CARPE DIEM

Geoffrey CHAUCER

CANTERBURY MESÉK

A kerettörténet Boccaccio Dekameronjáéhoz hasonló. Chaucer humora, érzékletes lélekrajza, elbeszélő és megjelenítő ereje, kifogyhatatlan költői leleménye Canterbury mesék-ben mutatkozik meg igazán abban az "isteni bőség"-ben, amit már Dryden annyira méltányolt, s amihez foghatót csak néhány utódban, Shakespeare-ben és az angol regény legnagyobb mestereiben találni. A gazdagság érzését az sem csökkenti, hogy ez a mű is csonka, mint minden nagyobb lélegzetű munkája, a Troilus és Criseyde kivételével.
Az eredeti terv szerint a dél-londoni southwarki "Dolmány" fogadóból Canterburybe tartó, körülbelül 30 főnyi zarándokcsapat minden tagjának menet is, jövet is két-két történetet kellett volna elmondania az út fáradalmainak enyhítésére, de a Prológuson és Chaucer rövid prózai zárszaván kívül mindössze huszonnégy mese készült el, vagyis a tervezett műnek még egynegyede sem, azonban még így, csonkán is terjedelmes: két prózai történeten kívül több, mint 17 000 verssorra rúg.
Chaucer a canterburyi zarándokút keretébe foglalt - témában, műfajban, hangulatban egymástól erősen elütő történeteket. Feltehetően korábban keletkezett - a lovag meséjén kívül - Konstancia története, amelyet a törvénytudó mond el, valamint Szent Cecília legendájának feldolgozása, amelyet a második apácával meséltet el Chaucer. E három történet nemcsak abban rokon, hogy mindegyik keresztény példázat, hanem abban is, hogy versformájuk az az ababbcc rím-képletű, ötös hangsúlyos jambusokból álló hétsoros strófa, amelyet Chaucer honosított meg az angol költészetben, ebben írta a Troilus és Criseyde-t is.
A mesék nagy többsége viszont párosrímű ötös jambusokban készült. Ezt a formát is ő használta elő ször A jó asszonyok legendája c. verses elbeszélés-sorozatában.
A Canterbury mesék témában, hangban rendkívül változatosak s a középkori irodalom szinte valamennyi műfaját felölelik. Van köztük a már említett keresztény példázatokon kívül regényes történet, pl. a birtokos meséje Arviragusról és Dorigenről, amely a lovagi szerelem és a hitvesi hűség eszményét hirdeti, de van a lovagregéket parodizáló mese is, Sir Thopasról, amelyet maga Chaucer kezd elmondani, de társai félbeszakítják, s helyette Melibeus erkölcsileg épületes históriáját beszéli el a költő, prózában.
Az oxfordi diák a magyar irodalomból Istvánfi Pál Voltér és Grizeldisz c. 16. sz.-i széphistóriájában feldolgozott, közvetve Boccacciótól származó történetét mondja el, az apáca fejedelemasszony egy angol szent legendáját, a gondnok egy ovidiusi történetet a fehér hollóról; az orvos meséje a szüzessége védelmében öngyilkosságba menekülő Virginiáról szól, a kanonok fegyverhordozójának elbeszélése az alkimistákat gúnyolja; az apácák papja állatmesét mond el a nemzetközi népmesekincsben ma is élő Rókaregény egy részét. Bőven akad példa a vaskos humorra, trágárságra is, főleg az alsóbb néprétegeket képviselő zarándokok szájába adott fabliau jellegű történetekben, pl. a molnár és az ispán egymás gyalázatára elmondott meséjében, a történeteket meg-megszakító, néha szóváltássá fajuló közbeszólásokban, az elhangzottak kommentálásában, vagy a soron következő mese prológusában, ami sokszor fölébe is nő magának a mesének. A bathi asszonyság, a zarándokcsapatnak ez a Shakespeare-vígjátékba illő figurája, öt házasságának történetével és gazdag szerelmi tapasztalatainak előadásával szórakoztatja társait, mielőtt az Arthur-mondakörből vett meséjébe belefogna, s több más zarándok közbeszólásával fűszerezett előbeszéde kétszer olyan hosszúra nyúlik, mint a rákövetkező történet. Az előbeszédek, meg a mesékbe iktatott és néha valóságos kis drámai jelenetté kerekedő szóváltások, bármilyen mulatságosak is, mégsem csak az egyhangúság veszélyét elhárító élénkítő betétek. A mű egységét biztosítják azzal, hogy keretbe fogják a különálló történeteket, s közben elevenen jellemzik a történetek elmondóit és hallgatóit is.
Ezt a fontos kettős célt legjobban az a majdnem kilencszáz sornyi Prológus szolgálja, amelyet az egész mű bevezetőjéül írt Chaucer, időrendben valószínűleg utolsóként. Eszerint a southwarki "Dolmány" fogadóba, ahol a Canterburybe készülő költő megszállt,


Este zajos társaság érkezett,
vagy huszonkilenc fő, kisebb sereg,
sokféle rendű-rangú nép közötte,
a véletlen terelte őket össze:
mind Canterbury felé lovagolt.
(ford. Kormos István)

A Prológus sorra veszi a zarándokokat; leírja külső megjelenésüket, testi, lelki adottságaikat, öltözéküket, fegyverzetüket, sokszor lovukat is. Rövid, vázlatos jellemrajzok ezek, de Chaucer gyakran leli módját, hogy alakjainak legfontosabb, tipikus vonásain kívül egyéni jellegzetességeikre is felhívja a figyelmet, olykor jelentéktelennek látszó, de a figura egyénítése szempontjából lényeges apróságokra, mint amilyen a szakács lábán éktelenkedő üszök, a molnár orrán viruló szőrös szemölcs, vagy az, hogy a birtokosnak a borba mártott kenyér a kedvenc eledele.
Sokat emlegetett realizmusának mégsem ez az igazi diadala, hanem az, hogy az alkalmilag összeverődött zarándokcsapatban az egész 14. sz.-i angol társadalmat bemutatja, pontosan érzékeltetve a feudális rend kezdődő felbomlását. Kritikája nem szenvedélyes támadásokban, nem is a romlás komor képeiben jelentkezik, hanem a skálának a szelíd humortól a gyilkos szatíráig terjedő valamennyi fokozatát használja fel. Minthogy a bomlás jelei az egyházban a leginkább szembetűnőek, ezért jut a megsemmisítő gúnyból legtöbb a koldulóbarátnak, a bűnbocsánatárusnak, a papi poroszlónak, a romló egyház legromlottabb képviselőinek. Azok pedig, akiket feltétlen tisztelettel és szeretettel ábrázol Chaucer, a lovag és fia, a paraszti származású plébános és testvére, a földműves, olyan emberi erényekben gazdagok, amelyek nemcsak az elmúlásra ítélt feudális világban hatnak különösen becsesnek azért, mert egyre ritkábbak, hanem a régi renddel magát már nem azonosító költő humanista erkölcsi mércéjével mérve is abszolút értékek.
Ez a kritikájában is derűs szemlélet érthető, hiszen Chaucer a születő polgári társadalom küszöbén állva, telve volt reménységgel és optimizmussal. Innen fakad az az életöröm, mely a Canterbury meséket elárasztja, s ez a zarándoklás nyitja meg az angol realista irodalom útját.

Geoffrey Chaucer tisztázatlan halála
1400. október 25-én Londonban tisztázatlan körülmények között elhunyt Geoffrey Chaucer, a Canterbury mesék írója. Halálával kapcsolatban a gyilkosság sem zárható ki.


Geoffrey Chaucer 1343 körül egy londoni borkereskedő családban látta meg a napvilágot. A jómódban felnőtt ifjú kezdetben katonáskodott, majd jogi tanulmányait hasznosítva az angol uralkodó szolgálatába állt, és diplomáciai feladatokat látott el.

A nővére révén a királyi családdal rokoni kapcsolatba is került Geoffrey 1366 és 1370 között Franciaországban, Itáliában, valamint flamand területeken teljesített követi megbízatást.

Hírnevét azonban elsősorban irodalmi tevékenységének köszönheti. A Canterbury meséket megalkotó tollforgatót az angol irodalom megteremtőjeként tisztelik.

Chaucer, aki az angol mellett kiválóan bírta a latin nyelvet is, eredetileg egy 120 elbeszélésből álló művet tervezett. A Canterbury mesék kerettörténete, amely sokban hasonlít Boccaccio Dekameronjához, a következő: egy zarándokcsoport elindul Southwarkból Canterburyba, hogy Thomas Becket sírját meglátogassa, s a hosszú fáradságos úton történeteket mesélnek egymásnak.


Chaucer a középkori irodalom szinte minden műfaját felölelte változatos témájú meséivel. Hol pajzán, hol vallásos, hol pedig tanító jellegű történeteivel nem csupán szórakoztatott, hanem kitűnő társadalomrajzot is festett. Hirtelen halála miatt azonban a tervezett 120 elbeszélésből mindössze 24 született meg.

Az 1400. október 25-én Londonban elhunyt Geoffrey Chaucer halálát a mai napig rejtély övezi. Hirtelen eltűnése különböző feltételezésekre ad okot. Többen is úgy vélik, hogy az egyház által eretnekké kikiáltott irodalmár - II. Richárd detronizálása után - politikai gyilkosság áldozatává vált.

Halálával kapcsolatban teljes biztosat nem tudunk, az azonban tény, hogy a Canterbury mesegyűjtemény volt az első angol könyv, amely nyomtatásban megjelent.