Fenakit

Wass Albert : A GYÖKÉR MEGSZÓLAL


Ajánlom ezt a kis írást öt felnőtt fiamnak, kiknek áldozatos magyar munkálkodását nemcsak megelégedéssel, de büszkeséggel figyelem.
Emberek, magyarok, üljetek körém, mesét mondok ma néktek, gyönyörű mesét. Énekes madaraktól hallottam, vadgalamboktól hallottam, hazajáró szelektől hallottam, és most elmondom néktek.
Hol volt, hol nem volt, magosan a falu feletti dombon, volt egyszer egy gyönyürű szép tölgyfa. Ott állt a domb tetején, zölden, terebélyesen, szép-egyenesen, és őrizte a csöndet. Ágain énekesmadár fészkelt, vadgalamb pihent, vándorember lelt árnyékos menedéket. Áldást termő fa volt, minden élőlény örömére.
Aztán vihar támadt, szörnyűséges vihar. Villám csapott a fába, szép döntöte le, a halott fát rendre széthordták az emberek tüzelőnek.
Jött, ment az idő s a domb kopáran nézett alá a falura. Vadgalambok nem leltek többé menedéket, kopáran élt a domb. Énekesmadarak nem rakhattak fészket, fáradt vándorember nem lelt hűs árnyékra többé. A falu feletti dombtetőről hiányzott a szép, terebélyes tölgyfa, szörnyűségesen hiányzott.
Aztán egyszerre csak odabent az anyaföldben megszólalt a gyökér:
„Ne búsuljatok, énekes madarak, vadgalambok, fáradt vándoremberek, csírát indítottam idebent a földben! Táplálni is fogom anyaföld nedvével, Isten örömével!
Gyönge levélkéjét megkeseríttem, hogy hernyó ne rágja, birka ne legelje, s szép sudár fa nőhessen belőle! Sűrű lombozatú, melynek védelmében fészket rakhat az énekesmadár!Vadgalamb megbújhasson, fáradt vándorember árnyékot találjon! Anyaföld ereje sudárrá növessze, szépre lombosítsa Isten örömére!”
S lám másnapra csíra szökkent a földből, alig láthatóan. Füvek bújtatgatták, virágok takargatták, jó eső növelte. Vigyázva lépjetek, akik erre jártok, el ne tapossátok! Örökségeteket őrzi az a gyökér, növeli a jó föld, cselekszi az Isten. Jól vigyázzatok hát, fáradt emberek! Megszólalt a gyökér, indulnak a nedvek, s bizony hamarosan tölgyfa nő a dombon. Isten örömére, ember vigaszára úgy, ahogy azt mondom.

Általvető, 1997.

Sajó Sándor:Magyarország

Egy lovasember áll a puszta éjben,
Hívő magyarnak élő látomány:
Szúrós szemével - kard a jobbkezében.
Nyugodtan kémlel sorsunk távolán.
S megszólal. Hangja mint a gordonka zendül
S mint tenger árja távolból ha zúg:
"Holt népek sorsát vesd ki a szivedbül,
Minden lemondás gyáva és hazug.
Sorsod homálya most még rádsivárlik;
Várj tavaszig vagy nyárig...szüretig...
Akard: és lesz még jobb magyar világ itt,
Akard, és itt még csoda születik!
Akard és úgy lesz: minden a tiéd itt,
Tiéd az ország és a hatalom..."
S az éjben, mintha erdőn zúgna végig
És milljó szívből eskü szállna égig,
Fölzeng a szent szó: akarom!...

(1868)

Dioptaz

Pilinszky
János:Örökkön-örökké

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
maradék szemérmem némasága ez,
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrű panaszommal jobb ha hallgatok.

Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mi végre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.

Keserűségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakítottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?

Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!

Sohase szerettél, nem volt pillanat,
ennem is ha adtál, soha magadat,
örökkön-örökké sírok amiért
annyit dideregtem érted, magamért!

Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szorításod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.

Berda József:Hajnali erdő

A hajnal, a ragyogó hajnal aranya
csókolja sorra most a hatalmas
tölgyek és bükkfák koronáit s te
itt jársz s látod mint ébred az erdő;
hogy minden fa külön-külön nyújtózik-ágaskodik,
álmának illatát lehelvén szerteszét! S mindezt
fokozván, mily isteni élmény látni, hogy csillog gyöngyként
a harmat a leveleken! Mert most mosakodik,
most tisztálkodik a tölgy, a bükk, a gyertyán
s a többi szép férfi-óriás. - Mily kábító ez az
illatömlés s mily rejtelmes szavakba-fonódás
minden mozdulat itt! Szegény a szó, oly megilletődött
a lélek. S most, halld csak! megszólalt már a cinke is,
aztán a rigó, a pinty s a többi, színesnél színesebb
tollas ékes. Felelj már titok: ki vezényli ezt a mennyei
zenekart ily ámulatba-ejtőn? Se vége, se hossza
nincsen a gyönyörű játéknak s közben itt is, ott is
őzek futnak által, meg-megzörrentvén az ijedt
bokrokat, hogy végre lásd: az erdő, íme, a komoly
reggelbe lépett már s én tudom, - engem köszönt,
a bámuló vándort, ki felejteni jött ide mindazt,
mit a város börtöne ostorozott reá, s hogy itt lévén,
újra boldog gyermeknek érezze magát, mint régen,
mikor még tündérekről álmodozott!

Régi magyar áldás


Áldott legyen a szív, mely hordozott,
és áldott legyen a kéz, mely felnevelt.
Legyen áldott eddigi utad,
és áldott legyen egész életed.

Legyen áldott Benned a Fény,
hogy másoknak is fénye lehess.
Legyen áldott a Nap sugara,
és melegítse fel szívedet.

Hogy lehess meleget osztó forrás,
a szeretetedre szomjazóknak.
és legyen áldott támasz karod,
a segítségedre szorulóknak.

Legyen áldott gyógyír szavad,
minden hozzád fordulónak.
Legyen áldást hozó kezed,
azoknak, kik érte nyúlnak.

Áldott legyen a mosolyod,
légy vígasz a szenvedőknek.
Légy te áldott találkozás,
minden téged keresőnek.

Legyen áldott immár,
minden hibád, bűnöd, vétked.
Hiszen aki megbocsátja,
végtelenül szeret téged.

Őrizzen hát ez az áldás,
fájdalomban, szenvedésben.
Örömödben, bánatodban,
bűnök közti kísértésben.

Őrizze meg tisztaságod,
őrizze meg kedvességed.
őrizzen meg Önmagadnak,
és a Téged szeretőknek.

Cirkon