Ismeretlen szerző az Életről és a választásokról...

,,De bármilyen pályát választasz is, a legfontosabb, hogy hittel és meggyőződéssel járj azon az úton. Vagy követed a szíved szavát, vagy elfojtott vágyaid kötnek béklyóba, s végül arra kényszerítenek, hogy minden kötöttséget lerázva új életet kezdj.
Élned kell a magad életét. Válassz tehát, legyen meg a bátorságod hozzá. És soha ne feledd el, hogy nem dönthetsz a szíved szava ellenére!"

Szepes Mária: Vágy

Mindig beteljesedik, amire lasszót vet égő fantáziád.
Életfa nő belőle. Leszüreteled a magját.
Teremtő mágus vagy. Jól válaszd meg vetésed talaját.

Mezey Katalin: Olyan közel



Olyan közel engedtelek magamhoz,
hogy már végképp
sosem fogom megtudni:
ki vagy..

"Az arcunkat a tükörben látjuk. A művészet alkotásaiban megláthatjuk a lelkünket."

(George Bernard Shaw)

Szerb Antal: A Pendragon legenda

Kevesen tudják róla, hogy nemcsak nagytudású tanár és irodalomtörténész volt, hanem szépirodalmi szerző is, sőt, forgatókönyvet is írt. Ezekben az írásaiban a "csodavilág" diadalmas győzelmet arat a valóságon. Regény- és novellaíró stílusa nem nélkülözi a tudományos és kultúrtörténeti alapokat, mint ahogy tudományos művei sem nélkülözik a szépirodalmi stílust. Nem válik el nála a tudomány a művészettől, szorosan összeforr, ötvöződik a kettő. Legismertebb szépírói munkái A Pendragon legenda és az Utas és holdvilág c. kötetek.

Egy ösztöndíj által lehetővé tett angliai tanulmányút (1920) során Szerb Antalnak lehetősége nyílt megismerkedni az angol prózaírás kitűnő alakjaival. Érezhető is regényében Chesterton, a detektívregény-írás szakértője, valamint Virginia Woolf és Aldous Huxley hatása. Alkotásában keverednek a detektív-, az esszé-, és a kísértetregény jellemzői. A harmincas években kezdett felerősödni nála a "csoda", a mágia, a varázslat világa iránti érdeklődés. Amint az a korabeli kritikákból is kitűnik, nagy szükség volt már a hétköznapi szürkeségből kilépő, misztikus borzongásokkal teli alkotásra. Szándékát már egy, a könyv megírása előtt egy évvel írt tanulmányában is megfogalmazta: "Ideje volna, hogy a mi íróink is felszabadult játékos fantáziával, hétköznapokon, helyi és osztályi részlegességeken túl eljussanak már az időtlen emberi lélekig." Köszönhetően az író műveltségének és szenvedélyes ismeretterjesztési vágyának, akaratlanul is rengeteget tanulhatunk a mű olvasása közben. Írójának jellemzője a különböző alakváltozások és jellemábrázolások kifogástalan használata, lélekelemzéseiben is túllép a korabeli alkotásokon.

A történet a csodálatos és titkokkal teli walesi tájon játszódik. Lakói őrült, halált jósló próféták és az európai emberek számára érthetetlenül babonás britek. A szellemekkel cimboráló, a természet titkait kutató várúr, Earl of Gwynedd, valamint a szenvedélyes fiatal lány Cynthia Pendragon családjának legendás múltját tárja fel előttünk a történet, amely a Rózsakeresztesek szektájának rejtélyeivel ötvöződik. Lassan egy hatalmas örökségért folyó hajsza bontakozik ki, ezáltal alakítva detektívregénnyé a könyvet. Eközben a hangulatok változásaival, valamint a valóság és irrealitás keveredésével válik a történet lélegzetelállítóan izgalmassá.

A főhős, Bátky János személye valójában Szerb Antal ironikusan megrajzolt regénybeli alteregója. A "fölösleges tudományok doktora", aki megreked a puszta aprólékos, sziszifuszi adathalmozásnál, ami valójában soha nem áll össze egységes alkotássá. Bátky ügyetlenkedései során önkéntelenül, ártatlanul és esetlenül kerül bele az események sodrásába. XIII. századi misztikusok után kutat, amikor megismerkedik a Pendragon család fejével, Earl of Gweyneddel, aki egy vacsorára a várába invitálja őt, hátha hatalmas könyvtárában felhalmozott könyvei segítségére lehetnek a magyar tudósnak. Attól a pillanattól kezdve, hogy hősünk belép a hatalmas várkapun, élete gyökeresen megváltozik. Veszélyes kalandokba keveredik, miközben lassan elveszíti az arisztokratikus életforma iránti sznob rajongását. Váratlanul egy kísértethistória kellős közepébe csöppen, országúton vágtató szellemek és halottak hangján segélyt kérő mély tavak közé, ahol realitásérzéke végül teljesen cserben hagyja...

Dósa Gabriella

1945 Január 27. (64 éve történt)
Meghalt Szerb Antal író, irodalomtörténész.


Szerb Antal (1901-1945)

Az 1901-ben született író, irodalomtörténész, nagyon művelt értelmiségi család leszármazottja volt, apja nagy hírű orvos-tudós. Könyvek közt nőtt fel, egyszerre volt lankadatlanul kutató tudós, szenvedélyes örökolvasó, bravúrosan szerkesztő és fogalmazó író, lelkiismeretes középiskolai tanár és könnyed társasági ember.

Mire magyar-német-angol szakos tanárként huszonhat éves korában tanítani kezdett, már nagyra tartott író és tudós hírében állt. Húszéves volt, amikor a Nyugatban versei és novellái jelentek meg, irodalomtörténeti esszéi pedig új hangot, új szellemet éreztettek az olvasókkal.

Irodalomtörténeti művei mindmáig nélkülözhetetlen olvasmányok. Szakkönyvei a vonzó olvasmány gyönyörűségével bilincselik le még a nem szakmai olvasókat is. A későbbi híres Magyar irodalomtörténet és a máig is leghasználhatóbb A világirodalom története c. munkái a szélesebb körű népművelésnek is fontos kézikönyvei. Harminckét éves korában őt választják a Magyar Irodalomtudományi Társaság elnökének majd harminchat éves korában egyetemi magántanár lesz, ami annak idején a legnagyobb megtiszteltetés volt középiskolai tanárok számára.

Novelláival a Nyugat második nemzedékének legjobbjai közé tartozik. Fordulatosság, humor és filozófia ötvöződik egybe elbeszélő művészetében. Gondolatmenete stílusok és korszakok egységeire épül. Hosszabb időt töltött Olaszországban és Párizsban, szellemi műhelyeket hozott létre, előadásokat tartott a Magyar Rádióban. 1941-től szűkült alkotói tere: előadásai elmaradtak, irodalomtörténetét betiltották, megszűnt a Nyugat. 1943-ban és 1944-ben munkaszolgálatra hívták. A humanistának már csak egyetlen útja lett volna: túllépni a polgárságon. Szerb Antal pontosan tudta, hogy a folytatás már a polgárságon túl történik. De neki nem volt útja a menekülésre. Vagy nem is akart menekülni. A magyar kultúra legműveltebb hordozója nem is igyekezett messze túlélni a szennyes vihart. A keresztény, vallásos keresztény, a magyar, a nagyon mély nemzeti hitű magyar, a magyar irodalom legművészibb összefoglalója szembenézett azzal az érthetetlen ténnyel, hogy őt se kereszténynek, se magyarnak nem tekintik. Vállalta azt a tényt, hogy elődei zsidók voltak, mint a vallásos katolikus költészet egyik főalakja Sárközi György, vagy éppen Halász Gábor, a kitűnő esszéíró, aki nem is volt zsidó, de mégis vállalta a zsidóságot. Együtt hárman indultak a halálos végső útra. Sárközi éhen halt, vagy végelgyengülés ölte meg, Halász Gábor az állandó ütlegelés áldozata lett, Szerb Antalt puskatussal verték agyon. Így halt meg a század egyik legműveltebb, legszellemesebb, kételyei közt is hívő keresztény magyar írója.

1844 Január 27. (165 éve történt)

A Nemzeti Színházban megtartották Erkel Ferenc: Hunyadi László c. operájának ősbemutatóját.

Erkel Ferenc: Hunyadi László



Ifjúkorának fõ mûve, 1844-ben mutatták be. Az elsõ maradandó értékû magyar opera, mely az 1848 felé haladó Magyarország “politikai dalmûve” lett. A “Meghalt a cselszövõ” címû kórusrészlet a forradalom tömegdala lett, s az operához készült nyitány egyben az elsõ magyar szimfonikus költemény. Hõsi hangja a forradalom felé haladó reformkor nagyszerû lendületét tükrözi. Fõ érdeme - a jó szerkezeten, a jellemek sokrétû ábrázolásán kívül -, hogy az idegen zenei elemekkel szemben biztosítja a magyaros motívumok túlsúlyát. A drámai csúcspontokon többnyire verbunkos zene vagy csárdás hangzik fel.

Az opera Hunyadi János nándorfehérvári gyõzelmétõl és halálától László lefejeztetéséig beszéli el az eseményeket. A fiatal és gyenge kezû uralkodó, V. László tanácsadója Czilley Ulrik cselszövést szervez László megöletésére. A hûséges Rozgonyi felfedi a király - László megöletésére hozott - titkos ítéletét. Hunyadi hívei László védelmében megölik Czilleyt. Temesvárott a király hívei jelenlétében ünnepélyes fogadalmat tesz, hogy Hunyadi fiain soha bosszút nem áll. Eközben Gara nádor mindent elkövet, hogy leánya Lászlóval tervezett házasságát meghiúsítsa, s helyette a király hitvesévé tegye Máriát, hogy ezzel saját hatalmát erõsítse. A budai királyi palota kertjében László és Gara Mária lakodalmukat ülik. A vidám ünnepség kellõs közepén Gara nádor fegyvereseivel a király nevében elfogatja Lászlót. A budai Szent György téren felállított vérpadon Lászlót tomboló vihar közepette lefejezik.

ERŐLTETETT MENET

Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok
fölött régóta már csak a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, -
de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!

Bor, 1944. szeptember 15.



HETEDIK ECLOGA

Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
1944. július

1945 Január 27. (64 éve történt)
Holokauszt emléknap Európában.

Az Auschwitz-Birkenau koncentrációs tábor felszabadításának emlékére.

Tamkó Sirató Károly:
Bíztató

Ne ess kétségbe, érjen bármi!
Csak egy a törvény: várni. Várni!

Ha reszket alattad a föld:
Csak önmagadat meg ne öld!

Ha egyetlen vagy, mint a szálfa.
Felvirrad még magányod álma.

Minden beérik, révbe fut:
És győzött az, ki várni tud.


Tamkó Sirató Károly

Hiszed

Már régóta rád se gondolok,

Feledve vannak a szép napok,

Sétás esték s muzsikás hajnalok.



Nem emlékszem éj-fürtjeidre,

Ámort lövő nap-szemedre,

Elfeledtelek örökre … örökre, …



Más angyalra vetettem szemet,

Tűz szívem régóta mást szeret,

Azt sem tudom, hogy csengett szép neved.

- - - - - - - - - - - - - - - - - -

csak egyet kérdezek:

Hiszed? Hiszed? Hiszed!!?

1905 Január 26. (104 éve történt)
Megszületett Tamkó Sirató Károly József Attila-díjas költő, műfordító. Verseskötetei (Az élet tavaszán; Papírember; Kiáltás) mellett gyermekversei (Tengereczki Pál) is megjelentek.


TAMKÓ SIRATÓ KÁROLY
(1905-1980)

A soknyelvű Újvidéken született, ott volt iskolásfiú, egyforma biztonsággal tudott magyar anyanyelvén kívül szerbül, németül, és mire felnőtt az egyetemi évekig, már megtanult franciául is. Huszonöt éves korára Budapesten jogi doktorátust szerez és ügyvédjelölt lesz. A hazai avantgárd törekvések harcos folyóirata, a "Magyar Írás" köré csoportosuló fiatal költők benne ismerték fel az expresszionizmus egyik nagy ígéretét. Mire azonban első verseskötete, a "Papírember" (1928) megjelent, az előző évek irodalmi és művészi új formákkal kísérletező láza hullámvölgybe került. A költők és olvasóik jó részének túl politikamentes, túl formalista volt az az avantgárd, amely nem a baloldali, főleg munkásmozgalmi eszmék hirdetője volt. Másrészt a költők és olvasók szépségigénye egyre inkább visszafordult a Nyugat formai klasszicizmusának örökségéhez, a költői képek szemléletességéhez és ésszerűségéhez, a versformák lélekbeli harmóniát adó versrendjeihez. A harmincas évekre az avantgárd mámorában induló legjobb költőink - József Attila, Radnóti Miklós, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Vas István - a hagyományos formaművészet magas régióiig emelték költészetünket. Akik folytatva az avantgárd utat nem a szocializmus eszmevilágát és politikai harcát szolgálták, mint Kassák és köre, vagy éppen az emigrációban a kommunista politikai harcot, mint keleten Barta Sándor és nyugaton Komját Aladár, és nem tértek le az újra megtalált hagyományos formaeszmények útjáról, hanem töretlenül folytatták egy politikailag el nem kötelezett (bár általában baloldali-humanista) avantgárd kísérletezést - az menthetetlenül irodalmi légüres térbe került, mint a "Magyar Írás"-kör költő-műfordító-tudós szervező-főszerkesztője, Raith Tivadar (aki egyetemi tanárként az üzemgazdaságtan köztisztelt szakembere lett), mint a legtevékenyebb, legtöbb izgalmat keltő költő-rendező-koreográfus Palasovszky Ödön, vagy az éppen első sikerénél tartó Tamkó Sirató Károly. - A sok nyelvben otthonos, sokirányú műveltséget szerzett, a modern tudományos és irodalmi elméletekben otthonos jogász, aki még a könyvtárosság tudományát is kitanulta, 1930-ban hátat fordított ügyvédi irodáknak, könyvtáraknak, az egész országnak és elutazott Párizsba, hogy francia költő és szürrealista vagy azzal rokon elméletek kiáltvány-szerzője legyen. Hamarosan fel is tűnt a párizsi kávéházak művészköreiben. Odafigyeltek tudományos alapozottságú elméleteire. Ezekben esztétikai - irodalmi és művészeti - következményeit vonta le annak, hogy Einstein fizikája megváltoztatta a tér és az idő dimenzióinak összefüggését, Bergson filozófiája pedig időélményünket és időszemléletünket. Ő "dimenzionistá"-nak nevezte el ezt a tér-idő-kontinuumban látó művészetszemléletet, amelyben összekapcsolódott a vonalban megnyilvánuló vers és a síkban testet öltött kép. Tudományos színezetű, lendületesen, látomásosan megfogalmazott kiáltványait nevezetes szürrealista költők, absztrakt festők írták alá. Ismeretesek lettek túl a francia körök határain is, az egyik például Lisszabonban jelent meg. Így hat esztendeig otthonos volt a francia művészek és művészetek körében, megélhetést talált a sajtóéletben, költeményei, cikkei, kiáltványai ismertté tették nevét a modern irodalom művelőinek és kedvelőinek körében. Csakhogy a hat év leteltén, 1936-ban egy súlyos betegség tört rá, amely végtagjainak mozgását is akadályozta. Buda nevezetes gyógyfürdőitől remélt gyógyulást. Haza is jött. A fájdalmak közepette nem is gondolhatott irodalomra, a már merőben másfajta problémákkal gyötrődő irodalom meg régóta nem gondolt őrá. Gyógyulnia kellett, és ez nem volt könnyű. Sok kínlódás, sok keresés, sokféle tanulás után az ősi indiai gyógymódban, a jógában találta meg az üdvözítő lehetőséget. Párhuzamosan a fürdőkkel és a gyógyszerekkel, a jóga mozgási és lélekzési gyakorlatai, igen szívós kitartással követve a módszer javaslatait, a negyvenes években, a háború kellős közepén, végre meghozták a várt gyógyulást. Legalábbis ő úgy hitte, hirdette, hogy egészségét a jógának köszönheti. Annyi bizonyos, hogy valóban egész további életére erőt és egészséget adott neki, holott még közel negyven évig élt. Az alacsony, szikár testű férfi valószínűleg mindig mozgékony ember volt, de a jóga tudása és gyakorlata akrobatikus ügyességűvé tette, és látványosan szerette is mutatni, milyen rugalmas, és teste ugyanolyan friss, mint szelleme. Társaságban, nem ritkán szerkesztőségekben elegendő volt azt mondani neki: "No Károly, tudsz-e még fejjel lefelé elmondani egy verset?" - Ő azonnal két tenyerére bukfencezett, lábaival felfelé kalimpált és megkérdezte, hogy dekadens francia, régi szerb, orosz klasszikus, vagy egy régi középfelnémet lovagi dalt mondjon-e. De ha kívánják, akkor szanszkritül idéz a Mahábhárátából. Ugyanis a jóga tudományának búvárlása közben megtanult szanszkritül is.

Az ilyesmire azonban csak a hatvanas években kerülhetett sor. Az ötvenes években - se Rákosiék süket kultúrpolitikája idején, sem 56 és a rákövetkező rémségek izgalmai közt - nem lehetett itt avantgardizmusból megélni. A sok nyelven tudó, modern tudományokban járatos, és ráadásul jogászmúltú álláskereső találhatott magának megélhetést. Leginkább gyárak vették hasznát, ahol fordíthatott szakszövegeket és fogalmazhatott reklámokat, jó kapcsolatban volt az Orion Rádiógyárral is, ahol közvetlenül a háború után évekig volt a reklám- és propagandairoda vezető tisztviselője. Az ilyen munkák közben, és a jógázó életmódot egy pillanatig sem hagyva abba, felismerte a nagy lehetőséget: a jóga nemcsak gyógyít, de megélhetést is ad. Jógaiskolát szervezett, ahol ugyanúgy tanította az egészségőrző és gyógyító mozgást, a lélegzési technikát, mint azokat az indiai filozófiai tanításokat, amelyeknek bölcsei kifejlesztették a jóga tudományát és gyakorlatát. Ez az iskola nemcsak ismert, de divatos is lett. A költő mindhalálig igen tisztességesen megélt belőle.

A költészetet azonban soha nem hagyta abba. Ha másoknak nem kell, hát űzte magának, és a legközelebbi érdeklődőknek. Bizonyos volt benne, hogy belátható időn belül irodalmi szükséglet lesz, hogy az avantgárdot újra felfedezzék, folytassák, és visszaadják a kezdeményezők becsületét. És ahogy megjósolta, ez a hatvanas évek elején be is következett. Tamkó Sirató még csak nem is csodálkozott, hogy egyszerre népszerű, élő hagyomány, keresett költő lett. Egész életműre való kiadnivalója gyűlt össze fiókjaiban. Most az egészet átnézte, átjavította, ahogy ő mondta: "Az eleve korszerűt, haladva az idővel, még korszerűbbé tette". - Kitűnően érezte saját költészetének másokhoz nem hasonlító sajátosságát. Költeményeinek és szabad versekbe rejtett kiáltványainak olyan a közös jellege, mintha minden pillanatban nyilvántartaná a világmindenséget. Csillagászat, geológia, fizika keveredik itt filozófiával, humorral, pátosszal. Egészen egyéni az a hang, amely megszólal "A Vízöntő kor hajnalán" című válogatott költeményes kötetében (1969). Ugyanebben az évben jelent meg "A három űrsziget" című tudományos-fantasztikus regénye, amely a jövő társadalmáról, a győzedelmes emberboldogító technika küzdelméről a visszahúzó erők ellen, és végül diadalmas győzedelméről szól egyszerre ifjúsághoz szóló romantikus kalandossággal és képzett elméket továbbtanító szakértelemmel. Jókai "A jövő század regénye" óta ez a legokosabb és legszebb magyar utópista-tudományos-fantasztikus regény. - És még mindig volt egy jó évtizede. Felépítette látomásos érett kori költeménygyűjteményét, a "Cosmogrammok"-at. Közben azonban a most már széles körben divatos költő a himnikus szabad versek mellett mestere a csengő-bongó gyermekverseknek is. Óvodások és kisiskolások örömmel mondogatták a mindig tréfás bácsi pattogó rímeit. - És talán a gyermekeknek, talán a gyermeki emlékeket sosem felejtő felnőtteknek írta a leglíraibb vallomását magáról, a világcsavargóról, akit a régi játékos kiszámolóról Ecki-Becki-Tengerecki Pál-nak nevezett. Első nagy szakaszát még régen írta, majd évekkel később második szakasszal folytatta, és a végső években a harmadik szakasszal befejezte. Csengő-bongó, vidám-kesernyés vallomás ez a háromrészes költemény a világ mulatságos változatosságáról és valójában örök magányáról.

Így együtt a kozmikus látomások himnuszai, a tudományos-fantasztikus regény, a gyermekversek - és mindennek ötvözete. Tengerecki Pál kalandjai - ez az az egyszeri jelenség, aki Tamkó Sirató Károly volt.

1905 Január 26. (104 éve történt)
Dél-Afrikában megtalálták a Cullinan-t, a világ legnagyobb gyémántját.

Nevét Sir Thomas Cullinan-ról kapta, aki 3 évvel a gyémánt megtalálása előtt felfedezte a bányát.

Súlya a megtaláláskor 3106 karát volt, amit 9 nagyobb és több kisebb részre vágta, majd csiszoltak. A legnagyobb darab 530 karát, Nagy-Britannia koronaékszereinek része, a jogart ékesíti.




A világ legnagyobb gyémántja

99 évvel ezelőtt, 1905, január 26-án, Frederick Wells, a Premier Mine egyik menedzsere élete legszerencsésebb sétáját tette meg Cullinan bányájában: megtalálta a világ legnagyobb gyémántját.

A drágakő története egy szerencsétlen földművelő ámokfutásával kezdődött. Joachim Prinsloo békésen éldegélt Dél-Afrikában, a transvaali Modderfontein közelében, amikor egyszer csak kiderült, hogy földje egy ígéretes aranymező közepén fekszik. Az aranyásók megostromolták vételi ajánlatokkal és Joachim engedett. Kaallfontein közelében talál magának új otthont, s éppen hogy berendezkedett, amikor ismét megjelentek a vásárlók. Sok pénz és komoly fenyegetések hatására ismét megpakolta szekerét és továbbvonult, földje alatt gyémántot találtak. Pretoria közelében szerzett magának egy farmot. A család már kényelmes hajlékot tudhat magáénak, amikor Thomas Cullinan megbízottja távozásra akarta rábírni, és jelentős összeget nyújtott át a gyémántmezőt sejtető földért. Prinsloo elveszti türelmét: „Táguljon innen azzal a szekérrel, vagy lövök.” Joachim Prinsloo élete végéig művelte kicsiny földjét, és csak halála után került Thomas Cullinan tulajdonába ötvenkétezer fontért.

A bánya

Thomas Cullinan eredetileg építkezési vállalkozó volt, bányászatra csak akkor adta fejét, mikor 1898-ban egy ismeretlen ember háromkarátos gyémántot mutatott neki és elárulta, hol találta. Cullinan megtekintette a helyszínt (Prinsloo farmját), amely távol volt minden ismert lelőhelytől, de kezdő geológiai ismeretei ellenére is felismerte a kincset sejtető dombot. A halott farmer lánya végre eladta a területet, és 1903-ban megindulhatott a bányászat. Két év múlva találta meg a híres Cullinan gyémántot Frederick Wells, aki kétezer fontot kapott az értékes drágakőért a tulajdonostól. Cullinantól 1907-ben Transvaal állam vásárolta meg a csodálatos nyersgyémántot, majd VII. Edwárd angol királynak adta születésnapi ajándékként.

A gyémánt

A nyersgyémánt súlya 3106 karátot nyomott, amely megközelítőleg 620 gramm, színe tiszta fehér, szinte kékesfehér, alig észrevehető zárványokkal. A gyémánton négy hasadékot is felfedeztek, ami annak a jele, hogy eredetileg egy nagyobb darabhoz tartozott. Az angol uralkodó, a jó nevű I. J. Asscher & Co. céget bízta meg a kő csiszolásával, akik kilenc nagyobb és kilencvenhat kisebb ékkövet készítettek el, összértékük 1603 karát lett. A három legnagyobb gyémánt az angol uralkodó tulajdonában maradt. Közülük a legnagyobb értékű Cullinan I cseppformájú, 530 karátos darab (Great Star of Africa), a királyi ház jogarát díszíti. A Cullinan II nevezetű kő a korona ékessége, súlya 317 karát, a sorban következő két nagyobb „csiszolmány” pedig a királynő koronáján látható.

A gyémánt értéke

Rengeteg színű és minőségű gyémántot bányásznak és ezeknek csupán negyede ékszergyémánt. Értékük meghatározásánál négy tényezőt kell figyelembe venni, angol rövidítéssel, a 4C-t.

Colour: A szín mutatja meg a gyémánt tisztaságát. Bármilyen szennyeződés került a gyémántba, az színeltérést okoz. A legtisztábbak – ennek megfelelően – a teljesen színtelenek.

Clearness: A kő tisztasága szintén nagyon fontos, ha tízszeres nagyítás alatt nem találunk repedést, hasadást, felhőket a gyémántban, akkor tökéletesnek nevezhetjük.

Cut: Csiszolás segítségével érhetjük el a legtökéletesebb fényhatást. Ha a követ ötvennél több fazetta (csiszolt lap) határolja, akkor briliánsról beszélünk.

Carat: A gyémánt tömege. Egy karát megközelítőleg 0.202 gramm.


Bodor Zoltán

Alexandre Gustave Eiffel (Dijon, 1832. december 15. – Párizs, 1923. december 27.), fémszerkezetek építésére szakosodott francia építészmérnök és gyáriparos, a párizsi Eiffel-torony, valamint a New York-i Szabadság-szobor fémvázának tervezője és építője.


Alexandre Gustave Eiffel jómódú burgundiai családban született. A Rajna-vidékről származó apja rendőr volt, anyjának pedig különféle vállalkozásai voltak; a fa- és kőszénkereskedésbe fektetett pénze tisztes jövedelemmel járt. 1843-ban Eiffel a Sainte Barbe középiskolába járt. 1850-ben Párizsba ment, hogy a felkészüljön a felvételire a nagy presztízsű műszaki főiskolára, az École Polytechnique-re. Vizsgája végül is nem sikerült, azonban az elért eredményével 1852-ben felvételt nyert az ugyancsak nagyhírű párizsi mérnökképzőbe, a Központi Iskolába, ahol 1855-ben kiválóan végzett és vegyészmérnöki diplomát szerzett.

Úgy tervezte, hogy hazatérve átveszi egyik nagybácsijának ipari festőüzemét, az ügylet azonban nem jött össze. Miután néhány hónapon át a Châtillon-sur-Seine-i lőporgyárban dolgozott, majd a Nyugati Vasúttársaságnál. 1856 februárjában anyja révén összeismerkedett Charles Nepveu-vel, akinek párizsi gyárában sűrített levegős kovácseszközök gyártásával és fémszerkezetek építésével foglalkoztak.

A vas- és fémipar felfutásának köszönhetően a vállalkozás prosperált. Mivel a könnyű, nagy szilárdságú, és könnyen megmunkálható anyag különféle építményekhez való felhasználása gazdaságosabb volt, mint a kőé, a cég egyre több megrendelést kapott. A fiatal mérnök csakhamar megmutathatta csillogó tehetségét: első munkája a Bordeaux-i vasúti híd építése volt, mindössze 26 évesen. Ő alkalmazott először sűrített levegős alapozást a csőszerű pillérek kivitelezésénél. A Déli Vasúttársaság és a Párizs-Orleans-i Vasúttársaság vonalainak összekötését eredményező munka alapozta meg Eiffel hírnevét.

Az ígéretes jövő előtt álló fiatal mérnök 1862-ben feleségül vette Marie Gaudement kisasszonyt, egy gazdag sörgyáros lányát. A fiatal pár Clichy-La-Garenne-ben telepedett le.

Két évvel később fordulat állt be a mérnök életében. Saját vagyonával szállt be egy komoly pénzügyi nehézségekkel küszködő cégbe, amit sikerült felvirágoztatnia – hála az 1887. évi párizsi világkiállításnak, és a munkálatokért felelős régi barátjának, aki több épület építését bízta rá. Eiffel – aki már kellő tapasztalatokra tett szert – elhatározta, hogy saját céget alapít: 1868-ban Levallois-Perret-ben (Seine-Saint-Denis megye) megvett egy fémszerkezet-építő műhelyt, és megalapította a később világhírűvé vált Eiffel & Cie céget.

Az elkövetkezendő húsz év kemény, de eredményes munkával telt. A vállalat számos nagyszabású megrendelést mondhatott magáénak viaduktok és fémszerkezetes létesítmények építésére. A megrendelések megszerzése érdekében Eiffel kész volt egész Európát bejárni.

A tehetséges mérnök nemcsak annak köszönhette sikerét, hogy nyitott volt minden új ötletre és tervre, hanem annak is, hogy képes volt olyan, az Eiffel & Cie sikeréhez nagyban hozzájáruló kiváló munkatársakkal körülvenni magát, mint a belga származású Théophile Seyrig, vagy Émile Nouguier, Maurice Koechlin stb. Egyébként ez utóbbi mérnöktől származott 1881-ben a Bartholdi által megrajzolt, és 1886-ban, New Yorkban felavatott Szabadság-szobor vasszerkezetének koncepciója.

Neves építmények

1867. évi Párizsi Világkiállítás gépterme és más épületek;
* Notre Dame des Champs templom, Párizs (1868);
* a budapesti Nyugati Pályaudvar (1875)[1];
* a párizsi Le Bon Marché nagyáruház, valamint a Lycée Carnot (gimnázium) vázszerkezete;
* az Eiffel-csarnok, hivatalos nevén Mercado Adolpho Lisboa Manaus-ban (Brazília);
* a Szent Sebestyén templom Manilában, (Fülöp-szigetek);
* a New York-i Szabadság-szobor fémváza;
* az Orléans-i Dessault ecetgyár;
* a nizzai csillagvizsgáló kupolája;
* a párizsi Berthier-műhely;
* a Santiago-i főpályaudvar (Chile);
* a Traian Szálló Jászvásárban (Románia);
* a Mona Island-i világítótorony (Puerto Rico), valamint
* Charles Garnier építésszel közös munkája a párizsi Opera, de más operaházak is (Nizza, Monaco stb.).

Hidak és viaduktok

Eiffel számos hidat és viaduktot tervezett és építtetett Franciaországban és a világban, közülük a legfontosabbak:

* a Maria Pia híd a Douro folyón (1877) – a legkönnyebb, legolcsóbb, legmerészebb építmény, amivel végképpen elismerést szerzett mind Franciaországban, mind nemzetközi téren;
* A Garabit-viadukt (1884) – ennek a Cantal megyei viaduktnak a megépítése biztosította a további diadalmenetet, mivel a 165 méter fesztávú kovácsoltvas ív, amely a hídpályát tartja, a maga idején abszolút világrekordnak számított, ráadásul segítségével a vonatok 122 méter magasságban haladtak át a folyó felett.
* viaduktok a Sioule, Tardes és Thouet francia folyókon;
* a Girona fémhídja Katalóniában;
* La Souleuvre folyó hídja Calvados megyében [1];
* az Illatos-folyó hídja Huế városában (Vietnam);
* a szegedi Tisza-híd[2];
* A Szűz Mária kápolna sziklájára átívelő gyaloghíd Biarritz-ban;
* A Biarre-csatorna hídja.

Utolsó évei

Az 1920-as évek elejére Alexandre Gustave Eiffel jogos büszkeségtől eltelve idősebb lányával és vejével élt együtt, akiket ő tartott el. A háborúban megtépázott glóriájú Franciaországban úgy tekintettek rá, mint aki örök dicsőséget szerzett az országnak. Az idős férfi 1923. december 27-én hunyt el párizsi, Rabelais utcai palotájában. Rangjához méltóan temették el a Levallois-Perret-i temetőben.

1887 Január 26. (122 éve történt)
Elkezdődött az Eiffel-torony építése Párizsban.

Párizs jelképe, az Eiffel-torony Gustave Eiffel-ről (1832-1923), az építőről kapta nevét, akinek mellszobra ma is látható az északi pillér tövében. Az építmény a francia forradalom centenáriumára rendezett világkiállításra készült. 700 terv közül fogata el a zsüri 1886. június 12-én Eiffel mérnök művét, az építkezés 1887 január 26-án kezdődött, majd tiszteletreméltó gyorsasággal, 2 év, 2 hónap és 2 nap alatt fel is épült az torony. Az akkori szokásokkal ellentétben különös figyelmet fordítottak a biztonságra, egyetlen munkás sem halt meg az építkezés során. Megépültekor a világ legmagasabb építménye volt, és az is maradt 1929-ig, a New York-i Chrysler Building elkészültéig. Jelenleg a később felszerelt TV antennákkal együtt 326 méter és 75 centiméter magas. 15 000 különböző fémdarabját 2,5 millió kézzel formázott csavar tartja össze, melyek közül egyetlen egyet sem kellett újraformázni, annyira pontos munkát végeztek. 7,5 millió akkori frankba került, a torony minden egyes kilója 1 frankba.



Az Eiffel-torony Párizs egyik jelképe, amely tervezőjéről, Gustave Eiffel mérnökről kapta a nevét. Az 1889. évi világkiállításra készült, az eredeti tervek szerint a kiállítás után lebontották volna. A torony összmagassága 322 m, ebből maga a torony 300 m, fölötte 22 m-re magasodik egy tévéadótorony. Első emelete 58, második emelete 116, a harmadik 276 m magasban van.


A legmagasabb épület volt a világon a Chrysler Building (New York City) 1930-as felépítéséig (319 m).

Előzmények

Az 1880-as évek végére a világ számos építészét hajtotta a becsvágy, hogy egy monumentális, „ezer lábnál magasabb” tornyot építsenek, azonban számtalan technikai problémába ütköztek. (például 1885-ben nagy nehézségek árán sikerült kőművesekkel felhúzatni a 169 méteres obeliszket Washingtonban, a Chrysler Building pedig csak homályos terv volt még; 1874-ben Clarke és Reeves egy több, mint 914 méteres tornyot szándékozott építeni Philadelphiában, ami sosem valósult meg. Franciaországban Bourdais és Sébillot gondolkodott egy 300 méter magas, hagyományos módon, kőművesekkel felrakatott torony építésén, ami a kor technológiai ismeretei szerint kivitelezhetetlennek tűnt.)

A sedani vereség és Elzász-Lotaringia elvesztése után az újjászületett, de még gyenge francia köztársaságnak az 1789. évi forradalom 100. évfordulóján valami nagyszabású, dicsőítő emlékműre volt szüksége. Jules Ferry kormánya 1878-ban kezdett megszervezni egy nagy világkiállítást, melynek a megnyitását 1889. május 5-ére rögzítette.

Amikor a világkiállítás tervét 1883-ban véglegesítették, az Eiffel & Cie két mérnöke, Émile Nouguier és Maurice Koechlin épp egy fémtorony ötletével állt elő. Elképzelésüket 1884. június 6-áig formába is öntötték Stephen Sauvestre építész együttműködésével, aki finomította és díszítette az építményt.

A terv elfogadása

A kezdetekben visszafogott Gustave Eiffel magáévá tette kollégáinak ötletét, megvásárolva az 1884. szeptember 18-án bejegyzett szabadalmat.

Számára most a torony "eladása" volt a legfőbb feladat. Először a fenti című tervvel Barcelona polgármesterét kereste meg, mivel ott nemsokkal később egy másik világkiállítást tartottak, de ő a tervet „kissé irreálisnak és főleg túlságosan költségesnek” ítélve, elutasította.

A vállalkozó megértette: ha el akarja kerülni az újabb kudarcot, a tervet hitelesebbé kell tennie mind a városatyák, mind pedig a közvélemény számára. Foggal-körömmel küzdött, óriási összegeket költve cikkekre, reklámokra és Public relations-re, elsősorban Édouard Lockroy kereskedelmi minisztert, a világkiállítás főszervezőjét akarta megnyerni.

Végül is a tervet egyhangú döntéssel 1886. május 1-jén elfogadták, ami lehetővé tette Eiffel számára, hogy 1887. január 8-án szerződést kössön a kormánnyal. Ez az okirat tartalmazta az építmény finanszírozását és Szajna-parti, a Iéna-híd tengelyében való elhelyezést. Eiffel munkamániás, köztiszteletben álló ember (Bordeaux-ban a vízbe vetette magát, hogy megmentsen egy fuldokló munkást), olyan, aki gyorsan hasznosította az új és egyszerű ötleteket, végül pedig – de nem utolsósorban – zsebből megelőlegezte a 8,5 millió arany frankra becsült költségek 80%-át. A hatóságok 1890. január 1-jétől számított 20 évre engedték át részére a hasznosítás jogát, amely a határidő leteltével került Párizs városához.

Az építkezés 1887. január 28-án kezdődött el. Hatalmas tölcséreket vájtak, majd szárítottak ki a Mars-mezőn, hogy a kőművesek hozzákezdhessenek az oszlopok alapozásához. Telepítették a négy, új rendszerű hidraulikus emelőt – gyakorlatilag a munka minden fázisában feltaláltak valamit.

A torony építésének terve azonban heves ellenkezést is kiváltott. Már az első csákányvágást követően, 1887 januárjában megjelent a „művészek tiltakozása” az építmény ellen, amelyet jelentős személyiségek írtak alá: Charles Gounod, Charles Garnier, Victorien Sardou, Ifj. Alexandre Dumas, François Coppée, Sully Prudhomme, Leconte de Lisle, Guy de Maupassant, Huysmans… „Nem bízunk a nagy emberekben” – mondta erre állítólag Eiffel.

Az építmény hihetetlen sebességgel épült: havonta 12 méterrel lett magasabb. Az építkezésen csak az elemek összeszerelése folyt, azok mindegyike a Levallois-Perret-i üzemben készült, és onnan szállították a helyszínre. A munkálatokat éjjel-nappal ellenőriző vállalkozónak az építkezés munkásainak zajos sztrájkjával is szembe kellett néznie, mivel a sajátságos körülmények között végzett munka bére nem tükrözte a vállalt veszély mértékét. Eiffel, akinek csak egy gondolat járt a fejében: határidőre elkészíteni a művet, elfogadta és megadta az annak idején túlzottan magasnak számító béreket. 1888. július 14-én elérték a második emeletet, 1889. március 31-én pedig befejezték a harmadikat. Az „elképesztő technikai vakmerőség, kiemelkedően gyors végrehajtás” (26 hónap) lehetővé tette, hogy két év elteltével felavathassák.

A siker

A határidőt betartó Eiffel a Becsületrend lovagja lett. Május 15-én a tornyot megnyitották a nagyközönség előtt, amely el volt ragadtatva nemcsak a kilátástól, de az „ultragyors” és teljesen újszerű hidraulikus felvonóktól is. (Ezeket azonban tíz év elteltével ki kellett cserélni. Az új, 2. emeletig üzemelő, korszerű lifteket, amelyek az 1980-as évek végéig üzemeltek, a Five-Lille vállalat magyar származású építészmérnöke, Korda Dezső tervezte.) A világkiállítás hat hónapja alatt a torony 2 millió látogatót fogadott. Ahhoz képest, hogy előzőleg milyen polemizálás folyt róla, elsöprő sikert aratott. Mindez nem számított: az 1889-es év meghozza Eiffel számára a diadalt, és a megdicsőülést, mind mérnökként, mind pedig vállalkozóként. Az építmény első három szintje a nyilvánosság előtt is nyitva áll, mert az első emeleten remek éttermet rendeztek be a Világkiállítás alatt, ami ez az első számú vendéglőnek számított Párizsban. A második szintet - 116 méter magasságban - tudományos kísérletek színhelyének szánták, ám később a Le Figaro szerkesztősége foglalta el. A harmadik emeletről pedig csodálatos kilátás nyílik Párizsra.

A torony ma

A torony mindig is megosztotta a franciákat, sokan szeretik, de sokan kimondottan utálják: becenevei is ezt tükrözik – egyesek „Csúfság”-nak hívják, mások „Öreg Hölgy”-nek. Többször le akarták bontani, és felrobbantani. Kétszer is eladta egy szélhámos, 1925-ben Victor Lustig, ócskavasként. A második világháborúban a németek fegyvereket akartak belőle készíteni.
Az Eiffel-torony sok megpróbáltatáson ment keresztül, de még ma is a világ egyik leghíresebb épületeként ismerjük. A híres torony 2007-ben nagy esélyekkel indult a Világ Hét Csodájának megválasztásánál.

Ha egy embert megmentesz, vagy átsegítesz a bajon,
egy világot mentettél meg.
Választhatsz jól, és választhatsz rosszul.
Amiben most élünk, egy átmeneti állapot.
Mindenki, mindenki ellen.
És nagyon sokan kerülnek olyan helyzetben,
hogy érzik nincs belőle kiút.
Pedig van !
Egyénileg kell megtenned, amiért születtél,
be kell töltened a jobbik szerepedet.
Próbáljátok magatokat megismerve, másokat segítve,
mások felé jót sugározni.
Jót tenni és tudni, hogy ami most látszólag rossz,
utólag kiderülhet, hogy jó.....

(Szepes Mária)

Farsang

A vízkereszttől hamvazószerdáig tartó időszakot hívják farsangnak, amelynek három utolsó napja “a farsang farka” a fékevesztett öröm és mulatozás ideje volt. Ez vidám, tavaszelőző ünnepség, mely a nagyböjttel ér véget. A katolikus egyház liturgiájában ez a rövidebb évközi idő, ilyenkor a remény színében, zöldben misézik a pap. A tél és a tavasz szimbolikus küzdelme, amely már az óév temetésével kezdődik, a farsangban ér a tetőpontjára. A telet jelképező bábot valami módon elpusztítják: vagy a vízbe “fojtják” vagy elégetik. Ez a télkihordás, téltemetés.

Ha farsang - akkor móka, kacagás, no meg persze bőséges evés, ivás. A farsang szó hallatán szinte mindenkiben az álarcosbálok, táncos mulatságok hangulata, a jelmezes felvonulások színes kavalkádja elevenedik meg. Már a XV. század óta szólnak feljegyzések álarcviselésről, állatalakoskodásokról. A királyi udvartól a kis falvakig mindenütt farsangoltak hazánkban. Mátyás király idejében a királynő itáliai rokonsága művészi álarcokat küldött ajándékba a magyar rokonoknak.

Egy XVII. századbeli ismeretlen szerzőjű krónika a következőképpen vélekedik a farsangról: "Az ördögnek szánt ünnep ez, az esztendőnek olyan időszaka, amikor az emberi bolondságok elementáris erővel törnek elő. S úgy tetszik, mintha az emberek szégyellnék kicsapongásaikat, ezért rejtik el ábrázatukat álorca alá..."

Mit is ünneplünk, vagy netán valamitől búcsúzunk?

A farsang évszázadok óta tartó, évenként ismétlődő ünnepsorozat, mely a vízkereszt napjától a húsvétot megelőző negyvennapos nagyböjt kezdetéig tart. Vidámsággal kezdődik és böjttel ér véget.

A farsang a tél és a tavasz küzdelmének szimbolikus megjelenítése is egyben, a tél búcsúztatása és a tavasz várásának ünnepe. A nagy evések és ivások időszaka ez, mellyel szimbolikusan a természetet kívánták nagy bőségre késztetni.

A farsangi népszokások is a tavasz közeledtét jelzik. Ilyenek a kormozás, busójárás, téltemetés - melyek a tél mint gonosz elűzését jelképezték. Ekkor a falusi emberek felöltöztettek egy, a telet jelképező szalmabábut és nagy dirrel-durral sok tréfával, mókával fűszerezve elégették. Voltak olyan települések, ahol a tél és a tavasz küzdelmét jelmezekbe bújt szereplők játszották el. Természetesen a viadalban a tavasz került ki győztesen, a tél pedig szégyenében elbujdosott. A legtöbb népszokást a farsangi időszak végén, a farsang "farkán" tartották - azaz - farsangvasárnap, farsanghétfőn és húshagyókedden. Ilyenkor maskarába bújt emberek jártak házról házra, adományokat gyűjtöttek, köszöntőket mondtak, mellyel az esztendő bőséges termését az emberek jövőbeli sikereit hivatottak megjósolni. A lakodalmak időszaka is a farsang idejére esett. Ennek oka az volt, hogy különös mágikus kapcsolatot képzeltek az egybekelő ifjú pár és az ébredő természet között. A felnőttek, gyerekek, asszonyok, lányok, férfiak sokszor külön-külön farsangoltak. A farsang gondolatköre a házasság témája körül forgott. Szokás volt például azokat a lányokat, akik a farsang végén pártában maradtak, kicsúfolni.

Általános volt a tánc és a bálozás szinte minden faluban. Ismertek a farsangi napok jellegzetes táji megnevezései is, úgymint a farsangvasárnapot megelőző kövér- vagy zabálócsütörtök, mely elnevezés onnan származik, hogy ilyenkor kezdték meg a farsangi ételek készítését. A farsang utolsó napját jelölő húshagyókedd elnevezés is a hús elhagyását, a böjt kezdetét jelzi. Amikor elérkezett húshagyó éjféle, megkondult a harang, jelezve, hogy vége a farsangnak. Abbahagyták a mulatozást. A bíró letette a vonót vagy dudát, mert "begyött a böjt." Másnap a hamvazó- vagy böjtfogadószerda, már a hosszú böjt megkezdésének első napja. Ismert volt még a szerdát követő csonkacsütörtök elnevezés is, mely onnan ered, hogy ezen a napon még el lehetett fogyasztani a maradékot. A Szlavóniai Kórógyon ez a mondás járta: "Inkább a has fakaggyon, mintsem az étel megmaraggyon". A hívő katolikusok ettől a naptól kezdve húsvét vasárnapjáig nem ettek húst és zsíros ételeket. Ebben a negyven napban az egyház azért tiltotta a vigadalmat, még a lakodalmat is, hogy az emberek teljesen megtisztult testtel és lélekkel várják a közelgő keresztény ünnepet.

A Farsang története

A farsangi jókedv, mulatság eredetileg pogány ünnep. A farsang lényege a tél temetése és a tavasz eljövetelének ünneplése. Az álarcok, mint maszkok és a felvonulás sok helyen a gonosz, rontó szellemek elriasztására, megtévesztésére szolgált, és a termékenységet is biztosította.

A farsang vagy más szóval karnevál gyökerei az ókorba nyúlnak vissza és a kereszténység térhódítását követően is – bár inkább csak megtűrt szokásként – megmaradt. A néprajzkutatók, a művelődéstörténészek aprólékos munkával kiderítették, hogy a különböző téli ünnepek és szokások között sokkal szorosabb az összefüggés, mint azt első pillantásra hinnénk. Az ókori saturnaliák, a Dionüszosz- és Mithrász-kultusz eseményei sajátos módon keveredtek a keresztény ünnepek szertartásaival, s az elmúlt évszázadok során annyira eggyé váltak, hogy legfeljebb a szakemberek tudják meghúzni a pogány és a keresztény elemek közötti választóvonalat. Téli ünnepeinkben egyszerre van jelen a meghaló és újra feltámadó természet, a káosz és a rend párharca, a felnőtté válás, a szerelem, a termékenység és a házasság motívuma, valamint a szerencse és a szerencsétlenség, tehát a kiszámíthatatlan sors, amely ellen hiába lázadunk. Egykoron ezek a pogány ünnepek és szertartások véresek voltak, szinte minden esetben emberáldozattal végződtek. A saturnaliák tragikus hősét például sorshúzással – rendszerint kockadobással – választották ki. Életének utolsó heteit abban a tudatban töltötte, hogy a végzetes óra eljöveteléig õ az ünnepség királya, akinek mindenki engedelmességgel tartozik és mindent megkap, amit csak megkíván, de a saturnalia végeztével önkezével kell véget vetnie életének. Halálával azonban lezárul a zűrzavar ideje és megszületik az új rend.

A későbbiekben a véres szokások sokat szelídültek, az emberáldozat jelképessé vált, s maga a szertartás is inkább egyfajta misztériumjátékká alakult át, amelynek résztvevői egy forgatókönyv szerint játszották végig szerepüket. Örök rejtély marad számunkra, hogyan tudtak ezek a pogány eredetű szokások a katolikus egyház minden igyekezete ellenére fennmaradni, sőt a magyarság esetében néhány száz évvel a kereszténység felvétele után gyökeret verni. A farsangi szokások honi elterjedéséről ugyanis csak a XIV. századtól kezdve vannak írásos feljegyzések.

A farsang hazája Olaszország, és valójában a déli országokban igazán elterjedt ez az ünnep. A keresztény egyház évszázadokig üldözte a farsang pogány szokásait, majd miután mégis fennmaradt, elismervén azt, keresztény rítusokká alakította. A katolikus egyház ebben az időszakban a kánai menyegzőről emlékezik meg. Ezzel is magyarázható, hogy a lakodalmak többségét farsang idején tartották. Majd az egyház végül átengedte ezt az időszakot a vidámságnak, az életörömnek, szórakozásnak.

A farsanghoz fűződő rítusokat számtalan nép népszokásai őrzik. Egyes helyeken napjainkig fennmaradtak a maskarás felvonulások. Ilyen hely Mohács is, ahol minden évben megrendezik a busójárást, ami napjainkra turista látványosság lett.

Manapság Európában talán a leghíresebb a velencei karnevál, mely külföldről is nagyon sok látogatót vonz. Brazíliában Rio de Janeiro a karnevál idejére a világ fővárosává válik.

A farsang elengedhetetlen velejárója a farsangi fánk. Állítólag már II. Ramszesz, egyiptomi fáraó (Kr.e.: 1290 – 1224) sírjának domborművén már látható, hogy két rabszolga csiga alakú süteményeket készít. Több vallás kultikus süteménye között találunk fánkot. Az izraelita ünnepek gasztronómiai szokásaiban a Hanuka ünnep ideje alatt fogyasztott fánknak régi történelmi háttere van.

A fánk európai elterjedésének történetéről egy híres legenda él a köztudatban. Marie Antoinette királyné egy farsangi álarcosbálról megszökött, és álöltözetében elvegyült a tömegben. A sétálás közben megéhezett a királyné, így egy mézeskalácsos mestertől vásárolt egy fánkot. A fánk rendkívül megízlett neki, ettől kezdve a királyi lakomák kedvelt finomságává vált.

(Összeállította: maya50)

“Az, aki nem tudja értékelni a kis dolgokat, soha nem fog véghezvinni nagyokat.”
(kínai közmondás)

Batsányi János: A látó


Vídulj, gyászos elme! megújul a világ,
S elõbb, mint e század végsõ pontjára hág.
Zengj, hárfa! Hallgasson ma minden reája,
Valakinek kedves nemzete s hazája;
S valaki a magyar változó ég alatt
Még a szabadságnak híve s ember maradt.

Ó ti! kiknek szívek örök búba merült,
Ím, reménytek nem várt víg napja felderült;
Ím, az igazságnak terjednek súgári;
Dõlnek a babona fertelmes oltári,
Melyek a setétség fene bálványának
Annyi századoktól vérrel áradának.
Ama dicsõ nemzet felkelt ím egészen,
Mely a két világnak megváltója lészen,
S melynek már láncoktól szabad vitéz karja
Mutatja, mit tehet egy nép, ha - akarja!
Az ember elnyomott örökös jussait
Délre hozván, porba veri bálványait;
S míg köz ellenségink poklokra süllyeszti,
Hozzánk ím! ölelõ karjait terjeszti:
"Álljon fel az erkölcs imádandó széki!
Nemzetek, országok, hódoljatok néki!
Uralkodjék köztünk ész, érdem, igazság,
Törvény s egyenlõség, s te, áldott szabadság!"

A föld kereksége megrendül e szóra,
S látja, hogy érkezik a régen várt óra.
A letapodtatott emberi nemzetnek
Csontjaiból épült trónusok reszketnek.
Rémülve szemlélik közelgetõ sorsok
A vérre sovárgó koronás gyilkosok;
Õk! kiknek még imént százezrek halála
Csak egy intésekben, egy szavokban álla;
S kiknek több nagy város tüzes leomlása
Oly vala, mint annyi hangyaboly romlása!

Vídulj gyászos elme! megújul a világ,
S elõbb, mint e század végsõ pontjára hág.

Aranyvonat

Az aranyvonat egy szerelvény, amely 1945. január 23-án indult útnak Ausztria felé a fertőbozi vasútállomásról. A köztudatban elterjedt téves nézet szerint az aranyvonat egészét zsidók javai képezik, azonban a vonat a Magyar Nemzeti Bank 30 tonna aranykészletét, nagy összegű devizatartalékait valamint letétbe helyzett értékeket, dokumentumokat (például Mátyás király korvináit), a méteretalon platinarúdját és a deportált zsidóktól begyűjtött értékeket menekítette a Szálasi-kormány parancsára a közeledő szovjet csapatok elől. Az értékeket az amerikai hadsereg lefoglalta, azokat hadizsákmánynak tekintették.

1946. június 18–25. Washingtonban a Nagy Ferenc miniszterelnök vezette küldöttség tárgyalásán döntöttek az MNB aranykészletének és más értékeknek, műkincseknek a visszaadásáról, és június 21-én ezt az USA külügyminisztériuma hivatalosan is bejelentette. 1946. augusztus 6-án a hadizsákmány egy része visszaérkezett Budapestre.

2001-ben amerikai holokauszt-túlélők pert indítottak az ügyben. A károsultak kárpótlására 2005-ben alapítványt hoztak létre, amelynek 25,5 millió dollár áll rendelkezésére az amerikai költségvetésből.






Az aranyvonat története

A második világháború és az azt követő időszak különös epizódja az aranyvonat története. A világégés utolsó periódusában összegyűjtött és nyugat felé indított magyar zsidó vagyon az elmúlt két évben újra és újra felkeltette a közvélemény és a média figyelmét. A történet és az összefüggések pontos rekonstrukciója mindmáig várat magára. Az alábbiakban vázlatosan foglaljuk össze kutatási eredményeinket, amelyek hamarosan könyv formájában is napvilágot látnak.

Mindenekelőtt egy közkeletű félreértést kell tisztázni. A második világháború utolsó hónapjaiban két olyan szerelvény is nyugat felé indult, amelyet később "aranyvonat" néven emlegettek. Az egyik a Magyar Nemzeti Bank értékeit szállító vonat volt, amely a jegybank tulajdonán (29 tonna arany, illetve valuta-, részvényállomány stb.) kívül a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank aranykincsét, közgyűjteményi javakat (Országos Széchényi Könyvtár, Magyar Tudományos Akadémia értékei stb.) és egyes állami kezelésű letétállományokat (Budapest Székesfővárosi Árvaszék, bűnügyi letétek), köztük különböző forrásokból származó zsidó eredetű vagyont tartalmazott. A szerelvény 1945 januárjában két részletben hagyta el az országot, a cél az ausztriai Spital am Pyhrn volt. A szállítmány itt, Salzburgtól 90 kilométerre keletre került az amerikai hadsereg kezére 1945. május 7-én. A vonat értékeinek nagy részét 1946 és 1947 folyamán az amerikai hatóságok visszaadták Magyarországnak. A zsidóktól elvett értékek jelentős hányada nem érkezett vissza.

(Az aranyvonat összeállítása) A másik, az úgynevezett "zsidó" aranyvonat, zsidó tulajdonú javakat tartalmazott. A Magyarország német megszállása után felálló kollaboráns Sztójay-kormány 1944. március végétől a jogfosztó rendeletek özönét zúdította a magyar zsidóságra. Az április közepén kibocsátott 1600/1944 ME sz. rendelet állami zár alá helyezte a zsidók ingó és ingatlan vagyonának túlnyomó részét. Még a nyilas hatalomátvétel előtt megszületett a döntés, hogy a könnyen mozdítható, legértékesebb zsidó vagyontárgyakat össze kell gyűjteni, és a szovjet csapatok elől nyugatra kell menekíteni. A fővárosban a Postatakarékpénztár Lónyay utcai árverési csarnokában tárolt zsidó vagyon vonatra rakodása október 7-én kezdődött meg, a szerelvény végül október 14-én indult Zircre. Az eredeti tulajdonosok nagy része már hónapokkal korábban elhamvadt az auschwitz-birkenaui krematóriumokban, mások táborokban, a főváros "csillagos házaiban" és munkaszolgálatos századokban várták a háború végét.

A tervvel a másnap hatalomra került nyilas kormányzat is egyetértett, bár a vonat feletti irányítást átszervezte. Novemberben Túrvölgyi Albertet, a "zsidók anyagi és vagyonjogi ügyeinek megoldására kinevezett kormánybiztost" áthelyezték, a kormánybiztosságot a Belügyminisztérium XI. osztálya alá rendelték. Ennek vezetője, Toldy Árpád egykori csendőr ezredes és Fejér megyei főispán így megkapta a zsidó vagyonok feletti szinte korlátlan ellenőrzés jogát.

Eközben tovább zajlott a vagyonkoncentráció. A Zirc melletti Óbányán tárolt szállítmány folyamatosan gyarapodott. A zsidók vagyonát szállító vagonok elsősorban az oroszok által még meg nem szállt, trianoni területekről jöttek. December utolsó, január első napjaiban az értékeket négy részletben átszállították a nyugati határszélen lévő Brennbergbányára. Itt még három hónapon keresztül duzzadt a rakomány, a legutolsó vagon március végén érkezett Szombathelyről. A győri zsidók néhány képével együtt Brennbergbányára, majd a vonatra került a Győri Múzeum számos festménye is. Nem tartalmazott zsidó vagyont az a néhány, személyes holmikkal teli láda és bőrönd sem, amelyeket körülbelül húsz menekülő, nem zsidó magyar rakott fel a vonatra. A néhány tucat festménytől és a pár csomagtól eltekintve a szállítmány teljes egészében az elkobzott zsidó vagyont tartalmazta.

Toldy kormánybiztos novemberben parancsot adott embereinek, hogy a hatalmas mennyiségű ingóságból válogassák ki a különösen értékes darabokat (aranytárgyak, ékszerek, drágakövek) és ezeket helyezzék külön ládákba. A precíz magyar adminisztráció hiteles leltárlistáinak és más dokumentumoknak nagy részét Toldy azért égettette el, hogy a tárgyak eredeti zsidó tulajdonosaira utaló adatok megsemmisüljenek. A szortírozási folyamat eredményeként 105 láda és 2 vaskazetta telt meg különleges értékekkel, aranytárgyakkal, drágakövekkel, igazgyöngyökkel. Ez azonban csak a legértékesebb tárgyak gyűjteménye volt, ezenkívül a szállítmány 1560 láda ezüsttárgyat, 3000 darab csomózott magyar és perzsaszőnyeget, megközelítőleg 10 ezer órát, mintegy 100 darab festményt, porcelánokat, bundákat, bélyeg- és csipkegyűjteményeket, fényképezőgépeket, gramofonokat, fényképezőgépeket, ruhákat és más használati tárgyakat tartalmazott.

1945. március 30-án a szovjet csapatok megközelítették Brennbergbányát. Toldy ekkor 52 értékládát és két kazettát teherautóra rakatott, majd - azzal a magyarázattal, hogy előremegy felderíteni a szerelvény útját - egy személy- és teherautókból álló konvoj élén reggel átlépte a határt. A vonat megbízott parancsnoka, Avar László, egykori zentai polgármester délután adott utasítást a vonat indulására. A szállítmány útja tehát már az induláskor ketté ágazott.

(A vonat) Március és május között a szerelvény kalandos utat járt be Ausztriában. Útközben Toldy még egyszer megpróbálta "megcsapolni" a szállítmányt Hopfgartenben, de ekkor Avar nyíltan szembeszállt parancsnokával. Bizonyos ládák cseréjére mégis sor került. Az út során Toldyn kívül SS-katonák éppúgy megpróbálták kifosztani a szerelvényt, mint egyes Ausztriába menekülő nyilas tisztségviselők. Csak Avar és munkatársai leleményességének és bátorságának volt köszönhető, hogy a szállítmány gyakorlatilag sértetlenül került az amerikai hadsereg ellenőrzése alá 1945. május 11-én Böcksteinnél. A szerelvényt május 16-án Werfenbe vontatták (innen ered a vonat amerikai elnevezése: Werfen Train), ahol július 19-ig a magyarok és az amerikaiak együtt őrizték a vonatot. Ekkor az amerikai hatóságok a magyar személyzetet leparancsolták a szerelvényről, az értékekkel teli 24 vagont pedig Salzburgba vontatták.

(A konvoj) A fennmaradt dokumentumok alapján kétségtelen, hogy Toldy el akarta lopni a kincset és a magyar zsidók vagyonával Svájcba próbált meg eljutni. Autóit azonban támadás érte, a konvoj szétszakadt. Mire nagy nehezen összeszedte embereit, bizonyos útvonalak már lezárultak. Toldy Feldkirchenben 6 ládát azért adott át két SS-tisztnek, hogy cserében azok segítsenek neki Svájcba jutni. A németek azonban eltűntek. A későbbi francia megszállási övezetbe érkezve Toldy belátta, hogy a ládákkal nehezen tud elmenekülni. Ezért a még nála lévő értékeket különböző helyeken elrejtette, ám így sem jutott messzire, a francia hadsereg elfogta. Kihallgatóinak elárulta a rejtekhelyeket, a francia hatóságok (az SS-ek által elvitt hat láda kivételével) pedig öszszegyűjtötték a kincseket. A történet innen kezdve elég homályos. A magyar és amerikai levéltári források valószínűsítik, hogy a francia katonai adminisztráció több tagja saját zsebre dolgozott, és csak az értékek egy részét küldte tovább Párizsba. A francia hatóságok Toldyt nem adták ki, bár nemcsak a magyar állam gyanúsította háborús bűnökkel és kérelmezte ezt, hanem az amerikai hatóságok is. A volt kormánybiztos valószínűleg vesztegetés révén hamarosan szabadlábra került, és úgy tűnik, hogy belépett a francia idegenlégióba.

(Az amerikai kézbe került kincs) Az amerikai hatóságok lelkiismeretlenül kezelték a kincset. Leltárt soha nem készítettek a vagyonról. Nem sokáig maradt titok, hogy a salzburgi katonai raktárba hatalmas értékek érkeztek. 1945-1946 során az amerikai hadsereg számos tagja kívánt részesedni a magyar zsidó vagyonból. Főtisztek egész sora (köztük H. J. Collins, D. W. Brann, McMahon és E. D. Howard tábornokok, H. Linden, M. Ross, L. D. Flory és Tate dandártábornok) igényelt luxuscikkeket a vonatról, főleg porcelánt, ezüstöt, szőnyegeket, festményeket. A raktár parancsnokai, az egymást váltó vagyonkezelő tisztek hasztalan próbálták meg nyilvántartani, hogy a tárgyak kihez kerültek. A sorozatos áthelyezések és a raktárban uralkodó anarchikus állapotok ezt megakadályozták. A magyar zsidók vagyona a közlegények figyelmét is felkeltette. 1946 nyarán számos alkalommal betörtek a raktárba. Amikor a helyzet tarthatatlanná vált, egy konzekvenciával nem járó látszatvizsgálat "morálisan" elmarasztalta azokat a főtiszteket, akik elmulasztották a tárgyak visszaküldését, a fosztogató közkatonákat viszont többévi kényszermunkára ítélték.

Bár az elmúlt években a média elsősorban a főtisztek burkolt és a közlegények nyílt rablásaival foglalkozott, ezek nem voltak igazán jelentősek, és csak a szállítmány töredékében okoztak kárt. Az igazi problémát az jelentette, hogy az amerikai hatóságok egyáltalán nem akarták Magyarországra visszaküldeni az aranyvonat értékeit. Hosszú ideig keresték az előre determinált politikai döntést jogi szempontból alátámasztó konstrukciót. Végül a 1946-os párizsi jóvátételi egyezmény I/8/A pontjára hivatkozva a magyar zsidók vagyonát az ENSZ menekültügyi szervezetének illetékességi körébe utalták. Ez a döntés azonban több szempontból is furcsa. Az egyezmény idézett pontja a szövetségesek által Németországban fellelt nem monetáris aranyat bizonyos menekültcsoportok ellátására rendelte. Az aranyvonat azonban nem Németországban, hanem Ausztriában került amerikai ellenőrzés alá. Ezért a britek és a franciák erőteljes tiltakozása ellenére, az amerikaiak önkényesen kiterjesztették a döntés hatályát az aranyvonatra. A monetáris és nem monetáris arany definíciós zavarai külön tanulmányt érdemelnek. Egyes amerikai szervek a banki aranyat, mások a nácik által üldözöttektől elvett olyan értékeket nevezték így, amelyeknek eredeti tulajdonosa, vagy származási helye megállapíthatatlan volt. Végül az utóbbi meghatározást alkalmazták az aranyvonat értékeire. Ez azonban nem felelt meg a tényeknek, mivel a vagyon még a tulajdonosok szempontjából sem volt teljesen azonosíthatatlan. Ugyanis, bár Toldy a kísérő dokumentumok jó részét megsemmisítette, mégis számos névvel, címmel ellátott lista és boríték jutott az amerikai hadsereg birtokába, több száz tárgy pedig maga tartalmazta a tulajdonos adatait. (Egy ezüst étkészlet dobozába például a "Klein M. Budapest VII. Síp" felirat volt vésve.) A kollektív azonosíthatatlanság sem állt fent, hiszen a források egyértelműen bizonyítják, hogy az amerikaiak az első pillanattól kezdve tisztában voltak azzal, hogy az aranyvonat magyar zsidók elrabolt értékeit szállította. Az amerikai külügyminisztérium arra is hivatkozott, hogy nem különíthetőek el a trianoni és a nem trianoni területről érkezett javak. Az érvelés egyrészt azért sántított, mert vizsgálatokkal az arányok tisztázhatóak lettek volna, másrészt a tény, hogy az értéktömeg kisebb része négy más ország (Szlovákia, Románia, Szovjetunió, Jugoszlávia) jól meghatározható zsidó közösségeitől származott, korántsem jelentett azonosíthatatlanságot.

Az amerikaiak döntésüket informálisan azzal indokolták, hogy ha visszajuttatnák az értékeket, azokat a megszálló szovjetek elkoboznák. Ez azonban valószínűtlen, hiszen bár a szovjet hadsereg alaposan kirabolta az országot, az 1946-1947-ben Magyarországnak visszaadott MNB-vagyonhoz és egyéb értékekhez a megszállók nem nyúltak, és azokat jogos tulajdonosuk, illetve azok örökösei sokszor viszsza is kapták. (A szovjetek persze benyújtották jóvátételi igényüket a kárpátaljai - értelmezésükben szovjet - zsidók vagyontárgyainak ellenértékére, amit a magyar hatóságok valószínűleg ki is fizettek.) A magyar zsidók tulajdonjogát sokkal inkább veszélyeztették a kommunista kormányzat szándékai.

Mihelyt a döntés ismertté vált Magyarországon, a magyar kormány és a túlélőket képviselő magyar zsidó szervezetek többször is tiltakoztak az amerikai hatóságoknál és kérték a vagyon hazaszállítását. Ismételt erőfeszítéseik teljesen hiábavalóak voltak. Az aranyvonat értékeit 1948 és 1951 között az ENSZ menekültügyi szervezete aukciókon értékesítette New Yorkban. A bevétel 90 százalékát két zsidó szervezet, az American Joint Distribution Committee és a Jewish Agency kapta meg. A definíciós bakugrásokra és a nemzetközi egyezmények önkényes értelmezésére támaszkodó amerikai döntés jogi és erkölcsi szempontból egyaránt megkérdőjelezhető, még akkor is, ha a zsidó szervezetek a negyvenes-ötvenes években jelentős öszszegekkel támogatták a túlélő közösségeket, köztük magyar zsidóságot is.

Külön figyelmet érdemel a vonaton lévő, háromtonnányi magyar zsidó kegytárgy (tórapajzsok, menórák stb.) sorsa. Ezeket az amerikai hatóságok az újjáéledő osztrák zsidó hitközségek között osztották szét. (A konveritáktól elvett katolikus kegytárgyakat a salzburgi érsek kapta meg.)

A szállítmány egy kis része (300 ezüsttárgy, 20 darab szőnyeg és 2 festmény) amerikai kezelésben maradt. A tárgyakat 1955 és 1956 fordulóján átszállították az Egyesült Államokba, majd 1957 nyarán visszahajózták Európába, és furcsa módon az osztrák kormányzat rendelkezésére bocsátották. Ezek a lépések megfeleltek az 1948-tól követett amerikai restitúciós politika alapelvének: a vasfüggöny mögé került Magyarországra semmi sem kerülhet vissza. A magyar restitúciós ügyeket annak tudatában bízták Ausztriára, hogy az egyet jelent a visszajuttatási folyamat befagyasztásával. A "Hitler első áldozatának" nyilvánított ország ugyanis szabályosan elszabotálta a restitúciót és jelentősen profitált a háború végén kikerült magyar zsidó és nem zsidó javakból. Bár a szerelvényen lévő nem zsidó értékek közül a Győri Múzeum festményei végül visszajutottak Magyarországra, a nem zsidó utasok hiába jelentkeztek vagyontárgyaikért a salzburgi raktárnál, a két család csak tárgyainak egy részét kapta vissza.

(A francia kézbe került értékek) A francia hadsereg problémás értékkezelését már említettük. A lefoglalt tárgytömeg meghatározatlan hányada (minden bizonnyal nem az egésze) Párizsba került, ahol azt más, szintén Magyarországról származó javakkal együtt ömlesztve tárolták. A francia kormány kezdetben azt az álláspontot képviselte, hogy az értékek Franciaországot illetik, hiszen azok Magyarországra deportált francia zsidók tulajdonát képezik. Az abszurd álláspont feladása utána francia illetékesek végül elhatározták, hogy (ellentétben az amerikaiakkal) visszaadják az értékeket Magyarországnak. Ez 1948. április 22-én meg is történt. Mivel a tárgyak között nyilas- és horogkeresztes tárgyak is voltak, biztos, hogy a franciák nemcsak zsidó eredetű értékeket szállítottak Magyarországra. Ez kapóra jött a magyar kormánynak, amely a bizonyítékok ellenére az egész szállítmányt nem zsidó vagyonnak nyilvánította, majd a tárgyakat részben beolvasztotta, részben külföldön adta el.

(Konklúzió) Az aranyvonat története a magyar zsidók gazdasági megsemmisítésének jellemző epizódja. Az 1944- 1946-os árakon legalább 6,5 millió dollár értékű vagyont (ma ez nagyjából 65 millió dollárnak felel meg) a német megszállás után a kollaboráns magyar kormány és adminisztráció rabolta el a halálra ítélt áldozatoktól. A magyar zsidók vagyonát amerikai katonák fosztogatták, főtisztek "igényelték ki", vagy a francia katonai adminisztráció emberei tulajdonították el. Kegytárgyaik ausztriai zsinagógákba, más tárgyak az osztrák kormány kezébe kerültek. (Mégis az amerikai elnöki bizottság 2001 elején nyilvánosságra hozott, számos ténybeli tévedést is tartalmazó jelentése, kommentár nélkül hagyva az ellenérveket, lényegében az egykori döntéseket próbálta igazolni.) A javak nagy része aukciókon talált új gazdára New Yorkban. Az 1948-ban Magyarországra visszakerült értékeket a kommunista rezsim lopta el. Tudomásunk szerint mindössze két túlélő kapta vissza az aranyvonatra került tulajdonának, vagy annak értéke legalább egy részét. A többi tulajdonos, ha egyáltalán túlélte a holokausztot, hiába várta, hogy visszakapja azt, amit otthonában, a gettókban és a téglagyárakban vettek el a magyar csendőrök, rendőrök és a hivatalnokok.

A kép Kenneth D. Alford amerikai kutató gyűjteményéből való, közlése szerint forrásuk a washingtoni National Archives.

Kádár Gábor
Vági Zoltán

1783 Január 23. (226 éve történt)
Megszületett Stendhal (eredeti nevén Marie-Henri Beyle) francia író. Legismertebb művei a Vörös és fekete, A pármai kolostor.

A francia realista regényírás első nagy képviselője, lélekelemzés egyik leg­nagyobb mestere.





Stendhal
(igazi nevén Marie-Henri Beyle)
(1783, Grenoble – 1842, Párizs)

Francia író. Párizsban telepedik le 1821-ben, majd Napóleon katonájaként Itáliába kerül, majd részt vesz az oroszországi és a németországi hadjáratban. 1811-21 között Milánóban élt itt írta elsõ zene- és festészettörténeti mûveit. 1830-ban kinevezték konzulnak Triesztbe, majd Civita Vecchiába.

Stendhal életében nem volt népszerû író, rejtõzködõ stílusa nem engedte magához az olvasók széles körét, a beavatottakhoz, „a boldog kevesekhez” szólt. A romantika kritikai változatát képviselte. Hõse kettõs arculata az énkultusz és az éntudat, a hiúság, az önzés és a vágyakozás kettõsségébõl fakad.

Fõbb mûvei: Racine és Shakespeare (1823), Vörös és fekete (1830), Pármai kolostor (1839), Napló (1888), Egoista emlékezések (1892), Vörös és fehér (1894).




Stendhal: Vörös és fekete (részlet)


- Hallgasson értem egy misét és hagyjon legalább egy percig magamra! - kiáltotta a lánynak.
Mathilde már eddig is nagyon féltékeny volt de Rénalné látogatásai miatt; s most, amikor megtudta az asszony elutazását s rájött, hogy miért olyan rosszkedvû Julien - sírvafakadt.
Fájdalma õszinte volt, Julien tudta ezt s csak még ingerültebbé vált. Feltétlenül szüksége volt a magányra; de hogyan szerezze meg?
Mathilde mindent rnegkísérelt, hogy feloldja rosszkedvét; hiába. Végre elment; de csaknem ugyanebben a percben megjelent Fouqué.
- Egyedül szeretnék maradni! - mondta Julien hûséges barátjának. S mikor látta, hogy az habozik, hozzátette: Emlékiratot írok a kegyelmi kérvényemhez.
Egyébként pedig nagyon kérlek, soha ne említsd elõttem a halált! Ha azon a napon, valamilyen különleges kívánságom lesz, hagyd, hogy én szóljak!
Mikor Julien végre egyedül maradt, még levertebb és gyávább lett, mint délelõtt volt. Az elcsigázott lélek maradék ereje is elfecsérlõdött abban a komédiában, hogy Mathilde és Founné elõtt eltitkolja félelmét.
Estefelé vigasztaló gondolata támadt:
"Ha ma reggel szólnak be, hogy induljak a kivégzésre, ma reggel, amikor a halált olyan rettenetesnek éreztem, a bámészkodó kíváncsiak tekintete mégis felkelti hiúságomat: járásom talán kissé merev lett volna, mint a félénkebb gavalléré, amikor belép egy szalonba; néhány élesebb megfigyelõ, ha ugyan akad ilyen a vidékiek között, megsejtette volna gyengeségemet, de senki nem láthatja meg!"
Szomorúsága múlóban volt. "Gyáva vagyok, de senki nem tudja!" - ismételgette dúdolva.
Ami másnap várt rá, az talán még kellemetlenebb volt. Apja már régen megüzente, hogy meg fogja látogatni; ezen a reggelen még fel sem ébredt, a megfehéredett hajú, öreg ács megjelent cellájában.
Julien gyengének érezte magát és a legkényelmetlenebh szemrehányásokat várta. Érzéseit még jobban felkavarta, hogy ezen a reggelen erõs lelkiismeretfurdalás bántotta: nem szereti az apját!
"A véletlen egymáshoz vetett minket a földön! - tünõdött, míg a börtönõr kissé rendbehozta a cellát. - Egymáshoz vetett és mi körülbelül minden rosszat elkövettünk egymás ellen. Most eljött, hogy halálom órájában még utolsót döfjön belém!
Mihelyst egyedül maradtak, az öreg valóban megkezdte kemény szidalmait.
Julien nem tudta elnyomni könnyeit. "Megalázó gyengeség! - dühöngött magában. - S õ még túlozni is fogja gyávaságomat s mindenfelé híreszteli majd! Hogy ujjonghat Valenod s a többi hitvány képmutató, a verriéres-i kiskirályok ! Nagyurak õk Franciaországban, minden elõny az övék! Eddig legalább azt mondhattam: igen, övék a pénz, a kitüntetés, de nekem jutott az emberi nemesség!"
"És most itt egy tanú, akinek mindannyian hinni fognak, aki egész Verriéres-nek túlozva bizonygatja: a halál elõtt megijedtem! Mind meg fogják érteni: nem álltam ki a próbát, gyáva voltam!"
Julien már-már kétségbeesett. Nem tudta, hogyan küldje el apját; s nem is volt olyan erõs, hogy megtévessze az élesszemû öreget.
Gyorsan végiggondolt mindent. - Van valami megtakarított pénzem! - kiáltotta végül hirtelen.
Ez a remek ötlet rögtön megragadta az öreget és megfordította a helyzetet.
- Hogyan osszam el? - kérdezte Julien már nyugodtabban; szavainak rendkívüili hatása megszabadította azalsóbbrendûség érzésétõl.
Az öreg reszketett, nehogy kicsússzék markából a pénz, amelybõl Julien - úgy látszott - bátyjainak is akar juttatni. Hosszan és tûzzel kezdett beszélni. ..Julien már gúnyolódni is tudott.
- Rendben van. Az úr értésemre adta, hogyan rendelkezzem! Ezer-ezer frankot hagyok mindegyik bátyámnak, a többi a magáé.
- Nagyon helyes! - mondta az öreg. - Ez meg is illet engem! De ha az Úr kegyelme már meglágyította szívedet és jó keresztényként akarsz meghalni, úgy illik, hogy kifizessed az adósságaidat! Itt van még a kosztod és neveltetésed költsége, amit mind én elõlegéztem s amire te nem gondoltál.. "
Az apai szeretet!" - ismételgette magában Julien kegyetlen fájdalommal, amikor végre egyedül maradt. Nemsokára belépett a börtönõr.
- A család látogatása után mindig hozok vendégemnek egy üveg jó pezsgõt. Kissé drága.; palackja hat frank, de vidul tõle! - Hozzon három poharat - mondta Julien lelkesen, s hívjon be két rabot azok közül, a.kik kint sétálnak a folyosón.
A börtönõr behozott két visszaesõ fegyencet, éppen távoli fegyházba szállították õket. Nagyon jókedélyû fegyencek voltak, kiválóan ravaszak, bátrak, hidegvérûek. - Ha fizet húsz frankot, - fordult az egyik Julienhez, részletesen elmondom az életemet. Megéri a dohányt! - De nem fog hazudni? - kérdezte Julien.- E szót sem! - mondta a fegyenc. - Különben is, itt a barátom, irígyli a húsz frankomat, rögtön belköpne, ha hazudnék! Förtelmes történet volt. Rettenthetetlen szívrõl tanúskodott s egyetlen szenvedélyrõl: a pénzrõl:Amikor elmentek,
Julien már más ember volt. Önmaga ellen forduló haragja eltûnt. A kínzó fájdalom, amit de Rénalné elutazása után a csüggedés mérgezett meg, most mély szomorúsággá változott. Elgondolkozött: Ha nem téveszt még annyira. a külsõ ragyogás, észrevehettem volna, hogy P~s szalonjaiban vagy olyan becsületes emberek mozognak, mint az apám, vagy olyan ügyes gazemberek, amilyenek ezek a fegyencek. Igazuk van; a társasági emberek reggelenkint sohasem ébrednek a kínzó gondolattal: mibõl ebédelek? Dicsekszenek becsületességükkel; és ha esküdtek lesznek, gõgösen elitélik a tolvajt, aki valamiféle ezüst-tárgyat lopott, mert már-már összeroskadt az éhségtõl. De ha valami nagy dologról van szó; egy miniszteri tárca megszerzésérõl vagy elvesztésérõl, a szalonok becsületes lovagjai rögtön ugyanazokra a bûnökre vetemednek, amiket ez a két fegyenc az ebédért követett el.
"Nincsen természetes jog, ez a meghatározás õsi butaság; méltó a fõügyészhez, aki néhány napja lehordott engem és akinek õsét XIV. La,jos elkobzott birtokkal tette gazdaggá. Csak akkor beszélhetünk jogról, ha van olyan törvény, amelyik az ilyesmit tiltja és bünteti. Mindenféle törvényt megelõzve csak az oroszlán ereje volt természetes és a harc az éhezés ellen, a fázás ellen, szóval a létfenntartás elemi szükséglete! ...
Nem, akiket tisztelek, azok csak szerencsés gazemberek, nem érték õket tetten! A fõügyész, akit ez a társadalom rámuszított, gazságból gazdagodott meg! Gyilkolni akartam, jogosan ítéltek el; de ha nem tettem volna, Valenod, aki elítélt, százszor ártalmasabb a társadalomra."
Ez így van - tette hozzá Julien szomorúan, harag nélkül - apám kapzsi; mégis különb, mint ezek az emberek. Sohasem szeretett. S most ráadásul szégyenletes halállal gyalázom meg a nevét. De a szegénységtõl való rettegés az emberi gonoszság túlbecsülése, ami mind-mind a kapzsisághoz vezet, most csodálatosan megvigasztalja és megnyugtatja azzal a háromszáz-négyszáz arannyal, amit ráhagyhatok. Egy vasárnap délután majd megmutatja aranyait az irígy verriéres-ieknek s a tekintete ezt mondja: Van-e köztetek valaki, akit ennyi arany nem tenne boldoggá, még ha a fiát lefejezték is!"
Ez a gondolatsor helyes lehetett, de a halál vágya fakadt beldle. Öt hosszú nap múlt el. Udvarias és kedves volt Mathilde-dal, akit végsõkig megkínzott a lángoló féltékenység. Egyik este Julien komolyan arra gondolt, hogy öngyilkos lesz. De Rénalné távollété miatt egészen ernyedt volt már a mélybe húzódó szenvedéstõl, Többé semmi nem vonzotta, sem a valóságos életben, sem álmaiban. Keveset mozgott s a cellaélet megtámadta egészségét; egy rajongó és vérszegény német diákhoz kezdett hasonlítani. Férfias gõgje odalett; már nem tudta kellõ erõvel elutasítani magától azokat az alkalmatlan gondolatokat, amelyek szinte törvényszerûen támadják meg a bajbajutottakat!
Mindig szerettem az igazságot. De hol találom? Mindenfelé csupa képmutatás, vagy legalábbis szemforgatás; még a legtisztességesebbeknél, a legnagyobbaknál is. - Ajka undorodva megremegett. - "Nem, ember nem bízhatik meg emberben!"
A-né, amikor a szegény árváknak gyüjtött, azt mondta, volt. De nekem, hogy B. herceg tíz aranyat adott; hazugság mit akarok? . . Ha még Napoleon is Szent Ilonán. Csupa csalás a kiáltvány a drámai király érdekében!"
Istenem! Ha még egy ilyen ember is a csalásig süllyed akkor, amikor a szerencsétlenség keményen emlékezteti kötelességére - mit várhatunk a többitõl? "Hol az igazság? A vallásban? Hát igen - tette hozzá határtalan megvetéssel, keserûen mosolyogva. - A Maslon-ok, de P'rilair-ek, a Castanéde-ek ajkán! ... Talán eszmei kereszténységben, amikor a papoknak nem lenne nagyobb fizetésük, mint amennyi az apostoloknak volt! ... De még Szent Pált is megfizette a parancsolás, a szónoklás, a hírnév gyönyörûsége!..."
"Ó, ha volna igazi vallás a világon!.. De milyen buta vagyok! ...: Magam elé idézem valamelyik gót székesegyházat, gyönyörû, színes ablakaival... remegõ szívem elképzeli az ablakok mögött a papot.
... Lelkem megértené, lelkemnek szüksége van rá! ... De csak egy hiú embert találok ott, korpás hajjal... Akár de Beauvoisis lovag lehetne, a kedvessége nélkül ! ..."