CARPE DIEM

Nathaniel Hawthorne: A skarlát betű


„Ha nincs arcunkon érzés,
olyan, mintha a halotti maszkunkat mutatnánk.”

A szépség földi tény – írta Emily Dickinson, aki a szerző kortársa volt, és szintén Amerikában élt. A regény idején két évszázaddal korábban járunk, de az erkölcsi törvények még ugyanolyan szigorúak, ha nem is bélyegzik meg a házasságtörő asszonyokat a skarlát betűvel, a szégyen lángoló jegyével. Hester Prynne, ez a varázslatosan megrajzolt nőalak sehogy sem illett puritán környezetébe, ráadásul szembement az álszent szemforgatókkal: törvénytelen viszonyából gyermeket várt, és nem volt hajlandó semmilyen áron elárulni, ki is a gyermek apja. Igazi földi szépség volt, akit az ég földi helytartója termékenyített meg. Szerelmüket Hester mégsem érezte bűnösnek: a szerelem nem az ördög, hanem az Isten ajándéka, vélte. Ám a büntetését viselnie kellett. Hét évig virított, tüzesedett, vöröslött a mellén a skarlát betű, amely elválasztotta a többiektől. A magány ellopja a szépséget, Hester szépsége is fonnyadni kezdett. „Mintha a vörösen izzó betű ellankasztotta, elperzselte volna lényének minden virulását, csak a csupasz, kemény körvonalakat hagyta meg. Csak azért nem volt visszataszító, mert nem voltak barátai, kedvesei, akiket visszataszítson. Még vonzó külseje is sajátságosan átformálódott. Részben talán szándékosan szigorú öltözködése okozta ezt, és hogy egyáltalán nem akart megnyerni senkit. Szomorú változás volt az is, hogy ragyogó, dús haját vagy levágta, vagy olyan tökéletesen rejtette sapkája alatt, hogy soha még egy apró fürtöcske se csillanjon meg a napon. Részben ezek a külsőségek, részben még sokkal inkább valami egyéb okozta, hogy Hester arcán nem volt többé olyan vonás, amelyen a szeretet megakadjon, szoborszerű fejedelmi alakján semmi, ami a vágyat megragadja, szívében semmi, ami gyöngédséget keltsen vagy eláruljon. Éppen az tűnt el belőle, ami nélkül az asszony nem maradhat asszony.” Ki ne látott volna megközelíthetetlen arcot, „mellyel csak a kő érezné jól magát?” (Dickinson) Ha nincsen arcunkon érzés, sugárzás, olyan, mintha a halotti maszkunkat mutatnánk. Dermesztően, idegenül. Hősnőnknek megadatott, hogy újra kiviruljon, és előbújjon belőle a szép. A férfi felvállalta őt, ennek minden következményével. „Hester hosszan, mélyen föllélegzett, mintha levetné a szégyen és fájdalom terhét, amely hét év óta állandóan nyomta. Micsoda megkönnyebbülés volt ez! Sosem érezte ennyire súlyosnak a terhet, csak most, amikor ledobta. Aztán ösztönös mozdulattal levette fejéről a sapkát – dús, sötét haja vállára omlott. Hol árnyékot, hol fényt vetett az arcára, és visszaadta vonásainak a régi, szelíd bájt. Szája körül gyöngéd mosoly sugárzott, mintha asszonyi lénye legmélyéről áradt volna. Sápadt arcán mélypirosság ömlött el. Nőisége, fiatalsága, egész gazdag szépsége visszatért a múltból, amelyet pedig az emberek visszahozhatatlannak neveztek. (…) Hiszen a szerelem akár újonnan születik, akár halottaiból ébred, mindig napsugarat hoz, csordultig telíti ragyogásával a szívet úgy, hogy kiárad a külső világra is.” Hesterből újra nő lett, élete kiteljesedett. Bár a férfit elvesztette, és magányosan élt tovább, vigasztalta valami: „Mélyen élt benne a hit, hogy elkövetkezik egy szebb és jobb korszak, majd ha a világ megérett rá, amikor új igazságot nyilatkoztat meg az Ég, hogy férfi és asszony viszonyát a kölcsönös boldogság biztosabb alapjára építse. (…) és egy sikeres élet meggyőző tanúságával bizonyíthatja, hogy a szerelem szent és boldogító.” És megint Dickinson jut eszembe, a két gyönyörű sor: „Ha napja hull beléd, / lehet-e nap sötét?” E két sor megerősít abban, hogy igenis a magunk elfogadása a múlttal, szégyennel, fájdalmakkal együtt tesz minket teljessé, és nyitja meg előttünk a világot – és létünk egyik legfontosabb érzését, a szerelmet is.

K. O.