Szilveszteri szokások

Szent Szilveszter pápa (IV. század) ünnepe, gyakorlatilag az újév vigíliája (előestéje). A szilveszteri szokások közös célja, a következő esztendőre egészséget, bőséget, szerencsét, boldogságot varázsolni.

Különösen fontos szerepet kapnak az e naphoz kötődő zajkeltő szokások melyek célja az ártó, rontó erők távol tartása a háztól. Eszközei igen változatosak, karikás ostor, duda, csengő, kolomp. Ismert szokás volt vidéken a nyájfordítás is, a cél az volt, hogy az állatok felébredjenek és a másik oldalukra feküdjenek, így gondolták szaporaságukat biztosítani. Erdélyben szokás az óév kiharangozása, és az új esztendő énekkel köszöntése. Ezeknek a zajos mulatozásoknak a városi megfelelői a szilveszteri trombitálás és sajnos a petárdadobálás is.
Újévi szokások

A január 1-jei évkezdés a Gergely-féle naptárreform után vált általánossá. Az új év első napjához számos hiedelem, babona kötődik, mert ennek a napnak a lefolyásából következtettek az egész évre.
Így például semmit sem szabad ezen a napon kiadni a házból, mert akkor egész évben minden kimegy onnan. Igyekeztek tartózkodni a veszekedéstől, házi viszálykodástól. Női munkatilalmi nap is volt, nem szabadott mosni, varrni, fonni, de az állatokat sem fogták be újévkor.
A jóslás is fontos szerepet kap az új év kezdetén. Úgy vélték, az év utolsó napjának álmai előrevetítik a jövőt, ezért a nagy mulatozás mellett érdemes hagyni egy kevés időt az alvásra is.

Régen fokhagyma kalendáriumot is készítettek az időjárás megismeréséhez. 12 fokhagymába sót tettek, mindegyik hagyma egy-egy hónap megfelelője volt. Ha a hagyma reggelre átnedvesedett, arra a hónapra sok esőt/havat vártak.
Azt tartották, ha újév napja reggelén az első látogató férfi, az szerencsét hoz, ha nő, az szerencsétlenséget. Szokás volt kora reggel friss vízben mosakodni, hogy egészségesek maradjanak. Aki reggel a kútról elsőnek mert vizet, úgy mondták, elvitte az aranyvizet, egész évben szerencsés lesz. Egyes vidékeken a mosdóvízbe egy piros almát is tettek, ami szintén az egészség jelképe.

Bizonyos táplálkozási tilalmak is kapcsolódnak ehhez a naphoz. Baromfit nem lehetett enni, mert a tyúk elkaparja a szerencsét, ellenben ajánlatos volt a malachús fogyasztása, mert az kitúrja a szerencsét. A szemes terményeket is ajánlatos enni - babot, lencsét -, mert akkor sok pénzük lesz a háziaknak. Sok vidéken rétest sütöttek szintén az analógia jegyében (hosszúra nyúlik az élet, mint a rétestészta).

Az év utolsó napjának jellegzetessége, hogy szinte mindenki fogadalmat tesz. Érdemes olyan dolgot megfogadni, amit legalább az újév első napján betartunk, így biztosan nem vesznek kárba az ígéretek.


„Szilveszterkor mindenki elszívta az utolsó cigarettáját, megitta az utolsó italát és elmondta az utolsó káromkodását. Újévkor vallásos és mintaszerű közösséget alkotunk. Harminc nap múlva szélnek eresztjük fogadalmainkat, és gyorsabban visszatalálunk hibáinkhoz, mint valaha.”

Mark Twain

Az elveszett borostyánszoba

A borostyánkő a görög-római mitológia szerint Héliosz napisten lányainak könnyeiből keletkezett, akik megsiratták nagyravágyó testvérüket. Az ifjú Phaeton hajtani akarta a Nap szekerét, de az összevissza száguldó lovak nyomában lángba borult a föld, és Phaeton az Eridanosz folyóba zuhant. Ovidius ezért nevezte az "istenek könnyének" a borostyánt.

A borostyán valójában nem más, mint a 35ő55 millió éve, a harmadkor eocén korszakában Skandinávia magaslati szárazföldjének és a hozzá csatlakozó sík vidék erdőit alkotó tűlevelű fenyőknek a kéregből kifolyt és évmilliók alatt fosszíliává kövült gyantája.

A borostyánkő-faragás mővészetének aranykora a 17. században kezdődött. A kő főleg a Keleti-tenger partvidékén fordul elő nagyobb mennyiségben. Itt szabályos borostyánviharok is előfordultak. Feljegyezték, hogy 1862-ben például több mint két tonna borostyánkövet vetett partra egy ilyen vihar. Az értékes anyag lopását szigorúan büntették, a partlakóknak esküt kellett letenni, hogy nem vesznek el egyetlen kövecskét sem, sőt, még sétálni is csak pecsétes papírral lehetett arrafelé.

A borostyán napsárga ragyogása a legtöbb embert megigézi. Így volt ezzel I. Frigyes porosz király is, akit rabul ejtett a borostyánkő szépsége. De ő ő szemben más uralkodókkal ő nem elégedett meg a borostyánékszerek viselésével. Egy teljes szobát akart borostyánkővel díszíteni. Olyan lakosztályt szeretett volna berlini kastélyában, ahol a falakat teljesen beborítják a borostyánkőből készített faragványok. Andreas Schlüter főépítész tervei alapján megkezdett munka eredményei láttán nemcsak a király, hanem az egész udvar ámulatba esett. Mintha a nap sugarait szelídítették volna meg a mesterek.

I. Frigyes fia, I. Frigyes Vilmos nem rajongott a borostyánért, sőt, mindenfajta úri pompát mélységesen megvetett. Apja halála után I. Nagy Péter orosz cárnak ajándékozta a csodás dekorációkkal, mozaikokkal és festményekkel díszített, állandóan bővített és később már mintegy száz négyzetméter nagyságú termet betöltő páratlan kincset. Persze ne gondoljuk, hogy mindezt úri pazarlásból, pusztán nagyvonalúságból tette. A monumentális ajándék célja nem volt más, mint józan politikai számítás: a nagy keleti szomszéddal meglévő jó kapcsolatok elmélyítésének célja vezette a puritán királyt.

I. Péter cár 1717. január 7-én rendelte el a borostyánszoba Oroszországba szállítását, ahol az a csodára éhes látogatók tömegének érdeklődése ellenére a cár halála után hamar feledésbe merült. Először Szentpéterváron a Téli Palotában helyezték el, majd Erzsébet cárnő a Katalin-palota fogadótermébe rakatta át. 1941-ben a Leningrádot blokád alá vonó német csapatok leszerelték, és ládákba csomagolva Königsbergbe szállították, majd egy időre ki is állították a szobabelsőt. A németek ezt a kincsek hazaszállításának nevezték, mert szerintük eredendően német tulajdon, csak egy hibás uralkodói döntés miatt került orosz kézre. Viszont az oroszok ő joggal ő mőkincsrablásról beszéltek. A Royal Air Force légitámadásai, majd Königsberg kapitulációja után a páratlan mőkincsnek nyoma veszett. A königsbergi múzeum igazgatója a légitámadások kezdetét követően biztonságba helyezte a borostyánszobát, de a rejtekhely titkát magával vitte a sírba. A borostyánszoba elemeit tartalmazó ládákat 1945. április 5-én látták utoljára a múzeum udvarán. Másnap megindult a döntő szovjet támadás.

A königsbergi eltőnés óta egyébként rengeteg elképzelés látott napvilágot a borostyánok sorsáról. Egyesek szerint ma is Königsberg környékén vannak elrejtve, más feltételezések szerint a borostyánszoba elpusztult a második világháborúban. Esetleg a bombázások okoztak olyan súlyos károkat benne, amelyeket már nem lehetett helyreállítani. Az is lehet, hogy szállítás közben sérült meg a mőkincs-együttes, vagy valamelyik győztes fél katonái megtalálták, s szép csendben elorozták a szoba darabjait. A kincskeresők fantáziáját leginkább megmozgató álláspont szerint valamilyen, eddig felderítetlen raktárba, vagy bányajáratba menekítették ki az ostromlott városból a borostyánszobát. Sokan foglalkoztak az úgynevezett keleti-tengeri és a tengerentúli verzióval is, miszerint a Königsbergből a Keleti-tengeren menekülők hajón menekítették ki a műkincset.

A kincsek elrejtésének verzióját látszik alátámasztani, hogy 1997-ben néhány borostyánból készült tárgy, egy komód és egy kis szobor is felbukkant a nemzetközi mőkereskedelemben. Kiderült, hogy egy német orvos padlásáról került elő az egyik tárgy, amelyről végül bebizonyosodott, hogy a borostyánszoba részét képezte. Mindezek után újra felvetődött, hogy esetleg a nyomára lehetne bukkanni a páratlan együttesnek. Az előkerült darabokat Németország egyébként visszaszolgáltatta Oroszországnak.

A II. világháború óta szakértők, történészek, amatőr kincsvadászok és titkosszolgálatok próbáltak a kincs nyomára bukkanni ő sikertelenül. A munkát nagyban nehezíti, hogy csupán feltételezésekre lehet támaszkodni, hiszen minden szemtanú ládákat és dobozokat láthatott csak, azok tartalmáról biztos információkkal nem rendelkeznek. A königsbergi, lengyel-, cseh- és oroszországi ásatások, türingiai tárnák feltárása, szászországi kastélyok, templomok és az elsüllyedt Wilhelm Gustloff nevő hajó átvizsgálása, bunkerek, pincék berobbantása, szemtanúk kikérdezése ellenére a borostyánszoba nem került elő.

Németország és Oroszország, illetve korábban a Szovjetunió jelentős erőfeszítéseket tett arra, hogy pótolják a pótolhatatlant. Az 1979-ben született szovjet politikai döntés a borostyánszoba rekonstrukcióját írta elő. Német magántőke bevonásával több mint húsz éven át tartó megfeszített restaurátori munka után 2003. május 31-én adták át a szobát a Katalin-palotában, Carszkoje Szelóban. Ismét látható a szoba berendezése ő igaz, ez csupán a másolat. Színhatásában más, de alakilag és mővészi színvonalát tekintve megközelíti az eredeti szépségét ő állítják a szakértők.

Forrás: Zöldújság

Almandin

"Nyissátok meg szíveteknek minden ablakát és eresszétek be oda a napfényt hadd pusztítson ki belőletek minden sötétséget ezen a karácsonyon. A civódások,pártoskodások nemzetéből változzatok át a szeretet nemzetévé s lássátok meg:attól a pillanattól kezdve veletek lesz az Isten.
Megmaradásunkkal,megmaradásotoknak a magyar sors jobbra fordulásának az egyetlen lehetősége.
Adjon az Úristen boldog,áldott karácsonyt és szeretetben gazdag újesztendőt mindnyájatoknak!"
/Wass Albert:Karácsonyi levél/

A legkedvesebb ajándékok nincsenek a fa alatt
Senki nem láthatja őket, nincsen rajtuk díszszalag.
De a fényben, csomagok közt, mindenkinek ott van már
A legkedvesebb ajándék, amit a karácsonytól vár.
Az emberek szívében égő béke és szeretet:
A jóakarat és az ünnep jelentik a legtöbbet.

/Virginia Katherine Oliver/

TERÉZ ANYA IMÁJA A SZENVEDŐ JÉZUSHOZ

Szenvedő Jézus, add, hogy mindennap felismerhesselek a betegekben, és róluk gondoskodva Téged szolgáljalak.

Segíts, hogy a harag, a bűntény vagy az elmebetegség undorító álarca mögött is meglássalak, és hozzád sóhajtsak: ,,Szenvedő Jézusom, mily mérhetetlenül szép Téged szolgálni!"

Uram, ajándékozz meg hittel, hogy feladatom könnyebbnek tűnjön. Akkor majd örömöt jelent számomra mások szeszélyeit elviselni és teljesíteni minden szenvedő óhaját.

Beteg testvérem, kedves vagy számomra, mivel Krisztus képe vagy. Büszke vagyok rá, hogy gondoskodhatom rólad.

Ó, Isten, mérhetetlen jóságod akkor nyilvánuljon meg, amikor a türelmes Jézussal találkozom, aki irgalmas hibáim iránt, és csak szándékomat nézi, hogy minden szenvedő gyermekedben Téged szeresselek és szolgáljalak.

Áldd meg erőfeszítéseimet és munkámat, most és mindörökké. Ámen.

Szodalit

"A férfi és a nő minden érintése tisztességtelen, ha nem áll a szeretet alapján; minden élvezet a szeretet nagy szárnyai alatt tiszta. A szeretet számára nem létezik szenny, aljasság, szégyen. A szeretet fény, amely mindent megvilágosít, melegség, amely képes felolvasztani a jeget; méz, amely megsemmisít minden keserűséget. A szeretet mindent megvilágosít, amihez kézzel, tekintettel vagy gondolattal hozzáért az, akit szeretünk."

(Nazianzoszi Szent Gergely)

Élet és halál

Női kíváncsiság


Valamely klastrom apácái elküldtek maguk közül kettőt Rómába a pápához, hogy szerezzenek engedélyt a gyóntatáshoz, mert méltatlannak tartották azt, hogy gyarlóságaikat egy férfinak vallják be.
A pápa meghallgatta a kérést, és adott nekik egy dobozt, mondván:
- Menjetek haza, vigyétek el ezt a dobozt, és holnap ugyanígy, bezárva hozzátok vissza.
A apácák hazamentek; kezdték nézegetni, forgatni a dobozt, addíg, amíg - nem tudva legyőzni a kíváncsiságukat - kinyitották. Nyomban egy madár repült ki belőle.
Mikor másnap az apácák rettegve jelentették a pápának az esetet, ezt a válasz kapták:
- Íme, most meglátszott a ti gyarlóságotok, s ugyanígy tennétek a gyónással is: nem tudnátok megőrizni a rátok bízott titkot, hanem továbbmondanátok.
Így hát az apácák üres kézzel tértek haza.

Geoffrey CHAUCER

CANTERBURY MESÉK

A kerettörténet Boccaccio Dekameronjáéhoz hasonló. Chaucer humora, érzékletes lélekrajza, elbeszélő és megjelenítő ereje, kifogyhatatlan költői leleménye Canterbury mesék-ben mutatkozik meg igazán abban az "isteni bőség"-ben, amit már Dryden annyira méltányolt, s amihez foghatót csak néhány utódban, Shakespeare-ben és az angol regény legnagyobb mestereiben találni. A gazdagság érzését az sem csökkenti, hogy ez a mű is csonka, mint minden nagyobb lélegzetű munkája, a Troilus és Criseyde kivételével.
Az eredeti terv szerint a dél-londoni southwarki "Dolmány" fogadóból Canterburybe tartó, körülbelül 30 főnyi zarándokcsapat minden tagjának menet is, jövet is két-két történetet kellett volna elmondania az út fáradalmainak enyhítésére, de a Prológuson és Chaucer rövid prózai zárszaván kívül mindössze huszonnégy mese készült el, vagyis a tervezett műnek még egynegyede sem, azonban még így, csonkán is terjedelmes: két prózai történeten kívül több, mint 17 000 verssorra rúg.
Chaucer a canterburyi zarándokút keretébe foglalt - témában, műfajban, hangulatban egymástól erősen elütő történeteket. Feltehetően korábban keletkezett - a lovag meséjén kívül - Konstancia története, amelyet a törvénytudó mond el, valamint Szent Cecília legendájának feldolgozása, amelyet a második apácával meséltet el Chaucer. E három történet nemcsak abban rokon, hogy mindegyik keresztény példázat, hanem abban is, hogy versformájuk az az ababbcc rím-képletű, ötös hangsúlyos jambusokból álló hétsoros strófa, amelyet Chaucer honosított meg az angol költészetben, ebben írta a Troilus és Criseyde-t is.
A mesék nagy többsége viszont párosrímű ötös jambusokban készült. Ezt a formát is ő használta elő ször A jó asszonyok legendája c. verses elbeszélés-sorozatában.
A Canterbury mesék témában, hangban rendkívül változatosak s a középkori irodalom szinte valamennyi műfaját felölelik. Van köztük a már említett keresztény példázatokon kívül regényes történet, pl. a birtokos meséje Arviragusról és Dorigenről, amely a lovagi szerelem és a hitvesi hűség eszményét hirdeti, de van a lovagregéket parodizáló mese is, Sir Thopasról, amelyet maga Chaucer kezd elmondani, de társai félbeszakítják, s helyette Melibeus erkölcsileg épületes históriáját beszéli el a költő, prózában.
Az oxfordi diák a magyar irodalomból Istvánfi Pál Voltér és Grizeldisz c. 16. sz.-i széphistóriájában feldolgozott, közvetve Boccacciótól származó történetét mondja el, az apáca fejedelemasszony egy angol szent legendáját, a gondnok egy ovidiusi történetet a fehér hollóról; az orvos meséje a szüzessége védelmében öngyilkosságba menekülő Virginiáról szól, a kanonok fegyverhordozójának elbeszélése az alkimistákat gúnyolja; az apácák papja állatmesét mond el a nemzetközi népmesekincsben ma is élő Rókaregény egy részét. Bőven akad példa a vaskos humorra, trágárságra is, főleg az alsóbb néprétegeket képviselő zarándokok szájába adott fabliau jellegű történetekben, pl. a molnár és az ispán egymás gyalázatára elmondott meséjében, a történeteket meg-megszakító, néha szóváltássá fajuló közbeszólásokban, az elhangzottak kommentálásában, vagy a soron következő mese prológusában, ami sokszor fölébe is nő magának a mesének. A bathi asszonyság, a zarándokcsapatnak ez a Shakespeare-vígjátékba illő figurája, öt házasságának történetével és gazdag szerelmi tapasztalatainak előadásával szórakoztatja társait, mielőtt az Arthur-mondakörből vett meséjébe belefogna, s több más zarándok közbeszólásával fűszerezett előbeszéde kétszer olyan hosszúra nyúlik, mint a rákövetkező történet. Az előbeszédek, meg a mesékbe iktatott és néha valóságos kis drámai jelenetté kerekedő szóváltások, bármilyen mulatságosak is, mégsem csak az egyhangúság veszélyét elhárító élénkítő betétek. A mű egységét biztosítják azzal, hogy keretbe fogják a különálló történeteket, s közben elevenen jellemzik a történetek elmondóit és hallgatóit is.
Ezt a fontos kettős célt legjobban az a majdnem kilencszáz sornyi Prológus szolgálja, amelyet az egész mű bevezetőjéül írt Chaucer, időrendben valószínűleg utolsóként. Eszerint a southwarki "Dolmány" fogadóba, ahol a Canterburybe készülő költő megszállt,


Este zajos társaság érkezett,
vagy huszonkilenc fő, kisebb sereg,
sokféle rendű-rangú nép közötte,
a véletlen terelte őket össze:
mind Canterbury felé lovagolt.
(ford. Kormos István)

A Prológus sorra veszi a zarándokokat; leírja külső megjelenésüket, testi, lelki adottságaikat, öltözéküket, fegyverzetüket, sokszor lovukat is. Rövid, vázlatos jellemrajzok ezek, de Chaucer gyakran leli módját, hogy alakjainak legfontosabb, tipikus vonásain kívül egyéni jellegzetességeikre is felhívja a figyelmet, olykor jelentéktelennek látszó, de a figura egyénítése szempontjából lényeges apróságokra, mint amilyen a szakács lábán éktelenkedő üszök, a molnár orrán viruló szőrös szemölcs, vagy az, hogy a birtokosnak a borba mártott kenyér a kedvenc eledele.
Sokat emlegetett realizmusának mégsem ez az igazi diadala, hanem az, hogy az alkalmilag összeverődött zarándokcsapatban az egész 14. sz.-i angol társadalmat bemutatja, pontosan érzékeltetve a feudális rend kezdődő felbomlását. Kritikája nem szenvedélyes támadásokban, nem is a romlás komor képeiben jelentkezik, hanem a skálának a szelíd humortól a gyilkos szatíráig terjedő valamennyi fokozatát használja fel. Minthogy a bomlás jelei az egyházban a leginkább szembetűnőek, ezért jut a megsemmisítő gúnyból legtöbb a koldulóbarátnak, a bűnbocsánatárusnak, a papi poroszlónak, a romló egyház legromlottabb képviselőinek. Azok pedig, akiket feltétlen tisztelettel és szeretettel ábrázol Chaucer, a lovag és fia, a paraszti származású plébános és testvére, a földműves, olyan emberi erényekben gazdagok, amelyek nemcsak az elmúlásra ítélt feudális világban hatnak különösen becsesnek azért, mert egyre ritkábbak, hanem a régi renddel magát már nem azonosító költő humanista erkölcsi mércéjével mérve is abszolút értékek.
Ez a kritikájában is derűs szemlélet érthető, hiszen Chaucer a születő polgári társadalom küszöbén állva, telve volt reménységgel és optimizmussal. Innen fakad az az életöröm, mely a Canterbury meséket elárasztja, s ez a zarándoklás nyitja meg az angol realista irodalom útját.

Geoffrey Chaucer tisztázatlan halála
1400. október 25-én Londonban tisztázatlan körülmények között elhunyt Geoffrey Chaucer, a Canterbury mesék írója. Halálával kapcsolatban a gyilkosság sem zárható ki.


Geoffrey Chaucer 1343 körül egy londoni borkereskedő családban látta meg a napvilágot. A jómódban felnőtt ifjú kezdetben katonáskodott, majd jogi tanulmányait hasznosítva az angol uralkodó szolgálatába állt, és diplomáciai feladatokat látott el.

A nővére révén a királyi családdal rokoni kapcsolatba is került Geoffrey 1366 és 1370 között Franciaországban, Itáliában, valamint flamand területeken teljesített követi megbízatást.

Hírnevét azonban elsősorban irodalmi tevékenységének köszönheti. A Canterbury meséket megalkotó tollforgatót az angol irodalom megteremtőjeként tisztelik.

Chaucer, aki az angol mellett kiválóan bírta a latin nyelvet is, eredetileg egy 120 elbeszélésből álló művet tervezett. A Canterbury mesék kerettörténete, amely sokban hasonlít Boccaccio Dekameronjához, a következő: egy zarándokcsoport elindul Southwarkból Canterburyba, hogy Thomas Becket sírját meglátogassa, s a hosszú fáradságos úton történeteket mesélnek egymásnak.


Chaucer a középkori irodalom szinte minden műfaját felölelte változatos témájú meséivel. Hol pajzán, hol vallásos, hol pedig tanító jellegű történeteivel nem csupán szórakoztatott, hanem kitűnő társadalomrajzot is festett. Hirtelen halála miatt azonban a tervezett 120 elbeszélésből mindössze 24 született meg.

Az 1400. október 25-én Londonban elhunyt Geoffrey Chaucer halálát a mai napig rejtély övezi. Hirtelen eltűnése különböző feltételezésekre ad okot. Többen is úgy vélik, hogy az egyház által eretnekké kikiáltott irodalmár - II. Richárd detronizálása után - politikai gyilkosság áldozatává vált.

Halálával kapcsolatban teljes biztosat nem tudunk, az azonban tény, hogy a Canterbury mesegyűjtemény volt az első angol könyv, amely nyomtatásban megjelent.

Müller Péter: Gondviselés
(részlet)

Az, hogy én milyen időben születtem erre a világra, megfelelésben van azzal, hogy milyen ember vagyok. Ez az asztrológia alapja.
...
Akiben az ego átveszi a hatalmat, annak már nincs ,,ráérő ideje".
...
Minél zártabb és keményebb az ego, annál inkább retteg az elmúlástól. És annál gyorsabban múlik számára az idő.
...
A nyugati ember manapság egy eszelős sebességgel forgó mókuskerékben él.
A hinduk úgy hívják ezt az önmagunkat utolérni nem tudó körforgást, hogy szamszára.
Ez az életnek, a születésnek és a halálnak a kereke. Az ősi hagyomány egyik alapfogalma.
Ha az örökkévalóságból az időbe lépsz, máris a mulandóság kerekén forogsz... Kitavaszodsz, kibomlik virágod, elhervadsz, meghalsz, magod újra csírázik, kibukkan, kitavaszodsz... satöbbi.
Az embereknél ez a folyamat lelki célokkal is telítődik: pörgetjük a kereket abban a mulatságos tévhitben, hogy fölfelé megyünk - úgy hívjuk: ,,fejlődés" - de csak egy helyben futunk, s körülöttünk hol kivilágosodik, hol besötétedik.
A létkerék pedig egyre gyorsabban forog.
Ezt nevezzük ,,felgyorsult élet"-nek.
...
De hogy hová futunk s miért? Erre nincs felelet.
A mai embernek nincs ideje.
Elfogyott.
A taoista bölcsek azt mondták: a Lét titka nem a kerék tetején, hanem a mozdulatlan közepében van.
Ott lakik a Mozgató.
Vagyis lényünk közepén, szellemi valónk szívében örök béke van.
Nyugalom.
Most is.
Benned is... bennem is.
Csak nem éljük át.
Minél távolabb kerülünk tőle - vagyis lényünk magjától -, annál gyorsabban rohanunk.
...
De ki forgatja a kereket?
Te magad.
Mert ahogy a centrumból kilépsz - máris forog.
Márpedig kilépsz, mert az élet szétpörgésből áll - az örvény a teremtéssel együtt született, amikor szikraként kipattantál a centrumból, s azóta forogsz a centripetális és centrifugális erők táncában.
A centrumban - léted szívében - csend van.
Időtlenség.
Oda visszatalálni csakis meditatív állapotban lehet. Nem könnyű, mert olyan, mintha egy hurrikán ,,szemét" keresnéd - ha rátalálsz, megéled, hogy az örvény közepén teljes nyugalom van.
De ahogy távolodsz tőle, egyre zaklatottabb, hajszoltabb leszel, és fogy az időd.
...
Elkezdek futni, mert sehol sem jó, és azt hiszem, hogy a jövőben majd jó lesz. De ez sohasem történik meg. Elérem, amit akarok - s rájövök, hogy ,,nem az". Sorozatos csalódások érnek, s mivel a jelenemmel mindig elégedetlen vagyok - rohanok a jövőbe.
...
Valaki kívül keresi azt, ami benne van. Eszébe sem jut, hogy amit keres, az nem előtte van - hanem a saját szívében.
A saját túlhajszolt, lázadó szívében.
Ott roppant össze valaha az édeni lét boldogsága, de oda visszatalálni nem lehet, mert az ,,Úr kerubokkal őrizteti".
A lét nagy misztériuma ez. Az is, hogy minél távolabb a középpont - annál eszelősebb a pörgés.
...
Boldogság, harmónia, békesség, szeretet, elégedettség - ezek csak szép szavak, melyek a mókus lelki szemei előtt lebegnek, valójában, amit keres, az Önmaga.
Oda azonban - maga felé - nem lát.
Mert az belül és középen van.
Szemét fölfelé fordítja: majd ott! De mivel mindig odalenn tapos, és ha csak egy kicsit följebb tipor, máris visszabillen alulra, azt hiszi, a kudarc attól van, hogy nem fut elég gyorsan.

Rodonit

Santa Maria (hajó)

A Santa Maria egy 25 méter hosszú, három árbocos karakk volt. A Santa Maria volt a legnagyobb az a három hajó közül, amivel Kolombusz Kristóf első útját tette az Atlanti-óceánon át 1492-ben. Kapitánya és tulajdonosa Juan de la Cosa volt.

Ez volt az expedíció vezérhajója, közel 40 fős legénységgel. Az expedíció közepén azonban zátonyra futott, és elhagyták.

A másik két hajó, a Niña ('A lány') és a Pinta ('A festett') kisebb volt.

A Santa Maria eredeti neve La Gallega ('A gall') volt, feltehetőleg azért, mert Galíciában építették.



Kolumbusz Kristóf

Cristoforo Colombo vagy hagyományos magyaros nevén Kolumbusz Kristóf (portugálul Cristóvão Colombo, spanyolul Cristóbal Colón; Genova, Genovai Köztársaság, 1451. augusztus 25. és október 31. között – Valladolid, Kasztíliai Királyság, 1506. május 20.) olasz származású, a portugál, majd a spanyol korona szolgálatában álló utazó, tengerésztiszt, az amerikai kontinens felfedezője. Az első, Amerika földjére lépő európaiak a 10. századi viking hajósok – feltehetően Leifr Eiríksson, esetleg Bjarni Herjólfsson és harcosai – voltak, de művelődéstörténeti szempontból Kolumbusz felfedezése vezetett a korabeli világkép dinamikus kitágulásához, és felfedezése nyomán indult meg az amerikai kontinens feltérképezése és kolonizálása.

Colombo, Colón, Kolumbusz

A liguriai partvidéken a Colombo~Columbo családnév a 14. századtól kimutathatóan gyakori volt. Az olasz colombo (nőnemű párja colomba) jelentése ’galamb’, amely az azonos jelentéstartalmú latin columbus szóra vezethető vissza. A nagy felfedező idegen földön nevét az autochton nyelvekhez igazította, így Portugáliában a Cristóvão Colombo, Kasztíliában a Cristóbal Coloma, majd a Cristóbal Colón nevet vette fel. A világ különböző nyelvein Pietro Martire d’Anghiera latin nyelvű munkájának (De Orbe Novo, 1530) köszönhetően többnyire latin névváltozata, a Christopher Columbus, illetve ennek származékai terjedtek el, így az angolban Christopher Columbus, a németben Christoph Kolumbus, a franciában Christophe Colomb, az oroszban Христофор Колумб, a magyarban pedig Kolumbusz Kristóf néven ismerték a középkor vége óta

A Colombo családról szóló legkorábbi feljegyzést 1429-ből ismerjük. Giovanni de Colombo maconesei születésű, Quintóban tevékenykedő posztótakács – a későbbi felfedező atyai nagyatyja – ez év februárjában adta tizenegy éves, Domenico nevű fiát hatévnyi szolgálatra Guilelmo de Brabante posztókészítő keze alá, hogy az a mesterséget kitanulja. Domenico Colombo tanulóévei letelte után elhagyta mesterét, de nem Quintóba tért vissza, hanem a Ligur-tenger partján fekvő Genovába költözött. Genova városa ebben az időben pezsgő életű gazdasági-pénzügyi központ, a Genovai Köztársaság fővárosa volt, amely élénk tengeri kereskedelmet folytatott az ismert világ nagy részével.

Domenico azonban Genova egyetlen olyan negyedébe költözött, amelynek nem a tenger határozta meg az életét: a város keleti részén, a városfal közelében elterülő, gyapjúfonók, takácsok és kelmefestők benépesítette San Stefanóba. Domenico 1440-ben saját használatra az Olivella közben házat és telket vett a Benedek-rendi San Stefano-kolostortól. Ekkor már textor pannorum megjelöléssel, azaz önálló posztókészítő takácsként említi a genovai nótárius feljegyzése. 1447-ben közfeladatot vállalt el, a közeli Olivella városkapu őre lett, ami tényleges és állandó munkavégzéssel nem járt ugyan, de szerény fizetséggel igen, emellett Colombónak a helyi társadalomban betöltött helyéről is vall.

Ekkor már két éve házasságban élt, 1445-ben vette feleségül a közeli Bisagno folyó völgyében műhelyet fenntartó, tehetős takács leányát, Susanna Fontanarossát. Az ara hozományként három házat hozott a házasságba. Ezek egyike a San Andrea városkapunál állt, s a feltételezések szerint ebbe költözött be a család, s itt születtek meg Domenico Colombo és Susanna Fontanarossa utódai is: Cristoforo (1451), Giovanni (145?), Bartolomeo (1460), Giacomo (1468) és az egyetlen leány, Bianchineta (147?). A napjainkban a helyén álló épületet Kolumbusz házának nevezi a köznyelv.

Gyermek- és ifjúkora

A San Andrea kapu melletti házban élő család sora nem sokkal Cristoforo születését követően rosszra fordult. Noha a családfő kapuőri tisztsége hozott némi pénzt a konyhára, a genovai posztókészítő takácsok nehéz idők elé néztek. Nagymértékben függtek a termékeiket felvásárló genovai posztókereskedőktől, akik egyre alacsonyabb áron vették át a posztót. Az Oszmán Birodalom terjeszkedésével párhuzamosan ugyanis a Genovai Köztársaság keleti piacainak jelentős részét elveszítette, így a San Stefanó-i posztó iránti kereslet is csökkent. Domenico Colombo egyre több adósságügyletbe keveredett, s hitelezői száma az évek elteltével gyarapodott. Igyekezett több lábon állni: kereskedett borral és sajttal, kocsmát nyitott, földeket és házakat bérelt, s ezeket kis haszonnal bérbe adta. Adósságain azonban nem tudott felülkerekedni, s 1470. szeptember 22-én a genovai hatóságok elrendelték tömlöcbe vetését. A börtönből vesztegetéssel (azaz további adósságokkal) megszabadult, és a család még az év őszén a közeli Savonába költözött. Az uzsorások azonban itt is megtalálták, s végül 1473-ban potom árért túladott Olivella közi házán, hogy adósságának egy részét hitelezőinek visszafizethesse.

Az 1469–1473 közötti évekből fennmaradt iratokban a húszéves Kolumbusz Kristóf mindvégig atyja társaként – azaz apja céhéhez tartozó posztókészítő takácsként – és adóstársaként tűnik fel. Jóllehet, ezekben az években a Colombo család már inkább posztó-, valamint borkereskedéssel foglalkozott, Kristóf eleinte gyapjúkártolóként dolgozott. Az 1460-as évek végétől vélhetően utazó ügynökként tevékenykedett, Liguria part menti falvait járta hajón. Ezt a hipotézist támasztja alá Kolumbusz 1492. december 21-ei naplóbejegyzése: „Már 23 éve járom a tengert, és sohasem hagytam el említésre méltó időre.” A Kolumbusz-kutatás ma még bizonytalan affelől, hogy hitelt érdemlő-e ez a dátum (1469) mint Kolumbusz első tengerre szállásának időpontja. Egyik 1501-es levelében ugyanis negyvenévnyi tengerjáró múlttal dicsekszik Kolumbusz, fia, Fernando Colón pedig azt írta, hogy apja tizennégy éves korában kezdte tengerészi pályafutását.

Annyi bizonyos, hogy 1473 végén, esetleg 1474-ben Kolumbusz végleg szakított a családi hagyománnyal, a posztókészítéssel és -kereskedelemmel. Az ifjú Kolumbuszt Genova ötven nagy hatalmú nemzetségének egyike, a Centurione-albergo karolta fel, és megbízásaikat teljesítve megkezdte tengerészi pályafutását. Évszázadokig tartotta magát a feltételezés, hogy ebben az időben a paviai egyetemre iratkozott be, a 19. század végén azonban kiderült, hogy a források valójában a genovai gyapjúszövők által fenntartott, Pavia utcai kézművesiskoláról szólnak, amelynek padjait Kolumbusz még gyerekkorában koptathatta. Mindezt alátámasztja az is, hogy bár Kolumbusz kézírása szép volt, latinul is csak felnőttkorában tanult meg, s az alapvető földrajzi-kozmográfiai ismereteit is csak ezt követően sajátította el.

Az apa, Domenico Colombo 1484-ben tért vissza Genovába, s 1499-ben halt meg, amikor már egész Európa legidősebb fia felfedezéseitől volt hangos.

Első hajóútja

1476-ban kihajózott a Földközi-tengerről az Atlanti-óceánra. Hajója kalóztámadás áldozata lett. Portugáliába vetődött és az év augusztusának végén vagy szeptemberének elején érkezett meg Lisszabonba, ahol 10 évet maradt. Itt érlelődött meg nagy terve, hogy nyugatról érje el Indiát úgy, hogy az Atlanti-óceánon átkel, eljut Kínába, onnan a mai Japánba és végül Indiába.

Portugália

1474-ben meghalt IV. Henrik kasztíliai király. Két örököse között javában dúlt a kasztíliai háború a trónért, amikor Kolumbusz az országba érkezett.

A 14. századig Portugália nem játszott jelentős szerepet az európai történelemben, de a 15. században a legnagyobb tengeri hatalmak sorába emelkedett és elérkezettnek látták az időt a gyarmati terjeszkedéshez. 1415-ben elfoglalták Ceutát, a mórok Gibraltári-szoros afrikai partján fekvő erődjét. Ezzel megszületett Portugália első tengerentúli birtoka.

A következő utakat az Avis-dinasztia megalapítójának harmadik fia Henrik herceg, Tengerész Henrik dolgozta ki. Afrika nyugati partjain tengeri utat épített ki. 1419-ben – nyugat felé terjeszkedve – Tengerész Henrik és kapitányai elfoglalták Madeirát, majd 1449-ben az Azori-szigeteket.

1434-ben – a déli területek felé indulva – a portugálok elfoglalták a Bojador-fokot, majd a Szenegál partjainál hajózva elérték Afrika legnyugatibb csücskét a Zöld-fokot. 1442-ben fekete rabszolgákat vittek Lisszabonba.

1456-ban felfedezték a Zöld-foki-szigeteket, majd elfoglalták a Guineai-öblöt. 1460-ban meghalt Tengerész Henrik, de ez nem állította meg a portugálokat. Sorban elfoglalták a Borspartot, az Elefántcsontpartot, az Aranypartot és a Rabszolgapartot. Kolumbusz ezidőtájt ismerkedett meg Lisszabonban egy előkelő portugál nemesi családból származó hajadonnal Donna Felipa Perestrello e Monizzal, akit később (pontos időpont ismeretlen, de 1476 telén lehetett) feleségül vett.

1477 első napjaiban indult egy kereskedelmi expedíció Albion felé. Az egyik hajón tartózkodott Kolumbusz is. Télen fejezték be az északi hajóutat. Elhagyták az Ír-tengert és Albion partjait, Izlandot, de nem látta a Thile-szigetet. Ebben az időben Kolumbusz cukorral és könyvekkel kereskedett.

"A Mindenható akaratából élt egy Christoforo Colombo nevezetű, genovai földről származó ember, aki könyvekkel kereskedett ezen az andalúziai parton."

– Andrés Bernáldez

Testvérével térképészeti vállalkozása volt, közben önképzés révén elsajátította a latin nyelvet, valamint tanulmányozta az Ó- és Újszövetséget.

1478-ban Porto Santón, Diego nevű fia született. Ettől az évtől gyakorlati hajózási tanfolyamra járt. 1483-1484 között Guineában járt. Ezzel az úttal fejeződött be a gyakorlati tengerész kiképzése.

1485-ben meghalt felesége, anyagi helyzete egyre rosszabbodott. 1485 nyarán – miután kapcsolata felesége családjával teljesen megszakadt – elhagyta Portugáliát és Kasztíliába utazott. Vele ment az akkor 7 éves fia Diego, testvérét pedig Angliába küldte.

Kasztília

Kolumbusz Lisszabonból Palosba indult, hogy Hualva városban, sógornőjénél elhelyezze kisfiát, de útközben megpihentek a La Rabida-kolostorban, s Kolumbusznak annyira megtetszett a hely, hogy egy időre otthagyta fiát.

Kolumbusz Córdobába utazott Kasztíliai Izabella királynő és Aragóniai Ferdinánd udvarába, hogy „vízum”-ot kérjen. A királyi pár sokat váratta Kolumbuszt, míg végül kb. 5 hónap után egy Madrid melletti kisvárosban, 1486. január 20-án fogadták őt, de döntést nem hoztak. 3000 maravédi segélyt kapott a várakozás idejére. 1486. július 3-án ismét fogadták, döntés azonban újra nem született, ezért ismét 3000 maravédit adtak át Kolumbusznak megélhetési segély címén. 1487. október 15-én még mindig nem döntött a királynő és a király, ezért újabb 4000 maravédit kapott Kolumbusz.

Kolumbusz sok időt töltött Cordobában, így lassacskán megismert pár családot. 1487 nyarán így ismerkedett meg Beatríz Enríquez de Haranával.

Anyagi helyzetük nagyon rossz volt, ezért Kolumbusz életjelt küldött magáról II. János portugál királynak. A király válaszlevelében megírta, hogy fogadja őt, így Kolumbusz meglátogatta, de miután elmondta tervét a királynak, ő „kitette a szűrét”. Ekkor Kolumbusz újra próbálkozott a spanyol királyi párnál, de nem fogadták őt. 1488. június 18-án újabb 3000 maravédit fizettek.

1488. augusztus 15-én megszületett Beatríz és Kolumbusz Fernando nevű gyermeke, de Kolumbusz soha nem házasodott össze Beatrízzel. A királyi pár Granada elfoglalásával és a mórok kiűzésével volt elfoglalva, így Kolumbusz csak 1491-ben találkozhatott újra velük.

1491 őszén Kolumbusz visszatért Rábidába, a kolostorban azonban már nem a régi szerzetes (Antonio de Marchena), hanem egy új (Juan Pérez) fogadta. A szerzetes közbenjárására a királynő 20 000 maravédit küldött Kolumbusznak, hogy vásároljon magának ruhát, egy hátas öszvért, aztán járuljon elé. Ez év novemberében Kolumbusz megérkezett Santa Fé táborába, ahol Izabella királyné tartózkodott. 1492. január 21-én a tizenegyéves háború végetért, így a királyi pár Kolumbusz ügyére koncentrálhatott. Még 1492 januárjában meghozták a döntést, az expedícióval kapcsolatos szerződés azonban csak 1492. április 17-én került aláírásra. A teljes expedíció összesen 2 000 000 maravédibe került.

1492. április 30-án Kolumbusz admirális és alkirály lett.


Kolumbusz síremléke a sevillai székesegyházban.


Kolumbusz bemutatja tervét a királyi párnak (színezett metszet, ismeretlen művész alkotása)

Radnóti Miklós: KOLUMBUSZ

„In Nomine Domini Nostri Jhesu Christi”
így kezdte régen s most nem ér rá naplót írni.
A könyvben szél lapoz. Otthagyja, másra gondol,
fölötte vad, feszes, nagykarmú ég dorombol.

Kolumbusz szétvetett lábakkal áll s az éjben
négy lázadó kuporg az árbocok tövében,
s hintál a nagy hajó és zeng a sok vitorla.

Tévedne Rodrigo? Lehet… S szűk lesz a torka.
Dehát a fűcsomók nem földközelt mutatnak?
és láttam én magam, madárraj szállt nyugatnak,
tegnap meg egy galamb.

S „Föld! Föld!” – üvölt a hang.
És péntek volt, két óra és sötét a hajnal,
„Laudetur” – mormolták s álltak levett kalappal.

AZ ÜNNEP SÜTEMÉNYE: A MÉZESKALÁCS

A karácsonyi mézeskalács évszázadok óta hozzátartozik az ünnep hangulatához. A méz sokáig – mint egyetlen létező édesítőszer – fontos kereskedelmi termék volt, a belőle készített sütemények pedig az ünnepek elmaradhatatlan kellékeivé lettek. Ma már szinte csak karácsonykor sütjük, ha sütjük - de nem volt mindig így.

A mézet már évezredekkel ezelőtt is biztosan ismerték, és történetével közel egyidős a mézeskalács-készítés története is: az Indus völgyéből előkerült 3000 éves leletek, valamint az egyiptomi piramisokban talált mézes tésztamaradékok is ezt bizonyítják. A mi őseink feltehetőleg az Etelközből hozták magukkal a mézes sütemények készítésének titkát: az édes tészta nemcsak finom, de tápláló és sokáig eltartható élelmiszer is volt, így korai népszerűsége teljesen érthető.
Az édességkészítés nem is volt mindennapos szokás. Különleges alkalom kellett hozzá, a sütés többnyire jelentős eseményekhez kötődött. Ilyen alkalmak voltak az ünnepek, ezek közül is legfőképpen a karácsony.
A mézeskalácsot korábban – főleg a nagyobb darabokat – cserépformában, később pedig ún. mézeskalácsütő formában készítették. Ezek az ütőformák leginkább fából készültek. A háziasszonyok egyszerűbb, kisebb formákkal, míg az iparosok inkább bőségesen díszített, nagy formákkal dolgoztak.
A formák úgy készültek, hogy egy fadarabba (mely leginkább egy mai húsvágódeszkához hasonlít) belefaragták negatívban a kívánt mintát. Ezt aztán kitöltötték a még puha tésztával, s így sütötték ki. A mézeskalács olyan lett, amikor a formából kivették, mint egy kis dombormű. Ilyenkor már csak a cukormázas díszítés volt hátra, s elkészült az ízletes sütemény.
Eredetileg otthon, a háziasszonyok készítették, miután azonban a mézeskalács népszerűsége és ezzel az iránta való kereslet is nőttön-nőtt, hamarosan céhes iparág települt rá. A formákat mesterlegények, később pedig ötvösművészek készítették. Az így formázott mézes sütemények jeleneteket, tárgyakat, személyeket ábrázoltak. Ajándékozásuk, elfogadásuk pedig ünnep, szertartás része lett. A mézeskalács így az idők során egyszerű süteményből dísztárggyá, ajándéktárggyá vált. (Egyes helyeken például jegyajándékként vette a fiatalember választottjának a mézeskalácsszívet.)
A mézeskalács készítést Európában valószínűleg a németek terjesztették el. Virágkorát a 15–18. században élte (Thököly Imre a „tatár Chámhoz” és „Galga Sultánhoz” küldet „mézes kalácsokbul”, Bethlen Gábor szintén a török vezéreknek, „mert az ilyen apró ajándékokkal meghosszabbíthatja a barátságukat”), de például vadas mártás készítéséhez használt, reszelni való, nagy darabokban sütött mézeskalácsot még a két világháború között is rendeltek hazánkból az angolok.
A magyarországi mézeskalácsosság a méhészettel rendelkező kolostorokban indul, az Árpád-házi királyok idején, amikor a mézeskalácsot még egyházi célokra készítették, majd a kolostorok körül szerveződő településeken is elterjed. Az első magyarországi mézeskalácsos céhek a 17. században alakulnak, elsősorban a Felvidéken és Nyugat-Magyarországon; az Alföldön igazán csak két évszázaddal később szerveződnek meg.
A mesterséget kitanulni vágyóknak nem volt egyszerű dolguk. A mézeskalácsos céh nem csak az alkalmazható inasok számát szabta meg szigorúan, de a feladatok hierarchikus rendjét, a próbaidőt, a műhelyen kívüli kötelességeket is, majd a kötelező vándorlást és a „remekkészítés” menetét is.
Feljegyezték, hogy Debrecenben, a 18. század elején egy mester legfeljebb két inas tanítására kapott engedélyt. A „beszegődtetés” előtt (2-6 hét) próbaidőre vették fel a segédet, majd „két becsületes ember jelenlétében” inas is, mester is fogadalmat tettek, hogy legjobb tudásuk szerint töltik a tanulóidőt. Ez utóbbi 2-3 év volt; ezalatt az inas a mester házában lakott és szigorú házirend szerint élt. (Például reggel 5-kor begyújtott a kemencébe, 6-kor „csörömpölt a valgerral (nyújtófával) a táblán”, ezzel adva hírt a munkaidő kezdetéről, és így tovább.) Amikor kitöltötte tanulóéveit, vizsgát tett a mesterek előtt, és – ha kiérdemelte – közös céhgyűlésen felnyitott céhláda előtt szabadították fel.

A felszabadítás után aztán további feladatok következtek: bekerült a legények sorába, jelentkezett a céhmesternél, majd „ismereteinek bővítése” érdekében megkezdte vándorlásait. Vándorútjáról visszatérve – remekkészítéssel – ismét bizonyítania kellett, hogy céhes helyen, eredményesen tanulta a mesterséget. A céh által meghatározott formájú „remeket” aztán az egész céh megvizsgálta („rendrű-rendre, kézrű-kézre járt”), s ha megfelelt, a remeklőt – mesterasztal megadása után – bevették a céhbe.

judit

Prehnit

Rakovszky Zsuzsa: DECEMBER

Birtokba venni miért kívánjam
e meddő és sötét időt? E nyirkos és
villanyfények között imbolygó délutánban
kinek érzékei ne sejtenék meg az év
legmélyebb pontját – a várakozás idejét,
az átmenetét? A közt vagy átjárót két ismeretlen
tér közt… A vonulást a kiszáradt medren át.
Az üzletek fölött, fenyőgallyak közé fűzötten
mezítelen villanyégők világolnak a ködben,
melynek sem centrumát, sem szilárd partját nem érezni.
Érzékeim is alacsony lángra csavartan
égnek. Miért akarjam
lángba borítani e homályos téli órát,
az alkonyét? E szétfolyó időt, amely sem
vágyát a szívnek, sem örömét az elmének, sem elragadtatását
a léleknek nem ismeri? Szélbe vetetten
az ellenállás nélküli közegben
elúsznak tetteim. A hídon, a fekete víz felett
ritkítva a ködöt, a sárga kandeláberek
lobbantják föl a szél testét. Ki mint folyóba fog
lépni a mi időnkbe, majd a sötéten
áradó, vízszagú szélben
érez először önmagára. Most
nincs tárgya még a vágynak. Várakozz…

Hórusz szeme

A szem, mint szimbólum mindig is a varázserő jelképe volt, hiszen a szem a fény befogadásának szerve, így a világosságot, a látást, a tájékozódást, ezáltal az értelmet, a tudást, sőt a belső látást, a megvilágosodást is jelképezheti.

A legnépszerőbb óegyiptomi szimbólum is szem formájú. Hórusz szeme, vagy más néven az Udzsat-szem úgy látszik újra reneszánszát éli.

Hórusz a legismertebb egyiptomi isteni hármasság tagja, Ozirisz és Ízisz gyermeke. Általában sólyomként vagy sólyomfejő emberként ábrázolják. A mítosz szerint Ozirisz halála után Hórusz lépett apja örökébe, hogy az égi törvény földi helytartójaként uralkodjon a világon. Szembeszállt a káosz istenével, Széthtel, és átmenetileg legyőzte őt - még ha végleg nem is pusztíthatta el a rendezetlenséget, a világegyetem másik arculatát. Így harca jelképezi a lelki rendezettség és tisztaság elérése iránti folyton megújuló erőfeszítést is. Hórusz testesítette meg a törvényt is, ezért ő lett a mindenkori egyiptomi fáraók példaképe és legfőbb segítője. Gyakran ábrázolták az uralkodóval együtt. Hórusz a fény istene is volt, a természetben a Nap, az emberben a naptermészető szellem szimbóluma. Alakja mindig emlékeztette a fáraót arra, hogy ahhoz, hogy másokat a fény irányába vezethessen, először saját magában kell uralomra juttatnia a naptermészetet.

Ahhoz, hogy valaki az istenek között ilyen magas rangra emelkedjen és kivívja az emberek tiszteletét és szeretetét, igencsak nagy tetteket kell véghezvinnie. Nem volt ez másképpen Hórusz esetében sem.

A legenda

Az egyiptomi történet szerint Hórusz Ízisz és Ozirisz szerelméből fogant. Ozirisz, akit bátyja Széth gyilkolt meg, csak azért támadt fel rövid időre, hogy halhatatlan utódjának életet adjon. Ezután távoznia kellett a holtak országába. Ízisz a Nílus deltájának rejtett zugába vonult, hogy születendő gyermekét elrejtse gonosz nagybátyjának bosszúja elől. Áthatolhatatlan mocsaraktól védett szigeten szülte meg Ozirisz örökösét. A gyermeket felnövekedéséig varázstudományával óvta a gyilkos mesterkedések ellen. Amikor Hórusz erőteljes ifjúvá serdült, apja, az alsó világ fejedelme, Ozirisz meglátogatta. Felszólította, álljon véres bosszút a rajta és anyján elkövetett gaztettekért, foglalja el Alsó és Felső Egyiptom trónusát, hogy az igazság diadalmaskodjék a gonosz felett. Hórusz szövetségeseket keresett. Nepthüsz, Széth felesége meggyőlölte urát bőnei miatt és fiával, Anubisszal együtt nyomban Hórusz pártjára állt. Nagy sereget toboroztak és harcba indultak a sötétség ellen. Széth nem tért ki a küzdelem elől, mert azt gondolta, hogy ha Ozirisz utódját is megsemmisíti, háboríthatatlanul birtokolhatja a két birodalom királyi székét. De az ádáz küzdelemben az istenek Hórusz mellé álltak és sikerült legyőzni Széth seregét. Hórusz üldözőbe vette Széthet, és elkezdődött a két isten vad párviadala. Széth kitépte Hórusz szemét, mire az lemetszette Széth nemzőszervét. Férfiasságának elvesztésével Széth örökre lemondhatott a földi uralkodás reményéről. Hórusz kitépett szemét a mindenség urának, Rének ajánlotta fel. Ré felvitte a mennyboltra és megalkotta vele a napkorongot. Amíg Hórusz bölcsen és igazságosan uralkodott itt alant, szeme életadóan sugárzott a magasból az élőkre.

Az Udzsat-szem jelentése

Hórusz szemét az egyiptomi kultúrában nagyerejő varázsszimbólumként tisztelték, hiszen a sólyomistennek, az égi törvény, a fény és a szellemi hatalom istenének, a fáraók példaképének szemét ábrázolja. A mítosz szerint Hórusz a Széthtel vívott harcban ugyan elvesztette a szemét, de a kegyes istenek egy újat készíttettek neki. Az udzsat kifejezés is erre utal, „újat", „épet" jelent. Maga a szimbólum az egyiptomi emberiségmítoszok összefoglalásaként is értelmezhető. A szem alatti könnycsepp az emberiség születésére utal (a mítosz szerint Ré napisten könnyeiből születtünk), a szem végében látható spirál pedig az emberiség jövőjét, a szellemhez felemelkedő hosszú, ciklikus utat szimbolizálja.

Az Udzsat-szemnek több jelentése is van. Aszerint, hogy jobbra vagy balra áll, a Napot vagy a Holdat jelképezi. Végtelen isteni tudást szimbolizál, melyet a világ érzékszerveinkkel történő megismerésével szerzünk. Ugyanakkor állandó elővigyázatosságra késztet, mert figyelmeztet az Istenek állandó jelenlétére, és arra, hogy ők mindig mindent látnak.

“A mágia olyan dolgokat tud meg,
és olyan dolgoknak hatol a mélyére,
amelyek rejtve maradtak az emberi értelem előtt.
Mert a mágia egy nagy titkos tudomány,
Az értelem pedig egy nagy és nyílt bolondság."
Paracelsus