Mit szeretnének a gyerekek?
Fiatal pár lép be a város legszebb játéküzletébe. A férj és a feleség hosszasan nézegetik a színes játékokat. Némelyek fenn sorakoznak az állványokon, mások a mennyezetről lógnak le vagy a pultokon fekszenek szívderítő tarkaságban. Vannak itt síró és nevető babák, elektronikus játékok, kicsike konyhák, melyekben lángost és süteményt sütnek.
Nem tudják eldönteni, melyiket vegyék meg. A csinos eladónő hozzájuk lép.
- Nézze - kezdi magyarázni a feleség -, nekünk egy egészen kicsi lányunk van, és mi sokat vagyunk távol hazulról, gyakran még este is.
Olyan kislány, aki keveset mosolyog - folytatja a férj.
Szeretnénk venni neki valamit, ami boldoggá tenné - veszi át a szót újra az asszony -, akkor is, ha mi nem vagyunk mellette.... Valamit, aminek örülne, ha egyedül van.
Nagyon sajnálom - szólal meg udvariasan az eladónő -, de mi nem árulunk szülőket.
Dönteni arról, hogy gyermekünk legyen, olyan nagy dolog, mintha szerződést kötnénk vele egy mérhetetlen feladatról, amelyet az emberi ész elképzelni is alig képes. A kicsinyek mind olyan meghívóval érkeznek hozzánk, amely az egész életre szól, és azt mondják: “Hívtál. Itt vagyok. Mit adsz?" Itt kezdődik minden nevelési feladat.
Egy tizenötéves ezt így látja:
Tejet akartam,
És szörpöt kaptam.
Szülőket akartam,
És játékot kaptam.
Beszélni akartam
És televíziót kaptam.
Tanulni akartam,
És bizonyítványt kaptam.
Gondolkodni akartam,
És eszmécskét kaptam.
Függetlenséget akartam
És fegyelmet kaptam.
Szeretet akartam,
És erkölcsöt kaptam.
Szakmát akartam,
És állást kaptam.
Boldogságot akartam,
És pénzt kaptam.
Szabadságot akartam,
És autót kaptam.
Tehetséget akartam,
És érvényesülést kaptam.
Reményt akartam,
És félelmet kaptam.
Változni akartam,
És szánalmat kaptam.
Élni akartam...
Bruno Ferrero nyomán
Bejegyzések
