Zrínyi Ilona grófnő a magyar történelem egyik hősnője, II. Rákóczi Ferenc édesanyja 1703. február 18-án hunyt el Nikomédiában.
Jókai Mór: A magyar nemzet története regényes rajzokban
Zrínyi Ilona
A legrokonszenvesebb nőalak a magyar nemzet történetében. Életrajza, ha igaz történet nem volna, lenne a legmagasztosabb költemény.
Kiben egyesíté a teremtő a szépséget a szívjósággal, erővel és ésszel, hogy eszményképét találjuk benne a hölgynek, a honleánynak, a hősnőnek, a családanyának, körülragyogva a fejedelemnő díszfényével.
Másodunokahúga a szigetvári hős Zrínyi Miklósnak s a karddal és lanttal egyként diadalmas költő Zrínyinek, leánya Frangepán Annának, a rajongó honleánynak, neje Rákóczy Ferencnek, Erdély választott fejedelmének, később hitvese Tököli Imrének, és anyja II. Rákóczy Ferencnek. Felemelve a legmagasabb polcra, csak azért, hogy ott a sors valamennyi villámaival találkozzék; dacolva azokkal, mint egy férfi, s védve ellenük, akiket szeret, mint egy asszony; végre a legmélyebbre lebukva, de ott sem törve össze.
Már gyermekkorában hallania kellett nagybátyja hőskölteményéből világhírű ősének dicső harcait: s ugyanazon költő eleven hőstetteit a hír magasztaló szavaiból. Amannak a halála, ennek az élete olyan csodatükör volt, amibe ha a gyermek és nő beletekint, az is férfinak látja magát. Anyja, Frangepán Anna és atyja, Zrínyi Péter szabadságért és hazáért rajongó két lánglélek. Ilonáról el lehet mondani, hogy oroszlántejen növekedett föl.
Első férjét az anyja választotta. A legelső magyar ember volt az. – Még akkor nem énekelték azt, hogy „a legelső magyar ember a király!” Lipót császár nem is vette volna ezt magára. A legelső magyar ember volt a választott erdélyi fejedelem: I. Rákóczy Ferenc maga is fejedelem fia és unokája, szép, daliás fiatal férfi. (A szultán által betett fejedelem Apaffy volt, de az ország választottja Rákóczy.)
Eljegyzésén a trencsénhévízi fürdőn együtt voltak az ország legfőbb zászlósurai. A fiatalok esküdtek, az öregek összeesküdtek. Az ő lakodalmának vigasságai között lett megkötve az a szövetség a Zrínyiek, Frangepánok, Wesselényiek és Nádasdyak között, melynek célja volt Magyarország függetlenné tétele. Amíg a vőlegény menyegzője éjszakáján boldogságról álmodott, addig a násznagyai arról álmodtak – ébren –, hogy őt egykor a felszabadított Magyarország trónjára emeljék.
„Kis király” volt már eddig is. Olyan udvart tartott pataki várában, mint egy igazi fejedelem, a szolga, étekfogó, bejáró, pohárnok, asztalnok, ajtónálló, csatlós, trombitás, vadász, lovász, szakács, pecér, madarász, cselédnép százakra ment; nem számítva a várőrséget képező rendes zsoldbeli huszár- és puskás hadat.
Az összeesküvés kitudódott. Zrínyi Ilona atyját és anyja testvérét Bécsújhelyen lefejezték, anyját foglyul vitték Bécsbe Ilona testvéreivel, Aurora Veronikával és Jánossal együtt; fejedelmi vagyonukat elkobozták, ők maguk alamizsnakenyérre szorultak, még a nevüket is elvették, s a fényes historiai Zrínyi név helyett azt a gúnynevet adták rájuk: „Gnade”. – A kétségbeejtő csapások alatt Zrínyi Péterné megtébolyodott, s a lélek fájdalma megölte.
Azonban maga Ilonának a férje is bele volt keveredve ez összeesküvésbe. Ezt ugyan nagy buzgó katholikus anyja, Báthory Zsófia (a protestánsok híres üldözője), pártfogói, a jezsuiták segélyével megmenté a vesztőhelytől, de bírságul 400 ezer forintot kellett fizetnie: roppant összeg abban az időben. Hogy kiteljen, Ilona a saját jegyajándékát is feláldozta, s azontúl lemondott minden pompáról: egyszerűen, visszavonulva élt, saját lelkében keresve menedéket.
A sors maga is úgy bánt vele, mintha a kegyosztáshoz csapásokat szeretne mellékelni. Ha egy kezével adott neki örömet, a másikkal gyászt borított rá. Amely esztendőben fia született (a nagy jövőre hivatott II. Ferenc), ugyanabban, néhány hónapra, meghalt a férje.
Ilonára ottmaradt egy nagy kötelesség: gyermekeinek nevelése, és egy megrigázott nagy vagyonnak a rendbe hozása. Magában is elég nagy feladat mind a kettő, s még ráadásul jutott neki két terhes nyűg, egy házsártos napa meg annak a mindenre rávevő gyóntató papja.
Ilona maga vallásos volt, de nem bigott; türelmes más felekezetbeliek iránt, míg az anyósa minden csapást, mely családját és az egész országot érte, az eretnekeknek tulajdonított. És Ilona tudta tűrni magas lélekkel a zsémbes anyós rigolyáit, s ott virrasztott a beteg ágya mellett éveken át, pedig ugyanekkor ápoló gondjait súlyos beteggé lett fiával is meg kellett osztania: akinek a bajáról azt mondák, hogy a bölcsője lett megmérgezve.
Ekkor találkozott össze a magyar szabadságharc csillagával, Tököli Imrével. Mind a ketten lelküknek kiegészítő felét lelték meg egymásban, s azontúl soha el nem szakadtak.
Egyesülésüknek nagy akadálya volt Zsófia nagyasszony, aki végleheletéig tilalmazá menyének, hogy egy protestánshoz menjen nőül, aki azonfelül még a kurucok fővezére.
S a hatalmas nagyasszony, még mikor meghalt is, a kezébe fogta a láncot, mellyel Ilonát lenyűgözve tartá: maradtak utána, akik vasakaratának végrehajtói legyenek, Kis Imre, a gyóntató, Caprara tábornok, akik hamis végrendeletekkel ki akarták Ilonát forgatni a Rákóczyak birtokából; s aztán úgy meghatározni, hogy soha férjhez ne mehessen.
Mennyi asszonyi találékony ész, milyen gyors lángszellem kellett ahhoz, hogy Ilona ennyi hatalmas ellenséggel szemben nemcsak gyermekei birtokát megtartsa, de még Lipót császár engedelmét is megnyerje arra, hogy ő a magyar felkelők fejedelméhez nőül menjen.
Az egymást régóta szeretők vágyai végre teljesültek háromévi nehéz küzdelmek után. Hányszor kellett ezalatt Tökölinek fegyverrel törni utat kedveséig!
A boldog mézeshetek után következtek a nehéz viszontagságok.
Tököli Imre ismét kezébe vette a felkelés zászlaját: a szultántól Magyarország királyává neveztetett ki. Amilyen nehéz volt az ő fejének az a korona, éppen olyan nehéz lett Ilonának az új főkötő. Újszülötte, a második férj szerelmének záloga, születése után rövid időn meghalt, ez a csapás is annak a következése volt, hogy a hű feleség a tábori élet minden viszontagságain keresztül követte hősi férjét, mint jó anya, a másik két gyermeket is mindenütt magával hordva. Gyakran háltak a fagyos földön az anya és a gyermekei, sokszor nem volt száraz kenyéren kívül egyebük, és voltak zivataros éjszakák, amikben futniuk kellett ellenség megrohanása elől.
A csatamezőn egyik szerencsétlenség a másik után érte Tökölit, és Ilonának még az a vigasza sem maradt, amihez minden boldogtalan szerető nőnek szabad menekülni, hogy kedvese diadaláért imádkozzék. Hisz minden kudarc, mely annak fegyverét érte, egy diadal volt a magyar nemzetre nézve, az ős ellenség, a török félhold felett szerzett diadal. Ő nem könyöröghetett Istennek, hogy fordítsa el a férje fejéről ezt a veszedelmet. Ketté kellett szakítania a szívét – a férje és a hazája között. Nem lehet annál nagyobb fájdalom a földön.
A török hadsereget ért csapások megrendíték az ozman birodalmat. A vesztes hadvezérek békét könyörögtek. Tökölinek a maga erejével kellett folytatni a szabadságháborút Felső-Magyarországon a labanc seregek ellen. E viszontagságos harc elválasztá egymástól a szerető hitveseket: csak Ilona levelei, miket férjéhez írt, tanúskodnak nemes szerelmének törhetetlen voltáról. Még ő vigasztalja a férjét, ily arany szavakkal: „Semminemű félelem, sem nyomorúság engemet Kegyelmedtől el nem rekeszt. Csak Kegyelmed el ne hagyjon, én ha gyalog is kész vagyok elmenni, valahun hallom Kegyelmedet lenni. Vajki nagy dolog volt minden időben az igaz szeretet. És így, édes szívem uram, ha jól leszen dolgunk, együtt vigadjunk, ha pedig akárminemű ellenkező dolgunk lészen, egymást vigasztaljuk. Mint Isten akarja, együtt viseljük a keresztet.”
Ezalatt Buda is elesett, Sátán Ibrahim meg volt rettenve, s Caraffa biztatására kész volt kiadni Tökölit a császáriaknak, csakhogy békét kössenek vele.
A legnagyobb megpróbáltatás ekkor várt Ilonára. Ő már munkácsi várába vonult vissza a folyvást előbbre nyomuló császári seregek elől, amidőn egy este az oly régen óhajtva várt kedves férj betoppan hozzá. – De az öröm nagy hamar bánatra változott, amidőn Tököli elmondá a veszélyt, mely őt fenyegeti. Két pallos közé szorult a feje: csak az a kérdés, hogy melyik éri el hamarább: a német császáré-e, vagy a török szultáné?
Tököli azt hitte, hogy ha kezességet nyújthat a szultánnak, az hűségéről meggyőződik, s kegyében megtartja. De mi legyen ez a kezesség? Semmi más, mint Ilonának első férjétől való fia, a nyolcéves Rákóczy Ferenc. Őt küldi el Sztambulba, hűségének élő zálogául.
Ilonának választania kellett, melyiket áldozza fel a két drága kincse közül? A hitvesi szeretet küzdött az anyai szeretettel. S dicsőségére válik a nőnek, hogy az anya győzött. Addig sírt férje karjai közt, könyörögve, hogy ne vegye el tőle gyönge kisfiát, ne küldje el őt távol idegen országba; török kényére, míg Tököli elállt a szándékától, s maga ment el a nagyváradi basához.
Ezen kínos jelenetnek a benyomását sohasem is tudta Rákóczy Ferenc kitörülni emlékezetéből. Ő mostohaapját gyűlölte, már ösztönszerűleg, ahogy éles eszű gyermekek szokták gyűlölni azt az embert, aki anyjuk szerelmét tőlük elfoglalja.
„Confessions” című munkájában, melyben élményeit „Istenhez tett vallomások” alakjában írja le, így ír Tököliről:
„A magas sziklahegyen épült Munkács várában időzénk, és mivel azon kegyes, hozzád ragaszkodó szolgálód (anyját érti alatta) anyai kötelességének tartá gyermekeit tehetsége szerint ápolni, és saját ágyában, oldala mellé lefektetni, egy napon, amidőn már én és a néném lefeküvénk, a szokottnál tovább imádkozék, s aztán ő is közénk feküdt. Komornája, ki ugyanazon szobában szokott aludni, szintén imájához kezdett, még el nem végezheté, amidőn az ágyhoz közel álló asztal alatt egy kígyót pillantott meg, mely a szokott csúszómászókat nagyságban meghaladta. A kígyó lassú kúszással közelített az ágy felé. A komorna, amint látta, hogy a kígyó az ágyra fel akar kúszni, sikoltozni kezdett, s ezzel anyánkat álmából felriasztá. Anyám tűzveszélyt vélve, nénémet felkapta az ölébe, kiszökött az ágyból, s midőn meglátta a kígyót, a szobából kifutott. Én magamra maradtam a kígyóval, míg az ajtóban háló cselédek berohantak. Akár történetesen, akár a te rendeletedből lett ez, Uram, a jövendő meggyőzött bennünket arról, hogy anyánk férje képében kígyót fogadott be ágyába, kivel mégis utolsó leheletéig annyi türelemmel, alázattal és házaséleti, vagy inkább merem mondani, szolgai viszonyban élt, hogy méltó volt a házasnő példányképének tartani. Homályos ugyan ezen esetről is az emlékezetem, de annak részleteit többször hallám ismételtetni, mind a komornától, mind a nénémtől. A te jobbod védett, hogy az a kígyó (mert a te színed előtt sem félek mostohaapámat annak nevezni) nem ártott sem testemnek, sem lelkemnek; bár ezt is, amazt is sokszor megkísérté, hogy engem, házam utolsó sarját, az útból eltévén, a házamhoz tartozó várakat és birtokokat s azok által Magyarország koronáját magának elnyerhesse.”
Elpanaszolja tovább, hogy őt Tököli tanácsosai a lutheranus hitre akarták téríteni. – Hogy Tököli őt, mint kilencéves gyermeket nehéz hadjárataiban télvízben, nyárhőségben, dideregve és tikkadva, éhezve és szomjtól epedve, magával hordta.
„Végre komornyikomnak, Kőrösy Györgynek hűségét kísértették meg, kastély és nagy birtok ígéretével, hogy méreggel etessen meg. – De akkor is a te kezed védett meg: mert ő iszonyodva utasítá el az ajánlatot, és mivel te, árvák atyja, hűségét megtartád, gondját s vigyázatát növeléd, ő maga lett szakácsom, s mindenem, de amiatt éhségem és nélkülözésem is sűrűbb lőn.”
Ezeket a vallomásokat pedig akkor írta Rákóczy, mikor már Tököli rég a maga örök álmát aludta; ő pedig bujdosó volt Groisbois-ban és Jenikőiben.
Ilona nemsokára, a dandárával együtt futva átszökő Petneházytól értesült róla, hogy a nagyváradi basa a férjét elfogatta, s vasra verve küldte Nándorfehérvárra.
Az erős szívű nő nem esett kétségbe, hanem rögtön írt a török fővezérnek, szemére hányva a nagy hibát, amit elkövetett; s levelének az a sikere volt, hogy a férjét szabadon bocsátották, s ismét visszatették kuruckirályi méltóságába.
De már akkor nagyon messze szakadtak egymástól. A férj az al-dunai partokon, a nő fenn a Kárpátok közt, Munkács várába bezárva.
Igazán bezárva. Caprara tábornok nem talált a maga számára alacsonyabban termő babért, egy nő homlokáról akarta azt letépni.
Az pedig nagyon magas volt.
Tél derekán, mikor a várárkok be voltak fagyva, támadta meg a császári vezér Munkács várát – de az ágyúk nem voltak befagyva, s az első rohamnál véres fejjel verték őt vissza. Száztizenöt katonája maradt halva, még foglyul is hagyott ottan egynéhányat.
Akkor kezdte el csak a várat felkérni. A büszke kérdésre még büszkébb választ kapott Zrínyi Ilonától, s mikor elkezdte a várfalakat lövetni, Ilona is kitűzeté a bástyákra a vörös zászlókat, az élet-halálharc hirdetőit, s a tűzre tűzzel felelt meg.
Két hétig lövette Caprara Munkács várát tüzes golyókkal és 120 fontos bombákkal éjjel-nappal szakadatlanul. Zrínyi Ilona maga ott járt a bástyákon, lelkesítve jelenlétével a harcosokat. Amint egy bomba lecsapott a várba, azt rögtön lefüleltette készen tartott vizes ökörbőrökkel; így az elfojtott tűz nem robbanthatta ezt széjjel. Két tüzes teke saját lakszobájának a falán is átfúródott (a rés most is látható még Munkács várfalában).
Hogy a bombázás nem használt semmit, Caprara vízárkokat ásatott a vár sáncai ellen, s azokon keresztül akarta lecsapoltatni a sáncok vizét. De Ilona észrevette a praktikát, s búváraival betömette a rést.
Erre Caprara még nagyobb ágyúkat hozatott, s most már 190 fontos bombákkal döngette a vár falait. Hétszáznál több bombát hajigáltatott be Zrínyi Ilona tiszteletére. Egy ilyen bomba a gyermekszoba boltozatát törte keresztül, s oda esett le Julia, Tököliné első leánya asztala mellé. – Amíg a tüzet szóró szörnyeteget a hű csatlósok vizes bőrrel gyorsan letakarták, ezalatt Ilona, két gyermekét ölébe kapva, mentette ki őket a halálveszélyből. – Nem lehet mondani, melyik volt benne a nagyobb, a hősnő-e, vagy az anya? A hitves-e, vagy honleány?
Negyvenhat napi sikertelen ostrom után felhagyott Caprara a lövöldözéssel. Nagy haraggal elment a vár alól, csak a lovasságát hagyta hátra figyelő seregül elsáncolt táborban. Vízárkait betömette rögtön Munkács hős várasszonya.
Ez ostrom alatt Ilona eladta Lengyelországban az ékszereit, hogy a hadviselés költségeit előteremtse. Szebb diadém volt az a homlokán, amit a hős védelemmel szerzett minden gyémántos abroncsoknál.
Tökölinek már ekkor nem volt több birtoka Magyarországból, mint Munkács vára és annak a környéke. Ő maga kinn volt Szerbiában.
Ilonának gondoskodnia kellett a jövő télről. Az ismét meleg lesz!
Nyáron át fegyveres kézzel kellett megvédenie a labanc sereg ellen az aratást, ősszel a leszüretelést. Így takarította be az eleséget, az új bort a hadai számára. Szintén egész hadjárattal szerezte be Lengyelországból a téli gúnyához való posztót az őrségnek meg a ként a lőporgyártáshoz. – És aközben üdvözlő verseket tanított be a gyermekeinek, amiket azok majd mostohaapjuknak fognak elmondani, ha visszajön. – Milyen messze idő?
Második esztendeje folyt már, hogy Zrínyi Ilona Munkács várát védte olyan hősi kitartással, mely férfiakat szégyenít meg.
Tököli többször megkísérté fegyverrel törni magának utat hős lelkű nejéig: a török seregek kudarcai őt is mindannyiszor magukkal sodorták vissza.
Most az eperjesi mészárló, Caraffa vette ostrom alá Munkács, várát.
Hanem ez a nagy hős óvakodott azon az úton jutni be a várba, amelyen előde, Caprara törte a rést, ő jobban értette a várvívás mesterségét.
Volt Tökölinek egy kancellárja, Absolon Dániel, akit otthagyott Ilona mellett, hogy tanácsával gyámolítsa. Erős hitű lutheránus ember volt. Azt állítják, hogy azért lett árulóvá, mert Tökölinek egy titkos jegyekkel írt levelét olvasta, melyben ez a pápához kívánja küldetni neje udvari papját, ígérve, hogy katholikus hitre tér át, ha a pápa kibékíti iránta a császárt. Annyi azonban bizonyos, hogy Absolon Dánielnek a leánya egy császári tábornokhoz (Löffelholz) ment nőül. Ez talán az igazi kulcs a talányhoz.
Absolon Dániel és Radics várkapitány fondorkodásai következtében Zrínyi Ilona kénytelen volt a két évig hősiesen védelmezett Munkács várát feladni Caraffának.
Innen aztán felvitték Bécsbe. Minden kincseitől megfosztották, de ami legdrágább kincse volt, azt is elvették tőle: a két gyermekét. Kollonics bécsi püspök lett azoknak gondnokává rendelve; Ilonát magát az Orsolya-szűzek zárdájába rendelték. Még csak látnia sem volt többé szabad a fiát.
Négy évet töltött e zárdában, elkülönítve az egész világtól. Ekkor lobbant még egyet utoljára férjének szerencsecsillaga. A zernyesti csatában elnyerte Erdély fejedelmi süvegét. Az a süveg ugyan nagy hamar elveszett, de megmaradt a diadalmas ütközetben elfogott két tábornok, Heissler és Doria, akikért fogoly feleségét kiválthatta.
Amint a két császár beleegyezett a foglyok kicserélésébe, Ilona nem várta, míg lefoglalt kincseit visszaadják, nem várta, míg enyhe tavaszi napok jőnek: tél közepén nekiindult a hosszú, nehéz útnak. – Megengedték neki, hogy gyermekeit utoljára az életben megölelje: magával nem vihette őket. Juliána leánya már férjnél volt, Aspremont grófnénak hívták; Ferenc fiát pedig a jezsuiták szerzetesnek nevelték. Egyedül kellett útra kelnie.
Január közepétől május elejéig, tartott, míg a feneketlen utakon elvergődött a nagylelkű nő Újpalánkáig, ahová a férje a kuruc dandárral eléje jött. – Hét esztendeje múlt már, hogy utoljára látták egymást.
Az a keserves hét év Tököli Imre fölött sem zúgott el nyomtalanul. A viszontagságos téli hadjáratok megtörték daliás termetét: köszvényben szenvedett.
Ilona hazakerült, betegápolónak, szívvigasztalónak.
És itt azután megtanulta ismerni a nyomorúságot.
Tűrt mindent magas lélekkel, saját fájdalmai számára nem voltak könnyei.
S még boldog is tudott lenni számkivetésében. Kisleánya született a második évben, akit Nándorfehérváron kereszteltek meg, Zsuzsánnának. Ez volt az utolsó öröme életének.
Csak egyszer hagyta el még szerető nejét Tököli, hogy a hír csalfa tündére után szaladjon. Megbánta azt is; mikor a zentai csatamezőn órák hosszat ott hevert a halottak sorában.
Ezzel az ütközettel végképp lehanyatlott Tököli csillaga.
A császári követ azt kívánta a szultántól, hogy Tökölit még Európából is távolítsa el, s a német követ akkor nagy úr volt Sztambulban, annak engedelmeskedni kellett!
Tökölit nejével együtt száműzték Bythinia Iz-Nikmid városába (hajdan Nikomédia).
Ez annyi volt, mint élve eltemettetni.
Mikor Tököli és bujdosótársai kiszálltak a hajóból, mely őket a távol világrész partjára kitette, a hontalanság keserve könnyeket idézett valamennyinek a szemébe. Csak Zrínyi Ilona nem sírt. Pedig neki volt a legtöbb siratnivalója. Inkább vendégséget rendezett, amire valamennyi bujdosót meghívatta, zenészeket hozatott, s a lakoma után maga kezdé meg a táncot; biztatva a többieket is, hogy vigadjanak, mulassanak ma itt: „Majd ha Isten segít, máskor a pataki várban!” Férje hű papjának, Komáromynak pedig súgva mondá a tánc után, hogy azért rendezte ezt a mulatságot, vajha felejtsék el a haza elvesztése fölötti bánatukat.
Iz-Nikmid a Fekete-tenger partvidékének egyik legkisebb helye, felruházva a természet minden délszaki pompájával. A török kormány ehelyütt gondoskodott a száműzötteknek minden testi jóllétéről. Tököli papja és krónikaírója, a jó Komáromy, Zrínyi Ilona utolsó menhelyét Virág-csifliknek („Virágmezőnek”) nevezi. Itt nézte ő a virágok nyílását, hullását: itt látták őt magát is lehullani. Már a bujdosásból hozta el keblében a lassan sorvasztó halált, mely őt a virágok völgyébe kísérte.
A férje is szenvedő volt: köszvényes fájdalmai éjente nagyon kínozták. És Ilona csak őt ápolta, magával nem törődött: nem mondta, hogy halálát érzi közelíteni.
Orvos sem volt azon a vidéken, aki gyógyította volna.
Szép csöndesen lediktálta végrendeletét. Katholikus pap nem volt a bujdosók között, a kálvinista pappal imádkozott együtt, megnyugodva abban, hogy azt is meghallgatja Isten. A lelkész hozott is számára olyan vigaszt, mely úgy hangzott előtte, mintha mennyből jövő szózat volna. Azt a hírt tudatta vele, hogy szívtől szakadt egyetlen fia szerencsésen megmenekült bécsújhelyi fogságából, s eljutott Lengyelországba. Ez nyugalmat adott háborgó lelkének. Fiát szabadnak tudta. Hazájának új fényes korszakát kezdődni sejté: érezte, hogy az ő küldetése be van végezve. Odavonta magához a lelkész fejét, s súgva mondá neki e szókat, nehogy alvó férjét fölkeltse: „Követem az én édes uramat, ha mit vétettem őkegyelmének. Én őkegyelméhez igaz voltam. Másokat is követek, kicsinytől fogva nagyokig: nékem megbocsássanak; én is mindenkinek megbocsátok”.
A beteg férj csöndesen szunnyadott a közelében.
Ilona csöndet inte a közellevőknek: fel ne ébresszék drága álmából a szenvedő kedvest: ne fájjon neki még az ő halálvívódása is.
„Ne imádkozzék már kegyelmed, mondá a lelkésznek, se magamat ne imádkoztasson, hogy meggyógyuljak. Hitem kezeivel már megfogtam az én üdvözítőmet, Jézus Krisztust, hadd bocsásson el, hogy mennél hamarabb mehessek hozzája.”
S azzal kezeit összetéve keblén, ismétlé a keresztre feszített Megváltó szavait: „Uram, a te kezeidbe ajánlom lelkemet”. Atyja, Zrínyi Péter is e szavakkal hajtá fejét a hóhérbárd alá.
Azután megtört szemeit az ég felé emelve sóhajtá: „Veni Sancte Spiritus. Jövel szentlélek Úristen”, s e sóhajjal átadta lelkét Istennek.
Nem volt szüksége absolutióra, bűnei nem voltak: csupa erényeket vitt fel magával. Tökéletesebb asszonyi alakot nem rajzolt érctábláira a történet.
Holttestét elszállítják Galatába, ott temették el a jezsuiták templomában. Sírboltját fehér márványemlék jelöli, a Zrínyi-címerrel, s e szavakkal: „Donec resurgam” – „Míglen feltámadok”. Fölötte márványtáblán ez emlékirat: „Itt nyugszik hősies munkái után a férfias lelkű asszony, nemének és századának dicsősége, méltóságos Zrínyi Ilona, a Zrínyi és Frangepán nemzetségek utolsó dísze, Tököli és néhai Rákóczy fejedelemnek mindkettőjükhöz méltó hitvese; rangjára kitűnő, magyarok, székelyek, horvátok és erdélyiek között nagy tettei által még híresebb az egész világon. A forgandó sorsot erős lélekkel viselő: nagy a jó szerencsében, még nagyobb a balszerencse között. Hadi dicsőségét keresztyéni kegyességgel tetézve, erős lelkét visszaadta az Úrnak.
Meghalt virágmezei birtokán, Bithyniának nicomediai öble mellett, a megváltás 1703-ik, életének 60-ik esztendejében, február 18-án. Nyugodjék békében. Amen.”
Bejegyzések
