„Légy az, aki vagy, és ami a szíveden, legyen a szádon, mert azok, akik kifogásolják ezt, nem számítanak, akik pedig számítanak, azok nem fogják kifogásolni.”

(Dr. Seuss)

"Törekvéseink két határértéke: lerombolni az ént a mindenség kedvéért vagy lerombolni a mindenséget az én kedvéért."

(Simone Weil)

„Soha nem ettem rosszabbat, mint német fogadókban. Végtelen hosszú időt kell várni, míg valaki kidugja a fejét a konyhából, ahogy egy kedvetlen öreg teknősbéka néz ki a páncélja alól. További örökkévalóság elteltével hoznak egy fakanalat és egy darab kenyeret, majd legalább még egy óráig tart, míg megérkezik az étel. Az első tányér általában kenyérrel sűrített leves, ünnepnap néhány szem zöldséggel. Aztán felmelegített hús vagy füstölt hús jön, a végén meg valamilyen gyümölcspempő. A bor közönségesen savas és drága. Ha az ember felszólal, így felelnek: „Ebben a fogadóban már sokan megfordultak, grófok és más nagyságok is, de soha senki nem panaszkodott. Ha nem tetszik, menjenek máshová.”

Nagy vonalakban így foglalható össze az, amit Gerhard Gerhards tudós ember, közismertebb nevén Rotterdami Erasmus tapasztalt a 16. században egyik-másik német vendégfogadóban. Mintha valami furcsa kulináris sivatagról írna.

Rotterdami Erasmus

Életrajza
1469. október 27-én született Rotterdamban Erasmus Desiderius németalföldi tudós, író, az európai humanizmus kiemelkedő alakja. Egy orvos leányának és egy papnak a törvénytelen fia volt. Szülei halála után a deventeri káptalan iskolájában, egy hertogenboschi laikus vallási iskolában tanult. Hét évet töltött az Ágoston-rendben, majd Cambrai püspökének titkára lett. Ekkor írta Hat könyv a latin nyelv ékességéről című művét, melyben a skolasztika nyelvrontása ellen is szót emelt. 1495-től Párizsban teológiát tanult, itt írta közmondásgyűjteményét, melyet Európa-szerte használtak a latinoktatásban. 1499-ben Morus Tamás barátja lett Angliában. John Colet hatására Euripidészt fordított, Szent Pál és Órigenész műveit olvasta.

A keresztény harcos kézikönyvében kifejtette: a Bibliát a régi szerzők nyomán kell értelmezni, mert e tanítások alapján közvetlenül megoldhatók napi erkölcsi kérdések. 1505-ben Itáliába utazott, s látta a katonapápa, II. Gyula bolognai bevonulását. Ez után adta ki névtelen szatíráját Gyula, ki előtt bezárul a menny címmel.

Fő művét, A balgaság dicséretét Morus vendégeként írta Angliában, 1509-ben. Ez Morus Utópiájának párja, a semmittevő gazdagokat Lukianosz éles nyelvén ítéli el. Bázelben 1514-ben újra kiadta a Közmondásokat. Bírálta a népet saját céljaikért háborúba hajtó fejedelmeket és a királyokat harcra buzdító, babonákat terjesztő papokat. Az ellenszert a művelődésben látta, a jegyzetekkel ellátott Újszövetséggel és Szent Jeromos kiadásával jelezte a követendő utat.

Brabantban V. Károly tiszteletbeli tanácsosa lett, s felkérték A keresztény fejedelem neveltetése megírására. Elismerte a királyok isteni jogát, de kötelességükké tette, hogy tegyenek a nép jólétéért. Leuvenben egyetemet alapított. Az igazi teológia értelme című művében kiemelte a latin, a görög és a héber nyelv fontosságát. Szembekerült a teológusokkal, mert az Újszövetséget saját fordításában adta ki a Vulgata helyett, s kimutatta: a Szentháromság-dogma kései betoldás.

Luther jelentkezésekor megvádolták, hogy ő fordította szembe a pápasággal a reformátort, míg annak hívei szerint Luther kimondta azt, amire Erasmus csak célzott. Luther hozzá írt levelének Szent Pál-felfogása jelentősen eltér az övétől, ám Erasmus X. Leóhoz írt levelében "az evangélium igazságának zengő harsonájaként" említi Luthert. Fontosnak tartotta az egyház egységét, de elítélte a vallás üldözését. A szakadást a világ egyházi ceremóniákkal szembeni ellenszenvével, nem pedig teológiai okokkal magyarázta. VI. Adrián pápát levélben kérte, hogy engedje a két szín alatti úrvacsorát, s ne tiltsa a papok nősülését.

1524-ben a szabad akaratról írt értekezésében megvédte az ember választási jogát, s az egyházat elmarasztalta a Biblia merev értelmezéséért. Ennek nyomán írta Luther A szolgai akaratról című művét, amire Erasmus a Védekező értekezéssel válaszolt, több szerepet adva a szabad akaratnak, mint amennyit Szent Pál és Ágoston adott. A vallásbékét fontosnak tartotta volna az Európát fenyegető török miatt is. Bázelben a görög Újszövetségen és az egyházatyák műveinek kiadásán dolgozott, különböző vitákba bonyolódott; a protestánsok és a katolikusok is eretneknek mondták.

Mária magyar királynénak írta A keresztény özvegyet, ebben elismeri a nőknek a művelődéshez való jogát. Mikor Bázelben 1529-ben betiltották a katolicizmust, ő a katolikus Freiburgba költözött. Az egyház egységének helyreállítása című munkája a Melanchthon által kezdett párbeszédet támogatta.
471 éve, 1536. július 12-én, Bázelben halt meg.

Grimod de La Reynière

Grimod de la Reynière volt a világon az első étel- és étteremkritikus. Szigorú megfigyelőként, éles szemű és ízlelésű ítészként ő írta máig ismert könyvét „A vendéglátók kézikönyve” címen (Manuel des Amphitryons) és évente kiadta „Az ínyencek almanachja” című munkáját a kora 1800-as években, Párizsban.

Kronológia
1758 – Grimod gazdag, tehetős családban született 1758. november 20-án, Párizsban. A teljes neve Alexandre-Balthazar-Laurent Grimod de La Reynière.
Apja Laurent (1733–1792 vagy 1793) polgári származású pénzember, az anyja, Suzanne de Jarente de Senar, arisztokrata családból származott. A nagyapja az apai ágon, Antoine Gaspard Grimod de la Reynière, adóbeszedő volt. Grimod kacskakezűként született, amin protézist hordott, ennek következtében a kézírása is deformálódott. Szüleivel a Champs-Élysées-n laktak. Nagy lábon éltek, folyamatosan a társasági élet központjaként mulattatták a hozzájuk hasonlókat. A legjobb konyha hírében állt a háztartásuk Párizsban, de a kis Alexandre-t távol tartották a társasági forgatagtól nyomorék keze miatt. Grimod Párizsban nőtt fel és ott járt egyetemre, ahol alapfokú jogi képzést kapott, és elkezdte a karrierjét ügyvédként. Első írása, egy színházi kritika, saját kiadású lapjában a "Le Censeur Dramatique"-ban jelent meg.
1775 – a család új, önálló házba költözött, ami a Hôtel Grimod de La Reynière néven lett ismert az avenue Gabriel és a rue de la Bonne-Morue (most rue Boissy d'Anglas) sarkán. A kor ismert és hírneves építésze, Jean-Benoît-Vincent Barré, tervei alapján készült és a belső díszítés Jean-François Peyron és a festő Charles-Louis Clérisseau (1721–1820) keze munkája volt. Clérisseau festményei, amelyek a házat díszítették, manapság a Victoria és Albert Múzeumban láthatóak Londonban. A házat 1932-ben lebontották. A ház déli oldala a Champs-Élysées kertjeire nézett, ezért címükként mindig a Champs-Élysées-t adták meg.

783 – Grimod 14 fogásos vacsorát adott, ami egész éjjel tartott. A meghívó, ami szétküldött erre az estélyre, fekete papírra volt írva. Máskor, amikor a szülei távol voltak, hogy borzolja a polgári kedélyt, egy élő malacot apja ruhájába öltöztetve ültetett az asztalfőre. Szülei még a vacsora alatt hazatértek, és kitört a botrány. A vendégek örömmel terjesztették a botrányos este részleteit Párizs szerte. A szülei eljártak a királynál, hogy kapjanak egy „lettre de cachet” saját fiuk ellen (ami hasonlatos egy száműzési okirathoz, ami nem hozható nyilvánosságra), amivel valóban sikerült egzaltált gyermeküket több mint két évre száműzni Párizsból egy Nancy közeli kolostorba. Egész ott-tartózkodása idején az apátfőnök asztalánál étkezett és teljesen a gasztronómia elhivatott szószólója és szakértőjévé vált. Ezek után egy kevés pénzzel a szüleitől fűszerüzletet nyitott Lyonban, ahol parfümöket is árusított. A francia forradalom kitörése még ott érte 1789-ben, és még 1790-ben is ott tartózkodott, ami onnan tudható, hogy azon év szeptember 29-én levelet küldött Lyonból Párizsba a szeretőjének, Adèle Feuchère színésznőnek, amiben esküdözik, hogy 1788. szeptember 4-e óta nem volt más nővel, csak vele.

1790-ben a szeretője, Adèle Feuchère, megszüli Grimod gyermekét, az apa még mindig Lyonban van.
1792 – Alexandre visszatér Párizsba apja halálának az okán. A francia forradalom utórezgései még mindig tartottak, újból összejön az anyjával, lényegében azért, mert Grimod kapcsolatai mentették meg az anyját a guillotine-tól. Ekkortól kezdi szervezni a szülői háztól függetlenül a „tréfás temetés” néven elhíresült vacsoráit. Bár a család vagyonából sikerült némi morzsákat átmenteni, de Grimod a túlélését inkább annak köszönhette, hogy Danton és Robespierre kedvelte őt, annak ellenére, hogy nyilvánosan királypártinak deklarálta magát.
1803 – Grimod elhatározta, hogy kiadja az ”ínyencek almanachját”, és valóban neki is kezdett: ami óriási siker lett. 1803-tól 1812-ig nyolc kötetet publikált, évente egyet. A könyv egyszerre volt ételkritika és étteremkalauz. Munkamódszere lényeges eleme volt, hogy minden szerdán meghívott 12 barátot egy csaknem öt óra hosszat tartó vacsorára. Ez alatt megkóstolták és megítélték azokat az ételeket, amelyeket a rendezvényszervezők és éttermek küldtek neki. A véleményük nemegyszer romba dönthetett konyhafőnököket és éppen divatos éttermeket. Egy valódi kedvence volt, a Véry, a Palais-Royalon, a Louvre szomszédságában.

1808-ban Grimod kiadta a „Vendéglátók kézikönyve” című munkáját, ami nagyrészt a már publikált almanach anyagain alapult. Ez a könyv hasznos útmutatóul szolgált az akkoriban nyíló éttermeknek.
1812 – Grimod anyja meghalt és jelentős vagyont, pénzt hagyott örökül fiának. De az események nem kedvezően alakultak Grimod számára, nem élvezhette a vagyont Párizsban, mert időközben rengeteg haragost szerzett, akik általában azzal vádolták, hogy kenőpénzeket fogadott el azért, hogy pozitív kritikákat publikáljon bizonyos éttermeikről. Beszüntette az almanach kiadását és saját, hamis halálhírét keltette, a temetést is megrendezte, hogy saját szemével győződhessen meg arról, hányan jelennek meg ott: nem voltak sokan. Csak a szeretője, Adèle Feuchère tartott ki mellette. Végül elvette feleségül, és a házaspár elköltözött Párizsból, és hátralevő életüket Villiers-sur-Orge-ban egy kastélyban töltötték, ami Marie Madeleine d’Aubray, Brinvilliers márkinője tulajdonában volt.
1837 – Grimod karácsony napján, december 25-én meghalt. 80 éves volt.

Manuta képei

Karneol

Kornis Mihály
Miben lehet reményünk?Abban, hogy a rossz mellett ott áll a jó is. Azért van jó, mert rossz is van: mindkettő a szabad ítélet, a szabad akaratunkból származó döntés következtében jön e világra. Másfelől: amiként fenn van, úgy lenn is van.Megnyugtató, nem?Vagy talán nem is olyan megnyugtató. De így igaz. Ha van balra, akkor van jobbra is. Ha van kicsi, létezik a nagy is. A jóság, éppúgy mint a rosszaság, az emberi világban mindenütt jelen van. Ámbár kiszámíthatatlan időközönként, de mindenkiben van jóság. Igaz, nem úgy, mint amire a másiknak eleve számítania lehet.Hanem úgy, mint amiben szabad reménykedni.Esetleg igen, esetleg nem. Az ember rosszaságára bízvást számíthatunk minden helyzetben, magad felől és más irányából egyaránt. Viszont, ha bajba kerülve, a másik jóságára is okvetlenül számítasz, alighanem csalódni fogsz. Meg is érdemled. Minden egyébtől függetlenül, mondd: te mindig, minden körülmények között jó vagy? Biztosan lehet rád számítani mindenkinek?De reménykedni szabad a másik jóságában.

Rita Dove: ÖT ELEFÁNT

sétál felém
amikor a reggel még fagyott
könnycsepp az agyban, jönnek
keletről, ormánytól farokig,
esetlen balerinák.

Miként mondjam el nekik, hogy az este
visszautasítottam a vigasztalást? Öt esernyő,
öt fűzfa, öt híd és az árnyékaik!
Agyaraikat felemelik, az égbe akasztják,
odarohannék,

quartz hüvely és citrom. Mondhatnám,
hogy öt emlék van, de
igazságtalan lennék.
Inkább kavicsok menekülnek a szívbe.
Elvonulnak mellettem, megfordulok és követem őket,

órákig nem találkozunk senkivel.

(Gyukics Gábor fordítása)

"Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata. A többi nem az. A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a "valóság", amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a "senkihez sincs közöm" életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy "Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!" - miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja:
"Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!"
Amikor szeretjük egymást: kijózanodunk. Felébredünk. Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni."

(Müller Péter: Szeretetkönyv)

Tormay Cécile

TORMAY CÉCILE
(Budapest, 1876. okt. 8. - Mátraháza, 1937. ápr. 2.)
Tormay Cécile szobra a Károlyi Kertben. Az országhódítók 1945-ben ledöntötték.

A századforduló legnagyobb magyar írónője. Lelkében izzón magyar, műveltségében teljesen nyugati. Stílusművészetének koronája hatalmas trilógiája; az „Ősi küldött”, amelyben a Kelet és Nyugat két malomköve közé szorult tragikus magyar sors nagy regényét írta meg. Ő írta meg a világháború után bekövetkezett összeomlás siralmas krónikáját látomásos erejű „Bujdosó Könyvében”. A bujdosó ő maga, aki számkivetve bolyongott, de mindig hazai földön, feje fölött a kommunizmus halálos ítéletével. „Napkelet” című folyóiratában ő gyűjtötte össze a világháború után induló új magyar nemzedéket. Szinte írói sikereit is feláldozta a szervező munkának nemzete és Európa közös nagy céljai érdekében. Ezt az érdemet méltányolta a nemzet, amikor őt küldte a Népszövetség mellett működő Szellemi Együttműködés Tanácsába Genfbe. Sikere túlnőtt az ország határain, műveit angol, francia, német, olasz nyelvre is lefordították és a legelőkelőbb külföldi folyóiratokban közölték. Halála évében akarta az Akadémia a Nobel-díjra ajánlani.

Főbb művei:
Apródszerelem (novellák, Bp., 1900)
Apró bűnök (novellák, Bp., 1905)
Emberek a kövek között (regény, Bp., 1911)
A régi ház (regény, Bp., 1914)
Viaszfigurák (novellák, Bp., 1918)
Álmok (novellák, Bp., 1920)
Bujdosó könyv (regény, I - II., Bp., 1921 - 22)
Megállt az óra (novellák, Bp., 1924)
Az ősi küldött (regény, I - III., Bp., 1933 - 37)
Úti képek (Bp., 1935)

Tormay Cécile-ről:
Jobbágy Éva: Egy felejtésre itélt zseni
Adorján Rita: Akit ma is agyonhallgatnak
Furkó Zoltán: Csernobili változatok
Csontos Péter: A magyar irredenta Nagyasszonya
Bencsik Gábor: Tormay Cécile
Ifj. Tompó László: Tormay Cécile emlékezete
Széri Mihály Ferenc utószava a Bujdosó könyvhöz
Kabay Zoltán: Szervezett bosszúhadjárat...
Bánhegyi Jób: Tormay Cécile
Thurzó Gábor: Tormay Cecile halálára
Fábián István: Tormay Cecile egy éve halott...
Hajnal István: Küzdelmek, emlékezések
Fredrik Böök: Tormay Cecília
Hankiss János: Kortársaink - Tormay Cécile
Hankiss János: Tormay Cécile középkor-hangulata
Hankiss János: Tormay Cécile
Képek - Tormay Cécile, Bujdosó könyv
Tormay Cécile művei:
Emberek a kövek között
A régi ház
Görög mesék (novellák)
Viaszfigurák (novellák)
Magyar Legendárium (fordítás)
Virágok városa, Szirének hazája
A művészet földjén
Bujdosó könyv (feljegyzések 1918-1919-ből)
Álmok (novellák)
Megállt az óra (novellák)
Küzdelmek, emlékezések
Assisi Szent Ferenc kis virágai (fordítás)
Az ősi küldött I. - A csallóközi hattyú
Az ősi küldött II. - A túlsó parton
Az ősi küldött III. - A fehér barát
Utolsó tavasz (válogatott novellák)

Tormay Cécile

I. kötet

A forradalmak egy csendes, szelíd áldozatának ajánlom ezt a könyvet. Feledhetetlen édesanyámnak.

Ennek a könyvnek maga a sors adta a nevét. Bujdosó volt olyan időkben, mikor a halál fenyegetőzött a magyar szenvedések minden hangja felett. Bujdosott és menekült a szülői házból, magányos kastélyon, kisvárosi villán, falusi udvarházon át. Bujkált szétszedve, könyvek lapjai között, idegen tetők tövén, kéménykürtőben, pincegádorban, bútorok mögött és elásva a föld alatt. Házkutató titkos rendőrök keze, vörös katonák csizmája járt felette. Csodára mégis megmaradt, hogy emlékeztessen, mikorra már behorpadt a kor áldozatainak a sírja, fű nőtt az egykori akasztófák gödrében és a kínzókamrák faláról lekopott a vér és a golyók írása.
Most, hogy a könyvet odaadom Nemzetemnek, sok olyan adatot és részletet kellett elhagynom, melyek még nem bírják el a napvilágot, melyek élő emberek titkai. Talán eljön az az idő, mikor megszólalhat, ami ma néma marad. Mióta napról-napra feljegyeztem az eseményeket, idő múlt felettünk és világos lett sok minden, ami megfoghatatlan és sötét volt. De nem nyúlok a lapokhoz, érintetlenül hagyom rajtuk az akkori órák érveréseit. Ha tévedtem, legyenek elnézőek, akik a könyvet olvassák. A tévedéseim is tükrök: a kor tévedéseinek a tükrei.
Nem a forradalmak történetét, nem is a politikai események szemtanújának a naplóját akartam megírni. Szóljon az én könyvem arról, amiről nem fognak tudni a jövő történetírók, mert azt át kellett élni. Szóljon arról, amiről nem tudhat az idegenből behurcolt forradalmak felidézői és politikai eseményeinek a szemtanúi, mert lelküktől távol állt minden, ami magyar.
Maradjon fenn könyvemben az, ami velünk vész el: egy halálra szánt faj legboldogtalanabb nemzedékének a kínja és becsülete. És lássák meg benne az utánunk jövők, hogy a megpróbáltatások esztendejében mi sajgott át a némaságra ítélt, elgyötört, vérig alázott magyar lelkekben.
Legyen a Bujdosó könyv a fájdalom könyve. Mialatt írtam, találkozni akartam benne azokkal, akik testvéreim voltak a közös szenvedésben. És ebben a könyvben velük akarok maradni még akkor is, mikor már sem ők, sem én nem fogjuk többé látni az új magyar tavaszokat.

Budapest, 1920. karácsonyán.

Tormay Cécile.

Károlyi Amy

Félig, egészen

Ahogy a könnyek egymásba csöppennek,

kanyargós patakká keverednek.

A vers-sorok épp így viselkednek.

Lecsöppenő szót hívja a másik.

Egymásbatünnek, félig, egészen.

Aképpen növekednek,

ahogy az alkonyat az égen.


Károlyi Amy

Félig, egészen
petali

Ahogy a könnyek egymásba csöppennek,

kanyargós patakká keverednek.

A vers-sorok épp így viselkednek.

Lecsöppenő szót hívja a másik.

Egymásbatünnek, félig, egészen.

Aképpen növekednek,

ahogy az alkonyat az égen.


Károlyi Amy
Nedves és száraz

langy lágy nedves hamvas hűs
sás ezüst hold domb hajnal ég
fű illat alkony csillag éj
menny gyökér víz zöld sima kék

por tűz szél éles száraz ég
kő kígyó kő hold dárda kés
gyász gyertya hő mise kő enyv éj
kő vád kő kígyó por tűz szél


Károlyi Amy
Kék virág

Ezt a libegést, karcsúságot,
könnyűséget és bánatot!
Ha kezedbe veszed, vigyázva fogd.
Két ujjal téptem, lepke alól.
Ha ereszteném, õ is szállna.
Halványkék, szárnyas libegéssel,
õ is a lepkék után járna.
De más a sorsa.
Nem hal meg szépen. -
Eltikkad gyűrűs ujjaim,
s tenyerem forró börtönében.


Károlyi Amy

Aranyablak

Nyugvó nap fényét

őrzi az ablak.

Kisleány olvas

háttal a napnak.



Leckét betűzget,

szókat tagolgat:

a betűk szóvá

összefonódnak.



Szavakból mese

szövődik lassan,

kisleány olvas

arany ablakban.


Károlyi Amy

Hattyú


Aranyzsinórra fűzve fel
a szerelem nem múlik el.
Aszú-szőlőnek édesét
esztendőkig nem veszti el.
Aranyzsinórra fűzve fel,
ingben, ing nélkül
át-telel.


Károlyi Amy

Úton



A lélek nélkül
oly üresnek tetszik a szoba.
Szellőztetnek.
Huzat nélkül takaró, párna,
szétszedve az élőnek ágya.
Nem beteg már és meg nem gyógyul,
nem nevet többé és nem búsul,
nem kételkedik és nem bízik.
A tegnapi virág még nyílik.


Károlyi Amy

Éjjel

Nappal próza az almafa.
Mellette barack, mandulák.
De éjjel, - éjjel ciprusfákká változnak a fák.

Nappal lépcső és kerítés.
Éjjel zegzugos, kiszögellő fok.
Amin biztosan bagoly huhog.

A villa tornya: mór torony.
S csillagos lobogóját lengeti
az éjszaka az ormokon.


Károlyi Amy

Álomfejtés

I.

Más az éjszaka igazsága
más a nappalé
az éjszaka sokat megenged
ehetsz a tiltott gyümölcsből
szerethet az, ki nem szerethet
Más az éjszaka igazsága
más a nappalé
lehullnak a fátylak
talpig meztelen
megláthatod, aki nem láthat
Más az éjszaka igazsága
más a nappalé
az éjszaka mindenható
átrepül határt, éveket
léghajós vagy és léghajó
Más az éjszaka igazsága
más a nappalé
mindent lehet, mindent szabad
akit megszólítasz, megjelen
feltámasztod a holtakat .
II.
Elalvás előtt
mindig más alakban
közelébb jő a tapasztalhatatlan
zsibbasztóan
a medve álma
dermed egy
fehérebb világba
fészket rakunk az öntudatlanságon
emléktelen dió héjában téli álom
emléktelenség héjában téli álom
menedék-hely az öntudatlanságon
egy zsibbasztóan fehérebb világba
át dermedünk akár a medve álma
közelébb jő a tapasztalhatatlan
elalvás előtt
mindig más alakban

Károlyi Amy

Gyengéd


Akár ha állatra nézne,
a szeretet oly hirtelen,
a gyöngéd gyöngeség,
amikor megjelen.

A simításra lassan
meginduló kéz,
szeretni olyan könnyű,
szeretni nehéz.

Tudja, hogy terhet vállal,
ólom-nehezet,
mi mindent bír a gyöngéd-
erős szeretet.

1898 Július 24. (111 éve történt)
Megszületett Amelia Earhart amerikai pilótanő, az első nő aki egyedül átrepülte a Csendes-óceánt.

1920-ban egy repülőbemutatón a csinos hölgyet életében először elvitték egy légi körre. Nem kellett egy év és már kezében volt a pilóta liszensze, jellemző a korra, Ameliát egy hölgypilóta oktatta. Viszonylag hamar anyja segítségével vett egy saját repülőgépet, amit azonban nem tudott fenntartani, ezért eladta. Árából inkább egy sárga autóval feltünve tett szert hírnévre Boston zárt világában.

Aki keresi, az megtalálja a szerencséjét. A fenti filmsztár alkat pedig hihetetlen előny, amikor a hollywood-i álomvilág a harmincas évek fordulóján a valóságban is átvette a rekordgyártást. Dijakat tüztek ki mindenféle repülési célra. Egy évvel az óceán első átrepülése után ugyan kit érdekelt volna még egy férfi egyes repülése? A Lindbergh-et támogató milliomos, Palmer Putnam 1928 decemberében az útra kitalálta az első nőt és a főszerepet Earhart kisasszonyra osztotta.

Az utat szinte végig ködben, müszerekkel repülték, ahol Amelia a személyzet harmadik tagjaként rácsodálkozott a férfi pilótársak tudására. Ennek ellenére ő söpörte be az óceán átrepülésért az összes dicsőséget és egyben megtalálta menedzserét, majd férjét is Palmer Putman milliomosban.



A házaspár sikerei elképesztőek voltak. Rekord rekordok hátán, de ami e sorok irójának hihetetlenül szimpatikus, közben folytatták a repülés folyamatos népszerűsítését Amerikában és különösen a hölgyek között. Csak egy mozzanat ebből kiemelve - hölgypilóták versenye Ameliával Amerika átrepülésére 99 résztvevővel, ebből nőtt ki az egyik leghíresebb amerikai hölgypilóta szervezet.

A skalpok közül nem hiányozhatott Európa felé az óceán átrepülése sem. Öt évvel Lindbergh után Amelia egymotoros Lokheed Elektra gépével szólóban két nap alatt repült át Újfullandról a kontinensre. Nem a tervezett országban ért földet, és az ismeretlen ír mezőn a gépből kiszállva a szembejövő első ember biztos egyből nem hitte el, hogy a hölgy légi úton Amerikából jött, közben kizárólag paradicsomlét kortyolgatva.



Amelia repülős pályafutása koronája a világ körüli út megszervezése volt, kétmotoros Lokheed Elektra géppel és egy tapasztalt óceánátrepülő kereskedelmi pilótával az oldalán. 1935-ben a túlsúlyos gépet az induló felszálláskor még összetörték, két év kellett az újrakezdéshez. Amely sajnos egyben a vég is volt, a gép a világkörüli út vége felé tűnt el a Csendes Óceánban.



2007-ben, a repülés hetvenedik évfordulóján Amelia Earhart tiszteletére egy hölgy és egy úr teljes egészében lerepülte a fenti nagyitható képen látható, eredetileg még 1937-ben általuk tervezett világkörüli utat.

1897 Július 24. (112 éve történt)
A világon elsőként, Tatán, este fél kilenckor, 21 helyen gyulladnak fel utcai acetilénlámpák.



Utcai acetilénlámpák

A szén desztillálásánál, levegő nélküli hevítésénél keletkező gázt először 1781-ben Angliában használták világításra. Az első utcai gázlámpákat 1814-ben Londonban állították fel, 1816-ban kísérleti jelleggel Pesten is bevezették a gázvilágítást. A villanyvilágítás Budapesten 1873-tól jelent meg, Temesvár volt az első magyar város, ahol utcai elektromos lámpákat helyeztek el. A budapesti Belvárost 1893-tól világították ki, nagyobb kandelábereket 1909-től állítottak fel. Az acetilén telítetlen szénhidrogén, amely igen labilis és reakcióképes, a levegő-acetilén keverék nyomás vagy cseppfolyósítás hatására robban, ekkor szén-dioxid és víz keletkezik. 1836-ban a brit Edmund Davy fedezte fel, tiszta állapotban a francia Berthollet, majd szintetikus úton a német Friedrich Wöller állította elő, nagyüzemi gyártását Moissan és Wilson dolgozta ki 1894-ben az Egyesült Államokban.


Egy kilogramm karbidból elméletileg 347 liter acetilén fejleszthető, a gyakorlatban 200—300 liter gáz jöhet létre, amely a vegyipar jelentős alapanyaga volt a 20. század közepéig. Az acetilénláng azonos fényerővel kevesebb hőt és égésterméket fejlesztett, tehát kevésbé rontotta a levegőt, mint a gyertya, a petróleum vagy a világítógáz lángja, ezért nagy jövőt jósoltak neki a közvilágításban. A világelső Tatán 1897-ben készült el a tóvárosi gázfejlesztő telep és csőhálózat, a legtöbb gondot a hálózat üzemeltetése, az öntöttvas csövek illesztése és tömítése okozta. Az acetilénégők 1897. július 24-én este fél kilenckor 21 helyen gyulladtak fel. A hálózatot szeptember elején kibővítették, mivel Ferenc József egy hadgyakorlat alkalmából II. Vilmos német császárral találkozott a városban. Az 500 Auer-égőt (a gázvilágítás hatásfokát megnövelő izzóharisnyás lámpát) kiszolgáló berendezés a budapesti Acetiléngáz Rt.-nél készült Berdenich Győző mérnök, feltaláló és gyártulajdonos tervei szerint. Berdenich 1906-ban Egyesült Acetylénvilágítási Részvénytársaságot is alapított újabb városi telepek létesítése és karbidgyár építése végett. Ebben a korban azonban létezett már villamos világítás is Edison 1879-es, szénszálas izzólámpa szabadalma nyomán. Kisvárosban az egykori gazdasági számítások a karbidvilágítást vélték a leggazdaságosabbnak, ám ez nem csak hogy a reményeket nem váltotta be, de az acetilén miatt veszélyesebbnek is bizonyult. Tatán 1912-ben tértek át a villanyvilágításra, a gázvilágítás 15 éve így csak technikatörténeti érdekesség maradt. A acetilén igen alkalmas volt mozgó fényforrások céljaira, kerékpárok lámpáinál az égőben, karbidból állították elő. Kisebb méretű karbidlámpákat a bányászatban, barlangászatban, hintókon és autókon alkalmaztak, s részben ma is alkalmaznak. Acetilénnel történik az autogénhegesztés, a palackban szállított változatát dissous-gáznak nevezik.

Búcsú Fenyvessy Évától + videó


Egy újabb „slágertulajdonos” színész váltott át az égi színpadokra, ahol játszótársai már régóta várták. Ez a kicsi édes-bús dal pedig nekünk marad emlékül.

Thomas Hardy: A KERTI SZÉK

Régi zöldje kékre kopott,
négy lába ing, recseg-ropog,
nem bírja tovább, összedűl,
nem bírja tovább, összedűl.

Éjjel, mikor fekete a
pipacs, jön az árnyak hada,
elüldögélnek rajta mind,
elüldögélnek rajta mind.

Őket még kibírja a szék,
nem árt nekik se tűz, se jég,
könnyűek, mint a levegő,
könnyűek, mint a levegő.

(Szabó Lőrinc fordítása)

WASS ALBERT:

HA VISSZATÉREK

Szerető szóért könyörögve, egyszer,
ha visszatérek: kolduló eretnek,
szeretni fognak, akik most szeretnek?

Ha lelkemen majd nagy sebek fakadnak,
s hitetlenebb leszek, mint bármikor:
a barátaim barátok maradnak?

Ha harcban járok, s véres lesz a lelkem,
villám szakad, és mennydörög felettem,
ha kitagad az ég, s a földön
életemet Isten-tagadva töltöm,
és átkokat szór rám a félvilág:

vajjon, ha akkor visszatérek,
megismernek ezek a régi fák?

Erhart Kaestner:
Mire való a csönd?


A magányosan élő szerzetes remetéhez egyszer emberek jöttek.
Megkérdezték tőle:
- Mire való, hogy életed nagy részét itt töltöd el csöndben és magányban?
A remete éppen azzal foglalatoskodott, hogy vizet mert egy ciszternából, az esővíz összegyűjtésére szolgáló mély kútból. Fölfigyelt a kérdésre, s munka közben odaszólt a látogatóknak:
- Nézzetek bele a ciszternába! Mit láttok?
Az emberek kíváncsian körülvették a szerzetest, és próbáltak beletekinteni a mély kútba:
- Nem látunk semmit - mondták kisvártatva.
A remete abbahagyta a vízmerítést, pár pillanatnyi csöndet tartott. A látogatók feszülten figyeltek rá, mozdulni sem mertek.
- Most nézzetek bele a kútba egyenként, csöndesen. Mit láttok?
A látogatók érdeklődéssel hajoltak egyenként a kút fölé, s felkiáltottak:
- Saját arcunkat látjuk a kútban!
- Bizony, amíg zavartam a vizet - mondta a remete -, nem láttatok semmit. De a csöndben és a nyugalomban megismeritek önmagatokat.
A látogatók megértették a remete tanítását.

Aesopus:
Az oroszlán és az egér


A vadászatban elfáradt oroszlán letelepedett egy fa alá. Hűsölésében pimasz egerek zavarták meg, akik incselkedve szaladgáltak körülötte, sőt még a hátára is felkapaszkodtak. Az oroszlán nagyon mérges lett, és elkapott egyet a pimaszkodók közül.
- Ne ölj meg, kérlek - rimánkodott neki a kisegér. Ha most elengedsz, örökre hálás leszek neked.
Az oroszlán jót nevetett ezen az ígéreten, s mivel úgy gondolta, méltatlan az állatok királyához egy ilyen szegényes zsákmány, végül elengedte az egeret. Később úgy alakult, hogy az oroszlán csapdába esett, és fájdalmasan ordítani kezdett. Meghallotta ezt az egér, aki rögtön a csapdához sietett, elrágta a köteleket, és kiszabadította a bajba került állatot.
Mert néha az erősebbek szorulnak a gyengék segítségére.

A farkas és a rózsa


Hogy került oda, senki sem tudta, de egyszer csak ott volt a tisztáson. Egy gyönyörű virág. Egy fehér rózsa.
A farkas vette észre először. ,,Milyen szép !" - gondolta - ,,Milyen kecses !" Aztán lassan a többi állat is felfedezte.

- Milyen egyszerű ! - mondta a páva - Semmi szín, semmi különlegesség !
- Közönséges ! - rikácsolta az öreg, csúf és kopasz keselyű - Hát hogy néz ez ki ?

,,Mind ilyenek vagytok." - gondolta a farkas a fák közül - ,,Nem veszitek észre magatok körül a szépet és a jót."

A társasághoz hamarosan csatlakozott a vaddisznó, a róka és a medve is.
- Ez meg micsoda ? - fanyalgott a róka - Semmi keresnivalója nincs itt.
- Csúnya ! - röfögte a vaddisznó - És ráadásul útban van.

A rózsa bánatosan lehajtotta fejét. Szirmai közül, mintha csak egy könnycsepp lenne, egy víz cseppecske hullott a földre.

,,Hát nem látjátok, hogy fáj neki ?" - gondolta a farkas - ,,Miért kell bántani ?"

- Nem szeretem a virágot ! - dörmögte a medve - Tépjük ki !
Azzal lehajolt, hogy leszakítsa a rózsát, de egy tövis megszúrta az ujját.
- Nézzétek ! - bömbölte, és magasba tartotta a mancsát - Megszúrt !
- Szóval még veszélyes is ! - jegyezte meg a róka - Ki kell irtani !
A vaddisznó felhorkant, rávetette magát a virágra, és kíméletlenül a földbe taposta. A többiek megtapsolták.

A farkas üvölteni tudott volna tehetetlen dühében.
,,Elpusztították, csak azért, mert más volt mint ők !"
Megvárta amíg az utolsó állat is távozik a tisztásról, aztán előjött a fák közül. Odament az összetört, meggyalázott virághoz, gyengéden felemelte a földről. Óvatosan a szájába vette, és elügetett vele.
Otthon, az odúja előtt egy kis gödröt kapart a rózsának, és belefektette.
- Isten veled, kis virág ! Nem érdemelték meg, hogy nekik nyíljál...
Miközben betemette a sírt, úgy érezte, lelkének egy darabja is ottmaradt a földben, a rózsa mellett.

Másnap reggel, amikor kilépett szerény hajlékából, nem akart hinni a szemének.
A fehér rózsa ott pompázott az odúja előtt, szirmain apró gyémántokként csillogtak a harmatcseppek.

A farkas csak állt némán, a virágot nézve.
Hirtelen furcsa melegséget érzett a szemében: életében először, sírni kezdett.

A Macskanő(Catwoman)

Patience Phillips szerény és halk szavú lány. Egy rosszul fizetett grafikusi állásban dolgozik a Hedare Beauty kozmetikai cégnél, amelyet a zsarnoki George és Laurel Hedare birtokol. Patience élete örökre megváltozik, amikor véletlenül kihallgat egy titkos beszélgetést, amelyből kiderül, hogy a Hedare új, öregedés elleni szere szélhámosság. Amikor pedig törvénytelen úton szerezhető sok pénzről van szó, ott egy tanú is sok. Patience-t meggyilkolják, hogy a cég sötét terve rejtve maradjon.
Titokzatos erők közreműködése folytán azonban Patience újra életre kel. De nem csak a régi félénk lány tér vissza az életbe, hanem egy erővel, gyorsasággal és kifinomult érzékekkel megajándékozott nő is megszületik. Már nem csak Patience létezik, életre kelt a belőle "táplálkozó" Macskanő is. Ahogy vadabbik énje elszabadul Patience és zabolátlan alteregója között kezd a határ elmosódni, és többé már egyikőjük sem hajlandó a másik szabályai szerint játszani.

szereplők:

Halle Berry - Patience Phillips

Sharon Stone - Laurel Hedare

Lambert Wilson - George

"Nagyon kevés embernek
adatik meg, hogy vadállattal
barátkozhasson. Például
azoknak, akiknek macskájuk
van."
Marion C.Garetty

Egyiptomi Mau

A fajta őse Észak-Afrikában élt, valószínűleg az Egyiptomiak háziasították a kora ókorban. Bár eleinte munkamacskaként szolgált az ember mellett (a kártevőktől védte a terményt), később isteni minőséggel ruházták fel, tisztelettel bántak vele, és vallásos kultuszt kerekítettek köré. A Nyugaton élő macskabarátok csak a 20.században ismerhették meg ezt a különleges cicát, az Egyesült Államokba pedig csak 1956-ban jutottak el az első példányok. A tenyésztők közül érthető módon sokan beleszerettek ebbe a különleges cicába, így viszonylag sokan kezdtek el foglalkozni a fajtával. A CFA először 1977-ben engedélyezte a Mau versenyeztetését a fajtatiszta cicáknak rendezett kiállításokon. Az egyiptomi macska termete közepes, szemei nagyok, farka közepesen hosszú. A kandúrok valamelyest nagyobbak, mint a nőstények, a szemek színe jellegzetes árnyalatú világoszöld, a piszke színéhez hasonló. A fajta legfontosabb sajátossága a sötéttel pettyezett szőrzet, a Mau az egyetlen macska amely nem különféle tenyésztési rafinériák eredményeképpen nyerte el ezt a mintázatot, hanem a természet ajándékaként kapta foltos bundáját. Megfigyelték, hogy a foltok nem csupán a bundán jelennek meg, de az állat bőre is pöttyös. Az egyiptomi rendkívül ügyesen mozog, sprintbajnok a macskák között ( mérések szerint közel 60 kilométer per órás sebességgel is rohanhat, vagyis könnyedén lehagy egy kutyát), bárhová felmászik, és akrobatikus mutatványokra képes. A Mau háziasítása nagy múltra tekint vissza, az évezredek során az ember hűséges, figyelmes társává vált. Intelligenciája révén könnyen alkalmazkodik a családhoz, figyelembe veszi a gazda időbeosztását. Aktív, pajkos cica, tehát szeret játszani, de ritkán vetemedik szertelenségre, rombolni nem szokott. Tartói szerint ideális kedvenc, mert egyedi és csodaszép külleme nemes jellemmel párosul. Az egyiptomi mitológiában Básztet istennő Ré isten, a Napisten testvére volt. A macskafejjel vagy macska alakjában ábrázolt istennőt a világ szemének tartották. Az egyiptomi cicákat, a ma ismert Mau őseit szent állatokként kezelték, bántalmazásuk szigorúan tilos volt, elpusztításukat akár halállal is büntették. Az elpusztult cicákat gyakorta bebalzsamozták, és koporsóban temették el-a Mau felmenői tehát kékvérű arisztokraták voltak, és rendkívüli társadalmi státust élveztek.

Egyiptomi állatistenek

Tudtad, hogy az ókori egyiptomiak az isteneiket állat formájában képzelték el? Minden istennek megvolt az állatalakja. Egyiptomban nemcsak egy, hanem több istent is tiszteltek az emberek. Szinte minden jelenségnek, tulajdonságnak megvolt a maga istensége, például a levegőnek, a háborúnak, vagy a szerelemnek. Az isteneket megtestesítő állatokat nagy tisztelettel és szeretettel vették körül, s gyakran ugyanúgy bebalzsamozták és eltemették őket, mint például az egyiptomi uralkodókat, a fáraókat. A fáraók sírkamráját rejtő piramisokban gyakran találtak kisebb sírkamrákat, ahol állatmúmiákat, például macskákat vagy sólymokat temettek el. Minden istenségnek megvolt a maga lakhelye, ahol hatalmas templomokat emeltek nekik, de ezt megtették a birodalom más részein is.

Bastet, a vidámság, a szerelem és a zene istene például macskaformában jelent meg, ezért a nyávogó négylábúakat Bastet istennő állataként tisztelték. Minden egyiptomi háztartásban tartottak macskát, akinek igen jó dolga volt: gondosan ápolták, és ha kigyulladt a ház, a macskát előbb mentették ki, mint a saját gyerekeiket. Ha a család macskája elpusztult, az egész família gyászruhát öltött, majd testét illatos olajokkal dörzsölték be és bebalzsamozták, hogy a cica később újra visszatérhessen az életbe. Tiszteletére minden évben zenés-táncos mulatságot tartottak.

Baszt néven az egyiptomi mitológiában az öröm és a vigasság istennője. Szent állatai a macskák, amit szentélyeiben helyeztek el. Macskafejű nőnek ábrázolták sistrummal (hangszerrel) a kezében. A XXII.dinasztia (a Bubasztidok, i. e. 10–8 sz.) uralkodása idején a virágzó Alsó-Egyiptomi város, Bubasztisz volt kultuszának a középpontja. Általában Ré napisten leányának, illetve olykor nővérének tartották és házastársának tekintették. Később Ptah felesége lett. Egyesek szerint ő volt a sakálfejű Anubisz anyja, és nem pedig Nepthüsz. Eredetileg nőstényoroszlán volt, aki a nap melegét és a napisten szemének haragját jelképezte, de a Kr. e. 1 évezred elejétől inkább macskaként vagy macskafejű istennőként ábrázolták. Az általában jóindulatú Básztet oltalmazta az embereket a betegségektől és a rossz szellemektől. Ő volt a szexualitás, a szerelem és a termékenység istennője is. Hérodotosz is említi a dallal és tánccal kísért ünnepét (II. 60). A macskát szaporasága tette termékenységszimbólummá. Egy démotikus álmoskönyv szerint macskával álmodó nő sok gyereket szül. Újévkor macskaszobrokat készítettek jókívánság-felirattal. De nemcsak az egyszerű ember várta az istennő jótéteményeit a következő évre, a hivatalos állami-papi rítus is szükségesnek tartotta jóindulatának elnyerését. Az újévi szertartásokon sólyom-, keselyű- és macskaszobrokat tettek a király nyakába. A memphiszi háromságban Szahmettel azonosult, akinek jelleme ellenkező volt. A Napszem-mítoszban a Thot-majom próbálja visszacsalogatni Egyiptomba a haragvó oroszlán-macska istennőt, aki pillanatnyi hangulatának megfelelően hol tomboló oroszlánná, hol szelíd macskává változik. A régi görögök Artemisszel hozták összefüggésbe.

Macskamúmia királyi pompával

Angol kutatók megállapították: az egyiptomiak ugyanolyan módszerekkel és anyagokkal mumifikálták az állatokat, mint az embereket.

Angol kutatók szerint az ókori egyiptomiak a macskákat és más állatokat ugyanannyi ideig és ugyanolyan gondossággal készítettek fel a túlvilági életre, mint az embereket. A tudósok több ezer éves sírokból származó állati múmiák tanulmányozása révén jutottak arra az eredményre, hogy az egyiptomiak ugyanazokat az anyagokat és eljárásokat alkalmazták állatoknál, mint embereknél.
„Az állatmúmiáknál talált összetevők azt bizonyítják, hogy a balzsamozás néhány különleges anyag kivételével szinte ugyanúgy történt, mint az embereknél” – nyilatkozta Richard Evershed, a Bristoli Egyetem régészeti kémiaszakértője a Reutersnek.
A 18. század vége óta több millió mumifikált állatot, madarat és hüllőt találtak az ókori egyiptomi sírokban. A tudósok eleinte azt gondolták, hogy ezekkel a múmiákkal jóval kevesebbet foglalkoztak készítőik: egyszerűen becsavarták őket a pólyába és tartósítószerekbe tették őket.

Evershed és csoportja azonban i. e. 818–715 és 380–343 közötti állatok (egy macska, két sólyom és egy íbisz) múmiáinak tanulmányozásakor méhviasz, gyanta, szurok, pisztácia és feltehetőleg cédrus maradványaira bukkant.
„A kutatás legfőbb célja az volt, hogy kiderítsük: vajon az állatokat is az emberekhez hasonlóan balzsamozták-e be. Eredményeink alapján megalapozottabb vita folyhat arról, vajon az egyiptomiaknál az emberekéhez hasonló megbecsültségnek örvendtek-e holtukban az állatok” – nyilatkozta a tudós. A kutatók tömegspektrométerrel és más finom eljárásokkal próbálták kimutatni a balzsam összetevőit a múmiák pólyájában.

Evershed szerint a különféle állatok pólyái között viszont különbség van. „Úgy tűnik, mégiscsak tettek valamiféle különbséget, csak nem az állatok és az emberek, hanem az egyes állatfajok között.”

Az ókori egyiptomiak a bomlást igyekeztek megakadályozni a balzsamozással. A méhviasznak és a hasonló anyagoknak antibakteriális hatásuk van, a növényi és állati zsírok pedig megóvják a testet a nedvesedéstől.

Macska - szimbóluma és üzenete

A macska egy „szabad szellem”. Játékos, simulékony és nőies, így tipikus szimbóluma és erőállata a bölcs nőknek. Ha a macska lopódzik hozzád, mint segítő, akkor nagyon sokrétű és különböző dolgokra hívhatja fel a figyelmedet. Például arra, hogy sok vagy erős kötődéstől kell megszabadulnod, kevesebbet kellene dolgoznod és többet játszani, újra meg kell nyitnod magad a nőies, intuitív, várakozó oldaladnak: az Érzékiségnek, a Szépségnek, a Gyengédségnek és az érzékeny Képességeidnek is.
Az egyik tulajdonság, amit sok állat birtokol, de a macska különös mértékben, az hogy teljesen el tud lazulni. Mindenesetre, ha ebben a pillanatban veszély merül fel, rögtön éber lesz és teljesen „jelen van”. Lehetséges, hogy a macska, mint a te erőállatod abban akar támogatni, hogy ezt a képességedet fejlesszed, amely éppen a mi rohanó hétköznapjainkban nagyon hasznos lehet.

Egyiptomban a macskák szentek voltak. A macskafejű istennő Bast vagy Bastet holdistennő volt, akivel a Védelmet és a Termékenységet hozták kapcsolatba. A festményeken, ebből az időből, a macskát, mint a Nap szövetségesét ábrázolják. Artemis/Diana és az északi istennő Freya is gyakran lett macskával megjelenítve.
Az ősi Rómában a macska a Szabadságot jelképezte. A druida hagyományban is ugyanígy az istennőhöz kapcsolták. A kelták szemszögéből nagyon közel volt a másvilághoz, és különösen jól tudtak ott hatékonykodni. Ezért állnak bölcs asszonyok, mágusok és sámánok oldalán és ugyanúgy üldözte őket a templom, mint ahogy ezeket az embereket

1834 Július 19. (175 éve történt)
Megszületett Edgar Degas impressszionista festő.

A pályafutása során világhírűvé vált festőművész, Edgar Degas (teljes és eredeti nevén Edgar-Germain-Hilaire de Gas) francia nemescsalád sarja volt.

Nagyapja, Hilaire-René de Gas, a Nagy Francia Forradalomnak a nemességet fenyegető eseményei elől Nápolyba menekült. Bankár lett, később párizsi bankfiókjának vezetését fiára, Edgar Degas apjára bízta. Auguste de Gas az egykori észak-amerikai francia gyarmatról, Louisianából gazdagon nősült. Gyermekük, a későbbi festő így nemcsak kedvező, anyagi szempontból is biztos körülmények között nevelkedhetett, de ifjúsága idején a szülők a költséges utazások terheit éveken át könnyedén viselték.

A középiskola elvégzése után jogi tanulmányokba kezdett, de rövidesen hátat fordított a jognak, és minden idejét, minden erejét annak szentelte, hogy művésszé váljék. A művészet iránti hajlama már korábban is megmutatkozott. Középiskolás évei során jól és nagy kedvel rajzolt. Atyja, aki maga is művészetkedvelő ember volt, jóakarattal és örömmel látta fia kísérleteit. Megengedte, hogy nagy lakásuk egyik helyiségét műteremfélének rendezze be; múzeumokba, kiállításokra, opera­előadásokra vitte, és valószínűleg a tudtával történt, hogy a fiatal joghallgató rajzolni is tanult a kiváló szobrász, Felix Barrias fivérénél, aki jelentéktelen festő volt. Nem tudjuk, vajon a maga ösztönétől hajtva-e, vagy mesterének biztatására, a Louvre Dürer-, Mantegna- és Rembrandt-képeit is másolgatni kezdte. Erre a munkára, úgy lát­szik, mégis inkább a maga hajlandósága késztette, mert Barrias-t otthagyta, a másolás gyakorlásához azonban hű maradt a későbbi években is.

1854-ben lngres-nek egy közepes képességű tanítványát, Lamothe-ot választotta meste­réül, de csak rövid időre, mert még ugyanebben az évben rokonai meglátogatására Nápolyba utazott.

Itáliából hazatérve véget vetett a jogi tanulmányoknak, s atyja beleegyezésével 1855-ben beiratkozott az École des Beaux-Arts tanfolyamaira, ahol Bonnat-val és Fantin-Latourral együtt tanult. Ez a tanulmány sem tartott sokáig. A fiatal festő érlelődésének első szakasza az addig nyert oktatással és önműveléssel befejeződött. Inkább ismét a régi mesterek remekeit kereste föl.

1857-ben újból Itáliába utazott. Több kisebb várost látogatott meg, így Perugiát, Assisit, Viterbót. Hosszasabban időzött Orvietóban, ahol a megcsodált Luca Signorelli-falképek részleteit másolta, de az igazi vonzó- és hatóerő mégiscsak Nápoly, Firenze és Róma emlékvilága volt. Ezekben az években készült alkotásai, amelyek Degas (mert ettől az időtől nevét ebben a polgáriasított alakban írta) első önálló műveinek számítanak (Önarckép, Nagyapja arcképe), arról tanúskodnak, hogy a régi mesterek mellett Ingres vonalas stílusa, tiszta rajzú formálása állott példaként a fiatal művész szeme előtt. A határozottan vezetett vonal, az átgondolt, előre megfogalmazott képszerkezet és a részformák tiszta rajza mindvégig eszménye maradt. Ingres-től, akit módfelett nagyra tartott, csak azt hallotta, hogy mentől több vonalat húzzon, maga viszont később azt tanácsolta minden hozzá forduló fiatalembernek, hogy "rajzoljon, rajzoljon és rajzoljon, mert ez vezeti az alkotás helyes útjára

„Azt hiszem, hogy végül a bolondok házába kerülök” – írta Laure Bellelli az unokaöccsének. Edgar Degas apjának nővére Gennaro Bellellihez ment feleségül, akit „unalmasnak” és undorítónak tartott. Firenzében laktak két lányukkal, Giuliával (középen) és Giovannával (bal oldalon) Degas 1858-as firenzei tartózkodása alatt készítette elő ezt a képet, egész vázlatsorozatot készítve, azonban Párizsban festette meg. A művész bemutatja az egymást nem szerető házaspár házában uralkodó komor hangulatot. Ráadásul Laure apjának, Hilaire de Gasnak halála miatti gyász nehezedik a Bellelli családra.

A lányok fehér köténye, az anyag sápadt virágmintája és az arany képkeret sem tud egy kis fényt hozni a Bellelli család módos, ám kétségbeejtően szomorú lakásába.

Az elhunyt apja portréja előtt modellt álló Laure nem leplezi szenvedését, Tekintete a semmibe réved, ahol a halál leselkedik.

Ezt a képet Degas először családi portré címmel állítja ki az 1867-es Szalonon. Mivel nem vonta magára a kritika figyelmét, a közömbösség miatt a csalódott művész elteszi a vásznat a műheléyben. A családi portrét csak 1918-ban, a festő halála után állítják ki újra, napjainkban fiatal korszakának remekművei között tartják számon.

Művészetének egyik fontos alkateleme, a rajzosság tehát már önálló pályafutásának első éveiben megmutatkozott, s ettől kezdve műről műre tovább fejlődött. Degas 1858-ban ismét Olaszországban időzött. Firenzében apai nagybátyjának házában élt, s először időtöltésképpen, majd utóbb egy csoport-arckép szerkesztésének gondolatá­val, rajzokat, tanulmányokat készített a család tagjairól. Firenzében nem készült el a festmény, de Párizsba visszatérve, szerkesztőkészségére, emlékezőtehetségére és tanulmányrajzaira támaszkodva a következő két évben megfestette a nagyméretű kompozíciót (A Bellelli család).

E korai alkotáson tehát Degas alkotó módszerének másik nagyon jellemző elemét látjuk érvényesülni: azt, hogy a kép maga, bármennyire valóságot tükröző, bármennyire köz­vetlen és pillanatnyi is, sohasem készül el a látott motívum előtt, a megpillantás és a festői ihlet hevében, hanem mindig tanulmányok, feljegyzések alapján, később a műteremben, az emlékezés higgadt mérlegelésének közepette.

Harmadik jellemzőjét is felfedezhetjük A Bellelli család csoport-arcképén. Azt ugyanis, hogy a gondos szerkesztés a véletlennek, az esetlegességnek álarca mögé rejtőzik, s hogy Degas az alakok elrendezésében mindig elkerülte a pózt, a beállítás ünnepélyes hatás­vadászatát. A lerajzolt vagy lefestett alakok sohasem árulják el testtartásukkal, taglejté­seikkel, hogy modellt ülnek. Magatartásuk mindig keresetlen, „festőietlen”, véletlen adta. Emiatt a festmény mindig hallatlanul, szinte riasztóan életszerűvé válik.

Degas a hatvanas évek elején mégis bizonytalan volt még a témaválasztásban, a műfaji igazodásban és a technika kérdéseiben. A történelmi tárgyú, nagyméretű olajfestészetnek akkortájt nagy vonzású bűvkörébe sodródott. Nem is sikertelenül, mert ilyenfajta kiállí­tott képeit Puvis de Chavannes, a történelmi falképek joggal ünnepelt mestere is meg­dicsérte. Néhány jó arcképet is festett ugyanekkor (az 1860-as évek első felében), s ezekben, bár többnyire rajzi feljegyzések alapján emlékezetből készítette őket, a valóság, a részlet­elemek gondos megfigyelőjének és tárgyilagos visszaadójának bizonyult. Azok a bírálók, akik impresszionista fejlődését kétkedve alábecsülték, éppen ezekre a művekre hivatkoz­tak túlzó magasztalásokkal. Azonban bizonyos, hogy ha Degas fejlődése ezen a ponton megállott, vagy csak ebben az irányban haladt volna, ma alig ünnepelhetnénk őt a francia művészet megújhodásának egyik előharcosaként. Degas azonban nem állt, nem állhatott meg fejlődésének ezen a pontján, s nyugtalan, érdeklődő természete azt sem engedte meg, hogy művészi kialakulása a puszta látvány megfigyelésének és tárgyilagos tükrözésének irányába igazodjék. A megfigyelt valóság elemeinek átértéséhez csakhamar szuverénül alakító képzelete is társult, és nem állott ellen művészeti hatásoknak sem, ha termékenyítő módon illették meg alkotó szellemét. Ilyen – formai és szerkezeti vonatkozású – hatása volt Degas művészetére a japán fametszetek sajátos világának. A japán fametszők, Hiroshige, Hokuszai, Utamaro máskép­pen jellemeztek s másképpen komponáltak, mint az európai művészek a reneszánsz óta. Műveik a XIX. század hatvanas éveiben tűntek fel Párizsban, és rövidesen ismertté, kedveltté, sőt divatossá váltak. A kutató és haladó szellemű képzőművészek vásárolták, gyűjtötték és megvitatták ezeket a fametszeteket, amelyeknek szerzői a szerkezet és az esetleges gondolati tartalom hangsúlyát nem a képfelület közepére sűrítették, hanem látszólagos véletlenséggel a felület más helyére, esetleg a szélére vetítették. Ábrázolásaiknak nem szerkesztettek vonalas távlatú látszatteret, mindent a síkon és a síkban fejeztek s terí­tettek ki. Ha Degas képein a térképző távlat nem hiányzott is, sohasem vált szembe­szökővé, ezzel szemben gyakran ábrázolt rálátásos módon, gyakran élt elhagyásokkal, átszelésekkel; képszerkesztése nem kereste a középpontot, s a szélekre eső tárgyaknak, alakoknak kisebb-nagyobb részét mellőzte. A hatvanas évek derekán további fejlődésének szándékai tisztázódtak. Sorsdöntő elhatá­rozása volt, hogy szakít a múlttal, a történelemmel, s csakis a jelent, az őt körülvevő világnak számára érdekes jelenségeit fogja megragadni.

Elsőnek a lóverseny világa felé fordult érdeklődése, s ez művészetének számos további jellemvonását határozta meg. Elsősorban a könnyed mozgást és a színességet. A kitenyész­tett, idegesen lépegető lovak, a rajtuk ülő vagy közöttük álldogáló, színes selyemzubbo­nyokba bújtatott lovasok, az izgatottan nyüzsgő, tarkán öltözött közönség, a zöld gyep látványa, az égbolt kissé megtört kékjének, a levegő párázatának s a lágy árnyékoknak gazdag változatossága többé el nem múló benyomásokat keltettek benne, és felszínre hozták festői hajlandóságait.

1866-ban a párizsi Salon kiállítására bevették egy lóverseny tárgyú képét, de a közönség és a bírálat nem figyelt fel Degas alkotására. Újszerűsége nem botránkoztatta meg a nézőket, mert csak szerény mértékben tért el a megszokottól.

Két évvel a lóversenyképek megjelenése után a színházra, közelebbről az Opera világára terelődött Degas figyelme. Természetes volt ez annál a festőnél, aki kora ifjúságától kezdve ismerős volt itt, sőt bejáratos volt a színfalak mögé is. Első kísérletei még bizony­talanok voltak. Egyelőre csak tapogatózva közeledett az új témakörhöz. Első képe, amely egy balett-táncosnőt ábrázolt, még kissé esetlen. Különösen, ha a későbbi csodálatos megoldásokhoz hasonlítjuk. Mozgás nincs benne, könnyedség is csak alig. De bővelkedik az élesen megfigyelt részletekben, amelyeket örvendezve rögzített meg a festő ecsetje.

Mindeddig Degas magányos cserkésző volt a művészet ligeteiben. Hasonló törekvésű festőkre egyelőre nem talált. Ennek oka részben a maga elzárkózó természete és a művé­szek társaságától messze elkülönülő családja is lehetett. Hogy milyen áthatolhatatlan falak választottál el egymástól a múlt században a francia társadalom egyes osztályait, arról Balzac regényei és elbeszélései, Delacroix naplója, az orosz Baskircsev Mária s a magyar Justh Zsigmond naplórészletei is érzékletes képet adnak.

Természetes tehát, hogy Degas a családjával kapcsolatot tartó körökben talált rá az első festő barátra: Edouard Manet-ra, aki hozzá hasonlóan, gazdag nagypolgár család fia volt, szintúgy nem gyötörték anyagi gondok, s akinek ugyancsak nem kellett a közönség kegyét keresnie avégből, hogy alkotásai vevőkre találjanak.

Ismeretségük 1862-ben kezdődött, és mivel a művészet kérdéseiben jól megértették egy­mást, Degas csakhamar megszokott körein kívül is keresni kezdte Manet társaságát. Manet akkortájt már mindennapos vendég volt egy csöndes és beszélgetésre fölötte alkalmas kávéházban, a Café Guerbois-ban, s néhányan a Salon kiállításait ostromló fiatal festők közül rendszeresen felkeresték az asztalát. Ennek az asztalnak vált rövidesen vendégévé Degas is. Amikor 1866-ban Manet képe, az Olympia rettenetes botrányt kavart a Salon kiállításán, majd a Reggeli a szabadban hívta ki maga ellen a maradi közön­ség ellenszenvét, s ennek nyomán néhány ifjabb, de merészen új utakat kereső festő­művész -Claude Monet, Pierre-Auguste Renoir, Alfred Sisley, Jean-Frédéric Bazille és mások – szintén helyet kértek maguknak az asztalnál, Degas, régebbi tagsága révén már tekintély volt előttük.

Manet botrányt kiváltó képei

* Olympia
* Reggeli a szabadban

Ez a kávéházi asztal hozta a különben oly visszahúzódó Degas-t közelebbi ismeretségbe, sőt valamiféle tartózkodó barátságba azokkal a festőkkel – az impresszionistákkal –, akikkel később évtizedekig vállvetve küzdött, és olyan írókkal (főképpen Zolával), akik ezt a küzdelmet tőlük telhetően támogatták a sajtóban. Egyelőre ez a küzdelem szakmai megbeszélésekben, csöndes vitákban s a kialakult elvek­nek megfelelő képek festésében merült ki, továbbá (rendszerint sikertelen) kiállítási és eladási kísérletekben. Mindannyiuk műhelyében született néhány korai, de már a további fejlődést is jellemző remekmű (Degas: Zenekar 1867-69, Monet: La Grenouillére 1869, Manet: Induló hajó 1869, Pissarro néhány tájképe stb.), de munkásságuk iránt nem sikerült érdeklődést kelteniök. Manet kivétel volt, őt legalább már kárhoztatták az akadémikusok, a néző- és vásárlóközönség, no meg a bírálók (az egy Baudelaire-t kivéve).

Operazenekar (1870 körül)

Az Operazenekar Degas egyik leghíresebb – bár a művész életében ritkán kiállított képe. A klasszikus kezdetekkel való szakítást illusztálja és realista, valamint a modern festészet irányába mutat. Degas, aki eddig antik ihletforrást kereső történelmi festő volt határozottan belép a modern időkbe. A párizsi elit életét és szórakozását ábrázolja. Lóversenyeket, koncerteket és balettelőadásokat az operában. A kulisszák mögött figyel, rajzol, összebarátkozik a zenészekkel. Désiré, Dihau fagottművész a barátja lesz és modellt ül neki. Más zenészekkel körülvéve ő az operazenekar központi alakja. Azonban minden arc egyformán kifejező, expresszióval teli. Degas törekszik arra, hogy kifejezze mindegyiknek a jellegzetességét. Már a zenészek fölött táncoló táncosnők lába és szoknyája is valószínűtlen és tüneményes jelleget kölcsönöz a látványnak. Bal oldalon a páholyban a festő barátjának, Emmanuel Chabrier (1841-1894) zeneszerzőnek az arcát láthatjuk.

Nem tudjuk, hogy Degas Dishaunak ajándékozta e ezt a képet, vagy eladta neki, az azonban bizonyos, hogy a zenész haláláig megtartotta. 1909-ben lánytestvére, Marie Dihau zongoraművésznő örökölte a vásznat, aki nagy jelentőséget tulajdonított neki, ugyanúgy mint Degas által készített saját portréjának is. Csak a megélhetéshez szükséges anyagi eszközök hiánya kényszeríti őt arra, hogy lemondjon a képről, és 1935-ben átengedje a párizsi Luxemburgi Múzeumnak örökös életjáradék fejében. Halála után Degas mindkét műve a francia állam tulajdonába kerül.

A zenekar zenészei című kép ugyanebből a korszakból százmazik, hasonló módon van festve, mint az operazenekar. Degas szakít a színházi jelenetek körképszerű bemutatásának szabályaival. Tudatosan újító nézőpontot választ, amely kontrasztokat okoz és megzavarja az arányokat, ami határozottan modern jelleget kölcsönöz az egész kompozíciónak. Mindkét festmény a sötét színekkel ábrázolt, érett férfiak világának és a világos fényben fürdő rámpának, a fiatalság és nőiesség hatásának, akiket a balett-táncosnők képviselnek, kontrasztjára épül. Ezek nem portrék, hanem zsánerképek. Degas későbbi, a balett-táncosnők iránti festői rajongásának előrevetítői. Hiszen tudvalevő, hogy Edgar Degas előszeretettel festette meg ezt a témát.

1870-ben azonban kirobbant a francia nemzet számára annyira tragikussá vált porosz–francia háború. Az asztaltársaság szerteoszlott, mert tagjai vagy katonáskodtak, vagy külföldre bujdokoltak. Degas is katona volt, s bár nem került tűzvonalba, a háború és a katasztrófát követő időszak párizsi eseményei az ő kezéből is jó néhány évre kiütötték az ecsetet.

Katonai szolgálata során szembetegség támadta meg, amelyből élete végéig nem tudott teljesen kigyógyulni. Olykor enyhülő, másszor kiújuló, de mindenkor súlyosan kínzó szembántalmai látásmódját és ábrázolásmódját is befolyásolták, s végül majdnem teljes vakságához vezettek.

New Orleans

1872-ben, közvetlenül leszerelése után Észak-Amerikába (New Orleans-ba) utazott, anyai rokonságának látogatására. Hasonlóan itáliai látogatásához, itt is kialakult benne egy csoportkép terve, amelynek alakjaihoz a családtagok szolgáltak modellül.

1872-73-as egyesült államokbeli tartózkodása alatt Degas-nak elege van a véget nem érő portrésorozatból, amelyet amerikai családtagjai kérnek tőle. Elkezd tehát dolgozni a New Orleansi gyapotfelvásárló cég irodását ábrázoló képen. Louisianában az emberek „a gyapotért és a gyapotnak köszönhetően élnek” jegyzi meg levelében. Ennélfogva ezzel az „értékes anyaggal” való kereskedés szerencsés témának bizonyul a „couleur locale”-t megragadó képhez. Degas szívesen időzik nagybátyja Michel Musson irodájában, aki az első képsíkban látható, gyapotmintával a kezében. A kereskedés közepén René de Gas, a festő testvére és Michel Musson veje ül a széken újságot olvasva. Bal oldalon másik testvére, Achilles áll a pénztárablakra támaszkodva, lábát hanyagul keresztbe téve. A két fivér elegáns nemtörődömsége kontrasztban áll az élénken dolgozó többi ember alakjával, az öltönyök fekete színe éles ellentétben áll a gyapot, az ingek és az újság fehérségével.

Gyapotkereskedés New Orleans-ban

A kép az 1872-73-as egyesült államokbeli tartózkodását követően készült.

A festményt most sem festette meg a helyszínen, de a családtagokról annál több részletes rajztanulmány készült. Ezek alapján Párizsban szüle­tett meg 1873-ban a nagyméretű olajkép.

Már a Bellelli család csoport-arckép a megmutatkozott Degas komponálásmódjának az a sajátsága, hogy a szigorú szerkezetben az egyes alakokat esetleges, véletlennek tűnő testtartás, taglejtés jellemzi. Ez a hatás a Gyapotkereskedés képén nemcsak fokozódott, hanem egyenesen mesterivé vált.

Párizsba való visszatérése után Degas bemutatja a képet az impresszionisták második kiállításán. A közönség túl sekélyesnek és unalmasnak tartja, nem fordít rá különösebb figyelmet. Időközben Degas figyelmét a realizmus kelti fel. Amerikai tartózkodása alatt eldöntötte, hogy a „naturalista áramlatot (…) a legnagyobb festői irányzatok rangjára kell emelni…” Amikor 1878-ban a Pau városi múzeum a Gyapotkereskedés New Orleansban megvásárlásának kérdésével fordul Degas-hoz, azonnal beleegyezik, bár az ár alacsonyabb a kértnél. Örül annak a perspektívának, hogy képe múzeumi gyűjteménybe kerül, hízeleg a híúságának.

A pedikűrt is valószínűleg a Louisianából származó vázlatokra támaszkodva festette. A művész a vászonra ragaszott papíron kidolgozott alkotásán (ugyanúgy, mint a zsokék című festményén) a fények finom játékát használja ki ahhoz, hogy elérje az általa kívánt hatást. A terpentinnel hígított festéknek köszönhetően Degas különleges hatásokat ér el, főként az anyagnak amelybe a gyermeket betekerték – a redőit bemutató részein. A kislány René – a művész fivére – feleségének, Estelle de Gas-nak első házasságából származó leánya.

Lóversenyek

Amerikából hazatérve Degas teljes erővel lát munkához. Nemcsak új képtárgyakat vet, vázol fel vásznaira, hanem folytatja, esetleg újrakezdi vagy átdolgozza korábban elkezdett s félbehagyott vagy elégtelenül megoldott, kedve ellen való alkotásait is. Bizonyos az, hogy némelyikkel éveken át foglalkozott, s emiatt az 1870 és 1880 között készült festményei között csak ritka az olyan, amelynek keletkezését pontos évszámmal tudjuk megjelölni. Ilyen az a műve is, amely pedig döntő fordulatot jelentett művészi pályafutásában, a Fogat a lóversenyen, továbbá a hasonló témájú Zsokék a tribün előtt. Ezeken az alkotásokon végleg szakított az akadémikus festészet kompozíciós szabályaival, amit pedig büntetlenül nem tehetett meg az, aki a Salon kiállításain akart sikert aratni, díjakat nyerni.

Meghökkentő volt, ahogyan Degas a Fogat képét megkomponálta. Az előtérben a kocsikázásra készülő Valpincon családot láthatjuk. Nemcsak a főmotívumot helyezte le a kép sarkába, hanem a kocsi kerekeit az alsó kép­széllel félig le is metszette. Lekerült a képfelületről a lovak lába, sőt egyiknek a feje is. A hiányosságot mégis feledteti, és a szerkezet egységét, egyensúlyát biztosítja a képtér másik felének aprózottabb, színes elevensége: a kicsiny alakok mozgalmasan váltakozó színfoltjai s a föléjük boruló kékesfehér égbolt összefoglaló ereje. Két mozzanat még inkább fokozza Degas képein a színek kompozíciós hatását. Az egyik az, hogy – a festé­szet régebben alkalmazott szabályaitól eltérően – nem a fekete, a szürke vagy a kék szín fátylai borítják az árnyékos részeket. Az árnyékot mindössze az alkalmazott színeknek sötétebb és kevésbé fénylő árnyalataival érzékeltette. Nagyszerűen segítette az, hogy effajta szándékait szolgáló technikát alkalmazott. Nevezetesen az általában használt olajos festékpépekből alkalmas módon eltávolította a zsírosan fénylő olaj nagy részét, és az így nyert fénytelen (de még mindig olajjal megkötött) festékpép keménységét terpentin hozzákeverésével hígította ecsettel kenhető lágyságúra. A terpentin, illó természetű lévén, gyorsan elpárolgott, s maga után vékony, fénytelen festékréteget hagyott. Ennek hatása sok tekintetben rokon a víz- és a temperafestés hatásával, s a kívánt árnyalatok hihetetlen sokaságú változatát tette lehetővé.

* Fogat a lóversenyen 1870-1873
* Zsokék a tribün előtt 1869-1872

A zsokék a tribün előtt című képét az élőben készített vázlatok alapján festette. Hatással volt Degas-ra Ernest Meissonier (1815-1891) III. Napóleon a solferinói csatában című képe is. Meissoniert „törpék között óriásnak tartotta”, – vagyis az akadémikus festők közül, akiket megvetett, a legjobbnak ítélte meg, nagyra tartotta lóábrázolási módszereit. A zsokék című festménye nyugalmat áraszt, annak ellenére, hogy a háttérben egy zabolátlan ló látható. A kép távol áll a lóversenyek lázas atmoszférájától, ahol a lovak galoppozását a nézők kiáltozásai kísérik, úgy, hogy azt Émile Zola (1840-1902) a „Nana” című híres regényében leírta. Degas a szünet pillanatait választja ki, hogy megragadja az állatok természetes, feszültségtől mentes testtartását. A kép elkészítése előtt Degas papírral borítja be a vásznat és helyenként megfesti, ott. ahol a kép legsötétebb részei találhatók. Vázlatot csinál ceruzával, a kontúrokat tollal és tintával húzza meg. Csak ekkor viszi fel a petróleummal kevert festéket, hogy tompább, kevésbé csillogó szineket nyerjen, mint a terpentinnel vegyített olaj eredményeként.

Az impresszionisták első kiállításán bemutatott képet Jean Baptiste Faure (1830-1914) operaénekes vásárolta meg. Faure az impresszionisták műveinek gyűjtője volt, és 1874-ben megrendelt Degas-nál öt képet. A festő azonban késlekedik az egyik megrendelt festmény befejezésével (Lóverseny) Megigéri, hogy pár nap múlva befejezi a képet, de állandóan elhalasztja az átadást. Degas ugyanis a tökéletesség híve, és gyakran a végtelenségig képes javítgatni egy-egy alkotást. A mű létrehozása tizenhárom évig tart!

A kép a lóversenyek zaklatott, izgalmakkal teli hangulatát adja vissza. A jobb oldalon lévő zsokék csoportjának megvan a bal oldalon is a megfelelője., annak a lovon ülő, ívelt hátú lovasnak az alakjában, aki fehét gőzt kipöfögő vonat sebességével vágtat.

Lóverseny, amatőr lovasok

1876-ban kezdte a kép festését és 1887-ben fejezte be. Musée d’ Orsay – Párizs

A mozgás érzékletes megjelenítésére való képessége, a szín értékeinek elemzése és az ehhez segítő technikai kísérletezés véglegessé avatta Degas másik tárgykörének uralko­dását is. A színház és a balett jelenetei többé nem kerültek le a festő vásznairól, s tanul­mányrajzainak túlnyomó többségét adták.

Megleste a balett oktatásának fáradsággal, verítékkel telített délelőtti óráit. Amilyen könnyed választékossággal jelenítette meg később az előadások lélegzetelállító fényét, ugyanolyan természetességgel érzékeltette kezdetben a próbák ismétlésektől elnyűtt mozdulatait, s a helyszínen szétszórt tárgyak, ruhadarabok, útban felejtett bútorok gyűrött, kopott köznapiságát.

1874-ben a Guerbois-kávéház művészasztalának baráti köre nevezetes tettre határozta el magát. Mivel a tagok nagy részének művei előtt nem nyíltak meg a Salon kiállításának kapui, a hivatalos kiállításon kívül rendezett együttes fellépésre szánták el magukat. Megfelelő helyiségük ugyan nem volt, de barátjuk, a jó jövedelmű, tréfaűző fényképész, Nadar, rendelkezésükre bocsátotta műtermét és több nagy szobából álló lakását. Jóllehet Degas nem szorult rá az eladásra, s képeit a Salon, ha nem is fogadta örömrepesve, de többnyire mégis kiállította, és ezért a legkevésbé volt érdekelt a külön kiállításban, ezen felül nagyon sok kérdésben nem egyezett meg ifjabb társaival, mégis lelkesen részt vett a szervezésben. Bár Manet távol maradt a vállalkozástól, Degas tíz képével szerepelt. Ezen a kiállításon történt, hogy az egyik bíráló gúnyolódva „impresszionisták"-nak nevezte el a festőket és képeiket. A kiállításra csúfolkodni és kacagni ment el Párizs közönsége, de hősei később diadalra juttatták a csúfnevet, és a kikacagott alkotásoknak méltán szereztek becsületet és világhírt.

Degas nem szerette az impresszionista elnevezést. Amikor alkalma nyílt, tiltakozott is ellene. (Éppen emiatt a csoport később az ,indépendants" – Függetlenek – nevet használta.) Mindezek ellenére végig kitartott barátai mellett, s 1886-ig, amikor a csoport utolsó együttes kiállítását rendezte, részt kért küzdelmeikből. Vagyonos, biztosított jövedelmű, arisztokratikus érzésű ember volt, s maradt is mind­végig. Vagyoni helyzete egyszer került csak válságba, mikor tőzsdei bajokba került bátyjá­nak segítségére sietett. Jövedelmét nem fordította az élet külsőséges örömeinek, gyönyö­rűségeinek megváltására. Egyszerűen járt, egyszerűen lakott, egyszerűen étkezett. Nem nősült soha, szerelmeiről, gyöngéd viszonyairól nem tudunk. Egyetlen szerelme a művé­szete volt, s bőven áldozott gyűjtőszenvedélyének is. Gyakran úgy sietett festőbarátai segítségére, hogy alkotásaikat megvásárolta, s így nemcsak pénzhez juttatta őket, de műveik megbecsülésével erkölcsi elégtételt is szolgáltatott nekik.

Degas-nak egyik legkorábbi és nagyon jellegzetes alkotás, amelyen egyéni vonásai jól felismerhetők. A kép címe Táncosnők a korlátnál.

Sok a szereplő rajta, ámbár csak két emberalakot, két kis táncosnőt láthatunk. De e két alakkal tökéletesen egyenrangú szereplője a képnek a korlát, amelyre a pihenő lánykák kinyújtott lábukat támasztják, hasonló módon a padlózat rézsút futó deszkaközei, végül a bal sarok­ban álló, mintegy ottfelejtett öntözőkanna is. Ez az utóbbi, látványértékén túl, biztosítja a szerkezetnek nélküle esetleg felbillenő egyensúlyát, s fesztelenséget lop a kép hangula­tába. A képelemeknek e látszólagos nyugalma azonban megbomlik, és eleven mozgássá válik az egyes részek körvonalainak egymást hajszoló, egymást elérő, egymásba fonódó ide-oda futásában. Ettől kezdve Degas alkotásainak további sajátos jellemzőjévé éppen a mozgás válik, amely vagy így burkoltan, vagy nyílt közvetlenséggel a művészi összhatás egyik legfőbb záloga lett a következő évek során.

A hetvenes évek munkásságát Degas nagyon nagy részben épp a táncosnő- és a balett­ábrázolásoknak szentelte. Ilyen tárgyú rajzok és részlettanulmányok sokasága származott ezekből az évekből. Ez arra mutat, hogy végzett munkáját kényes szigorúsággal bírálta fölül, de arra is, hogy továbbra is a műteremben teremtett képeinek végleges formát tanulmányainak, emlékeinek alapján, s alakító, szerkesztő képzeletének engedelmeskedve. Meglepő csupán az, hogy a sok előzmény, a sok nekifutás, ismétlés, óvatos mérlegelés nem tette fásulttá, elkínzottá a végső megoldást, hanem ellenkező módon a végül is készre festett kép minden előző vázlatnál és változatnál tökéletesebb eredményt mutat. Pedig sokat, nagyon sokat dolgozott, mert a kínálkozó alkalmakat szinte válogatás nélkül megragadta. Goethének az a tanácsa, hogy bele kell markolni az élet teljességébe, mert bárhol ragadjuk is meg, mindenhol érdekes, elfogadott gyakorlattá vált Degas egész életművében. Valóban bőségesen markolt az elé táruló élet teljességéből. Számára nem volt méltatlan téma, bármely motívumot ecsetjére vett. De bármit választott is, a végeredmény mindig emelkedett, ízléses, művészi volt.

Ezt példázza egyik legismertebb, bámulatosan szellemes műve, amelynek címe Place de la Concorde. Címe szerint párizsi látképnek kellene lennie, de a kép tárgya mégis más. A cím a színhely jelzése, de magán a képen a tér nagyméretű, hideg ünnepé­lyességükben is kérkedő klasszicista palotáinak jut a legkisebb szerep. A téma tulajdon­képpen arckép – sőt szerkesztett, előre elrendezett csoport-arckép –, de ez is csak ürügy. Ürügy arra, hogy Degas a párizsi Concorde tér talaján az eleven életnek, a mozgás­nak egy közvetlen mozzanatát rögzítse meg színben és fényben. A festő, akár egy fényké­pész, „kapásból" vetette vásznára azt, hogy miként sétál át a téren barátja, Lepic vicomte két kislányával és kutyájával. Miként áll meg a két leányka s a gyönyörű kutya egy pilla­natra, hogyan fordul utánuk az a férfialak, aki azonban éppen csak bekukkant balról a kép terébe, mert a festő csak szakállas arcát, kürtőkalapjának karimáját s magas, nyurga testének egy keskeny (bodros nyakkendőből, sötét kabátgombolásból és nadrágétből álló) jelzését engedte vásznán megjelenni.

Place de la Concorde (1875 körül)

Maga a főalak sem teljes. A kép alsó széle térd fölött elmetszi, éppúgy mint a két kislányt derékban, s a kutya mellső lábait. Baloldalt a háttérben egy kocsi két kereke halad ki a képből, s vele ellenkező irányban lovas üget a közép felé. Minden csupa elmetszés tehát. Elmetszés és takarás. Viszonyítás és ellen­tétel. A hatalmas főalak (betölti a kép egész magasságát) közömbössége kiemeli a jobb sarokban álló leányka érdeklődő pillantását, az üres középtér az elöl elhelyezett ember­alakok mozgalmasságát. Ezt a mozgalmasságot pedig hallatlan mértékben fokozzák az elmetszések és a takarások. Lepic lábait nem látjuk, de felsőtestének előredűlő tengelye, a hóna alatt tartott esernyő keresztező s szintén előre, lefelé döfő vonala, kissé fölvetett fejéből hetykén kimeresztett szivarja jobban mozgatja s irányban tartja, mintha pedáns módon megfestett lábak magyaráznák lépéseit, s az, hogy a kocsinak csak két kerekét látjuk, hihetővé teszi, hogy a következő pillanatban továbbgördül, és szinte várjuk, hogy a bal képszél hiányosan érzékeltetett férfialakja is rögtön utánalép az eddig őt még észre nem vett Lepic vicomte-nak.

Képtár