CARPE DIEM

Minden lélekben van egy kis szivárvány,

Kis csapóhíd, amelyet lebocsát,

Hogy egy más lélek átjöhessen rajta,

– Ennek a hídnak hídpillére nincsen,

Ezt a hidacskát csak az Isten tartja. Az Isten, aki a szívekbe lát."

P. Coelho: Meg kell tanulnunk,

Hogy nem számít, mennyire jó valaki, mindenképpen fájdalmat okoz neked olykor. És ezért meg kell bocsátanod neki.
Hogy évek kellenek a bizalom kiépítéséhez, de elég néhány másodperc a lerombolásához.
Hogy nem kell megváltoztatnunk barátainkat, ha megértjük, hogy a barátok változnak.
Hogy a körülmények és a környezet hatnak ránk, de magunkért csakis mi vagyunk felelősek.
Hogy vagy Te tartod ellenőrzés alatt a tetteidet, vagy azok fognak Téged.
Megtanultam, hogy a hősök olyan emberek, akik azt tették, ami szükséges volt, szembenézve a következményekkel.
Hogy a türelem rengeteg gyakorlást igényel.
Hogy vannak emberek, akik szeretnek bennünket, de egyszerűen nem tudják, hogyan mutassák ki.
Hogy olykor az, akire azt hinnéd, hogy megadja neked a kegyelemdöfést, ha már a földön fekszel, egyike azon keveseknek, akik segíteni fognak neked felállni.
Hogy csak azért mert valaki nem úgy szeret téged, ahogyan te szeretnéd, ez nem azt jelenti, hogy nem szeret téged teljes szívével.
Hogy sosem szabad azt mondani egy kisgyermeknek, hogy az álmok balgaságok: tragédia lenne, ha ezt elhinné.
Hogy nem mindig elég, ha megbocsát nekünk valaki. Az esetek többségében te vagy, akinek meg kell bocsátani magadnak.
Hogy nem számít, hány szilánkra tört a szíved: a világ nem áll meg, hogy megvárja, míg összeragasztod.
Talán Isten úgy akarja, hogy találkozzunk sok nem hozzánk illő emberrel, mielőtt találkozunk az igazival. Így mikor végre találkozunk vele, tudunk majd hálásak lenni ezért az adományért.”

„A barátság az egyetlen olyan kapcsolat, amely kölcsönös, szabad választással jön létre.

Nem velünk születik, mi teremtjük. Nem fertőzi meg semmilyen testi kapcsolat, vagy érdek. Nem akarunk egymástól semmit - egyszerűen csak jó együtt lenni. A barátság születése mindig együtt jár azzal az érzéssel, hogy találkoztunk már valahol. Hogy ismerem őt!

Ez persze sejtelem, nem biztos hogy így van. Sosem tudhatjuk, mitől vagyunk otthon egymásban. De ha a barátomhoz megyek: hazamegyek.”
/Müller Péter /

Valami érthetetlen kapcsolat van a barátság és a csillag között.

Miért csillag a barát? És miért barát a csillag?

Mert olyan távol van, és mégis bennem él?

Mert az enyém, és mégis elérhetetlen?

Mert az a tér, ahol találkozunk nem emberi, hanem kozmikus?

Mert nem kíván tőlem és én sem kívánok tőle semmit?

Csak azt, hogy legyen, és így, ahogy van;

és ő van, és én vagyok, ez kettőnknek tökéletesen elég?

Nem lehet rá válaszolni. Nem is kell.

De, ha nem is lehet, barátom iránt mindíg azt fogom érezni,

hogy csillag, a világegyetemnek rám ragyogása.

/ Hamvas Béla gondolata/

Egy cseroki indián nagypapa magyarázza unokáinak, hogy milyen is az élet.

- Viaskodás folyik bennem... Kegyetlen viaskodás, ahol két farkas veszekszik - mondta.
Az egyik farkas a félelmet, a haragot, az irigykedést, a szomorúságot, a sajnálkozást,

a kapzsiságot, a gőgöt, az önsajnálatot, a bűnt, a haragot, az alacsonyabbrendűséget,

a hazugságokat, a büszkélkedést és a felsőbbrendűséget testesíti meg.

A másik pedig az örömet, a békességet, a szeretetet, a reményt, a testvéri osztozást,

a szerénységet, az alázatot, a kedvességet, a jószívűséget, a barátságot, az együttérzést,

a bőkezűséget, az igazságot, a könyörületességet és a hitet.

Ugyanilyen viaskodás folyik bennetek is, meg mindenki másban.

A gyerekek elgondolkoztak ezen egy kis ideig, majd az egyik megkérdezte:

- Nagypapa, melyik farkas fog győzni?

- Az, amelyiknek enni adsz - válaszolta az öreg cseroki csendesen.