Horváth Magdolna: Mese a szeretetéhségről
Két ember beszélget:
- Te, én olyan elkeseredett vagyok, hogy már élni sincs kedvem!
- Na és mi az oka ennek? - kérdezi a másik.
- Ó, hát a szeretetéhség - mondja elérzékenyülve emez.
- Jaj, én is abban szenvedek - csakhogy én nem töröm a fejem öngyilkosságon, meg hasonló marhaságon, hanem erőt veszek magamon, mert van akaraterőm!
- Ha te ilyen erős vagy, akkor kérlek, adjál nekem akaraterőt és szeretetet!
- Na, még mit nem! Előbb adj te! Hát nem tudod, hogy előbb adni kell ahhoz, hogy kapjál?
- De hát én olyan depressziós vagyok, hogy csak szomorúságot és panaszt tudnék adni az embereknek!
- Épp ez a baj! Ha szeretetet adnál, akkor is csak a tizedét kaphatnád vissza legjobb esetben is.
- Hiszen szeretek én, csak nem mindenkit! Talán ez bűn? És nem mindenki szorul rá épp az én szeretetemre. Például téged is szeretlek, nem tudom, mért nem érzed! Lehet, hogy a befogadáshoz is akaraterő kell? Mit kívánsz tőlem?
- Semmit, csak azt, hogy ne siránkozz, hanem végy erőt magadon és old meg egyedül a problémáidat! Vegyél példát rólam!
- Hiszen akkor neked nincs is semmi problémád, akkor nem eshetik nehezedre, ha segítenél. Adj egy kis szeretetet kérlek!
- Adjon neked a halál, te önsajnáltató, szégyentelen kéregető koldús!
Azzal hajbakapnak, és addig tépik egymást, míg meg nem kopaszodnak. Akkor aztán egymásra mutogatva egyszerre mondják ki a következőket:
- Ronda kopasz vagy, úúútállak!
Majd két külön irányba elindulnak sírva, s mindkettő sírva ordítja:
- Anyám én úgy szenvedek! Szeretetéhségem van! Segítsen valaki!
Bejegyzések
