"Minél többet gondolkodom rajta, annál inkább érzem, hogy semmi sincs, amiben több művészet lenne, mint szeretni az embereket."
(Vincent van Gogh)
Holland posztimpresszionista festõ. A kezdetben képkereskedõ, majd prédikátor, Brüsszelben kezdett mûvészi tanulmányaihoz. A nyomor és részvét élményei vezérlik realista képeinek megfestésében: A kosárfonó, Krumplievõk (1885). 1886-88 között Párizsban tanult, ahol találkozott Toulouse-Lautreckel és Gauguinnal. Az impresszionisták hatására ecsetkezelése aprólékosabbá vált, színei pedig világosabbak és élénkebbek lettek. Legszebb témáit az arles-i napsütéses tájban találta meg: Az arles-i híd (1888), Napraforgók (1888, Tate, London), Búzamezõ ciprusokkal. Növekvõ elmebaja miatt Auvers-sur Oise-ba megy, ahol megfesti utolsó nagy alkotásait: Az auvers-i templomot és a Búzamezõ hollókkal címû képét (1890).
Ízelítõ mûveibõl:
Koronaliliom réz virágvázában
Zöldvendéglõ
Délutáni pihenõ
Van Gogh szobája
Napraforgók
Gachet doktor arcképe
Vincent van Gogh (eredeti nevén Vincent Willem van Gogh) holland festőművész 1853 március 30-án született Groot-Zundertben, a posztimpresszionizmus egyik legnagyobb alakja.
Vincent van Gogh a Hollandia déli részén fekvő Észak-Brabant tartománybeli Groot-Zundertben született 1853. március 30-án, Theodorus van Gogh, református lelkipásztor és Vincent öt testvére közül a nála négy évvel fiatalabb Theóval alakított ki szorosabb kapcsolatot, aki szellemileg és anyagilag is támogatta bátyját.
A családnak szoros kötődése volt a művészethez: három nagybátyja műkereskedelemmel foglalkozott. Van Gogh tanulmányait egy zunderti falusi iskolában kezdte, majd kilenc hónap után egy nevelőtől sajátította el ismereteit. 1862-ben készültek első rajzai: A falra mászó macska és a Kutya. Középiskolába internátusokba járt, előbb Zevenbergenben, ahol rajzórákat vett, valamint megtanult angolul, franciául és németül, később pedig Tilburgban. 1868-ban otthagyta az internátust és visszatért szülői házába, Zundertbe. Egy év múlva, csupán 16 évesen beállt a hágai Goupil & Cie Galériába, melynek egyik üzlettársa nagybátyja volt. Hága után Brüsszelben, Londonbaan és Párizsban dolgozott. 1876-ban otthagyta munkáját, mert apja lelkipásztori tevékenységét akarta folytatni. Teológiát tanult és egyházi felettesei a belga Borinege-ba küldték a szénbányászok közé. A gyerekeket tanította írni, olvasni és katekizmusra, beteget ápolt, szabadidejében pedig rajzolt. Ebből az időből származnak első tájképei.
Van Gogh – valószínűleg édesapja lelkészi hivatása hatására – mélyen vallásos ember volt. 1888 telén érkezett Dél-Franciaországba, ahol a vidék fényeit és színeit kívánta tanulmányozni. Öccse, Theo egy műkereskedésben dolgozott, így könnyedén bemutathatta bátyját – akiben mindvégig hitt, és akit mind erkölcsileg, mind anyagilag támogatott – néhány impresszionista festőnek. [...]
Van Gogh hitt abban, hogy egyszer majd képes lesz olyan festményeket festeni, amiket eladhat, így visszafizetheti öccsének a tartozásait. A saját maga választotta arles-i magányában volt ideje gondolkodni, és leveleket írni öccsének.
Leveleiben mélységes hivatástudatról tesz tanúbizonyságot, beszámol belső küzdelmeiről, sikereiről és kudarcairól. Sajnálatos módon még ez év decemberében kitört rajta az elmebaj, ami ettől kezdve végigkísérte egész életét.
Voltak tiszta pillanatai, és természetesen ekkor rendületlenül festett tovább, de sajnos az elméjében lakozó szörnyeteg nem hagyta, hogy hosszú, termékeny életet éljen. 1890 júliusában, mindössze harminchét évesen önkezével vetett véget nyomorúságos életének.
Hírnevét igazából az utolsó három évben festett képeinek köszönheti. Valószínűleg még ő sem álmodott akkora népszerűségről, amekkora napjainkban övezi alkotásait. Nyugodt szívvel állíthatom, manapság csaknem mindenki ismeri bizonyos képeit, például az 1889-ben készült Önarcképét.
Képeinek a színes japán nyomatok erős hatását kívánta kölcsönözni. Arra vágyott, hogy festményeit ne csak a tehetős művészetbarátok, hanem minden ember megértse és értékelje. Sokat tanult az impresszionizmus módszereiből, de műveinek igazi értékét az adja, hogy a tiszta színekkel felrakott pontok és rövid ecsetvonások nem csupán színeket és ecsetvonásokat jelentetik, hanem hűen visszaadják a művész lelkében dúló érzelmeket.
Nála tehát az ecsetkezelés nem a mesterségbeli tudásról árulkodott, mint Tintoretto, Hals vagy Manet esetében - hiszen Van Gogh szinte autodidakta módon tanult meg festeni -, hanem túlfűtött lelkiállapotának megnyilvánulása.
Éppen különleges látásmódjának, és kissé instabil lelkiállapotának köszönhetően az olyan egyszerű, közönséges témákat, amelyeket más művészek talán észre sem vettek, ő szinte belső kényszert érzett a szerény, békés, igénytelen témák megörökítésére.
Nem az volt számára a lényeg, hogy úgy fessen, ahogy a dolgokat látja, hanem úgy akarta rögzíteni a dolgokat, ahogy ő érzete. És azt akarta, hogy ezek az érzések a szemlélőben is ugyanazok legyenek, mint őbenne.
Ezzel tulajdonképpen – akarva akaratlanul – letért a „természet utánzásának” útjáról. Nem akart ő senki megbotránkoztatni, még csak szándékos újítónak sem nevezhető, hiszen nem tett mást, mint belső kényszertől vezérelve dolgozott – mert úgy érezte, dolgoznia kell. És azzal, hogy így gondolkodott és érzett, vagyis a látvány rovására az érzelmek intenzitására helyezte a hangsúlyt, tulajdonképpen megteremtette az expresszionizmus alapjait.
(Forrás: wikipedia, www.ekultura.hu - összeállította: maya50)
Bejegyzések
