1879 Július 19. (130 éve történt)
Megszületett Móra Ferenc író, újságíró, múzeológus (Kincskereső kisködmön).
Móra Ferenc Kiskunfélegyházán született 1879. július 19-én, és Szegeden halt meg 1934. február 8-án. Szegényparaszti családból származott, atyja foltozó szűcslegény majd mester, anyja kenyérsütő asszony. Tanulmányait - a család szegénysége miatt - nehéz körülmények között végezte. A budapesti egyetemen földrajz-természetrajz szakos tanári diplomát szerzett, s közben a Magyarország című lap korektora volt. Csupán egy évig tanított mint segédtanár a Vas vármegyei Felsőlövőn. Innen még a század elején a Szegedi Napló munkatársaként került Szegedre. A lapnak 1913 és 1919 közt főszerkesztője volt, majd haláláig állandó munkatársa maradt. Ez volt jóformán az egyetlen hírlap, amely nem állt a világháborús propaganda szolgálatába.
1904-től a város Somogyi Könyvtárának és a Városi Múzeumnak őre. Tömörkény István 1917-es halála után a múzeum igazgatója. Komoly értéket jelentenek az Alföldön és főleg a Szeged körüli őskori településeken ásatással feltárt anyagokról szóló tanulmányai: A kunágotai sírok (Régészeti tanulmány. Szeged, 1926). 1925-ben Olaszországban, 1929-ben Spanyolországban járt.
Hírlapi cikkei, gondosan szerkesztett és tökéletes stilisztikai bravúrral felépített tárcái a szegedi Délmagyarország hasábjain jelentek meg. 1922-től a Világ című szabadkőműves napilap munkatársa, majd annak megszűnése után a Magyar Hírlapban jelentek meg tárcái, az utóbbinak haláláig főmunkatársa volt.
Tagja volt a Petőfi (1915) és a Kisfaludy Társaságnak (1931). Pályáját versírással kezdte (Az aranyszőrű bárány, elbeszélő költemény, Szeged, 1902; Szegénysoron, Szeged, 1905). Később is írogatott verseket (Könnyes könyv, Bp., 1920).
Elbeszéléseiben és regényeiben a parasztság kiszolgáltatottságának egyik legérzékenyebb ábrázolója. Szépprózáját kitűnő mesélőkészség, higgadt humor és az élőbeszédhez közelálló világos, magyaros stílus jellemzi.
Mint publicista játékosan, ironikus irányban is bátran bírálta a Horthy-korszak társadalmi igazságtalanságait és visszásságait. Ennek adott hangot a Hannibál feltámasztása című regényében, amely az író életében önállóan nem jelenhetett meg, csak 1955-ben adták ki Szegeden. Ebből a kisregényből készítette Fábri Zoltán 1956-ban a Hannibál tanár úr című filmjét.
1905-ben ismerkedett meg Szegeden Pósa Lajossal, aki az ifjúsági irodalom felé fordította érdeklődését. 1905-től Az Én Újságom című gyermeklapba írt, 1922-ig több mint ezer írása jelent itt meg. Ifjúsági művei, amelyeknek ihlető anyagát gyermekkori élményei szolgáltatták, a magyar ifjúsági irodalom klasszikusává tették (Csilicsali Csalavári Csalavér, Kincskereső kisködmön, Dióbél királyfi). Meleg barátság fűzte Juhász Gyulához. Művei több idegen nyelven is olvashatók.
Móra Ferenc munkássága történettudományi szempontból is jelentős: 1907 és 1914 között Csókán európai hírű kőkori telepet tárt fel, és a római kort kivéve Szeged környékén számos korszakból származó értékes leleteket hozott felszínre.
1933-ban Karlovy Varyban gyógykezelték, ugyanezen év augusztusában meg is operálták. Halálát hasnyálmirigyrák okozta.
Móra Ferenc életében is a legnépszerűbb magyar írók közé tartozott; hatvan évvel a halála után még mindig az; nyilván így marad a jövőben is. Móra Ferenc könyveit jó olvasni: az olvasó gyönyörködik, néha együtt izgul a hősökkel, közben mosolyog, bár érzi, hogy tragédiákról van szó. Az olvasó szívébe zárja az írót. Ha az irodalmi érték a szeretetreméltóság - márpedig ez is irodalmi érték lehet -, akkor Móra Ferenc helye a legelsők között van. És talán nincs is még egy író, akinél annyira elválaszthatatlan egységben jelenik meg a derűs szelídség és a meg nem alkuvó, kemény férfiasság. És amúgy egész mellékesen, alighanem ő a legnagyobb magyar ifjúsági író. És ez önmagában sem kevés. De Móra Ferenc ennél sokkal több.
Művei:
Rab ember fiai (Budapest, 1909)
Mindenki Jánoskája(Budapest, 1911)
Csilicsali Csalavári Csalavér (Budapest, 1912)
Filkó meg én (Budapest, 1915)
Kincskereső kisködmön (Budapest, 1918)
Dióbél királyfi(Budapest, 1922)
A festő halála (regény, Budapest, 1921, később Négy apának egy leánya címmel jelent meg)
Georgikon (Budapest, 1925)
Nádihegedű (Budapest, 1927)
Ének a búzamezőkről (regény, Budapest, 1927)
Beszélgetés a ferdetoronnyal(Budapest, 1927)
Véreim (Budapest, 1927)
Sokféle (Budapest, 1927)
Egy cár, akit várnak (Budapest, 1930)
Aranykoporsó(történelmi regény, Budapest, 1932)
Daru-utcától a Móra Ferenc-utcáig (önéletrajzi regény, Budapest, 1934)
Utazás a földalatti Magyarországon (Budapest, 1935)
Parasztjaim (Budapest, 1935)
Dióbél királykisasszony (Budapest, 1935)
Napok, holdak, elmúlt csillagok (Budapest, 1935);
Titulász bankója (Történelmi elbeszélések, mesék)
Móra Ferenc
Kincskeresõ kisködmön
"Hadd legyen a kis bice-bócának olyan örömnapja, amilyen még nem volt. Odaállítottam az ágyához az égbelátót, s arra ráterítettem az én kincskeresõ kisködmönömet. Minek az már nekem? Én addig hurcoltam a ködmönt, míg megtanultam, hogy a kincset a szívében hordozza az ember."
REGE A CSODASZARVASRÓL
Száll a madár ágrul ágra,
Száll az ének szájrul szájra...
(Arany János Buda halála)
Ahogy a madár száll ágról ágra, úgy száll szájról szájra a magyarok származásának mondája. Az apa elmeséli fiának, az később az ő fiának. Egyszer majd ti is elmesélitek utódaitoknak, honnan jöttünk, hogyan kerültünk ide ebbe a szép országba.
Hallgassátok meg!
Hol volt, hol nem volt, messze napkelet felé volt egyszer egy híres-nevezetes fejedelem, akit Nimródnak hívtak. Száz gulyása, ezer csikósa, tömérdek nyája, ménese volt ennek a fejedelemnek. De ő nem azokra volt büszke, hanem két fiára. Hunornak hívták az öregebbiket, Magyarnak a fiatalabbikat. Egyformán derék, jó növésű legény volt mind a kettő. Sas a szemük, villám a kezük.
Nagy vadászember volt Nimród, s akármerre űzte-kergette a vadat, mindenfelé elkísérte a két fia.
Mondta is neki a felesége, Enéh királynő: - Nem jó vége lesz annak, uram királyom, ha te úgy rákapatod a gyerekeket a vadászatra.
- Ahogy az isten akarja - felelt mosolyogva az öreg fejedelem. - Én már csak annak örülök, hogy nem kell már azokat félteni a vadállattól se, mert azzal is elbánnak.
Később a fiúk apjuk nélkül is elmentek vadászni.
Egyszer éppen apjuk országának a határán vadászgattak kíséretükkel. Ötven deli levente kísérte Hunort, ötven nyalka legény Magyart. Sok madarat halomra nyilaztak, dárdájuk számtalan vadat leterített.
A két testvér már éppen hazafelé készülődött, mikor hirtelen egy gímszarvas bukkant fel előttük. De olyan ám, amilyent még sohase láttak. Fehér a szőre, mint a hó, ragyog a szeme, mint a gyémánt, ágas-bogas két szarva pedig egymásba fonódva olyan, mint a koszorú.
- Ezt már csak nem hagyjuk itt! - kiáltott Hunor, lovára pattanva.
- Legjobb volna elevenen elfogni, és hazavinni édesanyánknak! - Azzal felszökött paripájára Magyar is. Hajrá, száz vitézükkel utána a csodaszarvasnak! Árkon-bokron keresztül, hegyről le, hegyre fel, sűrűből tisztásra, mezőről berekbe.
Reggeltől napszállatig nyomában voltak, de csak nem érték el a szarvast. Mikor már úgy volt, hogy mindjárt elfogják, nagyot szökkent a gyönyörű állat, s egy locsogós, mocsaras ingoványban végképp elveszett a szemük elől.
A daliák egymásra néztek.
- Szeretném tudni, bátyám, hová kerültünk - szólalt meg Magyar.
Körülnéztek, s csudaszép tájékot láttak maguk körül. Selyem a füve a legelőknek, mézes a gyümölcse a fáknak, az erdőben seregestül az őz, nyüzsög a folyóban a hal.
- Hej, öcsém, szeretnék én itt sátrat verni! - sóhajtott Hunor.
- De megszakadna apánk, anyánk szíve, ha többé nem látnának bennünket - felelte Magyar.
- De látnak ám! - fordította hazafelé Hunor a lova fejét. - Szüleinkhez hazatérünk, szándékunkra áldást kérünk!
Haza is ment a két testvér az öregekhez. Nimród fejedelem helyben is hagyta szándékukat, csak Enéh királyné sopánkodott:
- Jaj, édes gyerekeim, mi lesz belőletek azon a vadon helyen? Ki főz nektek ebédet, ki mossa ki gyolcsruhátokat?
- Majd csak ád az isten arra is valakit - bíztatta az öreg fejedelem a feleségét. Csakugyan adott is. Mire a fejedelem fiai a száz vitézzel visszatértek a szigetre, már messziről vidám muzsikaszó és ének fogadta őket. Egy szomszéd fejedelemnek, Dul királynak a két lánya mulatott, mind a kettő ötven-ötven lánypajtásával. Táncoltak, bújócskáztak, libegtek-lebegtek a holdfényben, mint liliomvirágok a szélben.
Hunor és Magyar összenéztek a vitézekkel.
- No, fiúk, lesz már, aki főzzön, mosson ránk! Ebből lesz csak nagy lakodalom!
Úgy is lett! Közibük vágtattak, minden legény a nyergébe kapott egy lányt, és azt mondta neki:
- Én az urad leszek, te a feleségem. Ásó-kapa válasszon el bennünket egymástól.
Hunornak és Magyarnak a két királylány jutott. A helyet pedig megfelezték egymással. Napnyugati fele jutott Hunor népének, s azok voltak a hunok. A keleti fele jutott Magyar leventének, s ezeknek utódjait nevezték magyaroknak. Az országot Szittyaországnak. Ez a szép monda pedig szálljon tovább is szájról szájra.
Bejegyzések
