A madárijesztő
Egyszer egy vadász megsebesített egy tengelicét. A ideig-óráig még eléldegélt azon, amit a földön talált, de aztán megérkezett a rettenetes, fagyos tél. Amikor egy hideg reggelen ennivalót keresett, megpihent egy madárijesztőn. Tekintélyes madárijesztő volt, szalma testét régi ünneplő ruhába öltöztették, a feje egy nagy, narancssárga tökből, a fogai kukoricaszemekből készültek, orraként egy répa, szemeként két dió szolgált.
- Mi újság, tengelice? - kérdezte a madárijesztő, mint mindig.
- Semmi jó - sóhajtott a tengelice. - Kis híján elpusztulok ebben a hidegben, mert sehol sem találok menedéket. Az ennivalóról ne is beszéljünk. Azt hiszem, nem érem meg a tavaszt.
- Ne félj! Bújj be ide a zakóm alá. A szalmám száraz és meleg.
Így talált otthonra a tengelice a madárijesztő szalmaszívében. Már csak ennivalót kellett szereznie. De hol vannak ilyenkor rügyek és magok?
Egy nap, amikor a zúzmara jeges szárnya mindent belepett, a madárijesztő lágyan azt mondta a tengelicének:
- Tengelice, edd meg a fogaimat: finom kukoricaszemek!
- De akkor neked nem lesz szájad!
- Legalább bölcsebbnek fogok látszani.
A madárijesztő száj nélkül maradt, de boldog volt, hogy kis barátja él. És rámosolygott a diószemeivel.
Néhány nap múlva a répaorr következett.
- Edd meg! Tele van vitaminnal - mondta a madárijesztő a tengelicének.
Hamarosan a diókra került a sor.
- Majd mesélsz nekem - mondta ő.
Végül a madárijesztő odaadta a tengelicének a tököt, ami a feje volt.
Amikor megérkezett a tavasz, a madárijesztő nem volt többé. De a tengelice élt, és felröppent az azúrkék égbe.
Bruno Ferrero nyomán
Bejegyzések
