Egy régi indián mítosz szerint a nagy vízözön idején, amikor a négy égtáj felõl négy szent teknõsbéka zúdított esõt a földre, s a vizek egyre csak áradtak, elpusztultak a törzsek; a föld összes nemzetei. Az áradó víz elõl menekülve a prérin - ahol a szent kõbánya van - gyûltek egybe az emberek, s minél jobban duzzadt az ár, õk annál szorosabban egymáshoz simultak, mígnem falként összepréselõdve valamennyien elpusztultak. Csupán egyetlen szûz leánynak kegyelmeztek meg az ártó szellemek. Csak neki sikerült megkapaszkodnia egy hatalmas sas, a Mennydörgés Madár lábában, s a sas felszállt vele egy szikla csúcsára. A sastól késõbb ikrei születtek, s ma az ikrek utódai népesítik be a földet. Az özönvíz idején összepréselõdött, vízbe fúlt emberek pedig mind kõvé váltak. Belõlük, az õ húsukból lett a szent kõ, melyet az indiánok vére festett vörösre.
A dakoták története
A szent bánya õrzésével megbízott jankton dakoták is mesélnek egy történetet. Szerintük az ember teremtése elõtt egy "Fenséges Manitu" - egy hatalmas Mennydörgés Madár, amelynek lábnyomai minduntalan fellelhetõek a vörös pipakövek darabjain - járta magányosan a prérit, bölényekre vadászva. Õ ejtette el a hatalmas csordákban vándorló állatokat, s a bölények sûrû vére festette pirosra a köveket. A szellemvadász akkor fogott egyet a piros kövekbõl, irtózatos erejével emberalakúvá gyúrta, és letette a préri füvébe. A kõ csakhamar nõni kezdett, gyökeret eresztett, és sokáig, míg csak nagyon öreg nem lett, ott állt azon a helyen, ahová a földöntúli vadász állította. Késõbb a Fenséges Manitu egy másik embert is gyúrt a vörös kõbõl, és odaállította az elõzõ mellé. Ekkor jött egy nagy kígyó, mely a föld felszíne alatt elrágta a gyökereket úgy, hogy a két fává változott kõember - az egyik férfi, a másik nõ - tovább vándorolhatott együtt. A dakoták úgy tudják, tõlük származik minden ember.
Békepipa, a szent kalumet
Egész Észak-Amerika keresztül-kasul van szántva a réges-régi idõkbõl származó indián ösvényekkel, melyek közül sokat még ma sem ismernek a fehér emberek. Titkos jelekkel megjelölt csapások ezek, s mind egy irányba: Dél-Minnesotába, a mondákban szereplõ szent bányához tart, ahonnan békepipáikhoz évszázadokon át bányásztak (és bányásszák ma is) a zsíros tapintású vörös köveket Észak-Amerika indiánjai. A szent kalumetek (kalumet /calumet/ - francia eredetû szó; nádsípot, pásztorsípot jelent, minthogy az elsõ európaiak nádszálnak, sípnak nézték a karcsú csöveket) fényesre csiszolt kõfejükkel, festett és faragott, gyöngyhímzéses szalagokkal díszített száraikkal, színes tolldíszeikkel, a belõlük felszálló, négy égtáj felé fújt illatos füstfelhõvel egyszerre jelképezik a természetet és benne valamennyi embert. A békepipa a békeeszmény külsõleges megerõsítése. Aki magával hordja, bántat-lanul átlépheti az ellenséges határokat. Ezért válhatott a pipakövek lelõhelye is örök idõkre a béke földjévé.
Bejegyzések
