„Beszélek. Suttogok…, olykor sikoltok.
Némán. Némán beszélek igazán.
Mondom, mondom, mondom a magamét.
A másét. Másnak. Magamnak. Őszintén, nyíltan.
Soha nem éreztem azt, hogy verbális készletem alapos kiaknázása mellett is teljességet élnék meg a közlésben. Közlékenyebb vagyok máshogy. Miért is egyszerűbb így? Teszem fel a kérdést magamnak? Talán azért, mert egyszerre beszélhetem a világ összes nyelvét…? Hova tűntek a határok? Vagy azért mert egy tekintet, egy fejfordítás, egy gesztusa a kéznek, egy novellát mondhat el egy pillanat alatt? Hova tűnik akkor az idő?
Akkor nincs korlátolt tér, nincs megszabott idő?
Szabadság van akkor. Korlátlan művészi szabadság, amit a mozdulat születésénél érzek. Bárcsak ebben az éteri állapotban maradhatnánk mind… Mert akkor jön a nyelvtan, testünk nyelvtana. Táncos rendszerek, szabályok, melyeknek megfelelni vágyunk. Ilyenkor leszünk mások, másfélék, ezerarcúak. És ez jó… Mindenki úgy beszél, ahogy akar. Ahogy neki tetszik. És boldog az, aki megtapasztalhatja a mélyről fakadó őszinteséget, mely áttörni képes minden technikai korláton, felszabadítva a művészt, a táncművészt.
Ilyenkor azt sejtem, hogy az emberben van valami természetfölötti, valami végtelen.
Irányokba nyújtom a végtagjaim, és nincs vége sem a kezemnek, sem a lábamnak.
Továbbnyúlik valahova, nem tudom hova, de nagyon messze. Érzem. Útközben találkozom megannyi meghosszabbodott kézzel. Aztán a kozmikus találkozásoktól telítődök, kanyart veszek egy pillanatra, s ölelek. Hatalmasat. Nem tudom mekkorát. Nem tudom. Csak érzem.
Ezért táncolok.
Örülök, hogy van ilyen nap, amikor szavakba önthetjük létezésünket. Ma a tánc a legfontosabb, és nem csak nekünk táncművészeknek, hanem azoknak is, akiknek szól. A nézőknek.
Így lesz személyes élményből, közös gondolat.
Érezzük mindannyian…"
Barta Dóra
Érdemes Művész, Harangozó- díjas táncművész
Bejegyzések
