Készült: 1904-05
Olaj, vászon, 302 x 570 cm
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
Évekig készült erre a munkára, vissza-visszatért Taorminába. 1901-ben itt festette a Holdtölte Taorminában címû képét és 1902-ben a Mandulavirágzást. 1904-ben télen érkezett Taorminába, elõször a Kis Taorminával készült el, és a következõ nyáron már befejezte a "világnak legszínesebb napút" festményét. A taorminai élmények, a görög mûvészet megismerése, a kultikus eredetû dolgok iránti vonzódása és az ezekkel való azonosulás páratlan szépségû munkát eredményezett. Csontváry színelmélete - a "napút színek világításbeli fokozatairól" - nagyjából azonos a kiegészítõ színek egymást növelõ intenzitásának törvényszerûségével, ám ezzel még mindig nem elégedett meg, tovább kereste a színek dekoratív fokozásának a lehetõségét. A Taormina tobzódó színezése: a sárgák, vörösek és kékek különbözõ árnyalatai, az égbolt színátmenetei a zöldbõl a lilán át a szürkéig, drámaivá izzítják, idõtlenné s földöntúlivá varázsolják a Ión-tengeröböl, az Etna födte csúcsa és a görög színház geometriai rendjének nem véletlenszerû egységét.
Csontváry Kosztka Tivadar:
Öreg halász
Készült: 1902
Olaj, vászon, 59,5 x 45 cm
Herman Ottó Múzeum, Miskolc
Ez a festmény elõrevetíti Csontváry késõbbi látomásos képeit. A kék tenger háttere elõtt tornyosul egy baljóslatú alak, durván metszett vonásokkal, egyfajta túlélõ, talán egy adriai halász.
Csontváry Kosztka Tivadar:
Magányos cédrus
Készült: 1907
Olaj, vászon, 194 x 248 cm
Janus Pannonius Múzeum, Pécs
A megfoghatatlan szépségû, ugyanakkor idõtlen és univerzális szimbólumokkal telitett festmény az egyetemes mûvészettörténet egyszeri csodája. Az újabb kutatások kimutatták, hogy szimbolikájában a magyarok eredetérõl és hitvilágáról, a keleti kultúrákkal való kapcsolatáról kialakított nézetei keveredtek a világmindenséget jelképezõ életfa õsi mítoszával és a festõ önportréjával - valamint sok egyéb feltételezett mondanivalóval. Szimbólumrendszere nem öncélú tartalmakat szolgál, hanem saját korához szóló üzenetet hordoz. A festõ egyik írása is erre utal: "a gondviselés nem pihent, megfestette velem a libanoni öt-hat-ezer éves cédrusfát, melynek egyik ága kardot ránt s fenyegeti a világot". A múlt században több gondolkodónál és mûvésznél felmerült apokaliptikus vízió az emberi civilizáció végét jelentõ szörnyûségekrõl Csontváry feljegyzéseiben is megjelent, ezért ostorozta megszállottan kora romlottságát és kulturálatlanságát. Szerinte csak olyan zsenik menthetik meg a világot, mint õ maga, ezért is fájt neki kora értetlensége. A sebzett mûvészt is megszemélyesítõ fa életképessége átvitt értelemben a mûvészet hatalmas erejét és örökkévalóságát is hirdeti.
Csontváry Kosztka Tivadar:
Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban
Készült: 1907
Olaj, vászon, 200 x 205 cm
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
Csontváry sajátos természetlátása az 1906-os Baalbekben összegezõdött mûvészete ezt követõen - továbbra is a természethez kötõdve - új irányba fordult. 1907-es párizsi kiállítása után szimbólumokkal, víziókkal telített mûvei, Libanonban készült cédrusképei új korszakának elindítói. Csaknem minden nép mitológiájában fellelhetõ a faábrázolás mint termékenységet szimbolizáló életfa vagy a tudás fája. Cédrusképeivel Csontváry nem csupán természeti motívumot ábrázolt, mondanivalóját egy ismert, egyetemes szimbólumkörhöz kapcsolta. Az immár gazdag Csontváry-irodalom - mûvészettörténészek és pszichológusok - a Magányos cédrust a magányos Csontváryval, míg ellentétpárját, a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban címû mûvet az ünnepelt vagy saját magát ünnepeltetõ mûvésszel azonosítja. Szimbolikus ismétlése lehet ez utóbbi mû korai Önarcképének, de ezen a képen a mûvész önmaga szimbólumaként jelenik meg cédrusfa alakjában. Az állítás igazságát Csontváry írásai is alátámasztják, többször említi önmaga jelképeként a fát. E szimbólumokkal teli világnak rendelõdik alá a mû formarendje, kompozíciója és színvilága is. A kép tengelyét elfoglaló kettõs törzsû fa bonyolult mintát rajzoló, felfelé törekvõ ágaival rendezõje, összefogója a történésnek. Körülötte játszódik az õsi rítusokat idézõ ünnep vagy szertartás. A kép egészét átszövik a megélt természeti élmények és a Csontváry által oly fontosnak ítélt "energiák" különbözõ formában való jelenléte.
Csontváry Kosztka Tivadar:
Castellamare di Stabia
Készült: 1902
Olaj, vászon, 101 x 120 cm
Janus Pannonius Múzeum, Pécs
A festmény a Vezúv tövében elterülõ kisvárost jeleníti meg. Jobbról part házakkal, balról a tengeröböl, háttérben a Vezúv. A víz a kép kétharmadát tölti ki. Az elsõ pillantásra sima víztükör a parthoz érve vad tarajokat vet. A part mentén húzódó utat kõ mellvéd határolja, éles árnyékot vetve a part menti út kövezetére. Szamaras kordé áll az úton, félig keresztbe fordulva, mintha a vad hullámtól hõkölt volna vissza az állat. A kocsis egykedvûen ül a bakon, a kordé hátulján a rakománynak háttal álló férfialak, a kép legszélén lépõ ló félalakja látszik. A szélsõ ház erkélyén álldogáló-figyelõ figura. Távolabb biciklista, hosszan falra vetõdõ árnyékkal. Van még egy emberi figura, a csónakban ülõ férfié. Emberi létnek más közvetlen jele nincs a festményen. A hegy fölött a kéményfüst irányát követi a felhõ formája. A vízen a part felé sikló két vitorlás egyikén felirat olvasható: Castellammare di Stabia 1902.
Tökéletes a kép belsõ egyensúlya, város és természet, víz és hegy egysége. A kép színezése is élénk. A házak narancs- és rózsaszínûek, a víz kobaltkék és fehér. A föveny fekete, lávapiros csíkkal. A vitorlások narancssárgák és lilák. Az ég a kék, a szürke, a világoszöld és a zöldesrózsaszín számtalan átmenete. Szinte érezzük a természet õserejét. A látvány látomássá fokozódott.
Csontváry Kosztka Tivadar:
A Nagy Tarpatak völgye a Tátrában
Készült: 1904-05
Olaj, vászon, 236 x 400 cm
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
Naplójában így ír: "A nyarat a Magas-Tátrában töltöttem, fenyvesillat, szamóca, málna, áfonya körében. Búzaföldeken a pacsirta hangját, a csalitban a fülemüle dallamát hallgattam, fent a magasban a sasokat fütyülve, vonulni láttam. Hajnalban nap nap után a lángoló Kárpátokat figyeltem, s a Tarajkán Szilágyi Dezsõ emlékénél állapodtam meg. Innen gyönyörködtem a nagy tarpataki vízesésben, a Lomnici csúcs és társainak büszkeségében, a közép ormon levõ sziklák eleven világítása és mélységének kifejezhetetlen távlata hatott rám. Nem rajzoltam, nem festettem, hanem csak figyeltem és bámultam a természet monumentális szépségét, a hangulat csendes mély ütemét, a gyönyörnek a legszebb természet zenéjét..."
Bejegyzések
