angyalát, hogy segítsen összhangba hozni érzéseinket, gondolatainkat és cselekedeteinket.

A titok

A szeretet beáramlása előtt múltbeli sérelmeink elengedésével nyithatunk kaput. Ennek alapvető feltétele az elengedés és a megbocsátás. Kérjünk erőt a szellemi világ fényképviselőitől - az angyaloktól és az arkangyaloktól - ahhoz, hogy meg tudjunk bocsátani önmagunknak és mindazoknak, akik valaha fájdalmat okoztak nekünk. Hagyjuk, hogy megszülessen szívünkben a remény, a szeretet és a boldogság. Csak kérnünk kell, és tapasztalni fogjuk, hogy rengeteg támogatást kapunk fentről. Egyre kevésbé érezzük magunkat kiszolgáltatva a pillanatnyi körülményeknek, ami rendkívül felszabadító. Minden olyan pillanatban, amikor megtapasztaljuk a kegyelem erejét, megkapjuk az advent, a karácsony ajándékát. Ezzel a lelki gazdagsággal pedig sokkal könnyebb lesz a fa alá beszerezni a meglepetéseket.

Somlyó György

Idézetek verseiből

Balatonboglár, 1920


Nem volt folyóvíz a falusi házban.
(Később nagypapa fogja bevezetni.)
Lavórban fürdették az újszülöttet.
Apa nem volt jelen a fürdetésnél.
(Fővárosi szűk zugában szorongott.)
Durván kb. húszmillió halottal
Számoltak el az életben maradtak
(A spanyol-járványt is hozzácsatolva)
A levegőben is gyilkolva egymást
(A gázzal és tankokkal egyetemben
Légierőt először hasznosítva).
Nem látsztak hiányozni a hiányzók.


Van másik (Régimódi ballada)

Pentaton


(Ámulás)

Kis nagyothallással megvert gyerekség
Rájátszásként friss öregségi vakság
Szúrós szögesdrótok és tompa elmék
Mézédes csókok véráztatta akták
(Vagy fordítva ha netán úgy akarják)
Az ördögfiókák az istenatták
Rendesen bekerítették őkelmét
Kész csoda hogy megélte élte nagygyát
S most csak ámul hogy mindezt ingyen agygyák
– Az üdvösséghez Herceg! mondd mi kell még?
...........

Ajánlás

Herceg az üdvösséghez mondd mi kell még?
Kettő közül választhat földi vendég:
„Mit az egész világ?” – kérdik Molnárnék
„Könyv az egész világ” – sugják Mallarmék
– Herceg az üdvösséghez ennyi kell még


Arcod...

Az arcod tó. S olykor mint vércse húz át
fölötte vijjogón a gond,
s tükrén az oldhatatlan szomorúság
sikamlós olaja ragyog.

Vizére mint lehajló parti fűzek,
borul lombos, sötét hajad.
Iszamós emlékid hinárba fűzted
s most ott kúsznak a víz alatt.


Une ballade - vieux jeu

(Régimódi ballada)

"Négy elmúlt már de még nem öt"
Ölelt át apám versbefontan
Egyszercsak kis eszedbe öt-
Lött: Kétezerben leszek nyolcvan
(Annyi leszek ha annyi voltam
És nem jött értem a Ladik)
S bár még nincs itt de már ihol van
E Nyolcvan - te Kétezredik
.....

.....
Ajánlás

Herceg mindig azt boldogoltam
Aki ifjan egyezkedik
A halállal matrácsírokban
Heinék Keatsek Rimbaud-k Adyk
Az Igazak az Igazik
Hátha még itt bújkál titokban
Ama harminc és hat Cadik
Szögesdrótra rótt versorokban
S kivált téged - Kétezredik


Háború elé

1939. szeptember 1.

I.

Ragyog az utca. Telt korsó a város,
a fény borával így kinál az ősz.
Igyunk! forró sugárzás, adj erőt,
hogy elkezdhessük azt, mi tán halálos.


Mert nem maradt már itt számunkra jobb út,
legyen borodban hát hit s jó harag,
maró vad szesz, hogy ki ne józanodjunk
s falhoz ne csapjuk a poharakat.


Szonett…

...
A feltámadott geometriából
kitört a tér, mint egy örömkiáltás.
Lehet, hogy eddig ez a síkbazárt váz,
ez volt az ember képe önmagáról?

Ó, tudás nélkül bedőlt kút az érzék,
s annál, mit a lélek megél s az ész ért,
nagyobb valóságot a szem se láthat.
...

Idézetek műfordításaiból

Louis Aragon: Még


Egy nap többé a dal se szárnyal
Új perc áll a régi helyén
S mint szétszakadozó madárraj
Széthull e szív is mely enyém

Mielőtt a jövő e zápor
Jön és mesénk semmibe tűnt
S a nap az élet ablakáról
Letörli egybefont nevünk


Bertolt Brecht: Szin, a költő

Szin, a költő mondta:
Hogy írjak halhatatlan műveket,
ha nem vagyok híres?
Hogy feleljek, ha senkise kérdez?

Miért vesztegessem időm versek írására,
ha az idő elvesztegeti őket?
....


Joyce Mansour: Ragadozók

Kezed nyitott bensőmben fosztogatott
Fodrozgatva a szőke fürtöket
Mellbimbaimat csipkedve
Ereimet csikordítva
Véremet megalvasztva

Somlyó György:
Mese arról, ki hogyan szeret

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik.
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeretik.
Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel.
Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel.
De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, s nem érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.
Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely a fénycsóvák csapdájába esett.
Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret.
Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja.
Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben.
Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja az éhező kisgyerek.
Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba.
Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot.
Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.
Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa.

1920 November 28. (88 éve történt)
Megszületett Somlyó György költő, műfordító, kritikus.


Somlyó György (Balatonboglár, 1920. november 28. – Budapest, 2006. május 8.) magyar költő, író, esszéíró, műfordító, a párizsi Mallarmé Akadémia tagja, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia (1992) és a Digitális Irodalmi Akadémia (1998) alapító tagja, számtalan díj és elismerés birtokosa. Somlyó Zoltán, a Nyugat első nemzedékéhez tartozó költő fia.

Somlyó György fiatalon a Nyugat költői közé tartozott. Gyermekkori barátja volt Devecseri Gábor és Karinthy Ferenc. Személyes kapcsolatban állt Radnóti Miklóssal, Kosztolányi Dezsővel, József Attilával is. Kapcsolatba került az Újholddal, hatott rá a francia szürrealizmus.

1941 és 1944 között többször behívták munkaszolgálatra. 1945-ben a pesti bölcsészkarra, 1946 novemberében (francia ösztöndíjjal) a Sorbonne-ra iratkozott be. 1948-ban és 1949-ben a Nemzeti Színháznál volt dramaturg, majd 1950-ig a Hunnia Filmgyár lektorátusának vezetője.

1954-55-ben a Magyar Rádió Irodalmi Osztályát vezette. 1958-ban az ő szerkesztésében és előszavával jelent meg a Francia költők antológiája és Rimbaud teljes életművének első magyar kiadása. Egymás után jelentek meg verseskötetei, tanulmányai.

Franciaországban és Olaszországban élt egy ideig. 1965-ben jelent meg Párizsban első francia fordítású verseskönyve, a Souvenir du Présent. 1966-ban megalapította az Arion című többnyelvű irodalmi almanachot, amelynek 1987-ig volt főszerkesztője.

Költészetében szinte minden versforma megtalálható a szabadverstől a szonettig. Önéletrajzi ihletésű prózai munkái mellett tanulmányköteteket és műfordításokat is megjelentetett.

Művei

* Talizmán (versek), Szépirodalmi (1956).
* Tó fölött, ég alatt (válogatott versek), Szépirodalmi (1962, 1965).
* Mesék a mese ellen (versek), Szépirodalmi (1967), Jelenkor (1999).
* A mesék második könyve (versek), Szépirodalmi (1971).
* A mesék könyve (versek), Szépirodalmi (1974).
* Épp ez (versek), Szépirodalmi (1976).
* A költészet vérszerződése (tanulmányok), Szépirodalmi (1977).
* Arion éneke (Összegyűjtött versek 1.), Szépirodalmi (1978).
* Kőkörök (Összegyűjtött versek 2.), Szépirodalmi (1978).
* Másutt (tanulmányok), Szépirodalmi (1979).
* Szerelőszőnyeg (tanulmányok), Szépirodalmi (1980).
* Megíratlan könyvek (tanulmányok), Szépirodalmi, (1982).
* Részletek egy megírhatatlan versesregényből, Magvető, (1983).
* Philoktétész sebe (tanulmányok) Szépirodalmi (1986).
* Ami rajtam túl van (válogatott versek 1937-1986), Szépirodalmi (1988).
* Palimpszeszt (versek), Orpheusz (1990).
* Párizsi kettős (regény), Szépirodalmi, (1990).
* Nem titok (versek), Jelenkor, (1992).
* Füst Milán, vagy a lesütött szemű ember (tanulmány), Balassi (1993).
* A negyedik szoba (versek 1992-1993) Seneca (1994).
* Törésvonalak (versek), Seneca (1997).
* Mesék a mese ellen – Contrefables (versek), Jelenkor (1999).
* Philoktétésztől Ariónig 1-2. (válogatott tanulmányok), Jelenkor (2000).
* Ahol van (versek 1997-2002), Jelenkor (2002).

Díjai

* József Attila-díj (1950, 1951, 1954, 1966)
* Officier de l'Ordre des Arts et des Lettres (1984)
* Déry Tibor-díj (1987)
* Forintos díj (1987)
* a Magyar Köztársaság Zászlórendje (1990)
* Kassák Lajos-díj (1992)
* Illyés Gyula-díj (1994)
* Magyar PEN Emlékérem (1994)
* Gabriela Mistral Emlékérem (1996)
* Kossuth-díj (1997)
* Pro Urbe (1998)
* A Jelenkor Kiadó Könyvdíja (2000)
* Füst Milán-díj (2001)
* Pablo Neruda-emlékérem (2004)

1988 November 27. (20 éve történt)
A Véradók Napja

Javasolta A Magyar Vöröskereszt javaslatára november 27-e lett a Véradók Napja, amit 1988-tól ünnepelünk. Azért esett erre a napra a választás, mert először 1954-ben november 27-én adományoztak kitüntetéseket a sokszoros véradóknak.



A Véradók Napja

November 27-én a Véradók Napját tartjuk, mely alkalom minél több embert szeretne véradásra ösztönözni, mivel ezzel akár három életet is meg lehet menteni.

A Magyar Vöröskereszt VII. Kongresszusa 1987 decemberében határozott úgy, hogy november 27-ét 1988-tól a Véradók Napjává nevezi ki. Annak oka pedig, hogy miért épp erre a napra esett a választás az volt, hogy először 1954-ben november 27-én adományozott a legfelsõbb állami testület kitüntetéseket a sokszoros véradóknak és a kiváló véradó szervezőknek.

E kezdeményezés az elmúlt tizenhét év során követőkre is talált, például a római katolikusok is csatlakoztak hozzájuk, mivel elindították a "Jót tenni jó!" elnevezésű véradási akciójukat, amely pozitív fogadtatásra talált. A felhívás később a következőképp bővült: "Jót tenni jó! Vért adni jó!"
Az ökumenikus véradási akció szlogenje pedig "A vér ajándék", illetve "Adj vért, és ments meg három életet!" elnevezés lett. Ez utóbbi azzal magyarázható, hogy aki vért ad, az egyszerre három életet is megmenthet, mivel a levett véregységet többféleképpen is fel lehet használni a későbbiekben - igényektől és szükséglettől függően. A vér segíthet például a vérzékenység okozta problémák vagy vérszegénység esetén, illetve akkor, ha véralvadáshoz szükséges fehérjét kívánnak nyerni.
A véradókat ezen a napon megsokszorozódott véradási helyekkel várják országszerte.


Hajnóczy Péter: A véradó
(részlet)

Körülbelül két hónap telt el, míg a szakorvosi vizsgálatok alapján minden kétséget kizáróan bizonyítást nyert, hogy a mészáros szinte beláthatatlan mennyiségű vértartalékkal rendelkezik, „valóságos vérkúttal!”, egy fővárosi professzor szavait idézve; az eddig ismeretlen betegség okát kinyomozni nem tudták, és mivel a mészáros – természetesen a mértéket egyedül az ő különös és elképesztő teljesítőképességéhez szabhatták – ez alatt a két hónap alatt nem adott annyi vért, amely mennyiségben meghaladta és áthágta volna a józan értelem számára bizonyos önnyugtató könyörületességgel elfogadható határokat, tudomásul vették az „eleven vérkút” váratlan felbukkanását és működését.

Ami a mészáros efféle zavaros kijelentéseit illeti: „a vérkutat a szerelem utáni vágy termeli, valamint a bűn, hogy ez idáig nem szeretett; szerelméért nem követel a szeretett lánytól semmit, legkevésbé azt, hogy vérét, amelyet a szűkölködő emberiség javára és hasznára ajánl fel, fizetőeszköznek tekintsék, holmi előlegnek a viszontszerelem megvásárlására”, tehát ezek és az ezekhez hasonló kijelentések szakorvosok véleménye szerint az „egyelőre nem teljes bizonyossággal megállapítható kórisme” okozta idegrendszeri zavarok velejáróinak tekintendők.

Meghalt Flipper Öcsi
2008. november 26.

A STOP információi szerint kedden éjjel háromnegyed 12-kor a Fejér megyei Szent György Kórházban életét vesztette Jeszenszky Béla Tibor, közismert nevén Flipper Öcsi. A zenész énekes életéért hetek óta küzdöttek a kórház dolgozói, állapota javulni látszott, de szervezete kedd éjjel feladta a küzdelmet.


A Hungária és a Dolly Roll egykori énekesét a székesfehérvári kórházban kezelték hetek óta, mert szervezete legyengült. Az énekes többször állt intenzív kezelés alatt is, de az elmúlt napokban jelentősen javult az állapota, így például már nem volt szükség gépi lélegeztetésre sem. A kórházi kezelés során súlyos belső szervi problémákra derült fény, amelyeket az orvosok heroikus küzdelemmel igyekeztek helyreállítani, de végül a betegség győzött. A STOP nem hivatalos információi szerint belső vérzés vezetett a zenész halálához.

Többen már a kórházi kezelés ideje alatt tudni vélték, hogy Flipper Öcsit alkoholmérgezéssel kezelik. Már ekkor tudni lehetett, hogy orvosai nem ezzel a problémával, hanem korábbi életmódjából adódó egészségügyi gondok miatt ápolják.

A 46 éves zenész hosszú ideje folytatott küzdelmet az alkoholizmussal, le is rakta a poharat, de szervezetét már nem tudta regenerálni.

Jeszenszky Béla Tibor a Hungária, a Dolly Roll és a Step együttes meghatározó egyénisége volt.

Temetéséről később intézkednek.


Nyugodj Békében!

1865 November 26. (143 éve történt)
Először jelent meg 1865-ben az Alice Csodaországban című könyv.


Lewis CARROLL

ALICE CSODAORSZÁGBAN

Alice eleven eszű, bűbájos kisiskolás lányka, aki álmában az óráját aggodalmasan nézegető, piros szemű Nyuszi nyomába ered s egy mély kúton át Csodaországba jut, ahol különféle varázsszerek hatására hol pöttömke lesz, hol óriás; furcsa beszélgetéseket folytat különféle érdekes személyekkel, Egérkével, Struccal, Griffmadárral és Ál-Teknőssel, meglátogatja otthonában doktor Nyuszi Alajost, megismerkedik az örökké vigyorgó Fakutyával, Április Bolondjával és nem kevésbé bolond kalapossal; krokettezik a játékkártyaudvara felett zsarnokoskodó, mindenkit folyton lefejezéssel fenyegető Szív Királynővel - s közben rengeteg mulatságos csacsiságot lát, hall és mond: a verses és prózai nonsense-ötleteknek se szeri se száma.

Az Alice-könyvek példátlan sikerét és sajátos varázsát a gyermeki fantáziához és látásmódhoz igazodó, mégis intellektuális jellegű humor, egyfajta torzító logika merész és következetes alkalmazása, az álkomoly hang, a precíz részletezés stílus-bravúrja adja.

Babits Mihály: Vén cigány


Ird tenyeredre: soha nem lehet,
ami egyszer volt már. Te is hiába
nyûvöd a régit, a biztos fogást
zord húrodon, s idézed ujjaidnak
világtalan memóriáját
az ó-mód, könnyû dallamok felé,
a megvetett hang felé, mely oly édes
s oly olcsó, mint a fütyülõ-cukor:
mindegy! akármi! csak a csönd, a csönd ne!
csak egypár szót még lelked anyanyelvén,
bár a legfrivolabbat! egy silány
forrást a pusztában, mit az utolsó
rím-kutya fölkaparhat! óh, csak egyszer
fakadna föl még sebzett hangszered
körmöd nyomán, vásott körmöd nyomán!
De jaj! amit mindenki tud, te nem!
Neked a zöngelem, mely ama legsze-
gényebb zöngedezõt enyhíti: méreg.
Idült szikládból kénköves pokolvíz
böffen ki, ujjad íze félrecsuklik,
a húr visít, s a dalok rongyai,
a régi cukros dalok rongyai,
úgy ránganak ajkadon, mint a lázas
s még életétõl válni nem tudó
haldokló ajka fölé tett pehely...

Babits Mihály: Jónás könyve

Elsõ rész

Monda az Ur Jónásnak: "Kelj fel és menj
Ninivébe, kiálts a Város ellen!
Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság:
szennyes habjai szent lábamat mossák."
Szólt, és fölkele Jónás, hogy szaladna,
de nem hová a Mennybeli akarta,
mivel rühellé a prófétaságot,
félt a várostól, sivatagba vágyott,
ahol magány és békesség övezze,
semhogy a feddett népség megkövezze.
Kerülvén azért Jáfó kikötõbe
hajóra szállott, mely elvinné õtet
Tarsis felé, s megadta a hajóbért,
futván az Urat, mint tolvaj a hóhért!

Az Ur azonban szerzett nagy szelet
és elbocsátá a tenger felett
s kelt a tengernek sok nagy tornya akkor
ingó és hulló kék hullámfalakból,
mintha egy uj Ninive kelne-hullna,
kelne s percenként összedõlne ujra.
Forgott a hajó, kettétört az árboc,
deszkaszál nem maradt hû deszkaszálhoz.

A görcs hajósok, eszüket veszítve,
minden terhet bedobtak már a vízbe,
s míg arcukba csapott a szörnyü sóslé,
ki-ki a maga istenét üvölté.
Jónás mindent kiadva, elcsigázva,
betámolygott a fedélközi házba,
le a lépcsõkön, a hajófenékre,
s ott zuhant bódult félálomba végre,
gurítván õt az ázott, rengõ padlat.

S így lõn hogy a kormányos belebotlott,
a deszkákat vizsgálva, s rája szólt:
"Mi dolog ez, hé, te nagy alható?
Ki vagy te? Kelj föl, s kiálts a keserves
istenedhez, talán õ megkegyelmez!
Vagy istened sincs? Szólj! Miféle nemzet
szült? Nem te hoztad ránk a veszedelmet?
Mely város vall polgárának, büdös?
S e fene vízen át velünk mivégre jössz?"

S õ monda néki: "zsidó vagyok én
s az Egek Istenétõl futok én.
Mi közöm nékem a világ bünéhez?
Az én lelkem csak nyugodalmat éhez.
Az Isten gondja és nem az enyém:
senki bajáért nem felelek én.
Hagyjatok itt megbujni a fenéken!
Ha süllyedünk, jobb itt fulladni nékem.
De ha kitesztek még valahol élve,
tegyetek egy magányos erdõszélre,
hol makkon tengjek és keserû meggyen
békében, s az Isten is elfeledjen!"

De a kormányos dühhel csapta vissza:
"Mit fecsegsz itt erdõrõl össze-vissza?
Hol itt az erdõ? És hová tegyünk ki?
Innen csak a tengerbe tehetünk ki!
Ki is teszünk, mert nem türöm hajómon
az ilyet, akit mit tudom mi bûn nyom.
Már biztos hogy te hoztál bajba minket:
magad mondod hogy Isten átka kerget.
Ha Isten üldöz, az ördög se véd meg.

Hé, emberek! Fogjátok és vigyétek
ezt a zsidót!" S már nyolc marok ragadta,
nehogy hajójuk süllyedjen miatta,
mert nehéz a kõ, és nehéz az ólom,
de nehezebb kit titkos súlyu bûn nyom.

Jónás azonban jajgatott s nyögött
és meglóbálták a tenger fölött.
"Vigyázz -- hó-rukk! Pusztuljon aki nem kell!"
S nagyot loccsant... s megcsöndesült a tenger,
mint egy hasas szörny mely megkapta étkét.
S már a hajósok térdencsúszva, kétrét
görbedve sírtak és hálákat adtak,
könnyelmû áldozatokat fogadtak,
s a messzeségben föltünt a szivárvány.

A víz simán gyürûzött, mint a márvány.


Második rész

Az Ur pediglen készitett vala
Jónásnak egy hatalmas cethalat
s elküldte tátott szájjal hogy benyelné,
halat s vizet vederszám nyelve mellé,
minek sodrán fejjel elõre, hosszant
Jónás simán s egészben úgy lecsusszant
gyomrába hogy fején egy árva haj
nem görbült, s ájultából csakhamar
fél-ébren pislogott ocsúdva, kába
szemmel a lágy, vizes, halszagú éjszakába.

És így jutott a szörny-lét belsejébe,
vak ringások eleven bölcsejébe,
és lakozék három nap, három éjjel
a cet hasában, hol éjfél a déllel
egyforma volt, s csupán a gondolatnak
égre-kigyózó lángjai gyúladtak,
mint fulladt mélybõl pincetûz ha támad.
És könyörge Jónás az õ Urának
a halból, mondván: "Kiáltok Tehozzád,
hallj meg, Isten! Mélységbõl a magasság
felé kiáltok, káromlok, könyörgök,
a koporsónak torkából üvöltök.

Mert dobtál vala engem a sötétbe
s tengered örvényébe vetteték be,
és körülvett a vízek veszedelme
és fû tekeredett az én fejemre,
bõ hullámaid átnyargaltak rajtam,
és Egyetemed fenekébe hulltam,
a világ alsó részeibe szállván,
ki fenn csücsültem vala koronáján!
Én aki Jónás voltam, ki vagyok már?
Ki titkaidat tudtam, mit tudok már?
Kényedre hány-vet hánykódó vized
s nyálkás hus-záraiba zárt a Cet."

S lélekze Jónás, mivelhogy kifulladt,
sürûn szíván kopoltyúját a Halnak,
mely csupa verdesés és lüktetés volt,
s a vízbõl-szûrt lélekzet mind kevés volt,
a roppant haltest lihegve-dobogva
szokatlan terhét ide-oda dobta
kinjában, mig Jónás émelygve s étlen
tovább üvöltött a büzös sötétben,
s vonítva, mint a farkas a veremben,
nyögött: "Bezároltattál, Uram, engem!
Sarak aljába, sötétségbe tettél,
ragyogó szemed elõl elvetettél.

Mindazonáltal szemeim vak odva
nem szûnik nézni te szent templomodra.
Sóvár tekintetem nyilát kilõttem
s a feketeség meghasadt elõttem.
Éber figyelmem erõs lett a hitben:
akárhogy elrejtõzöl, látlak, Isten!
Rejteztem én is elüled, hiába!
Utánam jöttél tenger viharába.
Engedetlen szolgádat meggyötörted,
magányos gõgöm szarvait letörted.
De mennél csúfabb mélybe hull le szolgád,
annál világosabb elõtte orcád.
Most már tudom hogy nincs mód futni tõled
s ki nem akar szenvedni, kétszer szenved.
De te se futhatsz, Isten, énelõlem,
habár e halban sós hús lett belõlem!"

Ekkor nagyot ficánkodott a Cethal,
Jónás meg visszarugott dupla talppal.
S uj fájdalom vett mindkettõn hatalmat:
a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak.

És monda Jónás: "Ki táncoltat engem?
Ki az aki nem hágy pusztulni csendben?
Besóztál görgõ tengered savával
és csapkodsz, mintha játszanál csigával.
Mert megfogyatkozott bennem a lélek:
de az én Uram akará hogy éljek.
Ebének kíván engemet a Pásztor
és megszabadított a rothadástól.
Jössz már, Uram, jössz, záraim kizárod
s csahos szókkal futok zargatni nyájad.
Mert imádságom elhatott tehozzád
és végigjárta a Magasság hosszát.
Csapkodj hát, csapkodj, ostorozva bölcsen,
hogy amit megfogadtam, ne felejtsem,
mert aki éltét hazugságba veszti,
a boldogságtól magát elrekeszti."

Igy szóla Jónás, s eljött a negyednap
és akkor az Ur parancsolt a halnak,
ki Jónást a szárazra kivetette,
vért, zsírt, epét okádva körülötte.


Harmadik rész

S monda az Ur Jónásnak másodizben:
"Kelj föl és menj, mert én vagyok az Isten.
Menj, a nagy Ninivéig meg se állj,
s miként elédbe írtam, prédikálj!"

S fölkele Jónás, menvén Ninivébe,
melynek három nap volt járó vidéke,
három nap taposhatta azt akárki
s kanyargós utcáiból nem talált ki.

Menvén hát Jónás, elsõ nap kiére
egy sátrakkal telt, csillagforma térre
s az árusok közt, akik vad szakállát
és lotykos, rongyos, ragadós ruháját,
ahol helyet võn, kórusban nevették,
kiáltott, mint az Ur meghagyta, ekként:
"Halld az Egek Urának Istenének
kemény szózatját, nagy Ninive, térj meg,
vagy kénkövekkel ég föl ez a város
s föld alá süllyed, negyven napra mához!"

Igy szólott Jónás, s szeme vérbeforgott,
kimarjult arcán verítéke csorgott,
de az árusok csak tovább nevettek,
alkudtak, csaltak, pöröltek vagy ettek,
s Jónás elszelelt búsan és riadtan
az áporodott olaj- s dinnyeszagban.

Másod estére másik térre ére,
a színészek és mímesek terére,
kik a homokon illegve kigyóztak
s szemérem nélkül a nép elõtt csókolóztak.
Ott Jónás a magas ülés-sorok csucsára
hágván, olyat bõdült bozontos szája,
hogy azt hitték, a színre bika lép.
Mohón hökkenve némult el a nép,
míg Jónásból az Ur imígyen dörgött:
"Rettegj, Ninive, s tarts bünbánva böjtöt!
Harminckilencszer megy le még a nap,
s Ninive napja lángba, vérbe kap!"

S az asszonyok körébe gyültek akkor
s kisérték Jónást bolondos csapattal.
Hozzá simultak, halbüzét szagolták
és mord lelkét merengve szimatolták.

Igy ért, az asszonyoktól közrevéve,
harmadnap a királyi ház elébe.
Ott már tudták és várták és bevitték
egy nagy terembe, hol arany teríték
mellett hevertek a Hatalmasok,
nyüzsgvén köröttük szép rabszolga sok,
és meztelen táncoltak ott a szolgák
vagy karddal egymást ölték, kaszabolták
játékul. Jónást meg egy cifra oszlop
tetejébe tették, hogy szónokoljon
és jövendölje végét a világnak.

És Jónás akkor egy iszonyu átkot
kiáltva a királyra s udvarára
s az asszonyokra és a palotára
s a színészekre és a mímesekre
s az árusokra és a mívesekre
s az egész Ninivére mindenestül,
leugrott, és az õrökön keresztül
kitört, s a termen át, s a szoborerdõn,
csarnokon, folyosókon és a kerten,
tavat megúszva, rácsokon lekúszva,
s a vízvezeték-csatornán lecsúszva,
utcán és bástyán, falmentén szaladva
rohant ki Ninivébõl a szabadba,
egyetlen látomással dúlt szivében:
hogy kõ kövön nem marad Ninivében.

És méne a pusztába, hol a sáskák
a gyér fü szomjas zöldjét mind levásták,
hol aki a forró homokra lépett
jó saru nélkül, a talpa megégett;
ott megfogadta, harmincnyolc napig
böjtölve s imádkozva ott lakik
s nem mozdul, mígnem messze kénköves
lángoktól lenne lenn az ég veres
s hallanék, hogy a föld egyszerre szörnyet
dördül, s a nagy vár tornyai ledõlnek
s ugy elpusztul minden ninivei,
maga és apja s anyja, fiai
s lányai, húga-öccse nénje-bátyja,
mint hajdan a Jeroboám családja.

S azontul, harmincnyolcból visszamenve,
a napokat számlálja vala rendre,
kiáltozván az Urhoz: "Halld, Hatalmas!
Hires Bosszuálló, szavamra hallgass!
Elküldtél engem, férgekhez a férget,
kik ellenedre s fricskád nélkül éltek.
Én inkább ültem volna itt a pusztán,
sorvadva, mint ma, gyökéren és sáskán.
De böjt s jámborság néked mint a pélva,
mert vétkesek közt cinkos aki néma.
Atyjafiáért számot ad a testvér:
nincs mód nem menni ahova te küldtél.
Csakhogy a gonosz fittyet hány a jóra.
Lám, megcsufoltak, Egek Alkotója!
Szolgádat pellengérre állitották,
mert gyönge fegyver szózat és igazság.
Nincs is itt haszna szépszónak s imának,
csak harcnak és a hatalom nyilának.
Én Jónás, ki csak a Békét szerettem,
harc és pusztulás prófétája lettem.
Harcolj velük hát, Uram, sujtsd le õket!
Irtsd ki a korcs fajt s gonosz nemzedéket,
mert nem lesz addig igazság, se béke,
míg gõgös Ninive lángja nem csap az égre."

S elmult egy hét, és kettõ, három, négy, öt,
és már a harmincnyolcadik nap eljött.
Jött a reggel és a dél és az este:
Jónás egész nap az ég alját leste.
S már a láthatár elmerült az éjben,
s egy árva ház sem égett Ninivében.


Negyedik rész

Mert látá az Ur, hogy ott egyik-másik
szívben még Jónás szava kicsirázik
mint a jó mag ha termõföldre hullott,
s pislog mint a tûz mely titkon kigyulladt.
S gondolta: "Van idõm, én várhatok.
Elõttem szolgáim, a századok,
fujják szikrámat, míg láng lesz belõle;
bár Jónás ezt már nem látja, a dõre.
Jónás majd elmegy, de helyette jõ más",
így gondolá az Ur, csak ezt nem tudta Jónás,
s azért felette megharaguvék,
és mondta: "Mikor ide kijövék,
s azóta napról-napra s egyre többen
jöttek a városból kérdezni tõlem,
kicsit gúnyolva, kicsit félve-bánva,
hány nap van hátra még? S én számról-számra
közlém pontossan. S most szégyenben hagytál!
Hazudtam én, és hazudott a naptár.

És hazudott az Isten! Ezt akartad?
Bünbánók jószándékát megzavartad.
Hiszen tudhattam! Kellett volna tudni!
Azért vágytam hajón Tarsisba futni...
Mert te vagy aki fordít rosszat jóra,
minden gonosznak elváltoztatója.
De már az én lelkem vedd vissza tõlem,
mert jobb nekem meghalnom, hogysem élnem."

Tudnivaló pedig itt hogy kimenve
a városból Jónás, ül vala szembe,
a város ellenébe, napkeletnek,
árnyékban, mert egy nagylevelü töknek
indái ott fölfutva egy kiszáradt,
hõségtõl sujtott fára, olyan árnyat
tartottak, ernyõt eltikkadt fejére,
hogy azalól leshetett Ninivére
fátylában a nagy fények fonta ködnek.
S örüle Jónás módfelett a töknek.

Aztán egy reggel, hajnaltájra, szerzett
a nagy Uristen egy kicsinyke férget,
mely a töknek tövét megrágta volna
és tette hogy indája lekonyulna,
levele megpörögve kunkorodna
s az egész tök elaszva szomorodna.

Oly vékonnyá fonnyadt, amily nagyra felnõtt:
nem tartott többet sem árnyat, sem ernyõt.
S akkor az Isten szerze meleget
s napkeleti szárasztó szeleket
s lõn hogy a nap hévsége megsütötte
Jónás fejét, és megcsapván, felette
bágyadttá szédítette, ugyhogy immár
úgy érzé, minden körülötte himbál,
mintha megint a hajón volna; gyomra
kavargott, és gyötrõn égette szomja
s ezt nyögte csak: "Lelkem vedd vissza, kérlek,
mert jobb már hogy meghaljak, semhogy éljek."

S monda az Ur Jónásnak: "Lásd, valóban
méltán busúlsz s vádolsz-e haragodban
a széleslombu, kövér tök miatt,
hogy hûs árnya fejedrõl elapadt?"
S felelt, kitörvén Jónásból a méreg:
"Méltán haragszom azért, mígcsak élek!"

És monda akkor az Isten: "Te szánod
a tököt amely egy éjszaka támadt
s egy másik éjszaka elhervadott;
amelyért kezed nem munkálkodott;
amelyet nem ápoltál, nem neveltél,
lombja alatt csak lustán elhevertél.

És én ne szánjam Ninivét, amely
évszázak folytán épült vala fel?
melynek tornyai vetekedve kelnek?
mely mint egy gyõztes harci tábor terjed
a sivatagban, és utcái mint
képeskönyv amit a történet irt,
nyilnak elém? Ne szánjam Ninivének
ormát mely lépcsõt emel a jövõnek?
A várost amely mint egy fáklya égett
nagy korszakokon át, és nemzedékek
éltek fényénél, s nem birt meg vele
a sivatagnak annyi vad szele?
Melyben lakott sok százszor ezer ember
s rakta fészkét munkálva türelemmel:
õ sem tudta, és ki választja széllyel,
mit rakott jobb-, s mit rakott balkezével?

Bizd azt reám, majd szétválasztom én.
A szó tiéd, a fegyver az enyém.
Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem.
Ninive nem él örökké. A tök sem,
s Jónás sem. Eljön az ideje még,
születni fognak ujabb Ninivék
és jönnek uj Jónások, mint e töknek
magvaiból uj indák cseperednek,
s negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi
az én szájamban ugyanazt jelenti."

Igy szólt az Ur, és Jónás hallgatott.
A nap az égen lassan ballagott.
Messze lépcsõs tornyai Ninivének
a hõtõl ringatva emelkedének.
A szörnyü város mint zihálva roppant
eleven állat, nyúlt el a homokban.

(1938)

Babits Mihály: Húsvét elõtt

S ha kiszakad ajkam, akkor is,
e vad, vad március évadán,
izgatva belül az izgatott
fákkal, a harci márciusi
inni való
sós, vérizü széltõl részegen,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü malomnak:

ha szétszakad ajkam, akkor is,
ha vérbe lábbad a dallal és
magam sem hallva a nagy Malom
zúgásán át, dalomnak izét
a kínnak izén
tudnám csak érezni, akkor is
-- mennyi a vér! --
szakadjon a véres ének!

Van most dícsérni hõsöket, Istenem!
van óriások vak diadalmait
zengeni, gépeket, ádáz
munkára hûlni borogatott
ágyúk izzó torkait:
de nem gyõzelmi ének az énekem,
érctalpait a tipró diadalnak
nem tisztelem én,
sem az önkény pokoli malmát:

mert rejtek élet száz szele, március
friss vérizgalma nem türi géphalált
zengeni, malmokat; inkább
szerelmet, embert, életeket,
meg nem alvadt fürge vért:
s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is
ez inni való sós vérizü szélben,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü Malomnak,

mely trónokat õröl, nemzeteket,
százados korlátokat
roppantva tör szét, érczabolát,
multak acél hiteit,
s lélekkel a testet, dupla halál
vércafatává
morzsolva a szûz Hold arcába köpi
s egy nemzedéket egy kerék-
forgása lejárat:

és mégsem a gépet énekelem
márciusba, most mikor
a levegõn, a szél erején
érzeni nedves izét
vérünk nedvének, drága magyar
vér italának:
nekem mikor ittam e sós levegõt,
kisebzett szájam és a szók
most fájnak e szájnak:

de ha szétszakad ajkam, akkor is,
magyar dal március évadán,
szélnek tör a véres ének!
Én nem a gyõztest énekelem,
nem a nép-gépet, a vak hõst,
kinek minden lépése halál,
tekintetétõl ájul a szó,
kéznyomása szolgaság,
hanem azt, aki lesz, akárki,

ki elõször mondja ki azt a szót,
ki elõször el meri mondani,
kiáltani, bátor, bátor,
azt a varázsszót, százezerek
várta, lélekzetadó, szent,
embermegváltó, visszaadó,
nemzetmegmentõ, kapunyitó,
szabadító drága szót,
hogy elég! hogy elég! elég volt!

hogy béke! béke!
béke! béke már!
Legyen vége már!
Aki alszik, aludjon,
aki él az éljen,
a szegény hõs pihenjen,
szegény nép reméljen.
Szóljanak a harangok,
szóljon allelujja!
mire jön új március,
viruljunk ki újra!
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!

Ó, béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!
Aki halott, megbocsát,
ragyog az ég sátra.
Testvérek, ha túl leszünk,
sohse nézünk hátra!
Ki a bûnös, ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot:
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!

(1916. márc.)


Babits Mihály:
Cigány a siralomházban

Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt,
ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas
fényes, páncélos, ízelt bogarat.

Úgy született késõbb az ajkamon, mint
a trombitahang, mint a trombitahang
katonák szomjas, cserepes ajkain.

De ma már oly halkan, elfolyva, remegve jön
mint beesett szemek gödreiben
remegve fölcsillan a könny.

Nem magamért sírok én: testvérem van millió
és a legtöbb oly szegény, oly szegény,
még álmából sem ismeri ami jó.

Kalibát ácsolna magának az erdõn: de tilos a fa
és örül ha egy nagy skatulyás házban
jut neki egy városi zord kis skatulya.

És örül hogy -- ha nem bírja már s minden összetört --
átléphet az udvari erkély rácsán
s magához rántja jó anyja, a föld.

Szomorú világ ez! s a vers oly riadva muzsikál
mint cigány a siralomházban.
Hess, hess, ti sok verdesõ, zümmögõ, fényes bogár!

Ha holtakat nem ébreszt: mit ér a trombitaszó?
Csak a könny, csak a könny, csak a könny hull
s nem kérdi, mire jó?


(1926. márc.)


Babits Mihály: Esti kérdés

Midõn az est, e lágyan takaró
fekete, síma bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja
s oly óvatossan, hogy minden füszál
lágy leple alatt egyenessen áll
és nem kap a virágok szirma ráncot
s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
nem veszti a szivárványos zománcot
és úgy pihennek e lepelnek árnyán,
e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,
hogy nem is érzik e lepelt tehernek:
olyankor bárhol járj a nagyvilágban,
vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,
vagy kávéházban bámészan vigyázd,
hogy gyujtják sorban a napfényü gázt;
vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel
nézzed a lombon át a lusta holdat;
vagy országúton, melyet por lepett el,
álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;
vagy a hajónak ingó padlatán
szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;
vagy idegen várost bolygván keresztül
állj meg a sarkokon csodálni restül
a távol utcák hosszú fonalát,
az utcalángok kettõs vonalát;
vagy épp a vízi városban, a Riván,
hol lángot apróz matt opáltükör,
merengj a messze multba visszaríván,
melynek emléke édesen gyötör,
elmúlt korodba, mely miként a bûvös
lámpának képe van is már, de nincs is,
melynek emléke sohse lehet hûvös,
melynek emléke teher is, de kincs is:
ott emlékektõl terhes fejedet
a márványföldnek elcsüggesztheted:
csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
mégis csak arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvetõ?
minek az árok, minek az apályok
s a felhõk, e bús Danaida-lányok
s a nap, ez égõ szizifuszi kõ?
miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelõ idõ?
vagy vedd példának a piciny füszálat:
miért nõ a fü, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nõ?

1883 November 26. (125 éve történt)
Megszületett Babits Mihály költő.


Százhuszonöt éve, 1883. november 26-án született Szekszárdon Babits Mihály költő, műfordító, akadémikus, a Nyugat nemzedékének egyik legnagyobb költője.
A budapesti egyetem magyar-francia szakára iratkozott be, de a franciát hamar a latinnal cserélte fel. Nyelveket, esztétikát, filozófiát tanult, érdeklődött a modern külföldi irodalom iránt, rendkívüli műveltsége fogalomnak számított kortársai körében. Egyetemi évei alatt kötött életre szóló barátságot Juhász Gyulával, Kosztolányi Dezsővel és Oláh Gáborral. Végzése után vidéken tanított, 1911-ben került fel Újpestre gimnáziumi tanárnak. 1902-től megjelenő verseire és műfordításaira figyelt fel Ignotus, így a Nyugat 1908-as indulásától munkatársa, 1916-tól szerkesztője, majd főszerkesztője volt a folyóiratnak.

Első korszakára az antik kultúra hatása jellemző, már ekkor is, miként minden további művében, a formai igényesség volt az alapvonása. Szemléletének konzervatív vonásai főként a kultúra értékeinek őrzésére vonatkoztak. 1911-ben fogott bele legnagyobb műfordítói munkájába, Dante Isteni Színjátékát ültette át magyarra. Jelentős műfordítása még Shakespeare-től A vihar, Baudelaire-től A romlás virágai, Szophoklész Oedipus királya és az Erato című gyűjtemény.

A tízes évek közepén az egyébként zárkózott költő egyre inkább a társadalmi kérdések felé fordult. A világháború kitörése után pacifista nézetei miatt felfüggesztették tanári állásából. Lelkesen támogatta az őszirózsás forradalmat, a proletárdiktatúra idején a budapesti tudományegyetemen tanított, ezért később megfosztották tanszékétől és a nyugdíjat is megvonták. 1921-ben megnősült, Tanner Ilonát vette el, aki Török Sophie néven ismert költőnő volt; mivel gyermekük nem született, Sophie öccsének kislányát fogadták örökbe.

1927-ben jelent meg legjelentősebb regénye, az önéletrajzi ihletésű Halálfiai című családregény. Irodalmi tekintélye egyre nőtt: tagjává választotta a Kisfaludy Társaság, majd a Baumgarten alapítvány kurátora lett, s döntő szava volt abban, hogy kik kapják a Baumgarten-díjat. Lapszerkesztőként szívesen adott helyet a népi költők és a fiatalok műveinek, de idegenkedett a szocialistáktól és a nyílt, egyértelmű politizálástól. Ez befolyásolta véleményét József Attiláról: noha tehetségét elismerte, viszonyuk nemzedéki, esztétikai ellentétek miatt megromlott.

1937 áprilisában daganat okozta gégeszűkületet állapítottak meg nála, állapota a műtét után csak átmenetileg javult. A fenyegető háború és súlyosbodó betegsége arra késztette, hogy kilépett elefántcsonttornyából és hitet tegyen: az 1940-ben megjelent bibliai témájú, jelképes elbeszélő költeménye, a Jónás könyve emberi és művészi fejlődésének összefoglalása. 1941 márciusában még megtartotta akadémiai székfoglalóját, de ezután szinte teljesen beszédképtelen lett, 1941. augusztus 4-ére virradó éjjel halt meg.

Babits költészetében az antik világ képeitől a középkoron át a modern világig jut el, egyike a legképgazdagabb költőknek. Szépprózája a költői szimbolizmustól a szigorú realizmusig terjed, jelentősek tanulmányai, esszéi, irodalomtörténeti munkái is. Vallásos katolikus volt, vágyott a hitre, amely egyet jelentett nála a humanizmussal.

Ott mélyen a szívembe,
Hol nemrég még a boldogság lakott,
Most némán visszhangoznak a falak,
Fájón szállnak a sóhajok.
Elhalkult bennem a szerelem dallama,
Tovarepült a hűvös őszi széllel.
S én búcsút intek utánuk
Minden lehulló levéllel.
Széttépett pókhálók csupán,
A szeretetről szőtt álmaim,
S csak a kínzó bánat hegedül,
Lelkem tépett húrjain.
Látod!? Szerelmünk kincsesládája,
Milyen könnyen kirabolható.
S tünékeny boldogságunk is
Csak szárnyaszegett pillangó.
Mégis van egy szó, a Remény,
Melynek ereje az egekbe visz,
Hol Angyalok adják kölcsön a szárnyukat,
Annak, aki őbennük hisz.
Mert hinni kell, hogy a szerelem
Legyőz minden akadályt,
S hogy az, ki egyszer elhagyott,
Egy szép napon majd rád talál.

/LadyMoon/

Várnai Zseni: Ki a legszebb a világon?



Tündöklésem szép idején nem néztem a tükörbe én,
két kisgyerek szeme fénye volt az arcom tükörképe, s szólt a szívem:
- Édes lányom, ki a legszebb a világon?
- Te vagy a legszebb, anyám, hidd el nékem igazán!
- Édes fiam, mondd meg nékem: ki a legszebb e vidéken?
- Édesanyám, Kedvesem, nincs nálad szebb, senki sem!
- Csillag tükrön néztem arcom, mint egy tündér király asszony,
aki hol volt... hol nem volt... de ez nagyon régen volt.
Fiam elment messzeségbe, nem nézhetek a szemébe, s másnak mondja:
- Kedvesem, nincs nálad szebb senki sem!...
Kislányomból kisasszonyka, csillag szeme rám ragyogja, mint egy fényes tükörkép:
- Szebb a jóság, mint a szép! Tó tükréhez megyek s kérdem, ki a legszebb a vidéken?...
Tó tükrét a szél kavarja, arcom girbe-gurba rajta...
- Hamis a tó! - Futok messze, csorba tükör a kezembe, csorba tükör felel nékem:
- Nem az vagy már, aki régen!
Kedves, öreg Szülő anyám, Te mondjad meg, de igazán, elhervadtam, csúnya vagyok?
Édesanyám szeme ragyog:
- Hidd el nékem, édes lányom, te vagy a legszebb a világon...
S ahogy szólott, könnye fénylett, arcom benne tündérszép lett

Álom és a bölcs

Az Ember elment a Bölcshöz:
- Álmot láttam, de sehogy sem tudok rájönni, mi az értelme. Kérlek, segíts rajtam!
- Hallgatlak - bólintott a Bölcs.
- Az utcán mentem, a mi utcánkban, ahol minden nap járok.
Olyan is volt álmomban, mint egyébként; nem volt semmiféle változás rajta, csak annyi, hogy nagy szürke göröngyökkel volt tele a járda. Amikor megrúgtam az egyiket, rájöttem, hogy ezek nem göröngyök, hanem kövek. Egyet zsebre vágtam, hogy megmutassam a Barátomnak, akihez indultam.
Amikor elővettem, kettévált a kezemben. Belül szikrázó, tiszta ragyogású volt. Azonnal tudtam (bár nem értek hozzá), hogy ez GYÉMÁNT! Rohantunk az ékszerészhez, de közben telepakoltuk a zsebeinket a csúnya, szürke kövekkel, hátha... Az ékszerész vágta, csiszolta a kettévált követ, végül fel is mutatta, hadd lássuk mi is, hogy sziporkázik:
- Még soha nem találkoztam ilyen nagy és tiszta gyémánttal - lelkesedett.
Kipakoltam a sok egyforma szürke kövemet. Ő bizalmatlanul nézte a sötétlő halmot, majd legyőzve utálkozását, egyet megfogott és vijjogó gépével kettévágta. Smaragd volt. A következő rubin, utána valami csodaszámba menő ritkaság, és aztán így végig. Felfoghatatlan kincs feküdt előttem, szikrázott, tündökölt ezerféle színben a belsejükben rejtőző érték. Én pedig döbbenetemben felébredtem. De nem tudok szabadulni az álomtól. Mondd, mit jelenthet?

- A szürke kövek a MINDENNAPJAID, Barátom! Éppen ideje, hogy felfedezd: valóságos kincsesbánya a mindennapok sokasága. Dolgozni kell rajtuk, az igaz, de ha jól megmunkálod őket, gazdagabb leszel mindenkinél.

Már reggel vedd kezedbe napodat, hogy megláthasd benne a hűség gyémántját, a bizakodás smaragdját, a szeretet rubinszínű áldozatosságát...
Mától kezdve soha nem beszélhetsz "szürke hétköznapokról", hiszen láttad, mi rejlik bennük!

"A zavaros víz kitisztul, ha nem háborgatják. Ugyanígy az elme is megtisztul, ha hagyod, hogy megnyugodjon."

(Deng Ming-Dao)

1921 November 25. (87 éve történt)
Megszületett Pilinszky János költő.



“A dolgok nem hagyják nyomon követni magukat. S ez nem a sors szeszélye, nekem gyakori érzésem, hogy legtöbbször Isten maga az, ki tetteink, s kivált jótetteink és azok következményei közé áll.

S talán épp azért, hogy mi magunk - ha valóban jót tettünk - árnyékban maradhassunk, egyfajta személytelenségben, s ne veszítsük el jótetteink értékét a nyilvánosság színpadias tündöklésében. Ha van rá erőnk, ne panaszoljuk hát, hogy ez vagy az az erőfeszítésünk hiábavaló volt!”
(Pilinszky János: Szög és olaj)



“Félelmetes állapot a magány. Jézus legelkeseredettebb szavait is ez váltja ki, az elhagyatottság. “Uram, Uram, miért hagytál el engem!” - ezzel a kiáltással élte át talán a legmélyebben az emberi természet fájdalmát és veszélyeit. Nem ismerte ugyan az unalom, a szomorúság elősivatagait, de átélte a magány legriasztóbb fájdalmát, s ő, aki minden szenvedést magára vett, ezt az egyet elviselhetetlennek találta. S valóban: a valódi magányban senki nem maradhat meg tartósan büntetlenül és bűntelenül.
Különös, hogy a krízis és a megoldás legtöbbször mennyire egybeesik, milyen szoros drámai kapcsolatot tart egymással. A kór és a gyógyítás szavai szinte azonosak. Magányosak lettünk - mert nem tudunk magányosak lenni. Mit jelent ez? Jelenti azt, hogy az ember, ki a külsőségeket, a kinti ingereket hajszolta, eltompult, s elvesztette belső fogékonyságát, hallását a csendre, képességét az elmélyülésre. Elfelejtett befele fordulni. S ezzel egyidejűleg vesztette el másik képességét is, nyitottságát a világ, a többi ember felé.

[...]

Divatszó lett a magány, s ez mindenesetre jelzi, hol kell a ma keresztényének vigyáznia, miből kell korszerű vizsgát tennie?
Magányból. Abból, hogy magányában hogyan tud minél mélyebb, minél élőbb és állandóbb kapcsolatot teremteni Istennel.” (Pilinszky János)


“Szemben a közhittel, a lusta ember nemcsak az, aki átalussza az időt vagy ölbe tett kézzel üldögél. A restségnek létezik egy sokkalta megtévesztőbb és kifinomultabb formája. Az a fajta sürgés-forgás, lázas tevés-vevés, ami a valódi cselekvés megkerülése. Némi “filozófíával” azt mondhatnám, hogy ezer tetszetős tévedés se pótol egyetlen igaz gondolatot se súlyban, se erényben.
A pontos, igaz cselekvés az, amelyik számba veszi és mérlegeli a “pálya” minden nehézségét, és a “véletlenek” esetleges szélfúvását éppúgy, mint a föladat “bemérhető” részét, persze nehéz, s nemegyszer kevésbé látványos a vaksi “szorgoskodásnál”. A közvélemény könnyen ítél a látszat után, s az izzadtságot legtöbbször a koncentrált figyelem elébe helyezi. Pedig ez a csúsztatás melegágya ennek a fajta kritikai lustaságnak és előítéletnek, mely melegágya a burkolt restségnek, belső tunyaságnak, s csupán képmutató változata a hétalvásra ítélt mesebeli semmittevésnek. Ahogy a félelem és élhetetlenség a betegségbe, úgy menekül nemegyszer a belső restség az aktivitásba, a minőség megkerülésével a középszerűség tevékeny gyakorlatába.” (Pilinszky János)

Freddie Mercury szobra Montreux-ben (egy koncertképről mintázták)

1991 November 24. (17 éve történt)
45 éves korában, londoni otthonában elhunyt Freddie Mercury (eredeti nevén: Faroukh Bulsara), a Queen énekese.

Mercury együttese, a Queen 1971-től dolgozott együtt. Első albuma 1973-ban jelent meg. Hírnevét az 1975-ben kiadott "One Night at the Opera" című nagylemezzel és az azon szereplő"Bohemian Rapsody" című dallal alapozta meg.Élete végéig dolgozott, s az 1991 elején megjelent "Innuendo" című lemez ugyanúgy listavezető lett, mint az együttes sikerszámaiból összeállított örökzöld lemez. A botrányairól is közismertté vált sztár - énekes egyébként iráni származású volt: családjával az indiai Bombay - n át került Londonba, ahol először grafikusművészi diplomát szerzett. Az AIDS végzett vele.

1864 November 24. (144 éve történt)
Megszületett Henri de Toulouse-Lautrec francia festő, a francia posztimpresszionizmus képviselője (Pár a bárban, A Moulin-Rouge).


Henri de Toulouse-Lautrec
(1864, Albi – 1901, Malromé)

Francia festõ és grafikus, a posztimpresszionizmus legjelentõsebb mestere, a modern plakátmûvészet megteremtõje. A csontbetegsége és balesete miatt tizennégy évesen nyomorékká vált mûvész modelljeit a Montmartre zenés kávéházainak és mulatóinak, valamint a nyilvánosházak, cirkusz, a lóverseny világából válogatta: A Moulin Rouge-ban (1890), La Goulue, Yvette Guilbert sorozatok, A lóversenyen (1899). Könnyed vonalvezetés, könyörtelen éleslátás és dekoratív színek jellemzik stílusát.

Ízelítõ mûveibõl:

A mûvész anyja
May Belfort
La Goulue
Yvette Guilbert
Jane Avril
A rue des Moulins szalonjában
Õk
Varrónõ

Charles Darwin
angol természettudós, az evolúcióelmélet kidolgozója
1809. február 12. — 1882. április 19.

1859 November 24. (149 éve történt)
Charles Darwin angol természettudós megjelentette a Fajok eredete című munkáját. Ez a könyv ismertette elképzeléseit az evolucióról és a természetes szelekcióról.

Aki képes haszontalanul elherdálni egy órát, még nem jött rá, milyen értékes az élet.



Az ember lelkiismeretesen és gondosan tanulmányozza lovai, szarvasmarhái és kutyái jellemét és családfáját, mielőtt párosítaná őket; de amikor saját házasságáról van szó, soha, vagy csak ritkán tanúsít ilyen erőfeszítést.



A matematikus az egy vak ember, aki egy sötét szobában keres egy fekete macskát, ami nincs is ott.



Ha a szegények szenvedését nem a természet törvényei okozzák, hanem a mi intézményeink, nagy a mi bűnünk.



A pszichológia bizonyára arra az alapra fog támaszkodni, melyet Herbert Spencer máris jól megvetett, hogy tudniillik minden szellemi erő és képesség is szükségképpen fokozatosan volt megszerezhető.



Bizonyos preferált szavak túlélése vagy megőrzése a létért való küzdelemben a természetes kiválasztódás esete.



A tudatlanság gyakrabban vezet önhittségre, mint a tudás: olyanok szokták határozottan kijelenteni, hogy a tudomány soha sem fogja ezt vagy azt megoldani, akik keveset tudnak, nem pedig olyanok, akik sokat.



Milyen határt szabhatunk annak az erőnek, amely hosszú korszakokon keresztül működik és szigorúan megvizsgálja minden teremtmény alkatát, felépítését és szokásait, - a hasznosat pártfogásába veszi és a károsat elveti? Én nem látom, hogy korlátja lenne ennek az erőnek, mely minden formát lassan és tökéletesen idomít hozzá az élet legbonyolultabb viszonyaihoz.



A kipusztulás csupán elhatárolta a csoportokat, de semmiképpen sem teremtette meg őket; mert ha minden forma, amely valaha itt élt a Földön, hirtelen újra megjelenne - bár teljesen lehetetlen volna olyan meghatározásokat adni, amelyek alapján az egyes csoportokat megkülönböztethetnénk -, a természetes osztályozás vagy legalábbis valamely természetes elrendezés lehetséges volna.



Próbára teszi a képzeletet elhinni, hogy a páva farka ekképp alakult ki; és mivel én elhiszem, ezért hiszek ugyanebben az elvben, némileg módosítva, az emberre alkalmazva is.