Tompa Mihály - Emlékvers
Te távol lészesz, ám haza
Dobogjon mindig kebeled!
Nagy a világ: a hon csak egy!
- Édes fiú, Isten veled!!
(Eperjes szeptember 23-án 1844)
Tompa Mihály - A gólyához
Megenyhült a lég, vídul a határ,
S te újra itt vagy, jó gólyamadár!
Az ócska fészket megigazgatod,
Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.
Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak
Csalárd napsúgár és síró patak;
Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet,
Az élet fagyva van, s megdermedett.
Ne járj a mezőn, temető van ott;
Ne menj a tóra, vértől áradott;
Toronytetőkön nézvén nyughelyet,
Tüzes üszökbe léphetsz, úgy lehet.
Házamról jobb, ha elhurcolkodol -
De melyiken tudsz fészket rakni, hol
Kétségbeesést ne hallanál alól,
S nem félhetnél az ég villámitól?
Csak vissza, vissza! dél szigetje vár;
Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár.
Neked két hazát adott végzeted;
Nekünk csak egy - volt! az is elveszett!
Repülj, repülj! és délen valahol
A bujdosókkal ha találkozol:
Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk...!
Sokra sír, sokra vak börtön borul,
Kik élünk, járunk búsan, szótlanul;
Van aki felkél, és sírván, megyen
Új hont keresni túl a tengeren.
A menyasszony meddőségért eped,
Szüle nem zokog holt magzat felett,
A vén lelke örömmel eltelik,
Hogy nem kell élni már sok ideig.
Beszéld el, ah! hogy ... gyalázat reánk!
Nem elég, hogy mint tölgy, kivágatánk:
A kidűlt fában őrlő szú lakik...
A honfi honfira vádaskodik.
Testvért testvér, apát fiú elad...
Mégis, ne szóljon erről ajakad,
Nehogy ki távol sír e nemzeten:
Megútálni is kénytelen legyen!
Tompa Mihály - A költő
Epedvén zengő lant után
A gyermek-ifju kebele,
Szólt a dalisten: itt a lant!
De boldogság nem lesz vele!
S hogy csendesen zendűlt a húr:
Lőn a vidám fiú komoly,
Nem érté, keble mért dobog?
Nem tudta, könnye mért omol.
S midőn szív- és lélekhatón
Felcsattant édes-bús dala:
A lantos szenvedett nagyon,
S szivén mély fájdalom vala.
Most a dalisten megjelent,
S mond: szánlak, ifju, tégedet!
A lantot tőled elveszem,
Hogy így a bút is elfeledd!
Oh hagyd a fájdalmat nekem,
A lelkes dalnok felele;
Oh hagyd a fájdalmat nekem,
Csak hagyd meg a lantot vele!
Tompa Mihály - Olajág
Ha meghajolt már a kereszt-nyomott váll,
Az ajkon némaság a gyász pecsét;
Sok szép reményt ha szíved elfecsélt,
S az élettel, világgal meghasonlál:
Legyen nagyobb erőd a fájdalomnál!
Hajnal derűl az éjből, bár setét, -
Érezd a köny s próbáltatás becsét;
Hidd, hogy atyád, hogy szán, szeret, ki dorgál.
Tűrj és remélj! Elmélkedjél, imádkozz!
Hadd térjen a beteg lélek magához...
Így, ha követje ottfenn megjelent,
S mint a Noé galambja vissza-szárnyal
Zöld olajág- s az ég jó válaszával:
Mit ujra megnyersz: lelki béke, csend. -
Bejegyzések
