A varázsfuvola
Wolfgang Amadeus Mozart legismertebb operája, a Bécsben 1791. szeptember 30-án bemutatott A varázsfuvola több mint 200 éve foglalkoztatja az embereket. Temérdek, gyakran egymásnak ellentmondó elemzés és vélemény született már az alkotásról, melynek oka egyrészt az lehet, hogy mi, emberek is sokfélék vagyunk, másrészt pedig a darab is megengedi ezt, hiszen sokszínűsége, különböző jelentésrétegei sokféle értelmezési kulcsot adhatnak a kezünkbe. Ahogy Liebner János zenetudós fogalmazta meg: „A varázsfuvola tükör: önmagát látja, aki belenéz; és amit csak keres, mindent megtalál benne. Teljes, zárt világkép, az univerzum tükre.”
De ahogy az univerzumot sem lehet egyszerre megismerni, ugyanúgy A varázsfuvola univerzumának feltárásához is több időre, az újabb és újabb visszatérések sorozatára van szükség. És minél mélyebbre ásunk a mű megértésében, minél több jelentésréteget sikerül feltárnunk, annál inkább rájövünk, hogy a sokféleség mögött kell lennie egy forrásnak, egy közös gyökérnek, melyből ez a darab is – mint annyi más művészeti alkotás – táplálkozott. Egy közös gyökérnek, mely olyan tudást közvetít, amelyik kortól és helytől függetlenül mindig tudott és tud hatni, és ezért minden emberhez szól.
Ezen az úton, a forrás keresésének útján elindulva az ún. hagyományos világkép kulcsára lelhetünk rá. E világkép szerint a megnyilvánult világot három szintre lehet felosztani. Az örök és múlhatatlan égi világot a mulandó, megnyilvánult formák anyagi szintjével egy köztes tér, az emberi szféra köti össze, mely így kapcsolatban áll mindkettővel, s ezért különösen fontos szerepe van. Ebben a rendszerben elhelyezve a személyeket, könnyebben meg tudjuk határozni a szerepüket. Ez alapján az Éj Királynője és Sarastro, Pamina és Tamino, illetve Papagena és Papageno kettőse egy-egy szint két pólusát képviseli.
A történet során az emberi szint kerül középpontba. Pamina és Tamino fejlődésének útját, szerelmének történetét követhetjük végig, akik állandó döntések, harcok és próbák során érdemlik ki, hogy a Nap égi birodalmába jussanak. Meglátjuk, hogy noha mindketten ugyanahhoz a célhoz igyekeznek, feladataik és nehézségeik merőben mások.
Az út kezdete Tamino elhatározása, hogy kiszabadítson egy ártatlan, szépséges lányt, Paminát, akit Sarastro rabolt el anyjától, az Éj Királynőjétől. Tamino így a mítoszok és varázsmesék hőseire hasonlít, akik rendszerint egy ehhez hasonló helyzetben, minden veszélyről elfeledkezve, az ösztönösen igaznak és jónak tartott érték megmentésére indulnak.
Tamino felindult lelkiállapotban érkezik Sarastro birodalmához, hiszen egy zsarnok ellen kell küzdenie, aki elszakította Paminát az anyjától. A Bölcsesség templomán kopogtat, ahol egy öreg pap lép elé, és kérdéseivel gondolatainak helyességére kérdez rá, szembesíti jövetelének indokaival és okaival. Így fokozatosan ráébreszti arra, hogy meggyőződései helytelen nézeteken alapultak, hogy nem elég csak érezni, szükség van az intelligenciára is, amely meg tudja különböztetni az igazat a hamistól. Itt ébred rá Tamino, hogy mindaz, amit eddig hitt, érzett és gondolt, aminek igazáról annyira meg volt győződve, talán nem is igaz. És különös módon ennek a felismerésnek köszönhetően léphet be Sarastro birodalmába, ahol próbákat kell kiállnia, amelyek fokozatosan egyre nagyobb tudatosságra ébresztik. Láthatjuk, hogy Tamino első próbája akarata aktív erejének helyes mederbe terelésében rejlik, vagyis intelligenciájával meg kell értenie tetteinek mozgatórugóit.
A női oldal próbáin Paminát kísérhetjük végig. Míg Tamino férfi módjára folyamatosan cselekszik, előre tör, és ezen a formán keresztül kell megtalálnia a helyes irányt, addig Pamina megpróbáltatásai mindig valamilyen kötött, passzív állapothoz, kényszerhelyzethez kötődnek, amelyből ki kell törnie. Az ő próbái elsősorban érzelmi szinten vannak. A női lélek érzékeny, befogadó természete miatt nagyon sok mindent érzékel és lát, sőt tud is, de ugyancsak ez teszi lelkileg sérülékennyé és bizonytalanná is.
Sarastro és Pamina első beszélgetése tükrözi Tamino és az öreg pap beszélgetését. Pamina arra kéri Sarastrót, hogy engedje vissza őt az Éj Királynőjéhez, de Sarastro nem engedi el, mert tudja, hogy ez garantálja fejlődését, boldogságát.
Amíg Taminóban a megértést kellett felébreszteni, addig Paminában – aki mindennel tisztában van és érti, hogy Sarastrónál kell maradnia – a tiszta érzelmeket kell megerősíteni. Hiába tud mindent, mégis vágyódik anyja után, aki a biztonságos, megszokott világot jelenti számára, ahol a szeretetet magától értetődően megkapta. Az állandó megerősítést igénylő női léleknek a szeretet elvesztésétől való félelem legyőzése az egyik legnagyobb próba. És Paminának most fel kell nőnie arra a szintre, hogy ahelyett, hogy kapni akarja, adni tudja a szeretetet.
Tamino hallgatáspróbájában kapcsolódik össze a két szerelmes próbaútja. Taminónak már világos célja van, kész az élete árán is harcolni érte, minden veszélyt vállalva. A lemondás és akarat egyenes útját járja. Feladata a hallgatás, azaz az ellenállás és kitartás: semmi sem térítheti őt el tiszta szándékától. Viszont így Pamina nem kap megerősítést, kételkedni kezd Tamino szerelmében, teljesen elbizonytalanodik és elkeseredik. Meg kell tanulnia, hogy akkor is tudjon szeretni, ha nem kap viszonzást, mert ezzel azt bizonyítja, hogy már nem önmagát szereti. Saját hatalmas szeretetigényét át kell fordítania, hogy a másik emberben lévő igényre váljon érzékennyé. Erre ébred rá Pamina, és ettől kezdve lesz képes arra, hogy adjon. Ragaszkodását átalakította: megtanult szeretni.
Útjuk során végül Pamina és Tamino egyaránt méltóvá válnak az utolsó nagy megmérettetésre, melyet immár együtt, egységben állhatnak ki. Ezen a végső próbán, az elemek legyőzésén együtt megy át a két szerelmes, és a varázsfuvola segíti lépteiket. Nincs már szükségük semmi másra, csupán az egyetlen belső eszköz, a fuvola hangja vezeti őket.
Ez a csodás segítőeszköz, a varázsfuvola elejétől végig kíséri a próbázókat. Az ókori görögök szerint a hangszerek Apollón ajándékai, és úgy tartották, hogy aki képes rajtuk játszani és harmóniát teremteni, az képes lehet saját személyiségének „hangszerén” is játszani, azaz vágyain és szenvedélyein uralkodva valami ezen túlmutatót alkotni, a lélek harmóniáját megteremteni.
E néhány gondolatnyi vizsgálódásunk alapján is sejthetjük, hogy miért kiapadhatatlan forrás ez a mű. A varázsfuvola rólunk szól, erről az ég és föld között kifeszített emberről, aki a kettősségekben él, és állandó választás elé van állítva. A történet főhősei megmutatják, hogyan kapcsolhatjuk össze a két világot önmagunkban úgy, hogy a tudás és a tett harmóniába kerüljenek egymással, és nem utolsósorban azt is láthatjuk, milyen erő rejlik egy olyan szerelemben, ahol a két ember egyenrangú félként áll egymás mellett és segíti egymást a fejlődés útján.
Rusznák Laura
Bejegyzések
