Atlantisz öröksége
"... akkoriban a tenger ott még járható volt. Ugyanis a szoros előtt, amelyet Héraklész Oszlopainak neveznek, egy sziget terült el, nagyobb mint Ázsia és Líbia (Afrika) együttvéve, s erről a szigetről akkoriban még át lehetett kelni más szigetekre, ezekről pedig a túlnan fekvő egész világrészre... Ezen az Atlantisz nevű szigeten egy nagy és csodálatra méltó birodalom állt fenn, mely nemcsak az egész szigeten, hanem sok más kisebb szigeten és ama szárazföld egyes részein is uralkodott; hatalma ezenkívül kiterjedt Líbiára, egészen Egyiptomig és Európára Türrhéniáig... Később azonban hatalmas földrengések és vízáradások támadtak, egy szörnyű nap és egy szörnyű éjszaka leforgása alatt... Atlantisz szigete elmerült a tengerben."
Platón híressé vált szavai ezek, melyet a Timaiosz néven ismert írásában vetett papírra. Az atlantisziak egyik legősibb kolóniája Egyiptomban volt, melynek kultúrája kezdetben megegyezett az atlantisziéval.
Egyiptom vallása és mitológiája Atlantisz ősi napkultuszának egyenes folytatása. A Trója és Mükéné romjainak feltárásával világhírnevet szerzett Heinrich Schliemann állítólag a következő feliratot találta a mükénéi Oroszlán-kapu közelében: "Az egyiptomiak Misortól származnak, Misor pedig a történelmi Thot isten gyermeke. Thot egy atlantiszi pap száműzetésbe vonult fia volt, akinek, miután szerelembe esett Kronosz király lányával, menekülnie kellett. Hosszú évekig vándorolt, míg végül eljutott Egyiptom földjére. Ő építette fel az első saisi templomot, ahol tanítványainak átadta szülőföldje bölcsességét." Schliemann a nyomára bukkant egy papirusztekercsnek is Szentpétervárott, mely a II. dinasztiabeli Senet fáraó idejéből való. Többek között az áll rajta, hogy Senet fáraó expedíciót küldött nyugatra, azzal a céllal, hogy kutassa fel Atlantisz földjének maradványait, ahonnan 3350 évvel ezelőtt (kb. i. e. 6300) az egyiptomiak ősei elmenekültek, elhozva magukkal szülőföldjük minden bölcsességét. Az expedíció öt évvel később sikertelenül tért vissza. Ugyanebben a múzeumban egy másik papiruszon az egyiptomi pap-történész, Manetho szavai találhatóak, aki oly módon utal egy 13.900 éves periódusra, mint Atlantisz bölcseinek (királyainak) uralmára. Ez a papirusz az atlantiszi civilizáció csúcsát az egyiptomi történelem kezdetére, azaz kb. 16.000 évvel ezelőttre teszi.
Az egyiptomi és atlantiszi kultúra kapcsolata mára már csak nyomokban fedezhető fel. Néhány vállalkozó kedvű nyelvész végzett összehasonlításokat a feltételezett atlantiszi eredetű települések nyelveiben, és több hasonlatosságot is felfedeztek. Az egyik legszembetűnőbb példa egy szóra, amely mind hangzásban, mind jelentésben azonos az Ó-és Újvilág számos, feltehetőleg atlantiszi eredetű nyelvében, az az apa, amely mint aht, tata és ata fordul elő nagyon kis eltérésekkel. Az óegyiptomi nyelv szava az apára az atef, ami szintén hasonlóságot mutat. Még szembeszökőbb mindez az anya szóban, amely a különböző nyelvekben mint ma, mama, mu, am, stb. fordul elő, az óegyiptomi nyelvben mut. Egy ősi maya könyv, a Popol Vuh így ír: "Azok, akik bámulják a napkeltét... csak egy nyelvet bírtak, mielőtt nyugatra jöttek. Itt a törzsek nyelve megváltozott; - különbözőképpen beszéltek. Minden, amit hallván megértettek, amikor eljöttek Tulanból, érthetetlenné vált számukra... Ó jaj, mi elhagytuk a beszédünket. A mi nyelvünk egy volt, amikor Tulanból eljöttünk, egy volt az országban, ahol születtünk." Tulan - A-tulan - Atlan..., a hasonlóság itt is feltűnik. Az aztékok ugyanezt Aztlánként említik.
A szavak hasonlóságán túl más közös emlékek is fellelhetőek. Megtalálható a közös vonás a művészetekben, az ünnepekben, még a játékokban is.
Az azték mítoszok szerint őshazájukból, Aztlánból nyolc törzs vándorolt el. Az ábrázolásokon fallal kerített, hegyek között álló város képe látható egy szigeten, mely pontos mása a Platon által leírt atlantiszi fővárosnak. A város falla kerített, és négy út vezet ki belőle, a négy égtájnak megfelelően. Ez a szimbólum, a Napkerék sok népnél megtalálható, többek között az egyiptomi, a kelta és az indián kultúrákban is.
Az atlantisziak ismerték a búzát és a többi gabonafélét. Ennek maradványa többek között az egyiptomi Osiris mítoszban is fellelhető. A dél-amerikai indián kultúrákban szintén isteni eredetűnek és rendkívül fontos momentumnak tartják a gabonát. Mítoszaikban messziről jött, fehér bőrű, szakállas, hosszú fehér ruhába öltözött emberekkel találkozhatunk - ez a leírás többek között az ősi druida papokra is emlékeztet. Ezeket az embereket az indiánok később általában a Napistennel azonosították, mint az Osiris esetében is történt Egyiptomban. A szakállas, fehér istent a perui indiánok Viracocha (a Tenger Habja) néven tisztelték, ő tanította meg az embereket az országban vándorolva a földművelésre és a művészetekre. Egy maja mítosz szerint Votan - a Popol Vuh-ban Kukulkan - a Tollaskígyó érkezett a tengerentúlról, és megalapította Palenque városát. Kukulkan neve szintén összefüggésbe hozható a másik nagy atlantiszi eredetű néppel, a keltákkal, akiknek volt egy igen nagy kultúrhérosza, bizonyos Cú Chullainn (kiejtve Kuhulin). Az is elgondolkodtató, hogy a druida papok kígyók leszármazottainak tartották magukat, akárcsak a maja Kukulkan, illetvve az egyiptomi fáraók, akiknek homlokán ott trónolt a hatalmo jelképeként az uraeus-kígyó. A kelta mítoszokban bőven találhatunk más megegyezéseket is az atlantiszi eredetre utalóan: a kelták ősei, a Túatha De Dannan népe az "északi szigetekről" érkeztek eredetileg Írország földjére, ahonnan mindenféle különös tudományt örököltek. A távoli földről érkezett idegenek a legtöbb mondában azután megpróbálták meghonosítani saját, elveszett kultúrájukat. Utakat, templomokat, városokat építettek, és új törvényeket hoztak. Tudásukat könyv formájában is megpróbálták megőrizni, ezek azonban - úgy tartják, elvesztek - mint Thot könyvei, Virakocha kódexei vagy a druidák legendás Ferilt könyvei. Az írásos anyagokat egyedül Tibet őrizte meg. Az atlantisziak könyveiket vékony fémlapokból állították össze, ilyen hasonló fémlapok ma is megtalálhatóak a legeldugottabb tibeti kolostorok féltve őrzött kincsei között. A könyvtárak azonban csak a felsőbb kasztbeliek számára voltak fenntartva. A kiválasztott kevesek ezenkívül nagy tudású mesterek és beavatottak segítségével ismerkedhettek meg a világi és okkult tudományokkal. Kiváló építőmesterek voltak, és majdnem mindegyik tanult atlantiszi művelte valamilyen fokon az asztrológiát. Mindezek az ismeretek a későbbi Egyiptomban is elterjedtek.
Az Atlantisz leszármazottjai által alapított kultúrák mind fejlett csillagászati ismeretekkel rendelkeztek. A legismertebbek az egyiptomiak és az asszírok. Az egyiptomiak időszámítása a napkörökön, az asszíroké a holdon alapult.
A vízözön legendáját a világ minden ókori népe jól ismerte. A pusztulás előjeleit jó előre látták Atlantiszban, azonban csak kevesen hittek neki. Ezek a kevesek azonban hajóra szálltak, és útnak indultak a világ számos részébe. Egy ilyen atlantiszi menekültekből, elsősorban beavatottakból álló csoport alapította meg a mitikus Isteni Dinasztiát Egyiptomban, és emelte magasabb szintre a törzsi kultúrában élő egyiptomi népet. Az egyik történetben, melyet a X. században jegyzett fel Egyiptomban Abu"l Hasszán Masz-Udi arab utazó és földrajztudós, egy Saurid nevű királyról esik szó, aki megálmodott egy katasztrófát, majd tudósaival kiszámította, hogy előbb tűz- majd vízáradatnak kell bekövetkeznie. Ekkor piramisokat építtetett, melyekbe ezután bemenekültek a király és a bölcsek könyvekkel, a tudományok ábráival, talizmánjaikkal és mindavval, amit az emberi nem jövője számára meg kellett menteni. Saurid király valószínűleg Osiris-szal, vagy eredeti nevén Usirral azonos, aki az Isteni Dinasztia egyik legnagyobb uralkodója volt. Szintén ennek a mitikus ősegyiptomi dinasztiának volt a tagja az a Thot nevű fáraó, akit az özönvíz után az írás és bölcsesség isteneként tiszteltek, majd később Hermész Triszmegisztosszal azonosítottak. A XIII. században egy Gregorios Bar Kochba nevű szerzetes, valószínűleg régebbi hagyományok alapján a következőeket jegyezte fel: "Mondják, három Hermész volt; közülük az első (Thot) Felső-Egyiptomban élt, és megjósolta az özönvizet, s mert félt, hogy a tudományok elvesznek, gúlákat épített, amelyekre minden művészetet és mesterséget felrótt, s azután eltemette a tudományok eme kincstárát, hogy utódai számára fennmaradjon."
Lehetséges, hogy egy ómexikói felirat is az egyiptomiakra vonatkozik. Egy Strath nevű washingtoni tudós egy mexikói őserdőben számos romot fedezett fel, melyeknek több feliratát megfejtette. Az egyik felirat egy száműzött atlantiszi királylányról beszél, akit messze Keletre (esetleg Egyiptomba) küldtek, ahol vezeklésképpen óriási kőkolosszusokat építtetett.
Az ókor számára gyakorlatilag Gibraltár a világ végét jelentette. Az Atlanti-óceánban nyugodott le a nap, és a hitvilág ide helyezte a holtak birodalmát, a túlvilágot. Itt keresték az örök élet titkát, az életfát, itt terült el Osiris országa, Amenti, a babiloni Arallu, a zsidó Seol, a görög Hades, a kelta Avalon. Itt volt Sekhet-Hetep, a "lelkek örök hazája", ahová a "halál vizén" át eveztek a holtak lelkei az ősi kereszt jelével, a Tau-val díszített bárkáikon.
Atlantisz elsüllyedését a kutatók a vízözönnel hozzák összefüggésbe. Az egyiptomi monda így szól róla: Ra, az istenek királya tanácsot tartott, mit kellene tenniük a gonosz emberiséggel. Elhatározták, hogy Ra szemét, Hathor istennőt elküldik a rosszak kiirtására. Hathor pusztítani kezdte az embereket, akik a pusztába menekültek. Egy nap alatt nem tudta bevégezni a munkát, ezért visszatért. Ekkor Ra, részvétet érezve a megmaradtak iránt, éjszaka hétezer korsó sörbe egy dedi nevű gyümölcsöt kevert, és a főzetet kiöntötte a földre, úgy, hogy az mintegy négy láb magasan mindent elborított. Mikor Hathor reggel újból elindult, látta a vörös áradatot, és mivel azt hitte, hogy embervér, olyan sokat ivott belőle, hogy már meg sem ismerte az embereket, és dolgavégezetlenül ment haza. Így menekült meg az emberiség a teljes pusztulástól.
Egy másik monda szerint Tum isten a legnagyobb mélységekbe szállt le, hogy azok vizével megsemmisítse az emberiséget. Minden ember elpusztult, kivéve azokat, akiket Tum felvett a bárkájába. Ez a mítosz figyelemreméltó hasonlóságot mutat a Bibliai Noé történetével.
Az egyiptomiak azonban nemcsak egy vízözönről tudtak, mint ahogy a maják vagy a zsidók sem. A maja legenda 52.000 évenként megismétlődő hold-árvízről beszél. A zsidó mítosz három vízözönt ismer Kenan, Henoch és Noé idejéből, egy ómexikói imádság három világpusztulásról beszél, a tupi indiánok mondája lehulló holdakról, a saisi papok megváltozott mozgású égitestekről és az általuk okozott tűz- és vízkatasztrófákról beszéltek Platónnak. A hagyomány szerint Atlantisz is több részletben süllyedt el.
Az egyiptomiak minden tavasszal holdtölte első napján minden tárgyat, sőt állatot és ételt is vörös krétával dörzsöltek be, mert végtelen sok évvel azelőtt a földkerekséget tűz pusztította el. És kovásztalan kenyeret is ettek, mert ez volt a megmaradt emberek tápláléka.
Már csak a legendák és a mesék őrzik Atlantisz történetét. Tir na n-óg (a Fiatalság Földje) ír legendája beszámol egy nagy városról, mely most elsüllyedve fekszik a hullámok alatt, mint ahogy más kelta mesék is szólnak az Arany Kapuk Városáról. A csodálatos, virágzó szigetekről szóló mesék, az őshaza képe lassan a túlvilág, az istenek és mágikus képességgel rendelkező tündérek hona lett. Ide vágytak visszatérni a kelták haláluk után és ide utaztak a mesebeli hősök, hogy számtalan kaland és megpróbáltatás után erősebben, bölcsebben térjenek vissza hazájukba.
A távoli múlt emlékei gyakran keverednek a helyi mítoszokkal. Így az ősi Avalont Arthur király végső nyughelyével azonosítják. A brit kontinentális talapzat elsüllyedését Gradlon király történetével kapcsolják össze. Eszerint a király városát, Ys-t tenger pusztította el, mivel engedetlen leánya, Mahu a védőgát kulcsait szerelmének ajándékozta. Ezek a középkori mítoszok homályosak ugyan, de kapcsolhatóak a korábbi hagyományokhoz, mely szerint a gallok nyugati törzsei Atlantiszról jöttek és erre emlékezteti őket hatalmas menhírjeik hosszú vonala, amely Britannia nyugati partjáig húzódik és az óceán mélyén is folytatódik.
Manetho, egy II. Ptolemaios uralkodása (i.e. 285.-247.) idején élt egyiptomi pap feljegyzései és az úgynevezett Turini papirusz egy mondabeli dinasztiáról beszélnek, mely Menes, az első történelmi fáraó dinasztiája előtt uralkodott Egyiptomban. Ez volt a Sólyom-diansztia, megalapítóji nem mások, mint "Horusnak, az égi sólyomnak, Osiris fiának társai, akik Osiris-szal együtt jöttek Nyugatról", és akiket a turini papirusz "halott félisteneknek" nevez. Manetho szerint ez a dinasztia Menes előtt 5813-ban, a Turini papirusz szerint 5613-ban uralkodott. Ez i.e. 9000 környékét jelenti, mely megegyezik Platón adataival.
Más források szerint először az isteni királyok dinasztiája kormányzott, ez volt az aranykor; utána a félisteneké; s midőn meghaltak, szellemeik vezették a hős dinasztiák uralkodóit. Végül a történelmi fáraók következtek.
Herodotos arról írt, hogy Egyiptom papjai megmutatták neki királyaik szobrát, akik anya nélkül születtek, egymásból jöttek létre, és akik Menes, az első ember-király előtt uralkodtak. Ezek a szobrok Herodotos szerint hatalmas, fából épített kolosszusok voltak, pontosan 345 darab volt belőlük, és mindegyiknek megvolt a maga neve és története. Az egyiptomi papok biztosították róla Herodotost, hogy soha egyetlen történetíró sem értheti meg vagy írhatja le beszámolóját ezekről az emberfölötti királyokról, ha nem tanulmányozza előtte az Istenek Dinasztiájának három nemzedékét, a félisteneket vagy óriásokat, akik a fáraók előtt kormányozták az országot. Ez a három dinasztia volt a Három Faj.
Bejegyzések
