CARPE DIEM

George Gershwin (1898-1937)

A XX. század egyik legfontosabb amerikai komponistája, számtalan sláger és olyan klasszikus művek szerzője, mint a Porgy és Bess, a Kék rapszódia vagy az Egy amerikai Párizsban.

1898. szeptember 26-án Brooklynban, frissen bevándorolt orosz zsidó szülők gyermekeként látta meg a napvilágot, Jacob Gershvin néven. A család Manhattan egyik szegény zsidónegyedében élt, s fiukat szinte semmi nem mentette meg a sportolói jövőtől, csak az egy szép napon a házhoz kerülő pianínó. Az akkor 12 éves Gershwin egészen addig nem részesült semmiféle zenei képzésben, de játéka olyan gyorsan vált otthonossá a zongorán - sőt, hamarosan a komponálással is megpróbálkozott -, hogy a család nem győzött egyik ámulatból a másikba esni. Tizenhat évesen zongorakísérői állást vállalt a helyi kórusnál, környékbeli zongoratanárait pedig csakhamar neves oktatók váltották fel. Így ismerkedett meg Chopin, Liszt, Debussy művészetével, s tanult zeneelméletet, összhangzattant, ellenponttant és hangszerelést is. Módszeres tudásra azonban így sem tett szert ugyanis még a kottaolvasás problémája is élete végéig elkísérte.

A sporttól és a mozgástól továbbra sem szakadt el. Gykran lovagolt, úszott és teniszezett, mozgása is jó volt, ezért remekül táncolt, s kiválóan tudta utánozni Fred Astaire-t. Ezen adottságai, eleganciája, jó arcberendezése lehetővé tette, hogy mindenkori társaságának, valamint a gyengébb nem érdeklődésének középpontjába kerüljön.
Első jelentős zeneszerzői sikere 1919-ben érte el a Swanee című dalával, amit kottaként és hanglemezen is kiadtak, s ez utóbbi hanghordozó több százezer példányban fogyott el, mitől Gershwin egy csapásra befutott szerzőnek minősült. Lakásának kilincsét a New York-i társaság krémje adta kézről-kézre.

1922-ben megkomponálta egyfelvonásos "dzsesszoperáját", a Blue Monday Blues-t, két évvel később pedig elkészült legismertebb műve, a Rhapsody in Blue (Kék rapszódia). Ezeket követte az F-dúr zongoraverseny, Egy amerikai Párizsban, majd színpadi és a filmmusicalek zenéjét szerezte. 1932-ben Pulitzer-díjat kapott az általa megzenésített Of Thee I Sing című Broadway-produkció, 1935-ben pedig New Yorkban mutatták be déli fekete környezetben játszódó operáját, a Porgy és Besst.

Gershwin csakhamar Hollywoodban találta magát, s bőszen írta különféle filmek zenéjét. Ám hiába fürdött az irigylésre méltó sikerekben, hiába lett hatalmas a vagyona, s hiába vették körül a legnagyobb hírességek, Gershwin nem lett boldog Hollywoodban. Félénk, zárkózott természete csakhamar magányosságba, majd depresszióba csapott át. Idejének egyre nagyobb részét töltötte magányos tevékenységgel, tehát festéssel és rajzolással abban a reményben, hogy ezzel visszanyerheti lelki egyensúlyát. Efféle reményt táplált a házasság iránt is, de akkoriban sorozatos visszautasításban részesült. A legfájdalmasabb kudarc 1936-ban érte, amikor megismerte Chaplin feleségét, Paulette Goddardot, kibe szenvedélyesen beleszeretett. Az asszony azonban nem volt hajlandó elválni Chaplintől a kedvéért. Gershwin depressziója még mélyebbre süllyedt, ám ezt rajta kívül senki nem volt hajlandó tudomásul venni. Ám hamarosan a kézzelfogható fizikai tünetek is jelentkeztek. 1937. február 11-én - miközben F-dúr zongoraversenyét játszotta a Los Angeles-i szimfonikusokkal - rövid időre elvesztette öntudatát. Nem esett össze, de a zenei folyamatból teljesen kizökkent. A tíz-tizenkét másodpercig tartó roham előtt közvetlenül intenzív égett gumi szagát érezte. Később feje is rendszeresen fájt, különösen reggelenként. Áprilisban újabb rohamon esett át.

Kedélyállapota is egyre romlott, gyakran volt fásult és passzív. Barátai - és orvosai is - úgy gondolták, hogy panaszait egyszerűen a hollywoodi életforma által kiváltott hisztéria okozza.
Állapota a nyár elején átmenetileg javult. Június 20-án azonban egy fogadáson hirtelen rosszul lett, elviselhetetlenül fájt a feje, s reakciói is feltűnően lelassultak. Mikor hazafelé menet nagyon bizonytalanul vezette autóját, barátai is kezdtek megrémülni. Ettől a naptól vették igazán komolyan a betegségét. Későn, mert Gershwinnek akkor már csak három hete volt hátra az életből.
Az a három hét pedig igen viszontagságos volt. Másnap kórházba szállították, és gerinccsapolást próbáltak végezni rajta, amibe a zeneszerző nem egyezett bele. Így hazaküldték, ahol néhány nap múlva tovább romlott az állapota. Folytatódtak heves fejfájásai, az égett gumi szagának intenzív érzete pedig állandósult. Mozgása is egyre bizonytalanabb lett, az étkezés is egyre nehezebb feladatot jelentett számára, zongorajátéka pedig széteső volt, sok melléütéssel.

Július 9-én csak késő délután ébredt fel. Ahhoz még volt ereje, hogy hívja az ápolónőjét, majd összeesett. Mire kórházba szállították, kómás állapotba került, s bal oldalára megbénult. Orvosai csak ebben az állapotában ismerték fel rosszindulatú agydaganatát.
Walter E. Dandy, a különböző pneumoenkefalográfiai eljárások kezdeményezője, illetve megújítója utazott Gerhswin műtésére. A jobb halántéklebenyben feltárta a daganatot, egy rosszindulatú cisztát, amely megcsapolva sötét, sárgás folyadékot bocsátott ki magából. A tumort, amely mélyen bele volt nőve az agy állományába, részben eltávolította, majd újból bezárta a koponyát. A szövettani vizsgálat tanúsága szerint rendkívül rosszindulatú astrocytomáról volt szó.
Gershwin mindössze néhány órával élte túl a beavatkozást, mert másnap délelőtt 11órakor, 1937. július 11-én meghalt. Halálának közvetlen oka az agyban a daganat által okozott deformáció, illetve annak hirtelen visszarendeződése lehetett.