A borostyánkő a görög-római mitológia szerint Héliosz napisten lányainak könnyeiből keletkezett, akik megsiratták nagyravágyó testvérüket. Az ifjú Phaeton hajtani akarta a Nap szekerét, de az összevissza száguldó lovak nyomában lángba borult a föld, és Phaeton az Eridanosz folyóba zuhant. Ovidius ezért nevezte az "istenek könnyének" a borostyánt.
A borostyán valójában nem más, mint a 35ő55 millió éve, a harmadkor eocén korszakában Skandinávia magaslati szárazföldjének és a hozzá csatlakozó sík vidék erdőit alkotó tűlevelű fenyőknek a kéregből kifolyt és évmilliók alatt fosszíliává kövült gyantája.
A borostyánkő-faragás mővészetének aranykora a 17. században kezdődött. A kő főleg a Keleti-tenger partvidékén fordul elő nagyobb mennyiségben. Itt szabályos borostyánviharok is előfordultak. Feljegyezték, hogy 1862-ben például több mint két tonna borostyánkövet vetett partra egy ilyen vihar. Az értékes anyag lopását szigorúan büntették, a partlakóknak esküt kellett letenni, hogy nem vesznek el egyetlen kövecskét sem, sőt, még sétálni is csak pecsétes papírral lehetett arrafelé.
A borostyán napsárga ragyogása a legtöbb embert megigézi. Így volt ezzel I. Frigyes porosz király is, akit rabul ejtett a borostyánkő szépsége. De ő ő szemben más uralkodókkal ő nem elégedett meg a borostyánékszerek viselésével. Egy teljes szobát akart borostyánkővel díszíteni. Olyan lakosztályt szeretett volna berlini kastélyában, ahol a falakat teljesen beborítják a borostyánkőből készített faragványok. Andreas Schlüter főépítész tervei alapján megkezdett munka eredményei láttán nemcsak a király, hanem az egész udvar ámulatba esett. Mintha a nap sugarait szelídítették volna meg a mesterek.
I. Frigyes fia, I. Frigyes Vilmos nem rajongott a borostyánért, sőt, mindenfajta úri pompát mélységesen megvetett. Apja halála után I. Nagy Péter orosz cárnak ajándékozta a csodás dekorációkkal, mozaikokkal és festményekkel díszített, állandóan bővített és később már mintegy száz négyzetméter nagyságú termet betöltő páratlan kincset. Persze ne gondoljuk, hogy mindezt úri pazarlásból, pusztán nagyvonalúságból tette. A monumentális ajándék célja nem volt más, mint józan politikai számítás: a nagy keleti szomszéddal meglévő jó kapcsolatok elmélyítésének célja vezette a puritán királyt.
I. Péter cár 1717. január 7-én rendelte el a borostyánszoba Oroszországba szállítását, ahol az a csodára éhes látogatók tömegének érdeklődése ellenére a cár halála után hamar feledésbe merült. Először Szentpéterváron a Téli Palotában helyezték el, majd Erzsébet cárnő a Katalin-palota fogadótermébe rakatta át. 1941-ben a Leningrádot blokád alá vonó német csapatok leszerelték, és ládákba csomagolva Königsbergbe szállították, majd egy időre ki is állították a szobabelsőt. A németek ezt a kincsek hazaszállításának nevezték, mert szerintük eredendően német tulajdon, csak egy hibás uralkodói döntés miatt került orosz kézre. Viszont az oroszok ő joggal ő mőkincsrablásról beszéltek. A Royal Air Force légitámadásai, majd Königsberg kapitulációja után a páratlan mőkincsnek nyoma veszett. A königsbergi múzeum igazgatója a légitámadások kezdetét követően biztonságba helyezte a borostyánszobát, de a rejtekhely titkát magával vitte a sírba. A borostyánszoba elemeit tartalmazó ládákat 1945. április 5-én látták utoljára a múzeum udvarán. Másnap megindult a döntő szovjet támadás.
A königsbergi eltőnés óta egyébként rengeteg elképzelés látott napvilágot a borostyánok sorsáról. Egyesek szerint ma is Königsberg környékén vannak elrejtve, más feltételezések szerint a borostyánszoba elpusztult a második világháborúban. Esetleg a bombázások okoztak olyan súlyos károkat benne, amelyeket már nem lehetett helyreállítani. Az is lehet, hogy szállítás közben sérült meg a mőkincs-együttes, vagy valamelyik győztes fél katonái megtalálták, s szép csendben elorozták a szoba darabjait. A kincskeresők fantáziáját leginkább megmozgató álláspont szerint valamilyen, eddig felderítetlen raktárba, vagy bányajáratba menekítették ki az ostromlott városból a borostyánszobát. Sokan foglalkoztak az úgynevezett keleti-tengeri és a tengerentúli verzióval is, miszerint a Königsbergből a Keleti-tengeren menekülők hajón menekítették ki a műkincset.
A kincsek elrejtésének verzióját látszik alátámasztani, hogy 1997-ben néhány borostyánból készült tárgy, egy komód és egy kis szobor is felbukkant a nemzetközi mőkereskedelemben. Kiderült, hogy egy német orvos padlásáról került elő az egyik tárgy, amelyről végül bebizonyosodott, hogy a borostyánszoba részét képezte. Mindezek után újra felvetődött, hogy esetleg a nyomára lehetne bukkanni a páratlan együttesnek. Az előkerült darabokat Németország egyébként visszaszolgáltatta Oroszországnak.
A II. világháború óta szakértők, történészek, amatőr kincsvadászok és titkosszolgálatok próbáltak a kincs nyomára bukkanni ő sikertelenül. A munkát nagyban nehezíti, hogy csupán feltételezésekre lehet támaszkodni, hiszen minden szemtanú ládákat és dobozokat láthatott csak, azok tartalmáról biztos információkkal nem rendelkeznek. A königsbergi, lengyel-, cseh- és oroszországi ásatások, türingiai tárnák feltárása, szászországi kastélyok, templomok és az elsüllyedt Wilhelm Gustloff nevő hajó átvizsgálása, bunkerek, pincék berobbantása, szemtanúk kikérdezése ellenére a borostyánszoba nem került elő.
Németország és Oroszország, illetve korábban a Szovjetunió jelentős erőfeszítéseket tett arra, hogy pótolják a pótolhatatlant. Az 1979-ben született szovjet politikai döntés a borostyánszoba rekonstrukcióját írta elő. Német magántőke bevonásával több mint húsz éven át tartó megfeszített restaurátori munka után 2003. május 31-én adták át a szobát a Katalin-palotában, Carszkoje Szelóban. Ismét látható a szoba berendezése ő igaz, ez csupán a másolat. Színhatásában más, de alakilag és mővészi színvonalát tekintve megközelíti az eredeti szépségét ő állítják a szakértők.
Forrás: Zöldújság
Bejegyzések
