CARPE DIEM

1988 December 1. (20 éve történt)
AIDS elleni világnap

Az Egészségügyi Világszervezet, a WHO 1988-ban nyilvánította december 1-jét az AIDS Elleni Világnappá.


Moldova György: A tévedés joga
(részlet)

– Napjainkban egyre gyakrabban nyugtázhatjuk politikusok, orvosok, rendőrök tévedéseit – kezdte B., a decens filozófiadocens. – Vajon igazuk van-e azoknak, akik azt hangoztatják, hogy a tévedéshez való jog állampolgári jognak számít, hasonlóan ahhoz, hogy tetszésünk szerinti módon és időben piszkálhatjuk a fogunkat vagy öntözhetünk harangvirágot. Mások viszont úgy vélik, hogy ha valaki egyszer akkorát hibázott, mint egy nagykabát, sőt a Vörös Október – újabban valószínűleg Október 23. – Ruhagyár egész elfekvő kabátkészlete, az jobban teszi, ha fogja a kabátját, illetve a kalapját és elköszön. Tartozzon akár a nagymenők közé vagy legyen akár kis pörsenés a világ ábrázatán. Nem veszem magamnak azt a bátorságot, hogy eldöntsem ezt a vitát – hogyne, hogy én is tévedjek! – inkább csak néhány példázatot idézek fel.



Egyszer még a monarchia békeéveiben nagy hadgyakorlatot tartottak, melyet maga I. Ferenc József is megszemlélt. A hadijáték az előnyösebb helyzetben levő védekező fél súlyos vereségét hozta, a támadók könnyűszerrel és villámgyorsan érték el kitűzött céljukat. A hadgyakorlat lefújása után a császár megállt a védőket vezénylő tábornok előtt és csak annyit mondott:

– Tábornok úr, csodálkozom.

És ez akkoriban elég volt ahhoz, hogy a generális még aznap leköszönjön a rangjáról.



Valamikor, úgy negyven éve, a Magyar Néphadseregben az volt az előírás, hogy a katonák vétségeit beírták a katonakönyvükbe: elhanyagolták a fegyvertisztítást, nem tömték gyufásdoboz szabályosságúra a szalmazsákot. Ezt a feljegyzést aztán minden elöljáró és felettes elolvashatta, a katona pedig viselhette a következményeket.

Aztán lehet, hogy az illető megemberelte magát és mondjuk, harmadik helyet szerzett a „Ki tud többet Vietnamról?” vetélkedőn, kiérdemelve a dicséretet, akkor nem jegyezték be külön a katonakönyvébe, csak áthúzták az előző fenyítést. Jó vastagon és sűrűn satírozták, hogy a röntgenszeműek se tudják elolvasni az eredeti szöveget, de maga a fekete folt jelezte, hogy azért itt mégis történt valami. Nem kívánjuk felhánytorgatni, de a tény attól még tény marad. Ahogy öreg barátomtól hallottam annak idején: nem hallgatok, csak nem mondok semmit!



Tavaly májusban megkerestek a minisztériumból; nincs-e kedvem lemenni vizsgabiztosnak az n.-i fegyházba, néhány rab most érettségizik a börtöniskolában. Érdekelt az ügy, elvállaltam.

A börtön vezetői érezhetőleg nem bíztak semmit sem a véletlenre. A „jóindulat megnyerése” céljából zsírban úszó kolbászos rántottával, házi rétessel, pálinkával, sörrel fogadtak. Elnehezült testtel ültem le a könyvtárszoba nagy asztala mellé, még ahhoz is össze kellett szednem magam, hogy megszólaljak:

– Küldjék be az első vizsgázót!

Alacsony, félkopaszra nyírt, harminc körüli férfi lépett be, később kiderült, hogy a rabok „Pumukli”-nak becézik. Pumukli köszönt és letette elém az év végi bizonyítványát, intettem, hogy foglaljon helyet.

A szabályok szerint magyar irodalommal kezdtük, a vizsgázó húzott egy tételt: „A vén cigány. Vörösmarty költészete a szabadságharc bukása után”.

– Tessék!

Pumukli leadta a szokásos szöveget, melyet a világ minden valamirevaló költőjére alkalmazni lehetett volna. Vörösmarty a nemzet szabadságáért és a kizsákmányolt osztályok felemeléséért harcolt, küzdelmében szembekerült az idegen elnyomó hatalommal és így tovább. Hallgattam egy ideig, aztán meguntam a blablát:

– Ismeri „A vén cigány”-t?

– Természetesen, elnök úr, a kedvenc költeményem, több részét is tudom kívülről.

– Igen? Mondjon el valamit.

– „Ugrik a pincér, pénzt kap a viccén”, meg azt, hogy „nem muzsikál soha többé, csendes lett a vén cigány…”

Pumukli az arcomra nézett és elbizonytalanodott:

– Valami nem stimmel?

– Dehogynem. Kettes jó lesz?

– Mindegy milyen jegy, csak görbüljön egy kicsit.



Tisztelet adassék azoknak, akik önérzetesen elvállalják a tévedéseiket – bármilyen hihetetlen, de már én is láttam ilyen embert. Egy hatvanöt éves barátomra gondolok, aki tisztes kora ellenére változatlanul hajszolja a gyengébb nem kegyeit, „nőparkja” a Rákóczi téri lányoktól a Kossuth-díjas művésznőkig terjed. Sokan figyelmeztettük, hogy az ilyen kicsapongások igen veszélyesek, könnyen felszedhet egy AIDS-fertőzést.

– Ide hallgassatok – felelt a barátunk –, tegyük fel, hogy rosszul választok és még a ma éjszaka soros szeretkezésemen megkapom az AIDS-et. Négy évig tart, amíg ez a betegség kifejlődik, utána, hála gondos orvosaimnak, még elevickélek ugyanannyi ideig – mindent összevetve, hetvenhárom éves leszek, mikor belehalok az AIDS-be. Tudjátok nekem garantálni, hogy elélek addig, még ha egy sajtbúra alá ülök, akkor is? Vigyázzanak a húszévesek!