Hitvallás

„Ha nincs arcunkon érzés,
olyan, mintha a halotti maszkunkat mutatnánk.”

2009. június 24., szerda


Bel-Salti-Nannar története

"Úr városában, ahol az emberek az éjszaka szülöttek szelíd holdarcát viselték, élt Bel-Salti-Nannar hercegnő, Nebunaid lánya. Úrnak, Ábrahám városának utolsó idejében történt ez, a nagy Nebukadnecár halála után. Bel-Salti-Nannar hercegnő szemében a magas, tiszta vonalú Holdtemplom visszfénye tükrözött és a teleholdas éjszakák hűvös árnyéka, amely sötétbe vonja a falak egyik sima síkját. Bel-Salti-Nannar szép volt, és mindenkihez idegen. Társnői elhúzódtak tőle, mert érezték, fiatal testében mérhetetlenül öregebb náluk, a férfiak kerülték, mert érzékeikkel tudták, szüzessége mögött nem a vágyakozás éhes tüze lobog, hanem szörnyű, elmúlt tapasztalatok hamuja hallgat szürke, könnyű halomként, így lett Bel-Salti-Nannar a Holdisten és Nin-gal, a Holdistennő templomáé, a templom és a Zikkurat lépcsős tornya fölött nyitottan kitáruló égbolté s a holdkorongé.

Bel-Salti-Nannar szerette és ismerte a hagyományt. Úr városának szent, dicsőséges múltjáról fáradhatatlanul vallatta a földet, s mint kutató értelmű apja, ő is elolvasta a szobrokon, kőtáblákon a régiek titkos üzenetét. Tűnődő, nyugtalan, kérdező szellem volt - bátor szellem -, a kérdéseivel nem riadt vissza Nannar, a Holdisten és sugárzó hitvese, Nin-gal előtt sem. Őket is kérdezte, szüntelenül ostromolta; őket is érteni akarta, nemcsak hinni és szeretni.

A kilenc öreg pap szelíd, mindent tudó mosollyal nézte keskeny, magas alakját, amint az esti Hold vonalán könnyű léptekkel haladt a szent területet keresztülszelő Szent Úton, és befordult a kilenc oszlop folyosójára.

A kilenc pap azután csendben a kisebb szentélybe vonult, és meggyújtotta Nin-gal, a fátyolos istenasszony trónja körül a négy olajmécsest.

Bel-Salti-Nannar felhaladt négyszer hét lépcsőfokon, és a csillagnézők négyzet alakú tornyában szemben állott a teleholddal. Kék köntösének puha anyagát éles ezüstderengésbe vonta a fény, és árnyékát tömören mögéje vetette.

- Itt vagyok - mondta hangtalanul a fénykorongnak -, hívtál és itt vagyok, hogy szolgáljalak. Testem és arcom fénylő a Te fényességedtől, mint ahogy a Te arcod a Naptól sugárzik; de mögöttem sűrű árnyék esik a földre, mögötted sötét árnyék vetődik az égre, és akármit közvetítesz hozzám, és akármit közvetítek én Tőled tovább, mindennek égre és földre vetődő árnyéka van. Ezért, ha továbbszolgálok, mert szolgálnom kell a Te fényláncaidra fűzve, sírva teszem, mert nem értelek Téged, és nem értem önmagamat.

Hét éven át beszélt így Bel-Salti-Nannar a teleholdhoz, és a telehold hét éven át hallgatott, és hallgatva parancsolt a vizek, a vér és a nedvek néma nyelvén. Bel-Salti-Annar azonban nem lankadt és nem fáradt el, figyelmét nem fordította másra, nem kérdezte a kilenc öreg papot, akik a négy mécsest mindig meggyújtották Nin-gal trónja körül a kis szentélyben; mert tudta, az ő tudásuk benne csak akkor válhatik az élet megtartó és megújító varázsitalává, ha maga merít a titkos forrásból, amelyet a kilenc pap szintén magányosan és egyenként keresett fel.

A hetedik év hetedik hónapjában azután a telehold beszélni kezdett Bel-Salti-Nannarhoz:

- Aki kitartóan kérdez, az mindig feleletet kap. Az emberek ritkán várják be, míg kérdésük megtestesül, nyíllá sűrűsödik, amely surranva berepül céljuk középpontjába, és feltöri a hallgatás mágikus pecsétjét. Te bevártad. Megkapod a feleletet. Halljad, zárd magadba, és csak annak add tovább, aki hozzád hasonlóan megszolgált érte: A határtalanban és végtelenben, amely Ő, az igazságban, tökéletességben, örökkévalóságban, amely Ő, nem lehetnek korlátok. Mindennek, ami van, tehát az igazságnak, tökéletességnek, örökkévalóságnak, végtelenségnek az ellenkezője is lehetséges. Ha nem így volna, akkor csak fikció lenne az Ő szabadsága.

Így állhatott tehát az örökkévalóból kiáradó szabad lény előtt a Tudás fája: a nagy analógia, így állhatott előtte a rossz, ellentétes, halálos és boldogtalan különút, a vágy által létrehívott anyag világ vonzó, kéjes, szép és kárhozatos tűzijátéka, amelytől az Örökkévaló intése óvta, de nem zárta el.

A földi ember sem adhatja át élettapasztalatát a fiatal tapasztalatlannak. Mint fent, úgy - lent. A dolgok újra és végtelenségig ismétlődnek, mint a vízbe dobott kőnél a körülötte képződő körök egyre szélesedő gyűrűi.

A lénynek tapasztalnia kellett a különutat, a rosszat, a halál formavilágát, hogy ne higgye, elfogadja, hanem teljesen átégve a megismeréstől tudja, hogy Nála a helyes út. Vele párhuzamos, Benne a megváltás.

Az isteni dualitás: az Örökkévaló és mindannak az ellenkező lehetősége, ami Ő, látensen: Nin-gal. A fátyolos Istenasszony, aki már az elsüllyedt őshazában is uralkodott a kisebbik szentélyben, akit az elmúlt és eljövendő népek más és más néven imádtak és imádnak majd, aki ura a föld minden bűnös és áldott asszonyának, aki uralkodik rajtam alázatos szolgálóján, titkos nevemen, mely Sin, a közvetítő, aki uralkodik a bolygókon, naprendszereken, az egész Kozmoszon, akinek fátyla a Tejút és a hatalmas csillagködök. Ő atyáid istennője s az elsüllyedt őshaza tündöklő asszonya: Istar - az atlantiszi Isis.

Nin-gaiban szunnyad a vágy. Nin-gal a kísértő. Ningalban lobbant fel a tükröződés vágya.

Az örökkévaló, a nemző. Nin-gal a megtermékenyített Nagy Anyaméh, amelyből a harmadik: a Lény előárad Nin-gal halálos vágyának terhével és az Örökkévaló halált összezúzó megismerésével.

Nin-gal létbe lépett az Ő igenje által, de Ő maga meg nem nyilvánult maradt.

Nin-gal magzata: a Lény elindult.

És elindult a nagy törvény: mint lent, úgy fent.

A Lény, mint a nagy Anya és Apa, kettészakadt, a különút vágya és kíváncsisága miatt. A kettészakadás megszülte a taszítás nyomában keletkező ikererőt, a vonzást. A kettőből megszületett újra a három, és a három megint utánozta szülőit, így ömlött elő Nin-gal méhéből a lények végtelen sokasága, s külön-külön mindegyik, távolodó ismétlődése, szétáradó vízgyűrű köre a fent lejátszódó, csodálatos Istendrámának.

Ő kimondta az Igent. Mert a vágynak orvossága a kielégülés, rossznak a szenvedés. És ahol a vágy látensen szunnyad, ott szunnyad a veszély is, amely csak a létbelépés, a teljes kiélés mindenségen végigfutó köreivel hárítható el.

Ő meg nem nyilvánult maradt, de része minden lénynek, mint meg nem nyilvánult, megsemmisíthetetlen belső lényeg.

Ennek az isteni Énnek nincs szüksége tapasztalatra, ezt nem érheti változás és nem érheti halál.

Nin-gal vágyakozik, ég a megtermékenyülés gyönyörében, szüli verejtékben magzatát, ujjong az idő káprázattáncában, és a múló, rothadó anyagból örök szépséget próbál formálni, újra meg újra szörnyű fiaskóval, mint a szobrász, aki hóból alkotja remekműveit.

Nin-ga tapasztal, csalódik, szenved és pusztul a lét izgalmas kalandjában - és ő igyekszik vissza türelmes, néma, mindentudó isteni párjához a fájdalom tüzes kohóján át, hogy Benne feladhassa önmagát. De ehhez a háromból kettőnek és a kettőből Egynek kell válnia.

A Lény visszatér Nin-galhoz, és Nin-gal Hozzá.

És mivel minden lény belső lényege a mindentudó, türelmesen várakozó isteni Én, tehát külön-külön minden lényben, a létbelépés drámai analógiája mellett Ningal keserű csalódásának, belátásának és isteni párjához való visszatérésének vágya is lejátszódik:

Az Egyetlen, Meg Nem Nyilvánult, örökkévaló felé emelkedő, érettebb Nin-gal meditációja, megismerése és kiábrándulása az anyagból.

Nin-gal vágysikolya ma is hangzik a Mindenségben.

Nin-gal keserű megbánásának jajkiáltása ma is hangzik a Mindenségben.

A gyönyörsikoly lefelé, a Lét sűrűjébe hajszol.

A megbánás jajszava visszahív az örökkévalóhoz. Így folyik a szüntelen bukás és szüntelen felemelkedés két egymás mellett futó spirálforgása.

Minden menyasszonyban a fátyolos Nin-gal siet kéjes, boldog izgalommal a vágy és formateremtés veszélyes kalandja elé.

Minden papnőben Nin-gal tesz szüzességi fogadalmat és szegül a szenvedést szülő vágyak és szenvedélyek ellen.

Minden anyaméh Nin-gal új hite és kísérleti műhelye.

És minden koporsó Nin-gal keserű kudarca, amelyből megbánás és megismerés fakad.

Ahhoz, hogy valami feltámadjon, meg kell halnia, el kell rothadnia előbb.

Ahhoz, hogy Nin-gal örökre feltámadjon Benne, neki és a belőle kiszakadt lényeknek át kell haladnia a halál és rothadás kapuján.

Mint fent, úgy lent.

Bel-Salti-Nannar csendesen kinyújtózva állt a csillagnézők négyzet alakú tornyában, szemben a nagy, lomha vonalú, homokhalmok mögött lesikló holdkoronggal. Lélegzete lassan, mélyről szakadt fel melléből. Sin sápadt, titokzatos arca eltűnt, maga után vonta hosszú tejútfátylát, és helyet adott a szürkületnek.

Bel-Salti-Nannar nem várta be a piros örömök nappali lámpását, a Napot. Lelépkedett a négyszer hét lépcsőfokon, végigsietett a kilenc oszlop folyosóján, amelyen hosszan, kérőn utánanyúlt a hajnali Nap fénycsápja, de ő nem fordult meg. Elhaladt a kilenc öreg pap mellett, akik a kis szentély ajtaja előtt sorakoztak kétoldalt, s mikor odaérkezett, elvonták előtte a függönyt.

Bel-Salti-Nannar belépett a szentélybe. A négyzet alakú trónemelvény négy szegletén négy olajmécses égett, és derengő fénybe burkolta az Istennő elfátyolozott alakját. Bel-Salti-Nannar lekuporodott a trón elé, füstölőt szórt a rézserpenyőbe, meggyújtotta az illatos füvet, azután a kék füstkígyón át felnézett oda, ahol a fátylak mögött az Istennő arcát sejtette.

A szentély eksztázis csendjével telt meg. Csak az őrködő papok számolták a napokat a kapu előtt.

Hűs és néma omlással hulltak le a fátylak Nisn-gal alakjáról. Bel-Salti-Nannar a negyedik napon, a negyedik próba után már látta térdének, derekának és karjának lágy körvonalait. Az ötödik napon megpillantotta kezét s benne az élet kulcsát, a hatodikon, az utolsó fátyol lehullásakor meglátta végre az Istennő arcát…

…amely saját arca volt, mintha tükörbe pillantott volna.

Ekkor megértette minden dolgok káprázatát, az anyaggá sűrűsödött tévhitet, amely szétbontja Azt, ami Egy. Megértette, felismerte a lények világának és benne saját magának tragédiáját, de a feloldódás és szabadulás mérhetetlen messzeségbe tűnt előtte, valahol a Világnap felszívódásának legvégén, s ez elgyötört fáradtság, csüggedés keserűségével telítette belsejét:

- Óh, Nin-gal, szegény, csöndes, csalódott anyag, Ningal, boldogtalan anyja a világnak! Itt kell maradnunk tehát, míg az utolsó vágy elég a Kozmoszban, míg az utolsó indulat fárosza kilobban, míg az utolsó kíváncsiság hamvába hull, míg az utolsó halál buborékja elpattan az Időfolyam tetején… Itt kell várakoznunk a Nagy Spirál táncát járva, a körtáncot, amelyet fáradhatatlan csont fuvolák kísérnek…

… És arcán könnyek folytak végig, szemben az Istennő meztelen arcával, amelyen saját könnyeinek visszfénye csillogott.

Hetedszer töltötte fel a négy olajlámpást a trónszék! négy oldalán, és a rézserpenyőbe új füstölőt vetett.

A hetedik nap hajnalán, a lassan múló éjszaka után, felszáradtak az istennő könnyei. Arcán titokzatos mosoly ragyogott; a menyasszony mindent sejtő mosolya, és mögötte kivilágosodott hirtelen az ajtó, amely a Nagy Szentélybe, Nannar szentélyébe vezet. A legöregebb pap állt a küszöbön. Fehér köntösét a Vízöntő halványzöld és aranyszínű jele díszítette. Kezét némán Bel-Salti-Nannar felé nyújtotta, akinek arcán most az Istennő mosolyának reménykedése áradt szét. Felállt, és követte a legöregebb papot a Nagy Szentély bejáratán át…"


(Szepes Mária: A Vörös Oroszlán - részlet)