Kölcsey Ferenc
(1790, Szõdemeter - 1838, Szatmárcseke)
Költõ, politikus, kritikus, az MTA tagja (1830).
Földbirtokos nemesi családból származott. Pesti joggyakorlat után (1810-12) Bihar vármegyei birtokán , Álmosdon, 1815-tõl a Szatmár vármegyei Csekén gazdálkodott haláláig. Szatmár vármegye fõjegyzõje, az 1832-es országgyûlésen követe. Nagy hatású szónoklataiban a vallászsabadságot, a magyar nyelv hivatalossá tételét, a jobbágyfelszabadítást követelte a reformellenzék egyik vezéreként. A nyelvújítási mozgalom vitáiban (Kazinczy Ferenc oldalán) való részvételével, valamint kritikáival vált ismertté az irodalmi életben. Igazságtalan egyoldalúsággal marasztalta el Csokonai és Berzsenyi költészetét.
Lírai pályakezdését a szentimentalizmus jellemezte. Késõbb a nemzeti lét kérdéseit állította középpontba nemes pátoszú versekben szabadságharcos hagyományok idézésével, a nemzeti bûnök ostorozásával (pl. a Himnuszban, 1823), a cselekvõ hazafiság hirdetésével (Huszt), a nemzethalál megrendítõ látomásának felidézésével.
Értekezõ prózája is jelentõs. Irodalmi programja szerint a nemzeti költészetet a népi hagyományokra kell építeni (Nemzeti hagyományok, 1826). Életfilozófiáját foglalta össze unokaöccséhez, Kacinczy Kálmánhoz szóló intelmeiben, a Parainesis (1823) címû értekezésében.
Kölcsey Ferenc: Képzelethez
1
Szállj képzelet, szállj rózsafátyolodban
Bátran lebegve, mint királyi sas,
S ezerfelé változva szép arcodban
Lélekre, szívre bájerõvel hass.
Ragadj magaddal, s tündérkárpitodban
Száz tûneményt, száz új szcénát mutass:
Míg nap derûl az énekes mellében,
S élet s virágzat tûn fel énekében.
2
Csak dalt adott, csak lantot a költõnek,
Csak dalt, csak lantot a végzés nekem,
Lángérzeményim oszlanak s megjõnek,
Örömre, búra szállong énekem.
Kerestem rejtekében szívnek s fõnek
Mitõl virúlna boldoggá életem,
S szent képzelet, megfutván egy világot,
Csak hív öledben leltem boldogságot.
3
Te öntöd a dalt, s gazdag ömledése
Forr, mint Tiszának áradt habjai,
Elfoszlik a bú, s szívem vad küzdése
Leszáll derengvén vídámb álmai.
S mint hûs berek, mint esti szél nyögése
Ha felhasadnak május napjai:
Enyhítve leng az érzetek homálya,
S virít, mint rózsáskert az életpálya.
4
Borítsd el arcod fényben, mint Auróra,
S világolj rám fáklyád sugárival;
S tenéked szentelt légyen minden óra,
Szentelve néked follyon minden dal.
S ím mint midõn lángot kerengve szóra
Az égi tûz villámcsapásival
Folyást talál a költõ szent hevének,
Reng e kebel, s ömlengni kezd az ének.
5
Fény és homály közt, mint az est órája,
Körûlem mely tündér szín nyila fel?
Mely ég, minõ táj, s mely szél hint reája
Ámbrás fúvalmat hûs lengésivel?
Látok, de többet érzek, égi bája
E helynek mély örömbe sûlyeszt el,
O pillantás, o rég táplált reményim,
Váró gyönyörben függnek érzeményim.
6
Amott a parton férfikellemében
Jár a legény, szép búval homlokán,
Ah, mennyi vész fog dörgõ fellegében
Üldözni téged élted nyomdokán!
De jót hoz a veszély is eltüntében,
Süvöltni nem fog mindég az orkán,
S ki bátran szállt a küzdés ellenébe,
Mosolygva dõl majd jobb sors hív ölébe.
Kölcse, 1818. augusztus 4.
1
Szállj képzelet, szállj rózsafátyolodban
Bátran lebegve, mint királyi sas,
S ezerfelé változva szép arcodban
Lélekre, szívre bájerõvel hass.
Ragadj magaddal, s tündérkárpitodban
Száz tûneményt, száz új szcénát mutass:
Míg nap derûl az énekes mellében,
S élet s virágzat tûn fel énekében.
2
Csak dalt adott, csak lantot a költõnek,
Csak dalt, csak lantot a végzés nekem,
Lángérzeményim oszlanak s megjõnek,
Örömre, búra szállong énekem.
Kerestem rejtekében szívnek s fõnek
Mitõl virúlna boldoggá életem,
S szent képzelet, megfutván egy világot,
Csak hív öledben leltem boldogságot.
3
Te öntöd a dalt, s gazdag ömledése
Forr, mint Tiszának áradt habjai,
Elfoszlik a bú, s szívem vad küzdése
Leszáll derengvén vídámb álmai.
S mint hûs berek, mint esti szél nyögése
Ha felhasadnak május napjai:
Enyhítve leng az érzetek homálya,
S virít, mint rózsáskert az életpálya.
4
Borítsd el arcod fényben, mint Auróra,
S világolj rám fáklyád sugárival;
S tenéked szentelt légyen minden óra,
Szentelve néked follyon minden dal.
S ím mint midõn lángot kerengve szóra
Az égi tûz villámcsapásival
Folyást talál a költõ szent hevének,
Reng e kebel, s ömlengni kezd az ének.
5
Fény és homály közt, mint az est órája,
Körûlem mely tündér szín nyila fel?
Mely ég, minõ táj, s mely szél hint reája
Ámbrás fúvalmat hûs lengésivel?
Látok, de többet érzek, égi bája
E helynek mély örömbe sûlyeszt el,
O pillantás, o rég táplált reményim,
Váró gyönyörben függnek érzeményim.
6
Amott a parton férfikellemében
Jár a legény, szép búval homlokán,
Ah, mennyi vész fog dörgõ fellegében
Üldözni téged élted nyomdokán!
De jót hoz a veszély is eltüntében,
Süvöltni nem fog mindég az orkán,
S ki bátran szállt a küzdés ellenébe,
Mosolygva dõl majd jobb sors hív ölébe.
Kölcse, 1818. augusztus 4.
Bejegyzések
